II.

A gulyásbojtár ügetett a karám felé; a zámi halmok meg a kis akácerdő kezdettek kilátszani az ég aljából; közöttük a hármas kútgém. De jó futás esik még odáig. A gulyáslegény levette a süvege mellől azt az árulkodó sárga rózsát; beletakargatta a piros keszkenőjébe, s keszkenőstül együtt lecsúsztatá a bekötött szűreujjába.

A csikósbojtár pedig irányt váltott, s ahol a nagy tengersík pusztán a földre lapuló kékes köd mutatta a Hortobágy folyását, arrafelé sarkantyúzta a paripáját; ő meg sietett annak a sárga rózsának a termőfáját felkeresni.

Mert csak „egy” sárga rózsa van az egész Hortobágyon, az is a csárdabérlő kertjében. Valami idegen hozta oda, azt mondják Belgaországból; csodálatos rózsa, egész nyáron nyílik, pünkösdkor elkezdi, s még adventben is teli van fakadó bimbóval. Olyan sárga a virága, mint a termésarany, az illata meg inkább a muskotályboréhoz hasonlít, mint a rózsáéhoz; hej de soknak a fejébe ment már ez az illat, aki azt a rózsát megszagolta!

Aztán annak a leánynak is csak „sárga rózsa” volt a neve, aki abból a rózsából szakítani szokott; – nem is magának.

Ezt sem tudni, hol vette az öreg csapláros; felesége nem volt. Úgy felejtette ott valaki. Megtartották, felnevelték; szép karcsú virágszál lett belőle. Nem volt annak az arca piros, mint a többi leányoké; hanem valami átlátszó hamvas sárga; azért mégsem volt az beteg szín, alatta ragyogott az élet, s amikor mosolygott, mintha tűz sugárzott volna ki belőle. Aztán az a nevetésre álló szája a fölfelé húzódó szegletekkel, úgy illett a két nagy kökény szeméhez, akiről nem tudta az ember, hogy kék-e vagy fekete? mert ha belenézett, azt is elfeledte, hogy a világon van. A haja is fekete volt, egy varkocsba sárga pántlikával összefonva: langos volt az magától is, nem kellett birsalma nedvével kenni, hogy göndörré legyen, ahogy más leányok teszik.

Hej de sok nótát tudott! De szépen el tudta dalolni, amikor akarta. Ha jókedve volt is danolt, ha búsult is danolt; van arra mindenikre nóta. Parasztleány nem élhet dal nélkül; nóta mellett könnyebben megy a munka, jobban telik az idő, megrövidül az út.

Kora hajnalban már, mikor még csak pirkad, hallani a nótafikálását, ahogy a kertben gyomlál.

A vén korcsmáros nem törődik már a csaplársággal, az egész vendéglátás a leányra van bízva, az ád bort, az főz, az számol. Az öreg a méheit lesi, a kaptárok most rajzanak.

Pedig az udvaron lódobogás hangzik, a kutyák ugatnak és még azon a csahintó hangon, amivel ismerőst szoktak üdvözölni.

– Klári! Eredj előre! Nem hallod? Kutya ugat, vendég jött. Lásd el rendén.

A leány leereszti a gyomlálásnál feltűrt tarka viganóját, felhúzza a pillangós cipőit; megmossa a kezét a gyomlálás után az öntözőkannából, aztán megtörli a felső kötényében, azt leveti, van alatta tiszta kétszél kötény, annak a korcában lóg a söntés kulcsa; a tarka kendőt leveszi fejéről, a megnyálazott tenyerével a halántékához simítja a haját, de előbb leszakít egy rózsát arról a mindignyitórul, s a füle mellé tűzi.

– No megint téped azt a rózsát? hátha csak egy pandúr?

Mit tesz az, hogy „csak”? Tán hogy a pandúrnak nem lehet a csákójához tűzni a rózsát? vagy hogy az nem érdemes rá? Pandúrja válogatja!

De bizony nem pandúr volt az, akit ott talált a leány az ivószoba hosszú asztalának a legvégén ülve, hanem a legnyalkább csikósbojtár: a Decsi Sándor.

A csikós az asztalon heverő üres palack fenekével dobol keményen, s mogorva méltósággal kiált a leánynak: „hozz bort!”

A leány elsikoltja magát, mikor a legényt meglátja, s összecsapja a két kezét.

