X.
Gyönyörű szép tavaszi este
volt; az esthajnal alig akart megválni az égtől, amíg aztán magára húzta
éjszakai takarónak a szép patyolat ködöket, amik körültakargatták a földhatárt.
Az újhold sarlója ott köszörülte már
magát a zámi halomhoz, fölötte ragyogott a szeretők csillaga: az a korán
fekvő, korán kelő csillag.
A csikósbojtár a maga ménesétől
egy jó futásnyira kikereste magának az éjjeli fekhelyét, ott leszedte a lováról
a nyerget takaróstul, kivette a kantárt a fejéből, s azt a letűzött
botjára akasztotta; a pokrócot felyül tette a nyeregre: az a vánkos, szűre
a takaró.
Elébb azonban a vacsorátul megmaradt
kenyerét falatokra aprózva, a tenyeréből odaadá a lovának.
– No, már most te is mehetsz
legelni, Vidám lovacskám. Bezzeg te nem eszel egész nap, mint a többi lovak.
Te mindig nyereg alatt vagy. S még azt akarnák az urak, hogy mikor egész nap
nyargaltattalak, akkor fogjalak a masinába, s hajtsalak kutat húzni! No, arra
várjanak. Azt hiszik: a ló is olyan kutya, mint az ember?
Aztán megtörölgette szépen a ló
szemeit a lobogós ingujjával.
– No, hát keress jó füvet magadnak,
aztán messze ne menj; mikor a hold lemegy, aztán meg az a fényes csillag, akkor
visszajöjj ide. Látod, én nem kötlek pányvára, mint a gulyás, nem teszlek
békóba, mint a paraszt. Elég, ha azt mondom, „icca, Vidám lovam!” – egybe itt
vagy.
Megértette, hogyne értette volna!
Amint a nyergétől, zablájától megszabadult, nagyot ugrott a ló, felhányta
a hátulsó lábait, aztán földhöz vágta magát, kettőt-hármat
hentergőzött a hátán, az ég felé kalimpálva a négy lábával, aztán gyorsan
csülökre kapott megint; nagyot rázkodott, egyet nyerített, s nagy röhögve
nekiindult a timpós pázsitnak, hosszú farkával védelmezve magát a dongó éjjeli
bogarak ellen.
A csikós pedig végigheveredett a
fekhelyén, a pázsitos földön.
Fölséges egy ágy! Párnája az egész
kerek puszta, szuperlátja a csillagos égbolt.
Kész éjszaka van már. De azért a
föld, mint a csintalan rossz gyermek, nem akar még aludni. Nem alhatnék.
Mindenféle nesz van. S ez mind olyan titokteljes. Harangszó nem hallik ide a
városból, se kutyaugatás a gulyáskarámból, olyan messze van ide minden. A közel
nádasban a bölömbika búg, mint valami elvadult lélek; a mocsárok fülemüléje, a
nádiveréb rikongat, cserreget; mellé ezernyi béka csinálja a kórust;
közbekelepel a Hortobágy malmának egyhangú pitléje. Fenn a magas égben
panaszhang, búcsúvétel hangja kiáltoz alá: vándor ludak, darvak szállnak rendes
sorban; alig látni őket a csillagos égen. Egy-egy sűrű gomoly
szúnyog keveredik fel, s végighúz a légben: az is olyan hang, mint a
kísértetzengés. Közbe-közbehangzik egy-egy lónyerítés.
Máskor olyan jó alvó voltál, szegény
csikósbojtár, amint a fejedet letetted a nyeregre, mindjárt elaludtál: most meg
csak így nézed a sötétkék eget, s szólítgatod a csillagokat, ahogy megtanított
a neveikre a vén körösztapád. Ott az ég közepén a „göncöl térítője”, aki
sohse mozdul a helyéből; amott az a páros a „bojtár kettőse”, az a
színe-váltogató az „árvaleány pillantása”. Ez a fényes ott az ég alján a
„kaszás csillag”, de még fényesebb a „bujdosók lámpása”. Az a három ott a
„három király csillaga” – egy csoportban a „hetevény csillaga”, s az, aki most
mindjárt leszáll a sűrű ködbe, a „mennyország ablaka”.
