IX.
Az
ohati puszta a „cifra ménes” legelője.
A
karámtul, a puszta közepéről, egész a kerek égaljáig nem látni mást, mint
legelő lovat. Van ott mindenféle színű, amilyent csak a magyar nyelv
gazdagsága képes kifejezni: pej, szürke, fekete, hóka, kesely, almás, babos,
szeplős, rézderes, vasderes, sárga, fakó, még fehér is (ami ritkaság
fiatal csikóban). Bizonyosan ezért a tarka vegyületért híják „cifra” ménesnek.
A „nemes” ménes megint más! Ott csak egyfajta, egyszínű ló van.
Debrecen
városa valamennyi lótartó gazdájának a kancái mind ide vannak kicsapva. Nem is
látnak azok istállót télen, nyáron; csak a szaporulatról számol be évenkint
egyszer a számadócsikós.
Itt
növekednek fel azok a jó homokjáró lovak, amikért messze földről eljönnek
vásárra, mert nem minden ló válik be a homokos úton, a hegyi ló kiáll, ha az
alföldi utat megkóstolja.
Egyes
csoportokban szétszórva látni őket a vezérmén körül, szorgalmasan legelészve.
A ló mindig eszik. Azt mondják a diákos emberek, hogy még Jupiter átkozta meg a
lovat, mikor Minerva megteremtette, azzal az átokkal, hogy mindig egyék, soha
jól ne lakjék.
Négy-öt
csikósbojtár őrzi lóháton az ezernyi szilaj paripát, karikás ostorral térítve
meg az elkalandozókat.
A
tanyán minden azonmódon van, ahogy a gulyánál, a karám, a vasaló, a szélfogó és
a csordakút: csakhogy itt nincsen se taligás, se árva tőzeg, se
őriző komondor, a szilaj mén nem tűri a kutyafajt maga körül,
akár kuvasz, akár farkas: agyonrúgja.
Mikor
a dél közeledik, a szerteszét legelésző csoportok kezdenek a nagy kút felé
húzódni.
Két
szekér közeledik a karám felé a hortobágyi nagy híd felől.
A
számadó csikós, tömzsi, vállas, csontos öreg ember, szeme elé tartva a tenyerét
ernyőnek, messziről ráismer a jövevényekre – a lovaikról.
–
Az a Kádár Mihály uram, az egyik, a másik meg a Pelikán kupec. Tudtam
előre, hogy ma megtisztelnek, amint a kalendáriumba benéztem.
–
Hát az is meg van írva a kalendáriumban? – kérdi kötekedve a Sándor bojtár.
–
Meg hát, szógám. Benne van a Csáthy uram kalendáriumában minden; nem hiába
épített őkegyelme ABC-bűl csárdát. Vasárnap lesz ónodi baromvásár;
oda a Pelikánnak lovakat kell vinni.
Helyes
volt az asztronómia. Csakugyan a lovak végett jöttek. Kádár Mihály uram az
eladó, Pelikán Samu pedig a vevő.
Kádár Mihály uramat bizonyosan
mindnyájan ismerjük.
Szép kerek képű, kisodrott
bajuszú, mosolygós ábrázatú férfiú, középen kidomborodó termettel; egyébként
pedig zsinóros dolmányban, sarkantyús csizmában, kerek, pörge kalap a fején,
vékony, hosszú pálcika a kezében, felyül kifaragott madárfejjel. Övé az egyik
csapat ló ottan a tocsogó mellett, elöl a sárga csődörrel.
A Pelikán Samu pedig egy csontos
termetű férfiú, erősen görbe orral, hosszú bajusszal, szakállal, a
háta és a két lábszára kissé hajlott a folytonos lókipróbálástól. Magas
karimájú túri süveget visel darutollal, kockás mellényt, kurta janklit és
ánginét bugyogót, hosszú szárú csizmákba húzva, a szivartárcája az oldalzsebébe
dugva, kezében hosszú nyélre tekert lovagkorbács.
Az urak, leszállva a
szekereikről, odasétáltak a karámhoz, ahol a számadó várt reájuk, azzal
paroláztak; mire a számadó kiadá a rendeletet a bojtároknak, s azzal
megindultak a ménes felé.
Két bojtár lóháton hatalmas ostorkongatásokkal
előre terelte azt a csoport lovat, mely közé a Kádár Mihály uram tulajdona
is el volt keveredve. Lehetett valami kétszáz szilaj csikó: olyan, akihez még
ember nem nyúlt soha.
Amíg a két bojtár karéjban kergette
hosszú sorba elnyújtva a ménest a szakértő bizottság elé, a lókupec
rámutatott a gyepen álló bojtárnak egy vágtató sárgára, mely tetszését
megnyerte.
