XIV. FEJEZET
Sorozatos csapások

Érthetõ, hogy a gyilkosság ügye ezek után Kroff korcsmáros és Dimitrij Nyikolev tanár személyére korlátozódott. A hamuban talált bankjegydarab kizárta azt a föltevést, hogy valaki azok közül, akiknek felbukkanását jelezte a rendõrség, vagyis kívülrõl behatoló gonosztevõ követte el a gyilkosságot. Mert képtelenség, hogy a gyilkosság után egy ilyen csavargó észrevétlenül bemehetett volna Nyikolev szobájába, hogy ott letegye a piszkavasat, ha egyáltalán igaz, hogy ezzel feszítették ki a zsalut, és a félig elégetett bankjegydarabot... Vagy Dimitrij Nyikolev vagy Kroff észrevette volna, bármily mélyen aludt... És hogyan is juthatott volna eszébe a gyilkosnak az a gondolat, hogy az idegen utasra terelje a gyanút?... A rablógyilkosság után gyorsan menekül, s másnap már messze jár a fogadótól.

A józan ész ezt diktálta. S a vizsgálatnak e két annyira különbözõ társadalmi állású emberre kellett korlátozódnia.

S mégis, ami leginkább bámulatba ejtette a legnyugodtabb kedélyeket is, az a körülmény volt, hogy a fogadóban megtartott második házkutatás után sem tartóztatták le sem Kroffot, sem Nyikolevet.

Érthetõ, hogy az új tényállás fényében a szenvedélyek újra fellángoltak az ellenfelek táborában és nemcsak Rigában, hanem immár mind a három balti tartományban.

Dimitrij Nyikolev szláv ember volt, s a szlávok képtelenek voltak õt bûnösnek tartani.

Kroff német eredetû volt, s a németek védelmükbe vették õt, inkább azért, hogy Dimitrij Nyikolev ellen küzdjenek, semmint azért, hogy az ütött-kopott korcsma tulajdonosát pártfogolják.

A hírlapok, pártállásuk szerint, szenzációs cikkekben foglalkoztak az üggyel. Errõl folyt a vita a nemesek palotáiban, a polgári otthonokban, a kereskedõk irodáiban s a munkások és napszámosok házaiban egyaránt.

Bizonyos, hogy a kormányzó helyzete egyre kényesebb lett. A községi választások közeledtek. A szlávok egyre nagyobb lelkesedéssel agitáltak jelöltjük, Dimitrij Nyikolev mellett, szemben Frank Johausennel.

A gazdag bankár családja, barátai és ügyfelei minden tõlük telhetõ módon részt vettek a küzdelemben. Alig kell említenünk, hogy övék volt a pénz hatalma, s bõven osztották pártlapjaiknak. A hatóságokat gyöngeséggel, sõt részrehajlással kezdték vádolni. Dimitrij Nyikolev letartóztatását követelték, s a mérsékeltebbek legalább annyit kívántak, hogy tartóztassák le a tanárt is és a fogadóst is. Kívánatos volt, hogy ez az ügy, bármi legyen a vége, lekerüljön a napirendrõl a választások elõtt.

S e csata közepett, amellyel Kroff egyáltalában nem törõdött, mi történt Kroffal?...

Nem távozott a csárdából, ahol a rendõrök szigorúan ügyeltek rá. Ellátta feladatát. Vendégei, parasztok vagy favágók, mint rendesen, minden este összegyûltek az ivóban. De azért meglátszott Kroffon, hogy a helyzet nyugtalanítja. Attól a pillanattól fogva, amikor a tanár szabadlábon maradt, attól félt, hogy õt fogják letartóztatni. Sokkal zárkózottabb volt, mint azelõtt, s a rászegezõdõ pillantások elõtt lesütve szemét, szakadatlanul Nyikolevet vádolta oly makacssággal, oly dühösen, hogy arcába szállt a vér, s attól lehetett félni, hogy gutaütést kap...

Rendszerint az olyan házban, ahol esküvõre készülnek, nagy az öröm. Az egész család vígan van. Boldogság fényével és derûjével telik el minden és mindenki.

