IV.

Az állatorvos kordéja gyorsan döcögött végig a pusztán. Se gyeplü, se ostor nem kellett a jó lovacskának: tudta az már a leckéjét könyv nélkül. A doktor útközben elővehette a jegyzőkönyvét és firkálhatott, számolhatott benne.

Egyszer aztán, amint ismét maga elé tekint, egy csikóst lát közeledni, lóháton vágtatva.

De az olyan őrületes nyargalás volt, mintha ló és lovas meg volna bolondulva. Egyszer sebesen nekiiramodott a paripa, azután megtorpant, ágaskodott, s hirtelen félrecsapott, más irányt váltva. A lovas hátravetett fejjel, visszagörbülő derékkal ült rajta, s két kézre fogta a kantárszárat. A ló rázta, kapkodta a fejét, s ijedten horkolt és nyerített.

A doktor rögtön kezébe kapta a gyeplőt és az ostort, s azon igyekezett, hogy a lovasnak útjába kerüljön.

Közelebb érve, felismerte a csikóst: „ez a Decsi Sándor!”

Úgy látszott, mintha az is ráismerne, s a kantárt eleresztve, engedé a lovát a kocsi felé futni.

Az okos paripa fújtatva, prüszkölve jött a doktor kocsija felé, s odaérve, magátul megállt. Megrázkódott, röhögött: csakhogy meg nem szólalt.

A legény hátragörbült derékkal, égremeredő arccal ült a nyeregben: két keze nem fogta már a kapicányt, csak a lábai szorították a ló derekát.

– Sándor te! Decsi Sándor! – kiálta rá a doktor.

Úgy látszott, hogy nem hallja a kiáltást, vagy hallja, de nem tud szólni.

A doktor kiugrott a leptikájából; odament a lovashoz, átnyalábolta a derekát s leemelte a nyeregből.

– Mi lelt téged? Sándor!

A legény nem felelt. Szája össze volt szorítva, nyaka hátrafeszítve; melle sebesen zihált; a dereka félívben hátrahajolva. A két szeme rémségesen fölnyitva, valami őrületes tűzfényben ragyogott, ami annál ijesztőbb volt, mivel a szemfeketéi egészen ki voltak tágulva.

Az orvos lefekteté a legényt a gyepre, s elkezdte vizsgálni. Az ütér verése hol sebes, hol félbeszakad, a pupillák ki vannak tágulva; a szájat állkapcagörcs tartja zárva; a derék hátrafeszül. Ezt a legényt megmérgezték. Mégpedig növényi méreggel.

A hortobágyi csárda és a mátai telep közötti puszta rónán találta a doktor a csikóst. Valószínű, hogy ez a telepre akart eljutni, s útközben érte el a méreg hatása. Amíg eszméletét bírta, addig sietett a tanyára eljutni, de amint a görcsök előfogták, a dühre fokozódó kín megzavarta az agyát, nem volt ura mozdulatainak, s karjainak rángatózásával a lovat is megbolondította. Annak is szakadt a tajték a szájából.

A doktor fel akarta tenni a csikóst a kordéjába. Hanem a legény nagyon nehéz volt, nem bírta a saraglyán átemelni. Itthagyni a pusztán pedig nem lehetett; mert amíg visszatér érte a segítséggel, azalatt a sasok megmarcangolják.

Az a paripa olyan okosan nézett rá, csakhogy nem beszélt! Odahajolt a fejével a gazdája fölé, s rövid szaggatott röhögést hallatott.

– Nohát segíts te is! – mondá neki a doktor.

Hogyne értette volna meg? Egy pusztai mén! Hisz annak már háromnegyedrész lelke van! Amint látta, hogy a doktor gazdája emelgetésével küszködik, megfogta ennek a mellényét a fogaival, és ő is emelt rajta. Így aztán közös erővel belökték a saroglyába.

A doktor a paripát kötőfékénél fogva odakötötte a saroglyához, s aztán vágtatott a telep felé.