– Decsi Sándor! Hát megjöttél? Sándor! Lelkem! Édes!

– Azt mondtam, hogy hozz bort! – mordult rá a legény, s az öklére támasztja a félredűtött fejét.

– Hát ez a „szép jó reggel” annyi idő után?

Arra a legény észreveszi magát: tudja ő, hogy mi a becsület. Leveszi a kalapját, s az asztalra teszi.

– Jó reggelt, kisasszony!

– „Me-e!” – mond erre a leány, piros nyelve hegyét kidugva a szájából, s azzal durcás vállvonítással megy a söntésbe, két csípőjét jobbra-balra riszálva; visszajön a borral, s a legény elé teszi, aztán elérzékenyült hangon szól hozzá:

– Mért mondtad nekem azt, hogy „kisasszony”?

– Azért, mert az vagy.

– Máskor is az voltam, de te mégsem mondtad.

– Az másik-máskor volt.

– No hát itt a borod. Kelle-e még valami?

– Köszönöm. Majd aztán.

A leány bosszúsan csettentett a nyelvével, s aztán leült melléje a hosszú pad végére.

A legény felvette a tele palackot, s a szájához vitte, s addig le sem vette, amíg fel nem hajtotta. Akkor aztán a téglapadlóhoz vágta a palackot, hogy ezer darabra tört.

– Miért törted össze ezt a palackot? – kérdé szelíden a leány.

– Azért, hogy ne igyék belőle utánam más.

Azzal nagy kevélyen odadobta az asztalra a három kutyanyelvet. (Ez volt a népszerű neve a papiros tízkrajcárosnak.) Kettő a veres borért, egy a palackért.

A leány engedelmesen fogta a cirokseprűt, s összetakarította az üvegcserepeket. Aztán, tudva a regulát, visszament a bormérő rács mögé, s hozta a másik palackot: odatette a legény elé.

Megint odaült melléje: a szemébe szeretett volna nézni.

A legény csak azért is lehúzta a szemére a kalapját.

Akkor aztán a leány azt tette, hogy levette a bojtár fejéről a kalapot; s azt kezdte vele, hogy a hajába tűzött sárga rózsát a kalap selyemszalagja mellé illessze.

A legény észrevette azt, s kikapta a leány kezéből a kalapját.

– Csak tartsd meg a rózsádat annak, aki érdemesebb reá.

– Sándor! Meg akarsz ríkatni?

– Az is hamisság lesz. Még az imádkozásod is az. – Hát nem most hajnalban vitte el a rózsádat a süvege mellett a Lacza Ferkó?

A leány arca nemhogy piros lett volna e szóra, de még haloványabb lett.

– Sándor! Bizony Isten mondom, nem…

Nem hagyta neki tovább mondani: hirtelen befogta a száját.

– Ki ne fújd az Isten nevét hamisságra! Hát ez az aranyfüggő, hogy került a füledbe?

A leány elnevette magát.

– Óh te buksi! Hisz ez tulajdon az az ezüstfüggő, amit te hoztál nekem; csakhogy én megfuttattam arannyal az ötvösnél Újvárosban.

Ekkor a legény megfogta a leánynak mind a két kezét, s szelíden, lágy szóval beszélt hozzá.