Dimitrij Nyikolev házában azonban másként volt. Ha arra az ügyre, amely annyira megzavarta életüket, talán nem is gondolt Nyikolev, nem kellett-e rettegnie a kérlelhetetlen hitelezõktõl, legmegátalkodottabb ellenségeitõl?...

Egy hét telt el a tanár utolsó kihallgatása óta.

Május tizenharmadika volt.

Másnap esedékessé vált Nyikolev tartozása. Ha délelõtt nem jelenik meg a Johausen-bank pénztára elõtt a tizennyolcezer rubellel, azonnal fizetési felszólítást kap. Márpedig a tanárnak nem volt meg a pénze. Hétezer rubelnyi összeget már kifizetett az atyai adósságból, gondolta, majdcsak összekaparja a többit is, de most nem tud fizetni.

A Johausen fivérek vártak, az adós pedig szörnyû dilemmába került.

Vagy tud fizetni Dimitrij Nyikolev, vagy nem.

Ha nem fizet, s ha a fogadóbeli ügy az õ javára oldódna meg, s ha a Kerstorf által vezetett nyomozás újabb terhelõ bizonyítékokat tudna felhozni a fogadós ellen, s végül, ha Kroff bûnössége felõl már semmi kétség nem lenne, ha letartóztatnák, elítélnék, egyszóval, ha a tanár ártatlansága a valódi bûnös elítélésében teljesedne ki, a Johausen fivérek még akkor is a kezükben tartják ezzel a hitellel, amit nem tud visszafizetni. Könyörtelenül elbánnak vele, meg kell fizetnie az ifjú Karl vérét, s minden kárt, amit érdekük és hiúságuk elszenvedett, mindenért megfizetne a vetélytárs, aki a pánszlávizmus zászlaját fölemelte a németség ellen.

Ha pedig tud fizetni, akkor csak a lopott pénzbõl fizethet. Johausenék tudták ezt, mert tudták, hogy a tanár eddig is csak a legnagyobb nehézségek árán tudta az esedékes részleteket fizetni. Huszonötezer rubelbõl hétezret fizetett még csak vissza. Honnan lehetne most egyszerre tizennyolcezer rubelje, ha nem bûnös úton szerezte?... S ha fizet az esedékesség napján a lopott bankjegyekkel, amelyeknek számai megvoltak a bankban; - amirõl azonban Nyikolev nem tudhatott, - akkor elárulja magát, s nem mentheti meg õt többé sem a hatóság jóakarata, sem barátainak a közbelépése: el fog veszni menthetetlenül.

A lejárat napjának délelõttje eltelt anélkül, hogy Dimitrij Nyikolev jelentkezett volna a bank pénztáránál.

Délután négy óra tájban megérkezett a bank fizetési felszólítása Nyikolevhez, hogy még aznap törlessze az esedékes tizennyolcezer rubelt.

Szerencsétlenségükre Vlagyimir Janov vette át a küldönctõl a fizetési felszólítást. Igen!... szerencsétlenségükre, mint csakhamar ki fog tûnni.

Vlagyimir elolvasta a felszólítást, amelyben az állt, hogy Nyikolev kötelezettséget vállalt apja adósságáért és még mindig jelentõs összeggel tartozik Johausenéknek. Így már mindent értett Vlagyimir: azt már korábban megtudta, hogy a tanár nagy pénzzavarba került az apja halálakor, rájött, hogy vállalta a tartozás kiegyenlítését, megértette, hogy nem akart errõl beszélni soha a családjának, a gyerekeinek, hogy ne tetézze a gondjaikat, s mert azt remélte, hogy takarékoskodással és sok munkával képes lesz kiegyenlíteni a tartozás fennmaradó részét.

Vlagyimir azonnal megértett mindent és tudta, mi a kötelessége.

Az volt a kötelessége, hogy megmentse a hitelezõk kezébõl Dimitrij Nyikolevet, mivel megmenthette. Hiszen volt húszezer rubelje, az atyai letét, amelyet Nyikolev sértetlenül átadott neki Pärnuban...