Ott van kórház is, patika is. Hanem csak lovak és tulkok számára. A doktor maga is csak baromorvos.

Hanem ilyen esetnél mindenkinek szabad segíteni, ha tud.

De éppen az a kérdés, hogy tud-e?

Legelső volna azt kieszelni, hogy miféle méreg dolgozik itt? Sztrichnin-e, vagy belladonna?

Feketekávé nem fog ártani.

Amint a telepre megérkezett a doktor, előkiáltotta a famulusát, meg a gazdasszonyát.

A kávé készen volt: csak emberi segítség kellett hozzá, hogy azt a beteggel bevetessék. Az állkapcagörcs úgy összeszorítá a fogait, hogy vésővel kellett annyit tágítani rajtuk, amennyi elég a kávé betöltésére.

– A fejére jeges borogatást, a gyomrára hólyaghúzó mustárt – rendelkezék a doktor; s miután más nem volt, aki a rendeléseit végrehajtsa, mint saját maga: tehát azt is elvégezte. A famulusnak aközben utasításokat adott, s egyszersmind leveleket írt az asztalnál.

– Ide hallgass! Jól a füledbe vedd, amit mondok. A laptikával sietve lekocogsz a hortobágyi csárdához: ezt a levelet átadod a bérlőnek. Ha a vendéglős maga otthon nem volna, akkor élőszóval megmondod a kocsisának, hogy én parancsolom, hogy azonnal fogjon be az az úri csézába, s siessen minél előbb haladéktalanul a városba ezzel a pecsétes levéllel. Keresse fel a főorvost, s várja meg és hozza ki ide a telepre. Én veterinárius doktor vagyok: nekem lelkes állatot kúrálnom hivatali esküm tiltja. A baj sürgetős segítséget kíván. A doktor orvosságot is fog magával hozni. A korcsmáros kisasszonyának pedig mondd meg, hogy ami pörkölt kávé csak van a háznál, azt mind adja oda neked; – addig is, amíg a városi orvos megérkezik, kávét kell itatni a pácienssel. Azon légy, hogy gyorsan előkerülj.

A famulus megértette a rábízott feladatot, és sietett azt nyélbe sütni. A fáradt szürke még ki sem fújhatta magát, újra vissza kellett baktatnia a csárdához.

A kisasszony éppen kinn volt a folyosón, a muskátlikat öntözte, mikor a famulus a csárda elé megérkezett a kordéval.

– Mit hoztál Pesta, olyan lóhalálában?

– Hát csak egy levelet a nemzetes úrnak.

– Azzal most nehezen beszélsz, mert egy raj méhet kerget a kaptárral.

– Pedig a doktor úrtól van benne parancsolat, hogy azonnal küldjön be a városba hintót a főorvosért.

– Beteg van a háznál? Kit lel a hideg közületek?

– Nem miközülünk való az, mert azt a doktor úr szedte fel a pusztán. A csikósbojtár, a Decsi Sándor.

A leány nagyot sikoltott, s kiejté a kezéből az öntözőt.

– A Sándor? Rosszul van?

– De olyan rosszul van, hogy a falra akar mászni, s az ágyat is rágja kínjában. Megétette valaki.

A leány az ajtófélhez támaszkodott mind a két tenyerével, hogy le ne roskadjon.

– A mi doktorunk nem tudja igazán, hogy mi lőtte a csikóslegényt; azért hívatja a városi doktort, hogy vizitálja meg.

A leány valamit hebegett; de nem lehetett hallani, hogy mit.

– Eresszen hát be a kisasszony; ne támassza be az ajtót, hadd keressem fel a nemzetes urat.

– Nem tudja, mi lelte? – hebegé a leány.

– Magának meg azt izeni a doktor úr, hogy ami pörkölt kávé van a háznál, mind gyűjtse meg, s adja ide; azzal kúrálja addig is Decsi Sándort, amíg a doktor a medicinával megjön, mert nem tudni, miféle mérget kapott szegény?

