XII.
A csikósbojtár szép nyugodtan
kitöltötte magának az utolsó pohár sört. A gulyásbojtár is fenékig kitöltötte a
vörösborát a pohárba.
Összekoccintottak.
„Egészségedre!” Kiitták egyhujjába.
Azután elkezdé a csikósbojtár, két
könyökére tehénkedve:
– Bizony, csak szép nagy puszta ez a
Hortobágy, cimbora!
– Igazán nagy puszta.
– Nem hiszem, hogy nagyobb lett
volna az a puszta, amelyiken Mózes járkáltatta a zsidó népet negyven
esztendeig.
– Te tudod jobban. Te bújod a
bibliai történeteket.
– Hanem azért, akármilyen nagy az a
hortobágyi puszta, mégsem elég nagy arra, hogy mi ketten elférjünk benne!
– Magam is amondó vagyok.
– No hát tágítsunk rajta egyet!
Azzal felkapták az asztalról a
furkósbotjaikat. – Jó két fiatal csáti tölgy, ólommal beöntve a bunkós
vége.
Mind a kettő ment a maga
lovához.
Lovaslegény nem verekszik gyalog.
Mire visszajött a leány a házból,
már akkor nyeregben ült mind a két legény.
Akkor aztán neki nem szóltak semmit,
szó nélkül hátat fordítottak egymásnak, s egyik csára, másik hajszra
nekiindult ellenkező irányban, mintha a közelgő vihar elől
menekülnének.
Hanem, amint valami kétszáz
lépésnyire eltávoztak egymástól, akkor mind a kettő egyszerre hátranézett,
s aztán megfordította a lovát.
Akkor aztán, a furkós botot a
boldog végével lefelé fordítva, mind a két legény egyszerre sarkantyúba
kapta a lovát, s vágtatva rohant egymás felé. – Ez a pusztai párbaj.
Nem olyan könnyű az, mint
amilyennek látszik! Lóháton verekedni, karddal is nagy mesterség: ámde a kard,
akárhol talál, olyan sebet oszt, amit méltó megköszönni; de a bunkósbottal
verekedőnek ugyan jól kell kiszámítani az ütést, mikor a vágtató paripán
szemberohan az ellenfelével: – ott nem hárítanak, ott nem kapkodja félre az
ember a fejét a csapás elől. Egyet ide, egyet oda! Amelyik jobb, az
a több.
A két bojtárlegény, amint
bothosszára összetalálkozék, egyszerre csapott le az ólmosbottal egymásnak a
fejére, s azzal tovább futott velük a rohanó paripa.
A Decsi Sándor megingott a nyergében
a kapott ütéstől: a feje meglódult utána; hanem aztán csak felvágta a
fejét, megigazítá a begyűrt süvegét; bizonyosan csak a bot nyele, nem a
bunkója sújtá a tarkóját.
Hanem az ő csapása annál jobban
volt odaszánva. Az ólmosbot bunkója oldalt találta az ellenfél koponyáját, s az
oldalt fordulva kiesett a nyergéből, s hasmánt terült el a földön.
Ekkor aztán a győztes ellenfél
visszafordítá a lovát, s a leütött ellenfelét tarkótul sarkáig végigpáholta,
ami csak ráfért. Így szokták azt!
Ha már elégtétel, hát legyen elég
téve!
Hej, ha a gavallér urak is ezt a
szokást vennék fel, tudom Istenem, hogy majd megritkulnának a párbajok!
Mikor aztán elvégezte vele a dolgát,
akkor a botja végével fölszedte a földről a vetélytársa kalapját, kitépte
belőle a bélést: megtalálta benne a fonnyadt sárga rózsát, felhajította a
levegőbe, s úgy elüté a botjával, hogy százfelé repültek a levelei: mint a
lepkék, úgy repültek a szélben.
A leány onnan nézte ezt a döntő
párbajt a csárdaajtóbul.
A
sistergő istennyila ott csapott le a közel malom előtt. Itt volt a
zivatar! Recsegett, ropogott az ég sarka.
–
Megmondtam, ugye? – kiáltá a csikós lóhátrul a leánynak, a megpaskolt
ellenfélre mutatva. – Most már beviheted és ápolhatod! Neked maradt!
–
Látod? – monda a leány. – Ha ő ütött volna le tégedet, én rád borultam
volna, s a testemmel védtelek volna meg, hogy meg ne verhessen. Akkor aztán
megtudtad volna, hogy téged szerettelek igazán.
A
csikós sarkantyúba kapta a lovát, s nekivágtatott a szembe közelgő
zivatarnak. Zápor, jégesővel vegyest, vágott alá nagy szakadással,
mennykő hullott nagy lobogással. A leány utánanézett a lovasnak, amíg a
zivatar el nem takarta az alakját; egyszer-egyszer, mikor megvillámlott, a
tűzzé vált záporban meglátszott az árnyék alakja, meg-meg csak elveszett:
míg egészen eltűnt.
Talán sohasem is látta őt
többet.
|