Ki fogja ebbõl fizetni az adósságot és megmenti Nyikolevet a végsõ katasztrófától.

Öt óra volt már, s a bank hatkor zárt.

Vlagyimirnak nem volt egy perc veszteni való ideje sem. Nem szólt senkinek, visszament a szobájába, magához vette a szükséges pénzt, s észrevétlenül megindult a kapu felé.

E percben nyílt a kapu. Jean és Ilka érkezett éppen haza.

- Elmegy, Vlagyimir? - kérdezte a fiatal lány, kezet nyújtván neki.

- Megyek, édes Ilkám, - felelt Vlagyimir, - sürgõs elintéznivalóm van... Vacsorára itthon leszek...

Egy percig talán arra gondolt, hogy közli a testvérekkel, mit fog tenni... De aztán hallgatott. Ha nem kénytelen beszélni, nem beszél addig, amíg meg nem lesz az esküvõje. Majd ha felesége lesz már a lány, elmond neki mindent, s tudta, hogy Ilka helyeselni fogja, amit tett, még ha ezzel veszélyezteti is a jövõjüket.

- Menjen, Vlagyimir, és siessen vissza... Nyugodtabb vagyok, ha itthon van... Úgy féltem apust...

- Sokkal szomorúbb és zaklatottabb, mint valaha, - szólt Jean, akinek szeme haragtól szikrázott. - Azok a nyomorultak meg fogják ölni végül!... Beteg... betegebb, mint bárki gondolja...

- Túlzol, Jean, - szólt Vlagyimir, - s apád erkölcsi szilárdságán sohasem fognak diadalmaskodni ellenségei!

- Bárcsak igaza volna, Vlagyimir! - felelt a lány.

Vlagyimir megszorította kezét és így szólt:

- Bízni kell!... Néhány nap múlva véget fog érni minden megpróbáltatása!

Kisietett az utcára és húsz perc múlva ott volt a Johausen fivérek bankjában.

A pénztár nyitva volt és Vlagyimir odament a kisablakhoz.

A pénztárnok tudatta vele, hogy ez az ügy a fõnökökhöz tartozik, s felkérte Vlagyimirt, hogy fáradjon a fõnökök irodájába.

A Johausen fivérek együtt voltak, s amikor bevitték hozzájuk Vlagyimir Janov névjegyét, az egyik fivér így kiáltott:

- Vlagyimir Janov!... Nyikolev küldi!... Halasztást akar kérni...

- Egy napot, egy órát sem adunk! - felelt Frank Johausen kérlelhetetlen hangon. - Holnap végrehajtatjuk.

Vlagyimir Janov miután egy irodaszolga közölte vele, hogy szívesen látják, csakhamar belépett a fivérekhez.

A társalgás így kezdõdött:

- Uraim, - szólt Vlagyimir, - egy adósság dolgában jövök, amely ma esedékes, s amelynek törlesztésére önök felszólították Dimitrij Nyikolevet...

- Úgy van, uram, - felelt Frank Johausen.

- Ez az adósság, - szólt Vlagyimir, - tizennyolcezer rubel tõke és a kamatok...

- Úgy van... Tizennyolcezer.

- S teljes törlesztése annak az adósságnak, amelyet Dimitrij Nyikolev atyja halálakor magára vállalt...

- Úgy van, - felelt Frank Johausen, - de nem adhatunk további halasztást...

- Ki kér halasztást, uraim? - feleli büszkén Vlagyimir.

- Á! - Szólt az idõsebbik fivér. - Mivel délelõtt kellett volna megkapnunk a pénzt...

- Megkapják hat óra elõtt, s remélem, e kis késés miatt az önök bankházának nem kellett felfüggesztenie a kifizetéseket...

- Uram! - kiáltott Frank Johausen, akit Vlagyimir hideg, gúnyos szavai haragra gerjesztettek, - elhozta a tizennyolcezer rubelt?

- Tessék! - felelt Vlagyimir, átnyújtva a bankjegyköteget. - Hol a kötelezvény?