– Ezt szeretném.
Arra a Decsi Sándor, szűrét,
dolmányát levetve, jobb kezébe fogta az összegöngyölített pányvát, annak a
végét a balkezére csavarva, eléje ment a vágtatva közeledő ménesnek.
Villámgyorsan veté ki a hosszú kötelet a kipécézett kanca felé, s a hurok
karikája, matematikai pontossággal talált annak a nyakába, s egyszerre
ráfojtódott. A többi paripák nyerítve rohantak odább, az elfogott ott maradt.
Hánykódott, rugdalt, ágaskodott, de hasztalan. Az az egy ember úgy tartá fogva
a pányvával, mintha ércből volna öntve. Lobogós ingujja végigcsúszott a
karjain, olyan volt, mint azok az ógörög, vagy római szobrok: a
lószelídítők. Egyik kezével a másik után odahúzta a meghurkolt paripát, minden ellenszegülés
dacára: egészen oda magához. Annak már ki voltak dülledve a szemei, az
orrlyukai tágultak, hörgött, ha lélegzett. Akkor azután a bojtár átölelte a ló
nyakát, valamit sugdosott a fülébe, leoldotta a nyakáról a hurkot, s arra a
szilaj állat olyan szelíd lett, mint a bárány: készséggel engedte a
kötőféket a szájába és a fejére illeszteni; mindjárt odakötötték a lókupec
szekerének saroglyájához, aki nem késett egy darab sós kenyérrel kínálni meg az
áldozatát.
S ez az erőmutatvány még
háromszor ismétlődött; a Sándor bojtár egyszer sem téveszté el a dolgát.
Csupán a negyediknél esett meg, hogy a hurok nagyon tágra volt eresztve, s az
elfogott kancának egész a szügyéig csúszott le; annálfogva az, nem lévén
fojtogatva, nem adta meg magát olyan olcsón; sőt inkább elkezdett
rúgkapálni, ficánkolni, s nagy darabon maga után hurcolta a pányvánál fogva a
csikóst; de ez utoljára mégiscsak erőt vett rajta, s odavezeté a
megfékezett vadállatot az urakhoz.
– Hát bizony szebb mulatság ez, mint
a karambolpárti a Bikában! – mondá Pelikán Samu Kádár Mihály uramhoz fordulva.
– Nincs ám ennek egyéb dolga – mondá
rá a derék cívis.
A lókupec elővette a
szivartárcáját, s megkínálta egy szivarral a bojtárt.
Decsi Sándor vett belőle, s
elserkentve a masinát, rágyújtott és fújta a füstöt.
A négy remondát elosztották a
vásárló kocsija mellé. Kettő a saroglyához, harmadik a nyerges mellé,
negyedik a rudas oldalához.
– Bizony, barátom, maga hatalmas egy
legény – mondta Pelikán uram, maga is szivarra gyújtva a Sándor bojtár tüzénél.
– Hát még ha beteg nem lett volna …
dörmögé a vén számadó csikós.
– Nem voltam én beteg! – hencegett a
bojtár, a fejét dacosan felhányva.
–
Hát mi a fránya voltál? Mikor három napig ott feküdt az ember a mátai
ispitályban?
– Nem feküdt az ember az
ispitályban. Hisz az a lovaknak való!
– Hát mit csinált az ember?
– Hát be volt rúgva az ember – ahogy
dukált.
Az öreg számadó végigsodorintotta a
bajuszát, s megelégedett bosszankodással dörmögé:
– Ilyen ez a betyárnép! – Dehogy
árulná el, hogy valami baja esett, a világért!
Ekkor aztán a fizetésre került a
sor.
A négy fiatal lónak az árába
nyolcszáz forintban alkudtak meg.
Pelikán uram előhúzott a belső
zsebéből egy négyrét összehajtott darab fisléder bőrt (ez volt a
tárca), s az abban levő nagy csomó papiros közül kikeresett egyet. Nem
volt ott bankó egy csepp sem; mert az csupa merő váltó volt: üres és
kitöltött.
– Én pénzt sohasem hordok magammal,
csak váltókat – rebegé a kupec. – Ezeket hiába rabolnák el tőlem: a tolvaj
csak magát tenné vele szerencsétlenné. Én ezzel fizetek.
– Én meg elfogadom – hagyá helyben
Kádár Mihály uram.
– Pelikán uram aláírása készpénz.
Írószerszám is volt Pelikán úrral. Bugyogó
zsebben a srófra járó kalamáris, csizmaszárban a kalamus.