A famulus aztán sietett a csaplárt felkeresni.

– Nem tudni, miféle mérget kapott? – suttogá magában a leány. – De én tudom! – Ha az lett a veszedelme? – Én megmondhatnám a doktornak. Akkor mindjárt tudná, hogy mit adjon be neki? (Az teszi meg, hogy „mindjárt”.)

Azzal futott be a szobába: felnyitá a ládáját, felkereste a láda fenekéről azt a boszorkányos gyökeret, aminek olyan emberformája van. Azt a zsebébe dugta.

Átkozott legyen, aki azt a rossz tanácsot adta! Átkozott legyen, aki azt megfogadta!

Azután nekiállt a kávépörkölésnek; mire a famulus visszakerült a kertből (annak elébb segíteni kellett a méhrajelfogásnál), akkorra meg is tölté az őrölt kávéval a pléhdobozt.

– No hát adja ide azt a kávét, kisasszony!

– Én is megyek veled.

A famulus eszes legény volt, átlátott a szitán.

– Ne jöjjön oda kisasszony, nem jó lesz magának most a Decsi Sándort meglátni, ilyen állapotban. Bíz a lelke is megfagy az embernek, amikor a kínlódását látja. A doktor úr magát oda sem fogja ereszteni hozzá.

– Én csak a doktor úrral akarok beszélni.

– Hát a vendégeket ki látja addig a csárdában?

– Ott a szolgáló meg a csaposlegény! Lássák el azok!

– De legalább kéredzkedjék el a nemzetes úrtól!

– Nem kéredzkedem! – Nem eresztene el. – Ej, eredj az útból!

Azzal félretaszítá a famulust, s kirohant az udvarra; egy szökéssel felugrott a kordé ülésébe, kezébe kapta a gyeplüt, ostort; rávagdalt a szürkére; az aztán vitte a kordét, ahogy bírta.

A lennhagyott famulus lelkendezve kiabált utána.

– Kisasszony! Klári kisasszony! Megálljon! Ne bomoljon!

S futott a kordé után lélekszakadva; de csak a hídnál bírta azt elérni, ahol a fáradt ló a kaptatónál lépést kezdett járni; ott azután ő is felkapott az ülésbe.

A szegény szürkének a háta sohasem hallott annyi ostorütést, mint ezúttal a mátai telepig. Amint a homokhoz értek, ott már csak lépést tudott baktatni.

A leány türelmetlen volt, leugrott a kordéról, s a bádogszelencét a kezébe kapva, futvást rohant a lóherésen keresztül a doktor tanyájáig.

Lihegve, elfulladva érkezett meg.

A doktor észrevette az ablakon át a leány jöttét, s eléje ment. A pitvarban elállta az útját.

– No, no! Klárika! Hát maga hogy jön ide?

– Hogy van a Sándor? – lihegé a leány.

– A Sándor rosszul van.

Hallhatta a zárt ajtón keresztül is a leány a beteg kínos nyavalygását.

– Mi történt vele?

– Azt magam sem tudom. Ráfogni nem akarom.

– De én tudom, hogy mi baja. Beadtak neki valamit. Egy rossz leány. Tudom is, hogy ki volt! Azért, hogy magába szerettesse, valami szert kavart a borába: attól lett nyavalyás. Tudom is, hogy ki volt, azt is, hogy mi volt.

– Kisasszony! Ne árulkodjék! Ez nehéz vád! Ezt be kell bizonyítani.

– Itt a bizonyíték – azzal a leány elővette a zsebéből a méreggyökeret, s odatette az orvos elé.

– Hüh! hüh! – szörnyűködék a doktor! – Ez „atropa mandragora”. Hisz ez halálos méreg!

A leány arcára tapasztá a két kezét.

– Hát tudtam én, hogy ez méreg!

– Klárika! Ne rémítsen meg, mert kiugrom az ablakon! Csak nem maga mérgezte meg a Sándort?

A leány némán bólinta a fejével.

– Hát mi a ménkűért tette?