Johausenék nagy meglepetésükben s bosszúságukban nem feleltek rögtön. Az egyikük kivett a pénzszekrénybõl egy kapcsos tárcát, az egyik rekeszbõl pedig a kötelezvényt, s letette az asztalra.

Vlagyimir gondosan megvizsgálta Nyikolev aláírását s így szólt:

- Szíveskedjék a pénzt megszámlálni.

Frank Johausen elsápadt, miközben Vlagyimir megvetõ tekintettel méregette õt. A keze remegett, mialatt fölemelte a bankjegycsomót.

Egyszerre hirtelen megvillant a szeme. Vad öröm ragyogott az arcán s gyûlölettel tele hangon így kiáltott:

- Janov úr, ezek az ellopott bankjegyek!

- Lopott?

- Úgy van... A szerencsétlen Poch táskájából valók!

- Nem!... Ezeket Nyikolev hozta nekem Pärnuba. Az a letét, amelyet valaha atyám õrá bízott...

- Most már mindent értek! - kiáltott Frank Johausen. - Ez a letét... Nyikolev úr nem tudta visszaadni önnek, s adódott ez az alkalom, õ meg élt vele és...

Vlagyimir hátrahõkölt.

- Cégünk feljegyezte a bankjegyek számát, tessék, itt van a számok jegyzéke, - tette hozzá Frank Johausen, miközben kivett az asztal fiókjából egy számokkal teleírt papírlapot.

- Uram... uram, - hebegett Vlagyimir lesújtva. - Ennél többet képtelen volt mondani.

- Igen, - szólt Frank Johausen, - s mivel ön Nyikolev úrtól kapta e bankjegyeket, bizonyos, hogy Dimitrij Nyikolev rabolta el a pénzt alkalmazottunktól, miután meggyilkolta a Kidõlt Kereszthez címzett fogadóban!

Vlagyimir Janov meg sem tudott mukkanni... Szédült a feje, azt hitte, hogy megõrül... De zavarodottságában is megértett annyit, hogy Dimitrij Nyikolev végképp elveszett... Azt fogják mondani, hogy elköltötte a gondjaira bízott letétet; hogy mikor megkapta Vlagyimir levelét és távozott Rigából, azért indult Pärnuba, hogy haladékot kérjen, nem pedig azért, hogy pénzt vigyen neki, mert hiszen pénze nem volt; hogy véletlenül találkozott a postakocsiban Poch-sal... aki táskájában egy csomó pénzt vitt magával; hogy meggyilkolta és kirabolta Pocht, barátja bizalmába férkõzött, gyalázatosan visszaélt a helyzettel, s a fiút a Johausenék pénzével fizette ki.

- Dimitrij! - ismételte Vlagyimir, - Dimitrij lett volna...

- Hacsak nem ön volt, - felelt Frank Johausen.

- Nyomorult!

De Vlagyimirnak más dolga volt, mint bosszút állni e személyes sértésért. Hogy õt rágalmazhatták a rablógyilkosság elkövetésével, azzal most nem törõdött. Csak Nyikolevre gondolt.

- Végre tehát, - szólt Frank Johausen, miután zsebébe dugta az elrablott bankjegycsomót, - végre kezünkben van az a gazember!... Most már nemcsak sejtelemrõl van szó, hanem bizonyosságról, tárgyi bizonyítékokról!... Kerstorf úr jó tanácsot adott, amikor arra kért, hogy tartsam titokban a bankjegyek számát!... Elõbb-utóbb el fogja árulni magát a gyilkos, s íme most elárulta magát!... Megyek Kerstorf úrhoz, s egy órán belül ki lesz adva az elfogatási parancs Nyikolev ellen!

Közben Vlagyimir Janov kirohant a házból. Mint egy õrült, sietett a tanár háza felé. Iparkodott elûzni lelkébõl a háborgó gondolatokat. Lehetetlennek tartotta, hogy Nyikolev ki ne magyarázza magát, s ezt a magyarázatot akarta. Mert végre is e bankjegyek azok voltak, amelyeket Dimitrij Nyikolev átadott neki Pärnuban, s õ még egyetlen egyet sem adott ki belõlük!...