– Klári édes! Nem mondom már hogy „kisasszony”. Kérlek igen szépen: ne hazudj énnekem. Semmit sem utálok úgy, mint a hazugságot. Azt mondják „hazug kutya”! Pedig a kutya nem hazudik. Másképpen ugat, ha tolvaj jár a tanyán, másképpen, ha a gazdája jött meg, vonyít, ha veszedelmet érez: de soha meg nem téveszti a maga ugatását. A kutyában van becsület. Csak az ember tud hazudni. Az az igazi ugatás. Engem soha nem vitt rá a lelkem. Nem fordul rá a nyelvem a hazugságra. Nem is bajusz alá való az! Csúnya dolog az, mikor egy bajuszos szájból hazug szó jön ki: mint egy tacskó kölyökéből, aki fél a veréstől. Látod, mikor a múlt ősszel itt voltak az asszentálók, minket is mind beállítottak a pusztáról. A nemes város itthon akart minket bojtárokat tartani a gulya, ménes mellett; mert azoknak nehéz sora van. Előre megkenték a deputációnak a markát. A felcserek kinek-kinek megsúgták közülünk, hogy micsoda testi fogyatkozást valljon magára, amiért „untáglik”-nak eresszék. A Lacza Ferkó, az ráállt a fortélyra. Azt hazudta magára, hogy süket, mint a fekete föld, a trombitaszót se hallja meg. Nekem majd a szemem égett ki miatta. Hazaeresztették, pedig olyan jól hall, hogy éjjel a sötétben a marha bőgéséről meg tudja mondani: bitang marha keveredett-e a gulya közé, vagy tehén hívja az eltévedt borját. Tudott hazudni a cudar! Mikor aztán énreám került a sor, engem is össze-vissza vizitált a felcser, s azt sütötte ki felőlem, hogy a szívem rendetlenül dobog. – „Hát ha rendetlenül dobog, azt mondtam rá, annak nem a szívem az oka, hanem az a sárga rózsa ott a hortobágyi csárdában!” Az urak mind ösztököltek, hogy hagyjam rá, amit a doktor mond: „szívtágulásom van.” – „De bíz az én szívem nem tág! Nem fér el abban több egyetlen egy icipici kis leánynál! Nincs nekem semmi hibám a világon.” – Be is soroztak katonának. – De azért megbecsültek ám: még a hajamat sem vágták le; elküldtek Mezőhegyesre a méneshez katonacsikósnak. – Míg aztán fél esztendő múlva a nemes város letette értem az ezer forint váltságot, hogy visszaszerezzen a cifra méneshez, ahol nagy szükség van rám. Hát azt az ezer forintot én majd leszolgálom a két kezemmel: de nem szolgáltam le a hazug szájammal, ahogy az a másik.

A leány ki akarta húzni-vonni a két kezét a legényéből, s tréfával akarta elütni a dolgot.

– Ejnye Sándor, lelkem, de szépen megtanultál prédikálni ott a császár kenyerén. Ennyi ékes szóval legátusnak is eljárhatnál Balmazújvárosba vasárnaponkint.

– No csak ne mórikálj! Ne tedd magad! Tudom én, hogy mi van a begyedben. Gyönge nép a leány, azt gondolod, nincsen más fegyvere, mint az, hogy hazudni tud. Anélkül megfognák. Nyúlnak a gyors lába, madárnak a szárnya, az ami a leánynak a hamis szája. – De hát látod, én olyan ember vagyok, aki a nálamnál gyöngébbet soha meg nem bántom. Felőlem nyúl ott maradhat a bokorban, madár a fészkében: én fel nem riasztom. Leányt sem bántok meg, aki igazat mond, egy rossz szóval, egy rossz nézéssel sem. De ha te énnekem hazugságot mondasz, azért úgy megítéllek, mintha ezt a te szép, tiszta halovány orcádat kikennéd pirosra bécsi ronggyal. – Nézd el ezt a rózsát a kezedben, még most alig fakadt ki, de ha ráfújom a forró leheletem, egyik levele a másik után kifeslik. Légy te nekem ilyen sárga rózsám, nyisd ki a lelkedet, nyisd ki a szívedet előttem, akármit vallasz meg, nem haragszom érte, megbocsátok érte, akárhogy összetöröd vele a szívemet.

– S aztán mit adsz érte?

– Amim megmarad belőle.

A leány tudta a szokást; hajnalban bor mellé szalonnát eszik a legény, paprikával, fehér cipóval. Eléje tette. Nem is vetették meg. A bojtár előhúzta a csizmaszára mellől a csillagos nyelű hegyes kését, szelt magának a cipóból, szalonnából, s hozzálátott.

A nyitott ajtón bejött a komondor, s nagy farkcsóválva odament a bojtárhoz, a fejét odatörülte a két térdéhez, s aztán leült eléje, a szeme közé nézve, egyet morgott, s nyájasan ásított nagyot.

– Még a Bodri is rád ismer.

– A kutya csak megtartja a hűséget; de a leány elfelejti.

– Hej Sándor, Sándor! De rosszul tetted, hogy nem tudtad kimondani azt a kis hazugságot, amit kellett volna: akkor nem vittek volna el Mezőhegyesre katonacsikósnak! Nem jó a leányt egymagára hagyni; nem jó az orgonafának a kerítésen kihajolni, amikor virágzik, megkívánják, szakítanak róla.

Erre a szóra csak kifordult a falat a legény szájából; odadobta a kutyának; az bekapta.