– Olyan kegyetlen volt hozzám; aztán egy cigányasszony elhitette velem, hogy ha ezt a borába áztatom, engedelmes lesz hozzám.

– Itt van ni! Canis tota mater leányai. Cigányasszonyokkal kell nektek trafikálni, ugye? Iskolába nem jártok, ahol a rektor a mérges növényeket megismerteti, hanem a cigányasszonytul tanultok. Már most szép engedelmessé tetted a legényedet!

Mérgében tegezni kezdte a leányt.

– Meghal? – kérdezé az rimánkodó tekintettel.

– Az kellene neked még, hogy meghaljon! Nem olyan fusermódra van annak a testéhez fércelve a lelke.

– Hát megél? – A leány a vigasztaló szóra odatérdelt a doktor lábához, s megragadva annak a kezét, össze-vissza csókolá.

– Ne csókolgasd az én kezemet; csupa mustárkovász, feldagad tőle a szád.

Hát akkor aztán a lábait csókolta. S hogy a doktor azt sem engedte, akkor meg a lába nyomát csókolta: azokat a sáros lábnyomokat a téglapadlón csókolta azokkal a szép piros ajkaival.

– No hát álljon fel és beszéljen okosan. Elhozta a kávét? Meg van pörkölve? Meg is őrölve már? Ez jól van. Addig is, amíg a doktor eljön, ezt kell itatni a beteggel. Jó volt, hogy megmondta nekem, miféle méreggel lett megetetve a legény. Mert most már tudom, hogy mi annak az ellenszere. Hanem most már aztán azt mondom ám magának, édes lelkem, hogy vegye nyakába a világot ízibe, s úgy eltűnjön erről a vidékről, hogy nyomára se találjanak, mert amit maga elkövetett, az kriminalitás: azt a főorvos fel fogja jelenteni; bíró elé, törvényszék elé kerül a dolog. Hát csak fusson, amerre a világnak nincsen szája.

– Nem futok én! – szólt a leány, letörülve a kötényével a könnyeit. – Hát itt a nyakam, vágják el; többet nem tehetnek. Ha vétettem, büntessenek érte, ahogy igazság. De én innen el nem megyek. Ez a nyögés, amit az ajtón keresztül hallok, jobban megköt engem, mintha kezem-lábam békóba volna verve. Engedje meg, doktor úr, az Istenre kérem, hadd legyek mellette, hadd ápoljam, hadd borogassam a fejét, hadd igazgassam a feje alját, hadd törülgessem az izzadó arcát.

– Ugyan mit gondol? Hisz akkor engem egyenesen a bolondok házába csuknak, ha én magára a méregkeverőre bízom az ápolását a megmérgezettnek.

A leány arca kimondhatatlan fájdalomra nyúlt meg e kegyetlen mondásnál.

– Hát doktor úr is azt hiszi, hogy rossz vagyok?

Azzal félretekintett, meglátta az ablakhídján azt a bűntanú méreggyökeret, hirtelen kezébe kapta, s mielőtt a doktor megakadályozhatta volna, a szájába dugta az emberfő forma végével.

– Nono, Klárika! Ne bolonduljon azzal a nadragulyával! Meg ne rágja! Vegye ki a szájából. Adja ide. Inkább megengedem, hogy odamenjen a beteghez. De az nem magának való; előre megmondom. Az ilyen kínlódást gyönge szívű ember el nem tudja nézni.

– Tudom jól. A famulus az úton elmondott mindent. Alig ismerni rá, úgy elváltozott az arca. A szép piros színe helyén szederjes foltok ütöttek ki rajta; szép fehér homlokán halálszeplők vannak, az orcája fénylik hideg verítéktől; két szeme karikára felnyitva olyan meredt, mintha üvegből volna, ajkait összekummva tartja, s ha felnyitja, tajtékzanak, és amellett nyög, erőltet, csikorgatja a fogait, s karjait feszíti, derekát hátratöri, hogy azt látni, hallani gyötrelem. De hát legyen ez az én büntetésem. Hadd legyenek az ő nyögései, nyavalygásai éles kések, amik a szívemen keresztül járnak. Ha nem látom a szememmel, ha nem hallom a fülemmel: jobban látom, jobban hallom, mintha igazán ott volnék.