Vlagyimir Janov, a ház elé érve, kinyitotta a kaput.

Szerencsére senki sem volt a földszinten, sem Jean, sem Ilka. Elég lenne egy pillantást vetniük Janovra, hogy megértsék: újabb szerencsétlenség fenyegeti a családot, mégpedig most az egyszer elháríthatatlanul...

Vlagyimir fölsietett a tanár dolgozószobájába vezetõ lépcsõn.

Dimitrij Nyikolev íróasztalánál ült, fejét kezébe temetve. Föltekintett Vlagyimir beléptekor, aki megállt a küszöbön.

- Mi van veled? - kérdezte Nyikolev, fáradt tekintetét Vlagyimirra emelve.

- Dimitrij! - kiáltott Vlagyimir, - beszélj... mondj el nekem mindent... Nem tudom... tisztázd magad... Nem! Ez lehetetlen!... Magyarázd meg... megõrülök...

- Mi történt? - felelt Nyikolev. - Megint valami újabb csapás, még nem volt elég?

S e kétségbeesett szavakat úgy ejtette ki, mintha mindenre készen állna, mintha nem lephetné meg már semmi sem.

- Vlagyimir, - folytatta aztán, - most már én parancsolom, hogy beszélj... Én tisztázzam magam? De hát miért?... Talán azt hiszed, hogy én vagyok...

Vlagyimir nem várta meg, hogy Nyikolev befejezze a szavait. Emberfölötti erõfeszítéssel leküzdötte indulatait és így szólt:

- Dimitrij, egy órával ezelõtt... egy fizetési felszólítás érkezett ide...

- Johausenék nevében!... - felelt Nyikolev. - Most tehát tudod már, milyen helyzetben vagyok velük szemben... Nem tudom kifizetni õket... S ez az adósság együtt sújtja velem az enyéimet! Vlagyimir, látod, hogy lehetetlen, hogy most fiammá légy...

Vlagyimir Janov nem felelt ez utolsó megjegyzésre, amelyet a tanár mélységes keserûséggel mondott ki.

- Dimitrij, - szólt Vlagyimir halkabban, - az volt az elsõ gondolatom, hogy kötelességem véget vetni ennek a szomorú helyzetnek...

- A te kötelességed?...

- Rendelkezésemre állt az az összeg, amelyet visszaadtál nekem Pärnuban...

- Az a pénz a tied, Vlagyimir!... Atyádtól maradt rád... Letét, amelyet visszaszolgáltattam...

- Úgy van... tudom... tudom... S mivel az enyém, jogom volt rendelkezni vele... Fogtam a bankjegyeket... ugyanazokat, amelyeket átadtál nekem... s elmentem Johausenékhez...

- Ezt tetted... ezt tetted! - kiáltott Nyikolev, ölelésre tárva karjait. - Miért tetted ezt?... Hisz’ ez minden vagyonod!... Atyád nem azért hagyta neked, hogy az én adósságaimat fizesd ki vele!...

- Dimitrij, - felelt Vlagyimir halkan, - azok a bankjegyek, amelyeket elvittem Johausenéknek... ugyanazok, amelyeket Poch irattáskájából elraboltak a fogadóban, s amelyeknek számait a bank feljegyezte...

- A bankjegyek... a bankjegyek!...

Nyikolev, aki e szavak ismétlése közben fölállt, rettentõ kiáltást hallatott, amely fölverte az egész házat.

Csakhamar kinyílt a szoba ajtaja.

Ilka és Jean lépett be.

Mikor látták, mily állapotban van szerencsétlen atyjuk, mind a ketten hozzá rohantak, míg Vlagyimir távolabb a kezébe rejtette arcát.

Sem Jean, sem Ilka nem kért magyarázatot. Mindenek elõtt atyjukon akartak segíteni, aki fuldoklott. Erõnek erejével leültették. Különben sem lett volna képes állva maradni, csak ennyit mondott:

- Lopott bankjegyek... Lopott bankjegyek!

- Atyám, - kiáltott a fiatal lány, - mi történt?

- Vlagyimir, - kérdezte Jean, - mi történt?... Megõrült?...