– Mindjárt lesz itt íróasztal is –
mondá Pelikán.
– Hozza ide, tisztelt bojtár úr, a
paripáját, ha meg nem sérteném vele!
A Decsi Sándor lovának a nyergén
alkalmasan ki lehetett tölteni a váltóűrlapot. A bojtár figyelemmel nézte
ezt a munkát.
De nemcsak a bojtár nézte, hanem a
lovak is. Ugyanazok a szilaj csikók, akiket négyszer megzavartak, akik közül
négyet kötéllel kifogtak, mint a kíváncsi gyermekek sereglettek össze,
legkisebb félelem nélkül a társaság körül. (Igaz, hogy Kádár uram debreceni
pereccel traktálta őket.) Egy almáspej csikó éppen a kupec vállára tette a
fejét, úgy bámult rajta keresztül. Persze egyikük sem látott még
váltóűrlapot kitölteni.
Valószínű, hogy mindnyájuk
hallgatag beleegyezésével tette meg Decsi Sándor a maga észrevételét.
– Miért tetszett az úrnak arra a
papirosra írni, hogy nyolcszáztizenkét forint és 18 krajcár, holott csak
800-ban alkudta ki a lovakat?
– Hát az azért van, tisztelt bojtár
úr, hogy én az áru átvételénél rögtön készpénzzel tartozom fizetni. Mármost
nagyon tisztelt Kádár Mihály nagyuram ennek a váltónak a hátára odaírja a
nevét, s ezáltal ennek a váltónak „forgatójává” lesz; akkor mindjárt holnap
reggel beviszi ezt a takarékpénztárba: ott kifizetik neki a nyolcszáz
forintját, de lehúzzák belőle a 12 frt 18 krt, mint kamatot, s azért én
csak három hónap múlva adom meg a pénzt, addig használom.
– S ha Pelikán úr nem fizet a
takarékpénztárnál?
– Hát akkor a pénzt Kádár Mihály
nagyuramon veszik meg. Azért van nekem hitelem.
– Mármost értem. Hát erre jó a
váltó.
– Hát maga sohasem látott még
váltót, tisztelt bojtár úr?
Decsi Sándor nagyot nevetett erre.
Úgy villogott a szép fehér fogsora nevetés közben.
– Csikósbojtár! Aztán váltó!
– Lássa: a tisztelt pajtása, a Lacza
Ferenc, különb gavallér: pedig az csak gulyásbojtár. Az már tudja, hogy mire jó
a váltó. Nálam van éppen egy ilyen hosszú papirosa, ha meg akarja látni.
S kikereste a paksamétábul,
odatartotta a Sándor szeme elé; majd a kezébe is adta.
Tíz forintról szólt a levél.
A bojtár bámulva kérdezé.
– Hát aztán hogy került Pelikán úr
ismeretségbe a gulyásbojtárral? ‘sz úgy tudom, hogy nem kereskedik tehenekkel.
– Nem az enyém a szerencse, hanem a
feleségemé. Tetszik tudni, az asszonyomnak van egy kis ötvösüzlete, amit a maga
számlájára folytat: én nem ártom bele magamat. Egy pár hónappal ezelőtt
hozzá jön a tisztelt Lacza Ferkó úr, s odahoz egy pár ezüst fülönfüggőt,
hogy azt futtassa meg arannyal, de jó erősen.
Mintha
a darázs csípte volna meg a Sándort erre a szóra.
–
Ezüstfüggőt?
–
Az ám: szép filigránmunka ezüst függőt. Tíz forintba lett kialkudva az
aranyozás. Meg is kapta, el is vitte. Bizonyosan nem a maga használatára vette.
Pénze nem volt; hát azt a váltót hagyta ott érte: Dömötör-napkor majd beváltja.
–
Ezt a váltót?
A
Decsi Sándornak a szemei kimeredtek, az orrcimpái tágultak; olyan vigyori arcot
csinált, hogy az ember azt hitte volna, hogy nevet, de a két kezében reszketett
a váltó. Vissza sem ereszté; olyan erősen fogta.
–
Ha olyan nagyon tetszik magának az a váltó, hát odaadom borravaló fejében –
mondá Pelikán uram nagylelkű raptusában.
–
De uram! Ez sok borravalónak. Tíz forint.
–
Hát magának persze hogy sok pénz a tíz forint. Én sem vagyok olyan tökkelütött
fejű, hogy tíz forintjával dobáljam a borravalókat minden lóvásárlásnál;
hanem, hogy az igazat megmondjam, szeretnék ettől a váltótól valami jó
titulus alatt elugrani: mint ahogy az egyszeri csizmadia elugrotta a
szőlőjét.