– Ezt igazán mondtad.

– Hát tudod a nótát: „ha a záporeső a lányt megáztatja, a legény subája bizony betakarja.”

– Tovább is tudom: „utánament lassan a lány a legénynek; mert tulipános subája volt szegénynek”. – Coki kutya! Te is mindenkinek csóválod a farkad, akit szalonnázni látsz.

A paripa odakünn az udvaron nyeríteni kezdett; a leány kiment, s idővártatva visszajött.

– Hol jártál?

– Bekötöttem a lovadat az istállóba.

– Ki mondta, hogy kösd be?

– Hát mindig azt szoktam.

– De most más a szokás. Megyek íziben odább.

– Hát nem falatozol? Nem ízlik a szalonna, fehér cipó? Jobbhoz szoktál a császár kosztján? No megállj! Majd mást hozok.

Azzal kinyitotta a faliszekrény ajtaját, s kivett onnan egy tányér rántott csirkét. Tudta, hogy ez a kedves csemegéje a bojtárnak, rántott csirke hidegen.

– Hát ez kinek a maradéka? – kérdé a legény gyanúsan.

– Mit kérded, ha eszed van? Csárdába vendégek járnak. Annak rántok csirkét, aki megfizeti.

– Hát úri vendégek voltak itt az éjjel?

– Ugyan voltak: két úr Bécsből, kettő Debrecenből. Éjfél után két óráig fenn mulattak, akkor útra keltek. Ha nem hiszed, itt van a vendégkönyv: megláthatod benne a neveiket.

– Elhiszem hát.

A bojtár hozzálátott a kedvenc ételéhez.

A nagy cirmos kandúr addig ott mosdózott a kemence padkáján, most egyet gondolt, fölkelt, nagyot nyújtózott, görbe hátat csinált, azután leugrott, odament a bojtárhoz, megmérte a két talpa körmével a csizma szárán, milyen magas lesz a hó a télen; aztán felszökött az ölébe, odatörleszkedett a kezéhez, nagyokat taszítva rajta a fejével; egyenkint megnyalogatta mind az öt ujjahegyét; aztán lefeküdt az ölébe, s elkezdett dorombolni.

– Látod? Ez a macska is hogy hízelkedik neked.

– Nem is kérdem én a macskától, hogy kinek az ölében dorombolt tegnap! – Hát mit fizetek a „pakene hendliért?”

– Te semmit. Megfizetett érte más. Hát hova sietsz olyan lóhalálában?

– A mátai pusztára viszek levelet a doktornak.

– Azt ugyan nem találod otthon, mert az hajnalban három órakor ment itt keresztül, a vendég urakat kereste, aztán hogy megtudta, hogy azok már elmentek, maga is utánuk baktatott a laptikájával a zámi pusztára. A bécsi urak gulyát vásárolni jöttek a debreceni uraktól. Az egyikük egy morva grófnak a tiszttartója, aki a mi alföldi fajta marháinkat akarja otthon tenyészteni, a másik német úr valami piktor. Engem is lerajzolt a kis könyvébe, aztán meg a gulyásbojtárt is.

– Hát a gulyásbojtár is itt volt?

– Hát persze, hogy itt volt, azért küldték, hogy vezesse a hortobágyi pusztán keresztül az urakat a zámi karámig.

– Az ám a furcsa, hogy a gulyásbojtár egy órával később ment el innen, mint azok az urak, akiket a zámi karámhoz kellett neki vezetni.

– Ejh no! Bizony úgy tudsz vallatni, akár egy szolgabíró! Hát búcsúzni jött hozzám. Úgy elmegy vidékünkről, hogy sohasem látjuk többet.

Hogy igazat mondott, bizonysága volt rá az a ragyogó könnycsepp, ami a szemébe szökött, akárhogy titkolta.

A bojtár nem is haragudott azért a könnyért, hiszen igaz volt. Inkább félrefordította a fejét, hogy ne lássa, mikor a leány megtörli a szemét. Szájába dugta a kurtaszárú pipáját. Az a szájba szorított pipa tilalom a csókra.

– Hát aztán hová megy a gulyás olyan messze?

– Elviszik Morvaországba, számadó gulyásnak a mellé a gulya mellé, amit ma kiválogatnak a zámi pusztán. Ott lesz neki hatszáz forint fizetése, kőháza, deputátuma. Egész úr lesz ottan. Meg is becsülik ott, mert a magyar gulyával csak a magyar gulyás tud bánni.