Mi haszna neki a csillagokat nézni,
ha nem tud velük beszélni? Valami nagy teher úgy nyomja a szívét, valami nagy
sebben úgy vérzik a lelke! Tán ha kiönthetné azt a nagy keserűséget, ha
elpanaszolhatná, megkönnyebülne utána. De amilyen nagy a puszta, olyan üres!
A fényes csillag is leszállt, a hold
is alámerült; a paripa abbahagyta a legelést, s visszajött a gazdájához. Szép
csendesen léptetve jött, mintha félne, hogy fölkelti, s a nyakát előre
nyújtva, úgy vizsgálta lesunyt fejjel, hogy alszik-e?
– Idejöhetsz, kedves lovam. Nem
alszom még.
Erre a mén vidáman röhögni kezdett,
s aztán maga is leheveredett a gyepre, oda a gazdája mellé; de csak úgy a
csülkeire.
A bojtár feltápászkodott, könyökére
támasztva az arcát.
Volt már hát, akivel beszéljen. Egy
lelkes állat.
– Látod? Látod? – kedves lovam
„Vidám”. Ilyen a leány! Kívül arany, belül ezüst. Mikor igazat mond, annak is
fele hazugság; mikor hazudik, annak is fele igaz … Sohasem tanulja azt ki senki
… Te tudod, hogy milyen nagyon szerettem! … Hányszor megvéreztem az oldaladat a
sarkantyúval, csak hogy hamarább odavígy hozzá! … Hányszor hagytalak kikötve a
kapuja előtt, hóban, sárban, csikorgó időben, forró napsütésben, te
kedves, jó lovam! Terád nem gondoltam, csak őtet szerettem.
A mén csak úgy befelé nevetett
magában, hogyne tudná ő mindezt! A biz úgy volt.
– Azt is tudod, hogy ő mennyire
szeretett engem! … Rózsákat tűzködött a füled mellé, pántlikába fonta a
sörényedet, cukros kaláccsal etetett a tenyeréből … Hányszor visszahúzott
az ölelésével, mikor már a nyeregben ültem? meg-meg átölelte a nyakadat, hogy
még ott marasszon.
A
paripa csendes hhhmmel dörmögött e szóra … Bizony azt tette.
–
Amíg ez az átkozott betyár oda nem fért hozzá, s el nem lopta a szívének felét!
Lopta volna el hát egészen! Tartotta volna meg magának! Vitte volna el világgá!
Ne hagyta volna itt félig idvességnek, félig kárhozatnak.
A
mén bizonyosan vigasztalni akarta, mikor a fejét odatette a gazdája térdére.
A
csikós elbúsultan dörmögé:
–
Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, ki a más rózsáját magának szakasztja! Mert ha én megverem, tudom, hogy még
az anyja is megsiratja.
A paripa a farkával csapkodta a
földet; őrá is átszállt a gazdája haragos indulatja.
– De hát hogy verem meg? Hiszen
elbujdosott már az óperenciára. Nem vagy te tátos, hogy hetedhét országon
utánarepülhess velem: csak itt maradsz velem az én nagy bánatomban.
Hát biz ezen az állapoton a mén sem
tudott változtatni. Megnyugvását a nehéz sorsban azzal fejezte ki, hogy
végigfeküdt a földön, s a nyakát is elnyújtá a nagy fejével.
A bojtár nem akarta megengedni, hogy
a paripája még álomnak adja a fejét; még volt vele beszélni valója.
Egy cuppogatás a szájjal,
olyanforma, mintha csók volna, felserkenti a mént.
– Ne aludjál még … Én sem alszom …
Majd lesz idő, amikor nagyot pihenünk … Addig is együtt maradunk … Sohasem
hagy el többet a gazdád … Meg nem válnék tőled, ha akkora aranyat
kínálnának érted, amekkora magad vagy … Te egyetlen hűséges állatom … Tán
nem tudom, hogyan segítettél a földről fölemelgetni a doktornak, a
mándlimnál fogva, mikor ott hevertem a pusztán dögrováson, hogy már a sasok
vijjongtak körülöttem? – Megfogtad a ruhám a fogaddal, úgy emelgettél. Így ni!