Nyikolev fölállt, s Vlagyimirhoz lépve, megragadta a kezét és lefejtette arcáról. Azután remegõ hangon, miután kényszerítette Vlagyimirt, hogy a szemébe nézzen, így szólt:

- Azok a bankjegyek, amelyeket tõlem kaptál... amelyeket elvittél a Johausenék bankjába... ugyanazok, amelyeket elraboltak Poch táskájából... a meggyilkolt Pochéból?...

- Igen! - szólt Vlagyimir.

- Elvesztem... elvesztem! - kiáltott Nyikolev.

És félretolván gyermekeit, anélkül, hogy bárki megakadályozhatta volna, kirohant dolgozószobájából és felment a szobájába. De nem zárkózott be, mint máskor. Egy negyedóra múlva lement a lépcsõn, kinyitotta a ház kapuját és kimenekült a külvároson keresztül a sötétségbe.

Jean és Ilka egy mukkot sem értettek a szörnyû jelenetbõl. E szavak: „Lopott bankjegyek!... lopott bankjegyek!” - csakis azt sugallhatták nekik, hogy atyjuk összeroppant a bizonyítékok súlya alatt!...

Vlagyimirhoz fordultak, aki lesütött szemmel, szívet tépõ hangon elmondta, mi történt. Hogyan tette tönkre Nyikolevet azzal, hogy ki akarta õt szabadítani Johausenék karmai közül!... Ugyan ki merné továbbra is azt állítani, hogy Nyikolev ártatlan, amikor a szerencsétlen Pochtól elrablott bankjegyeket ha nem is az õ birtokában, de mégis Vlagyimir Janovnál találták meg?... Hiszen õ maga mondta el a bankároknak, hogy e bankjegyek a letétbõl eredtek, amelyet Nyikolev átadott neki!...

Jean és Ilka e történet hallatán sírva fakadt.

E pillanatban a szolgáló jelentette, hogy rendõrök keresik Dimitrij Nyikolev urat. A vizsgálóbíró utasítására, a Johausen fivérek feljelentése alapján le akarják tartóztatni Poch gyilkosát.

A letartóztatás híre nem terjedt el a városban. Senki sem tudta, hogy az ügy új, talán az utolsó szakaszba jutott, s hogy közel van a végkifejlet.

Míg a rendõrök átkutatták a házat, hogy meggyõzõdjenek róla, hogy Nyikolev nincs otthon, Vlagyimir, Jean és Ilka, anélkül, hogy megbeszélték volna, ugyanazon érzelemtõl sarkallva, az utcára siettek.

Csatlakozni akartak atyjukhoz... nem fogják elhagyni. S bár a bizonyítékok súlya egyre jobban ránehezedett, nem voltak képesek õt bûnösnek tartani. E boldogtalanok fellázadtak erre a gondolatra, pedig Nyikolev utolsó szavai:

„Elvesztem!... elvesztem!...” - nem vallomást jelentettek-e?

Késõ éjszaka volt már. Többen látták, hogy Nyikolev végigment a külvároson. Vlagyimir, Jean és Ilka a jelzett irányban sietve eljutottak a város régi határához. A mezõség sötéten terült el elõttük. A Pärnu felé vezetõ útra tértek, úgyszólván ösztönükre hallgatva csak.

Kétszáz lépésnyire mind a hárman megálltak egy test elõtt, amely az út szélén feküdt.

Dimitrij Nyikolev volt.

Mellette egy véres kés...

Ilka és Jean atyjukra borultak, amíg Vlagyimir segítségért sietett a legközelebbi házba.

A parasztok hordágyra fektették Nyikolevet és hazaszállították, otthon Hamine doktor, akit nyomban elhívattak, csak azt állapíthatta meg, mi volt a halál oka.

Dimitrij Nyikolevet szíven szúrták, úgy mint Pocht, s a kés a sebhely körül éppen olyan nyomot hagyott, mint Poch holttestén.

A szerencsétlen, érezvén, hogy elveszett, öngyilkos lett, hogy meneküljön a büntetés elõl!