– S te nem mégy el a Ferkóval számadó gulyásnénak?

– Tudod te azt, gonosz, hogy nem megyek. Mennék, ha láncra nem volnék kötve ehhez a pusztához, meg tehozzád. Tudod te azt jól, hogy csak téged szeretlek igazán. A te rabod vagyok.

– Ez sem úgy van, ahogy mondod. Tudod te azt jól előre, hogy akit egyszer a te két szemed megigézett, visszatér az hozzád az óperenciáról is. Beadtál neki valamit, amitől rád kénytelen gondolni. Elvarrtad az ingujjába egy szál hajadat, annálfogva visszahúzod, amikor már ott jár, ahol a csillag sem éri utol. Velem is úgy tettél! Mikor belelőttél a szemeddel a szemembe, attól lettem a bolondod.

– Hát én nem voltam elég bolondod? Kérdeztem én, hogy mi lesz belőlem? Hívtalak én ólmot önteni karácsony estéjén? Nem viseltem-e a selyemkendődet, pedig azt sem mondtad, hogy jegykendő lesz-e? Leskelődtem-e én utánad, mikor más lánnyal táncoltál az újvárosi búcsún? mikor ugrattad a kacki menyecskéket?

– Csak azt a sárga rózsát ne szúrtad volna a kalapja mellé!

– Hát hisz itt a párja, ha ideadnád a kalapod, mindjárt rajta lenne.

– Nem! Énnekem az a rózsa kell, amit a gulyásnak adtál. S nem nyugszom meg addig, amíg az a kezembe nem kerül.

A leány összekulcsolta a kezeit, úgy rimánkodott a legénynek.

– Sándor! Szentem! Ne mondj ilyet. Én nem akarom, hogy ti egymással összeakadjatok. Énmiattam! Egy sárga rózsa miatt!

– Az pedig el nem marad, ha még egyszer összekerülünk. Vagy én őtet, vagy ő engem; de egyikünk összetöri a másikat.

– Ezért mondjon valaki igazat? Hát nem azt ígérted-e, hogy nem haragszol meg rám.

– Terád nem. A leány nem tehet arról, hogy elfelejt, de aki férfi, annak legyen emlékezete!

– Úgy áldjon az Isten, ahogy sohasem felejtettelek el.

– Ahogy a nóta mondja: „akárki ült az ölembe, mégis te voltál eszembe”. No hát ne mondd, hogy nehéz ember vagyok. Nem jöttem hozzád veszekedni. Csak azért jöttem ide, hogy megmondjam, hogy még élek; nem haltam meg. Tudom, hogy örülnél rajta, ha úgy volna.

– Sándor! Azt akarod, hogy masinát vegyek a boltban?

– Masinát, ugye? Egyébbel sem tudtok ti leányok megfelelni, mint ha beleestek a gödörbe, vesztek három pakli masinát a zsidónál, forró kávéba dobjátok, aztán megisszátok. Pedig jobb volna, ha nem járnátok arra, amerre gödör van.

– Ne juttasd eszembe! Mikor legelőször találkoztam veled, azt játszottuk, hogy „kútba estem”. – „Ki húzzon ki?” – „A Decsi Sándor.” – Akkor ugye hogy kihúztál?

– Ha tudtam volna, hogy nem magamnak húzlak ki! Ejh! Régen volt az! Akkor még a „dorozsmai malom” nótáját se dalolták.

– Új nótát hoztál? – kapott rajta a leány. S azzal odakuporodott a legény mellé a padra. – Danold el nekem, hadd tanulom meg tőled.

Az már fele útja a kibékülésnek, ha a legényt rá lehet bírni, hogy danolja el az új nótáját.

Decsi Sándor a falnak vetette a hátát, s az egyik kezét a kalapjára, a másikat az asztalra téve, rákezdé azt a mélabús dallamú nótát, mely úgy hozzáillik a vers tartalmához:

„Nem fúj a szél, megállott a dorozsmai szélmalom.
Hová tűntél, hová lettél, kedves édes galambom?
Hűtlen lettél, – mással éled világod, –
Ez az oka … ez az oka, hogy a malom megállott!”

Ez is olyan pusztában termett nóta, mint a katángkóró, amit kitép a szél, s aztán végigtáncoltatja határról határra.