–
Valami hamisság volna talán ebben a levélben?
–
Nincs biz abban semmiféle hamisság. Inkább nagyon is nagy az igazság. Hát majd
én megmagyarázom: tessék idenézni. Itt, ahol ez a sor áll: T. c. Lacza Ferenc
úrnak. Utána következik: „lakása” – azután: „fizetendő” – Hát ide mind a
két helyre azt kellett volna írni, hogy „Debrecen”-ben. – Hát a feleségem, az
ostoba asszony, ahelyett azt írta oda: „Hortobágyon”. – Hát ez valósággal igaz.
– A Lacza Ferenc úr a Hortobágyon lakik. S bár legalább a hortobágyi csárdát
írta volna oda: azt tudom, hogy hol van; de hogy induljak én el ezzel a
váltóval keresni a Hortobágyon a zámi puszta utcát, a numero nemtudomhány
gulyás karámot, s kockáztassam, hogy a komondorok a bugyogómat megszabdalják? –
Jaj de sok veszekedésem volt nekem emiatt az asszonnyal. Legalább most azt
mondhatom neki, hogy száz percent nyereséggel adtam túl a váltón, s nem lesz
több ungorkodásunk emiatt. Hát csak fogadja el, tisztelt bojtár úr. Maga meg
tudja venni a gulyásbojtár úron a tíz flórest; mert maga nem fél se
őtőle, se a kutyájától.
–
Köszönöm, uram! Nagyon köszönöm.
A
bojtár összehajtotta a váltót, s eltette a dolmánya zsebébe.
–
A legény ugyan nagy elismeréssel adózik a tíz forint borravalóért – súgá Kádár
Mihály uram a számadó csikósnak. – A nagylelkűség megtermi gyümölcsét.
(Kádár
Mihály uram hírlapokat olvasott férfiú volt: járatta a Vasárnapi Újságot és a
Politikai Újdonságokat; annálfogva választékos stílusban beszélt.)
–
Nem igen odavergál biz annak az öröme – dörmögé vissza a számadó csikós.
– Hisz a Sándor is tudja jól, hogy a Lacza Ferkó elment már nagy kondícióba
Morvaországba, még a múlt pénteken: azt sohase látja többet, se ama gyönge tíz
forintokat. Hanem hogy a függőkre nézve van tisztában. Mer hát leányféle
van itt a saraglyában.
Kádár
uram a szája elé tette a pálcikája madárfejét.
–
Hű! Ez már nagyot változtat a tények logikáján.
–
Mert hát, tetszik tudni, ez a fiú nekem keresztfiam. Szeretem a kölyköt nagyon. Senki úgy nem tud
bánni a ménessel, mint ez a legény. El is követtem mindent, hogy a katonaságbul
kiszabadítsam. Az a másik, a Ferkó, az meg az én komámnak, a gulyásszámadónak a
keresztfia. Az is igen derék legény volna. Mind a ketten jó pajtások is
volnának. Ha az ördög, vagy nem tudom miféle szellet azt a sárgaképű
hajadont közéjük nem dobta volna. Most amiatt ezek egymást meg akarják enni. Jó
szerencse, hogy a komám azt a trafikát kifundálta, hogy a Ferkót elküldje
Morvaországba egy herceghez számadó gulyásnak. Így aztán helyreáll a békesség
megint a Hortobágyon.
– No, ez valóban a leghelyesebb
Kolumbusz tojása az Ariadné fonalából való kibontakozásra.
A Decsi Sándor vette észre a
súgás-búgásból, hogy őróla foly a beszéd. A magyarnak nem természete a
hallgatódzás. Kitért előle. Elhajtotta a ménest az itatóhoz, ahol már a
többi falkák is összegyűltek. Ott aztán volt dolga elég. Öt bojtár volt,
három kútgém, ezerötven ló. Minden
bojtárnak kétszáztízszer kellett a kútgémet lehajtani, a vedret megmeríteni, a
kútostort felhajtani, a vályút megtölteni. Ez az ő mindennapi mulatságuk –
napjában háromszor ismételve. Nem panaszkodhatnak, hogy nincs elég kommóciójuk.
De a Decsi Sándoron nem lehetett
semmit észrevenni. Olyan jó kedve volt, hogy madarat lehetett volna fogatni
vele. Egész nap fütyült, danolt. Zengett a sík puszta a kedvenc nótájátul.
„Azért, hogy én szegény vagyok,
Fekete hat lovon járok;
Fekete hat lovam karcsú:
Magam vagyok nyalka fattyú!”