… Ugye tudod? … Te kedves jószágom! … Ne félj, nem megyünk át többet a
hortobágyi hídon: – nem térünk be többet a hortobágyi csárdába! … Megesküszöm
itt most a csillagos égre, hogy soha, de sohádon-soha be nem lépek azon a
küszöbön, ahol az a leány lakik! … Ne ragyogjanak rám ezek a csillagok többet,
ha a szavamat megszegem…
Ennél az egy szónál a mén is felállt
a két első lábára; úgy ült, mint a kutyák szoktak, a hátulján.
– Azért ne félj, nem vénülünk itt
meg … – folytatá a csikós. – Nem gázoljuk mindig ezt a mezőt… Mikor kicsi
gyerek voltam, akkor láttam én lobogni szép, háromszínű zászlókat – utánuk
robogni nyalka huszárokat … Irigylettem őket … Azután láttam sebben
elhullani nyalka huszárokat, sárba legázolni szép színű zászlókat … Nem
lesz ez mindig így!… Majd eljön a napja, kivesszük az eszterhaj alól azt a régi
zászlót, utána eredünk jó, ifjú legények: megtörjük a csontját a gonosz
kozáknak … Odajössz majd velem, ugye, édes lovam: trombitaszó után.
Mintha már hallaná azt a
trombitaszót, felugrott a mén, s az első lábával vágta a pázsitot,
sörényét felborzolta, fejét fölemelte, s úgy nyerített bele a csendes
éjszakába. Valamennyi ménló a pusztán, mint a tábori őrszemek,
visszanyerített a szavára.
– Ott végezzük el majd ezt a dolgot!
… Ott meggyógyul a keserűségünk: nem könnyhullatással! … Nem a
hűtelen leánynak mérges poharától, mérgesebb csókjától, hanem becsületes
ellenség kardjától romlik el a testem. S aztán, mikor ott fogok majd fekünni a
véres csatamezőn, te ott maradsz nálam, s vigyázol fölöttem, amíg értem
jönnek, hogy eltemessenek.
S mintha ki akarná próbálni a lova
hűségét, úgy tett a legény, mintha már meg volna halva: elveté magát
hanyatt a földre, két kezét elnyújtva mereventen.
A paripa csak nézte egy ideig; aztán
hogy látta, hogy a gazdája nem mozdul, odalépett hozzá, hátrasunyva a két
fülét, s elkezdte az orrával taszigálnia vállát; s hogy az arra sem mozdult
meg, iramban körülfutkosta. Hogy még a dobogásra sem ébredt föl, odaállt
melléje, s a nyakába csatolt szűrét megfogva a fogával, annál fogva kezdte
azt emelgetni, míg utoljára a csikós elhagyta a tréfát, felnyitá a szemeit, s
átnyalábolta a mén nyakát mind a két karjával.
– Te vagy az én egyetlen hű
társam.
S a mén valósággal nevetett:
felhúzta az ínyét a fogárul, úgy fejezte ki a maga örömét, s aztán elkezdett
táncolni, ficánkolni, mint valami kis csikó, afölötti örömében, hogy csak tréfa
volt ez a meghalás. Utoljára aztán leveté magát a földre s végignyúlt. Már most
hát ő is megtréfálja a gazdáját: ő tesz úgy, mintha meg volna halva.
Beszélhetett aztán neki a bojtár,
cuppogathatott a szájával: a ló meg sem moccant.
A bojtár aztán odatette a fejét a ló
nyakára: olyan volt az neki, mint egy vánkos. A mén felemelte a fejét: látta,
hogy a gazdája alszik, meg sem moccant volna hajnalhasadásig.
Még tán akkor sem mozdult volna meg
a paripa, ha valami neszt nem fogott volna.
De elébb egy hangos horkantással
ébreszté fel a gazdáját.
A bojtár felugrott fektéből.
Azután a ló is felállt.
Hajnalodott már: keleten sárgult az
ég alja.