A leány utána próbálta danolni a nótát. Egyszerre a fülébe ment az: ahol nem tudta, a legény kisegíté, szájába adta a hangot; máskor is így tették; azután együtt dalolták, míg belétaláltak, s ha készen voltak vele, megcsókolták egymást: az volt a vége.

Most azonban Decsi Sándor csak megint a szájába dugta a makrapipáját, mielőtt Klári az utolsó taktust elénekelte.

– Hát már azt a csúnya pipát megint a szádba kellett dugnod? – mondá duzzogva a leány.

– Magam is olyan csúnya vagyok.

– Az már igaz. Cudar, förtelmes vagy. Ilyen legény, mint te, csak guzsalyszárnak való: az is az ajtó mögé támasztani való.

S egyet taszított rajta a könyökével.

– Hát akkor mit söntörködöl körülöttem?

– Én söntörködöm körülötted? Kellesz is énnekem! Tucatszámra árulnának, akkor se vennék belőled. Bolond voltam, vak voltam, amikor szerettelek. Olyan legényt, mint te, kapok minden ujjamra kettőt.

Olyan elevenen adta a perlekedőt a leány, hogy még a Bodri kutyát is megtévesztette vele. A komondor azt hitte, hogy asszonya igazán haragszik arra a csúnya emberre, s felugrott és keményen megugatta.

Erre a leány aztán elnevette magát.

De a legényre se magátul nem jött a nevetés, se a leányról nem ragadt el rá. Csak ült ott nagy komolyan, az agyarára vágott pipát szortyogtatva. Pedig nem is égett. Meg sem volt tömve.

Akkor aztán a leány elkezdte körülcirógatni.

– Úgy! úgy! gyönyörűségem! Tudod te, hogy milyen szép vagy. Világért el nem rontanád a szépségedet azzal, hogy elnevetnéd magadat. Ez a te két bogárszemed, hogy összehúzódna; ez a te piros szád, hogy kétfelé törne; ha nevetni találnál: elveszne a szépséged bele.

– Nem is azért fizet engem Debrecen városa, hogy szép legyek.

– De én azért fizettelek. Nem jól fizettelek? Kevés volt a béred?

– De olyan sok volt, hogy másnak is jutott belőle.

– Már megint ott kezded? Azon az egy szál sárga rózsán. Hát már irígykedel a jó pajtásodra? A kenyeres társadra. Mit tehet róla szegény? Ha egy városi gavallérnak megfájdul a szíve a rózsákra, ott áll előtte az egész virágos kert, válogathat benne: fehér rózsa, piros rózsa, sárga rózsa, testszín rózsa, százféle fajta. Nem tudod a nótát: „De a parasztlegény baján – nem segít csak a parasztlány.”

– Még pártját fogod?

– Hát ki a hibás? A leány-e, aki azt danolja: „Tunná rúla, tönné rúla! Hogyha túnná, tönné rúla.” Avagy a legény, aki ezt megérti?

– Még magadra veszed a hibát.

– Azt mondtad, hogy megbocsátasz.

– Tartom a szóm.

– Hát szeretni fogsz?

– Majd.

– A „majd” nagy szó.

– Most is szeretlek.

– Így szeretsz, ahogy mutatod?

Erre a legény felállt az asztal mellől, s a makrapipáját a kalapja magas karimája mögé tette. Aztán átölelte a leánynak a vállát, úgy beszélt a szeme közé nézve.

– Tudod galambom, kétféle a hideglelés: forróláz, meg hidegláz. A forró erősebb, a hideg tartósabb. Kétféle a szerelem is. A forró erősebb, a hideg tartósabb. Az egyik elmúlik, a másik visszajár. – De hát nem cifrázom a szót; magyarán beszélek. Én voltam a hibás. Ha én rá nem leheltem volna a sárga rózsára, nem nyílott volna ki, más sem szagolgatta volna az illatát; darázs, lepke meg nem szállta volna. Most másképpen kezdelek el szeretni: eljárok én hozzád hűségesen, mint a harmadnapos hideglelés, s „olyan igaz leszek hozzád, mint tulajdon édesanyád”. S amint egyszer számadó csikós leszek, megyünk együtt a paphoz. S aztán élünk nagy hűségben. De ha addig itt találok valakit körülötted legyeskedni, annak Isten engem úgy segéljen, ha az édesapám legkedvesebb fia lesz is, betöröm a fejét! Itt a kezem.