– No – jól van. Próbálja meg! Ha elég erős a szíve hozzá. Magára bízom a kávémasinát: főzze benne a feketét egyre-másra. De ha sírva fakad, kilököm az ajtón.

Azzal kinyitá előtte az ajtót, s bebocsátá.

A leány, amint megpillantá az ágyon fekvő kedvesét, kékzöld lett a világ a szemei előtt. Mivé lett a deli legény, amióta tőle elvált: egy mesemondás idő alatt! Kín volt látni. Kín volt a látást kiállni.

A doktor behívta a famulust is.

A leány a kávéfőzés mellett elfojtotta a zokogását, s ha egyszer kitört a hangja, s a doktor szemrehányólag tekintett rá: ráfogta, hogy csuklott.

A két férfi mustárkovászt tapasztott a beteg lábikráira.

– No, most jöjjön azzal a kávéval. A szájába kell tölteni.

Nagy teketóriával járt az! A két férfinak teljes erejével kellett szétfeszíteni a legény dermeteg karjait, hogy ne hánykolódjék.

– No Klárika, most nyissa fel neki a száját. Jaj, nem megy az úgy! Ezt a vésüt kell a fogai közé dugni, s azzal szétfeszíteni. Ne féljen, nem nyeli az le: úgy szorítja a vasat, mint a harapófogó.

Megtette azt is.

– No, most szép csöndesen töltse át a masina csövével a kávét a fogai közt. No látja? Maga ügyes leány. Berekomendálom a mizeriekhez betegápolónénak.

A leány arca mosolygott; a szíve meg akart szakadni.

– Csak ezekkel a szemekkel ne nézne így rám.

– Az fáj legjobban, ugye? az a két meredt szem! Magam is azt tartom.

Valami kevés enyhülés állt be a betegnél: tán az ellenszer hatásától. A kínos nyögése alábbhagyott, a tagjaiba állt görcs múlni kezdett. De a homloka égett, olyan volt, mint a tűz.

A doktor utasítást adott a leánynak, hogy mint kell a hidegvizes kendőt kifacsarni, s a szenvedő fejére tenni; meddig rajta hagyni, s újjal felváltani. Megfogadta: úgy tett.

– No látom, hogy erős szíve van.

Meg is jött annak a jutalma.

Az az öröm, hogy egyszer csak a szenvedő lehúnyta a két szeme pilláit, megszűnt olyan rémségesen nézni nagy fekete karika szemeivel.

Később az is megjött, hogy a száját felnyitotta: nem kellett már erővel szétfeszíteni összeszorított fogsorait.

Talán a gyorsan alkalmazott ellenszer segített? Talán nem is volt olyan erős adag a méreg, melyet bevett? Mire a főorvos kijött a városból, már sokat enyhült a baj. Az állatorvos meg a főorvos diákul beszélt egymással; a leány nem érthette, hogy mit, de az ösztöne rávezette, hogy őróla is beszélnek.

A főorvos aztán még rendelt egyet-mást, s egyúttal megírta a „visum repertum”-ot, s aztán haladéktalanul kocsira ült, s visszatért a városba.

Jövet egy zsandárt hozott magával a bakon: a zsandár itt maradt.

Nyomban a főorvos eltávozta után gördült be az udvarra egy másik kocsi. Azon a hortobágyi csárdás jött. Követelte a doktoron a leányát.

– Csak lassan lármázzunk, nemzetes úr. A kisasszony vizsgálati fogságban van. Látja ott a zsandárt?

– Mindig mondtam én, hogy bolondok a leányok; ha egyszer az eszük elmegy. – Nekem „se ingem, se gallérom”.

Azzal szép flegmával visszakocsikázott.