A távol ködös fényében egy
közeledő lónak az árnyképe volt látható. Nem ült rajta senki. Ezt érezte
meg a csikós lova.
Ez valami bitang ló. Valahonnan a gulyáskarámokbul
szabadulhatott el. Tavaszkor rájuk jön az indulat, hogy megunják a magányos
életet ott az ökrök országában, s ha elszabadulhatnak a pányvárul, futnak a
szimat után a legközelebbi ménesig. Ott aztán összerugdalkoznak a kancáikat
féltő ménekkel, ami ezeknek a kárával végződik: mert ezek nincsenek megvasalva.
Azért a bitang mént el kell fogni a
csikósbojtárnak.
Hirtelen felkantározta a lovát,
hátára dobta a nyerget, s a pányvát a keze ügyébe készítve, eléje vágtatott a
gazdátlan lónak.
De nem kellett annak az
elfogdosásához semmi pányva. Amint közelebb ért, egyenesen oda tartott a csikós
felé, s örvendő nyerítést hallatott, amit a csikós paripája is viszonzott.
Ezek ösmerősök.
– Miféle csudabuda ez? – dörmögé a
bojtár. – Hisz ez szakasztott olyan paripa, mint a Ferkó hóka csődöre! Hol
jár az már Morvaország felé!
Még jobban elbámult, mikor a két ló
egymással összetalálkozva, röhögéssel üdvözlé egymást, s enyelgésül egymásnak a
szügyéhez kapkodott.
– Ez valósággal a Ferkó hóka lova!
Ott van a billog a tomporán: L. F. – S nagyobb igazságért mellette a patkórúgás
hegedése, ami csikó korában érte.
A paripa magával hozta a
pányvakötelet, a cövekkel együtt, amit a földből kirántott.
– Hogy jösz te a Hortobágyra, hóka?
A bitang ló könnyedén el hagyta magát
fogni a fején maradt kötélnél fogva.
– Hogy jöttél vissza, te hóka? Hol
van a gazdád? – szólt hozzá a csikós.
De ez a mén bizony nem állt vele
szóba, ez nem értette az ő szavát. Mit is tudna az olyan ló, aki ökrök
társaságában tölti el az életét?
A csikós elvezette az elfogott
paripát a korlátrekesztékhez, s oda bezárta a sorompóval.
Azután jelentést tett az
esetről a számadónak.
Mire a nap felhágott az égre, erre a
titokra is megderült a világosság.
A zámi puszta felől szaladt
nagy loholva a taligás fiú. Süveg sem volt a fején, úgy sietett.
Messziről megismerte a Decsi
Sándort; egyenesen őfeléje tartott.
– Csés jó reggelt kívánok, Sándor
bácsi! Nem jött ide a hóka?
– De biz idejött. Hát hogy
szalajtottátok el?
– Rájött a bolondja. Egész nap
nyerített. Mikor vakarni akartam, majd kiverte a szemem a farkával; éjjel
azután elszabadult a pányvával együtt, azóta mindig szaladok utána.
– Hát a gazdája há lett?
– A még alszik: nagyon belefáradt a
hajcihőbe.
– Miféle hajcihőbe?
– Hát ami harmadnapja történt. Nem
hallotta még Sándor bácsi? A polgári révnél megbomlottak a tehenek, akiket a
morva uraság összevett; egyszerre csak lelket láttak, szelet fogtak,
mind kiugráltak a kompbul, bikástul, s egyenest hazaszaladtak a zámi tanyára; a
bojtár nem bírta őket megfordítani; maga is visszajött velük.
– Hát a Lacza Ferkó most itthon van?
– De kicsi híja, hogy agyon nem
csapta a számadó gulyás. No még olyan cifrán nem hallottam káromkodni a
számadót, mint mikor a tehénfalka csak berohant estefelé a pusztára, utána a
Ferkó bácsi. Csak úgy szakadt a tajték a lovárul. A bikának meg az orrán jött
ki a vér. Ej, de volt kelete az akasztófa cifrázónak meg a kutyafogantattának.
A botot is felemelte a bojtárra háromszor a gazda; csak úgy suhogott a
levegőben: de azért csak nem ütött rá.