A második meg a harmadik bojtár
utánaénekelte a nótát; betelt vele az egész ohati puszta. Még másnap is olyan
jó kedve volt, reggeltől napestig; azt szokták mondani: olyan nagy
kedve van, mint aki vesztit érzi.
Naplemente után aztán éjjeli
szállásaikra terelték a méneseket, mind valamennyit a karám közelébe, ahol
reggelig együtt maradnak.
A szolgagyerek ezalatt meghozta a
hátán a közeli nádasból a csereklyét (ami összegázolt nádat jelent). Ebből
rakják meg estenden a csikósok a pásztortüzet; ezzel melegítik fel a vacsorát a
vasalóban. S a csikós estebédje egészen másforma, mint a gulyásé. Szó sincs ott
eltévedt malacról, toklyóról, amiről a teátrista csikósok
beszélnek: hisz a sertéskondák, juhnyájak túl a Hortobágy vizein legelnek, a
csikósnak napi járót kellene megtenni, ha malacot, bárányt akarna suvasztani.
Aztán döghúsból elrakott tokány se terem itt, amit a gulyás úgy emleget. A
csikós számára a számadó felesége főz benn a városban egész hétre valót. S
az úri eledel; akárki melléülhet: „Fehér ecetes. – Kaszás lé. – Kálvinista
mennyország. – Töltött káposzta. – Espékes”. Mind az öt bojtár együtt vacsorál
a számadóval, s a szolgalegényről sem feledkeznek meg.
A ménes sem úgy tesz, ahogy a gulya
napleáldozás után, ahol a szarvas barom, amint megitatták, egy csomóban mind
letelepedik s hozzáfog a kérődzéshez; a ló nem ilyen filozófus; az még
beleharap az éjszakába is, s amíg csak a hold világít, folyvást ropogtatja a
füvet.
A
Decsi Sándornak ma cifra jó kedve van.
Azt
kérdi a számadótól a vacsorához világító őrtűz mellett:
–
Ugyan édes körösztapámuram, hogyan van az, hogy a ló egész nap tud enni, még
éjszaka is mindig készen van rá? Már énnekem, ha csupa marcafánkkal volna is
tele a mező, mégse lenne kedvem egész nap töltekezni.
Az
öreg számadó még egy nyaláb nádat vetett a hamvadó tűzre.
–
Hát elmondom szógám, de ki ne nevessetek érte. Mer ez régi mese. Még abbul az
időbül való, amikor a diákok háromszegletű kalapban jártak. Egy ilyen
tintás tenyerűtől hallottam: az ő lelke szenvedjen érte, ha nem
igazat mondott. – Hát úgy volt az, hogy volt egyszer egy híres szent, akit
Mártonnak híttak; most is megvan még, csakhogy nem jár a Hortobágyra. Hogy
magyar szent volt, abból bizonyos, hogy mindig lovon járt. – Volt azután itt a
Hortobágyon egy király, akit Mén-Marótnak híttak. Azért volt pedig ez a neve,
hogy el tudta csalni Szent Márton alól azt a „mént”, akin az a világon
szerteszét járt. Itt tartotta szent Mártont magánál vendégül, s a lovát
bekötötte az akolba. – Egyszer aztán Szent Márton odább akart utazni korán
reggel, s azt mondta a királynak: „No már most add ide a lovamat, hadd megyek
odább”. A király azt mondta
neki: „Nem lehet, mert a ló most eszik.” Szent Márton várt délig, akkor esmég
követelte a lovát. – „Most nem mehet – szólt a király –, mert a ló éppen
eszik.” – Szent Márton csak várt alkonyatig, s akkor megint megsürgette a lova
miatt a királyt: „Bizony mondom, nem adhatom, mert a lovad most is eszik!” –
Ekkor aztán megharagudott Szent Márton, földhöz csapta a kis könyvét,
elkáromította a királyt is, meg a lovát is. „No hát ragadjon hozzá a nevedhez a
mén, hogy soha el ne válhass tőle! mindig együtt nevezzenek vele; az
a ló pedig legyen arra elátkozva, hogy mindig egyék egész naphosszant és soha
se legyen jóllakva.” – Ezóta van az, hogy a ló egész nap legel, mégsem lát soha
eleget. – Énnekem így mondták; aki nem hiszi, menjen el a „hiszem-piszem”
ormára, ott talál egy vak lovat, attul kérdezze meg: az majd jobban elmondja,
mert maga is ott volt.
A bojtárok megköszönték a szép
mesét. S aztán ki-ki sietett a maga lovát fölkeresni, s a csendes csillagos
éjszakában elbaktatni a maga méneséhez.
|