Decsi Sándor odanyújtá a kezét a leány elé. A leány azzal felelt rá, hogy kiakasztá a füléből az arany függőket s odatette a legény tenyerébe.

– De csak viseld, azt mondtad, az én vettem ezüst függők ezek, megfuttatva arannyal. Hinnem kell a szavadban.

A leány ismét feltette a függőit, s azokkal együtt a szívébe az tért vissza, ami eddig is ott lakott.

Nem volt kedve szerint való ez a harmadnapos hideglelés képében ellátogató szerelem. A forrólázhoz volt szokva.

Egyet gondolt. Levette a szűrt a legény nyakából, s beakasztá a söntésbe, mint mikor zálogba ott fogják a fizetni nem tudónak a szűrét.

– Ne siess hát. Ráérsz. A doktor délnél hamarább nem kerül haza a mátai tanyára; mert elébb az eladott marhákat kell neki vizitálni, s passzust írni róluk. Csak a vén gazdasszonyát találnád meg otthon. Itt is jó helyen vagy, nem ázol meg. Se a zápor nem ér, se a szeretőd könnyhullatása. Látod, milyen jókedvet csináltál azzal, amit most mondtál? Egész nap az lesz a fejemben.

– Hát hogy lássad, milyen messziről gondoltam én arra, amit most mondtam neked, imhol én is hoztam neked egy ajándékot. Ott van a szűröm ujjában; eredj, keresd ki belőle.

Volt abban a szűrujjban sok mindenféle: acél, kova, bükkfatapló, dohányzacskó, pénzes erszény; a sok között rátalált a leány az újra. Selyempapirosba volt takarva. Mikor kibontotta, akkor látta, hogy az egy hajfeltűző fésű, sárga teknősbékahéjból.

A leány arca ragyogott az örömtül, mikor ezt meglátta.

– Nekem hoztad ezt?

– Hát kinek másnak?

Mikor a parasztleány a befont haját feltűzi a fésűre, az már azt jelenti, hogy van vőlegénye, akkor az már nem „édesmindnyájunké”, azt már nem illeti meg az a nóta, hogy „azt sem tudom, ki babája vagyok?”.

A tükör elé állt, feltűzte a haját kontyba a fésűre.

Így aztán még szebb volt.

– Hát most sem csókolsz meg?

Maga kínálta a csókját: a két karját is széttárta.

A legény kezével visszatartá.

– Majd ha melegem lesz. Mostan fázom.

A leány összehúzta a szemöldeit. A visszautasítás megszégyeníté. Valami forrott a szívében.

Erőltette a nyájasságot, szelídséget. Pedig inkább-inkább harag és szerelem forrott a szívében. Harag a szerelem miatt.

– Hát amíg a halat kisütöm, eldaloljam a kedvenc nótádat?

– Nem bánom.

A leány a tűzhelyhez ment; a haltartó hordóból kivett a Hortobágyban fogott kárászok közül egyet, a konyhakéssel száz vágást tett a két oldalán, behintette sóval, paprikával s aztán cserepcsikra szúrva odatűzte a parázs mellé, s amellett elkezdett szép csengő hangon dalolni:

„Kocsmárosné! Nekünk halat süssék kend!
Azután meg citronyos bort adjék kend!
Szolgálóját estrázsára állítsa kend!
Ha zsandár jön, nekünk hírül adja kend!”

Valami megragadó rokonszenves nóta ez a pusztáról, melynek dallamától az ember maga előtt látja a végtelen síkságot délibábos látkörével. Kihallatszik belőle a mélázó tilinkó, a búslakodó tárogató.

„Ha zsandár jön … nekünk hírül adja kend!”

Benne van a betyárélet költészete.

Mikor megpirult a hal, odahozta a leány a legénynek.

Nem szokták azt tányérról enni. A cserepcsik nyelét a kezébe fogja az ember, s bicsakkal szedi le róla a halat. Úgy ízlik az.

Hát bizony azzal mutatja ki legjobban a leány az igaz szerelmét, hogy halat süt a kedvesének.

S aztán gyönyörködik benne, hogy az milyen jóízűen falja, nyeli az ő keze süttét.