– Hát aztán a Ferkó mit mondott?
– Nem mondott az egyebet, mint hogy
ő nem tehet róla, ha a barmok megbomlottak. – „Bizonyosan valami babonát
csináltál velük, akasztófa!” – azt mondta a gazda. – „Már minek csináltam
volna?” – „Hát annak, hogy elébb te magad bolondultál meg; neked is beadott
valami netrebulyát az a sárga rózsa, mint a Decsi Sándornak!” – Ekkor aztán a
Sándor bácsirul kezdtek el beszélgetni; de már azt nem hallottam, hogy mit,
mert engem pofon vertek, elkergettek, hogy mit hallgatózom? Nem nekem való a
még.
– Hát énrólam is beszéltek? Meg a
sárga rózsáról?
–
Én nem tudom, mi a szösz az a sárga rózsa! Annyit tudok, hogy mikor múlt
pénteken úgy volt, hogy a teheneket elhajtják, a Ferkó bácsi bement a karámba a
tarisznyáját kihozni, hát akkor a szűre ujjából kihúzott egy tarka
keszkenőt, abba volt betakarva egy sárga rózsa, azt sokáig szagolgatta,
még a szájához is nyomta, azt hittem, meg akarja enni: azután kihúzta a kalapja
bélését, az alá bedugta a sárga rózsát, úgy tette fel a fejére. Ebben lehetett
a babona.
A
csikós akkorát ütött a botja bunkós végével az útjában álló ökörfarkkóróra,
hogy az szerteszét repült.
–
Hát má mit vétett keednek az a királydárda? Nem annak volt ez az ütés
szánva…
–
Hát már most mi lesz megint? – kérdezé a legénykétől a csikós.
– Mármint tegnap előkerültek a
morva hajcsárok is gyalog sorban. Aztán meghányták-vetették a dolgot a
számadóval. Most már majd Tisza-Füred felé fogják hajtani a teheneket; de
borjastul valamennyit. A hídról csak nem ugrálnak le. Azt mondják, a borjaikért
szaladtak haza. De a Lacza csak úgy nevet magában.
– S megint a Lacza Ferkó fog velük
menni?
– Alkalmasint, mert azóta mindig
ösztökéli a számadó. De a bojtár nem akar még cihelődni. Azt hajtja, hogy
egynehány nap kell a marháknak, hogy kifújják magukat a nagy szaladástul: maga
is egész nap alszik, mint egy darab fa. Nem tréfa ám a polgári révtül a zámi
karámig nyargalni egy hujjában. Hát még két napot engedett neki a számadó.
– Kettőt? Éppen kettőt?
Sok is lesz az!
– Én nem tudom.
– De én tudom. Vagy még több is lesz
abból a pihenő nap!
– Jaj sietek, hogy mire
feltápászkodik, otthon legyen a hóka lova. Mert mikor a számadó a bojtárt
szidja, a bojtár meg rajtam tölti ki a bosszúját. No, de legyek csak egyszer
bojtár, majd nekem is lesz taligásom, akit hátba verjek. Isten megáldja, Sándor
bácsi.
– Megáldott már.
A legényke felkapott a hóka hátára,
csak úgy a szőrére; kezébe kapta a kötőféket, s a két mezítelen
sarkával elkezdte a ló oldalát dögönyözni. – De a hókának nem akaródzott az
innen elmenés sehogy: egyre forgott maga körül; mind vissza akart menni a
méneshez; utoljára aztán a csikós megszánta, elővette a karikás ostort,
jót húzott vele a ló inára, s még utána durrantott kettőt-hármat; arra
aztán a csődör szügyébe vágta a fejét, s vágtatott ki a sík pusztára,
amerre egyenes; a fiúnak elég dolog volt a két markával a sörényében jól
megkapaszkodni.
A csikósbojtár helyben volt már a
maga dolgával.
– Aztán vidd meg a Lacza Ferkónak,
hogy köszönteti a Decsi Sándor! – kiálta a vágtató suhanc után; de az már
hallotta is, nem is a rábízott izenetet.
|