S azután fülébe dúdolja a nóta másik versét:

„Egyszer csak gyün a szolgáló ijedve;
Kilenc zsandár közeledik fegyverbe!
– De a betyár felkap a pej lovára,
Bevágtat a délibábos pusztára!”

Máskor ezt a nótát együtt énekelte a leánnyal a legény, s annál a sornál, hogy „bevágtat a délibábos pusztára!”, felhajította a süvegét a gerendáig, s az öklével ütött az asztalra. Most meg rá sem hederített.

– No hát – már a kedves nótádat is megveted? Már az sem tetszik?

– Hogy tetszenék? Nem vagyok én betyár! Semmi dolgom a tolvajokkal. Derék emberek a zsandárok. Kötelességüket teszik. A komisz betyár meg szolgálóval strázsáltatja magát, s amint meglátja egy zsandár sisakjának a hegyét, uccu! Otthagyja a sült halat, citronyos bort, korcsmárosnét, s még hogy kurjongat nagy dicsőségében, hogy ő elszaladt a délibábos pusztára. Gyáva pimasz!

– Jaj de megváltoztál, amióta a császár kenyeréből ettél.

– Nem én változtam meg, hanem az időjárás. A bunda sem változik meg azzal, hogy kifordítják. „Mégis bunda a bunda.”

– No már hallod-e, nagyobb megbántást nem követhet el valaki a szeretőjével, mint ha ócska közmondásokkal fizeti ki: „mégis bunda a bunda.”

– Ha nem tudok jobbat. Talán azok a debreceni urak, meg a morvaországiak, akik az éjjel itt mulattak, jobb tréfákkal mulattattak?

– Mulattattak hát! Nem is úgy ültem ám itten, mint egy fancsali feszület. Kivált az a piktor ugyan eszemadta legényke volt. Csak egy pirinyóval volna magasabb. De éppen csak az államig ér.

– Összemértétek magatokat?

– Össze la! Még csárdást táncolni is megtanítottam. Úgy ugrált, mint a kéthónapos kecske a szérűn.

– S az a gulyás! Elnézte azt, hogy veled táncol a német piktor? nem tekerte ki a nyakát?

– Dehogy tekerte ki. Bruderschaftot ivott vele.

– Bánom is én. Adj még bort! De jobbat, mint ez a karcos. Muszáj még egy ócska közmondást megeresztenem: „átkozott a hal a harmadik vízben”.

– Ez már dupla gorombaság! Hát az én borom – víz?

– Nekem pecsétes üveget adj!

Ez volt a Decsi Sándornak a veszte, hogy pecsétes palackot kért. Olyanféle, városból hozott palackot, ami zöld spanyolviaszkkal van lepecsételve, az oldalán aranybetűs, tulipiros, hupikékes papiros. Olyan uraságoknak valót. Telik a császár lénungjából!

A Klárinak úgy dobogott a szíve, mikor a pincébe lement, egy palackot felhozni abból az úri vendégek számára való borbul.

Észébe jutott, hogy egyszer járt itten egy kártyavető cigányasszony, akinek ő ócska limlomokat ajándékozott jövendőmondásért. Háladatosságból az egy bizodalmas tanácsot hagyott rá.

„Ha egyszer a szeretődnek a szíve hideg lesz irántad, s azt akarod, hogy lángra kapjon, ne tégy vele egyebet, mint azt, hogy adj citronyos bort neki, s abba a borba áztasd bele azt a gyökeret, akit úgy hívnak, hogy „nadrágujjas emberke”: ettől úgy felforr a szerelme, hogy még a falat is keresztülássa érted.”

A leánynak eszébe jutott, hogy meg lehetne azt most próbálni.

A „nadrágujjas emberke” ott van a ládafiókban eldugva.

Egészen olyan az a gyökér, mint egy kis ember, van buksi feje, dereka, két lábszára, mind fekete.

A hajdani világban sok mesét tartottak erről a gyökérről.

Azt tarták, hogy mikor a földből kihúzzák, a gyökér olyan sírást kezd, hogy az ember meghal bele, azért kutyával húzatták ki, annak a farkához kötve. Hogy Kirké ezzel bódította el Ulixesz útitársait őrült szerelemre.

Híják azt a „nadrágujjas emberkét” a patikáriusok, akik hasznát tudják venni, „atropa mandragorának”. (Magyarul „bódító nadragulya”.)

Mit tudta a leány, hogy az méreg?