X.

Gyönyörű szép tavaszi este volt; az esthajnal alig akart megválni az égtől, amíg aztán magára húzta éjszakai takarónak a szép patyolat ködöket, amik körültakargatták a földhatárt.

Az újhold sarlója ott köszörülte már magát a zámi halomhoz, fölötte ragyogott a szeretők csillaga: az a korán fekvő, korán kelő csillag.

A csikósbojtár a maga ménesétől egy jó futásnyira kikereste magának az éjjeli fekhelyét, ott leszedte a lováról a nyerget takaróstul, kivette a kantárt a fejéből, s azt a letűzött botjára akasztotta; a pokrócot felyül tette a nyeregre: az a vánkos, szűre a takaró.

Elébb azonban a vacsorátul megmaradt kenyerét falatokra aprózva, a tenyeréből odaadá a lovának.

– No, már most te is mehetsz legelni, Vidám lovacskám. Bezzeg te nem eszel egész nap, mint a többi lovak. Te mindig nyereg alatt vagy. S még azt akarnák az urak, hogy mikor egész nap nyargaltattalak, akkor fogjalak a masinába, s hajtsalak kutat húzni! No, arra várjanak. Azt hiszik: a ló is olyan kutya, mint az ember?

Aztán megtörölgette szépen a ló szemeit a lobogós ingujjával.

– No, hát keress jó füvet magadnak, aztán messze ne menj; mikor a hold lemegy, aztán meg az a fényes csillag, akkor visszajöjj ide. Látod, én nem kötlek pányvára, mint a gulyás, nem teszlek békóba, mint a paraszt. Elég, ha azt mondom, „icca, Vidám lovam!” – egybe itt vagy.

Megértette, hogyne értette volna! Amint a nyergétől, zablájától megszabadult, nagyot ugrott a ló, felhányta a hátulsó lábait, aztán földhöz vágta magát, kettőt-hármat hentergőzött a hátán, az ég felé kalimpálva a négy lábával, aztán gyorsan csülökre kapott megint; nagyot rázkodott, egyet nyerített, s nagy röhögve nekiindult a timpós pázsitnak, hosszú farkával védelmezve magát a dongó éjjeli bogarak ellen.

A csikós pedig végigheveredett a fekhelyén, a pázsitos földön.

Fölséges egy ágy! Párnája az egész kerek puszta, szuperlátja a csillagos égbolt.

Kész éjszaka van már. De azért a föld, mint a csintalan rossz gyermek, nem akar még aludni. Nem alhatnék. Mindenféle nesz van. S ez mind olyan titokteljes. Harangszó nem hallik ide a városból, se kutyaugatás a gulyáskarámból, olyan messze van ide minden. A közel nádasban a bölömbika búg, mint valami elvadult lélek; a mocsárok fülemüléje, a nádiveréb rikongat, cserreget; mellé ezernyi béka csinálja a kórust; közbekelepel a Hortobágy malmának egyhangú pitléje. Fenn a magas égben panaszhang, búcsúvétel hangja kiáltoz alá: vándor ludak, darvak szállnak rendes sorban; alig látni őket a csillagos égen. Egy-egy sűrű gomoly szúnyog keveredik fel, s végighúz a légben: az is olyan hang, mint a kísértetzengés. Közbe-közbehangzik egy-egy lónyerítés.

Máskor olyan jó alvó voltál, szegény csikósbojtár, amint a fejedet letetted a nyeregre, mindjárt elaludtál: most meg csak így nézed a sötétkék eget, s szólítgatod a csillagokat, ahogy megtanított a neveikre a vén körösztapád. Ott az ég közepén a „göncöl térítője”, aki sohse mozdul a helyéből; amott az a páros a „bojtár kettőse”, az a színe-váltogató az „árvaleány pillantása”. Ez a fényes ott az ég alján a „kaszás csillag”, de még fényesebb a „bujdosók lámpása”. Az a három ott a „három király csillaga” – egy csoportban a „hetevény csillaga”, s az, aki most mindjárt leszáll a sűrű ködbe, a „mennyország ablaka”.

Mi haszna neki a csillagokat nézni, ha nem tud velük beszélni? Valami nagy teher úgy nyomja a szívét, valami nagy sebben úgy vérzik a lelke! Tán ha kiönthetné azt a nagy keserűséget, ha elpanaszolhatná, megkönnyebülne utána. De amilyen nagy a puszta, olyan üres!

A fényes csillag is leszállt, a hold is alámerült; a paripa abbahagyta a legelést, s visszajött a gazdájához. Szép csendesen léptetve jött, mintha félne, hogy fölkelti, s a nyakát előre nyújtva, úgy vizsgálta lesunyt fejjel, hogy alszik-e?

– Idejöhetsz, kedves lovam. Nem alszom még.

Erre a mén vidáman röhögni kezdett, s aztán maga is leheveredett a gyepre, oda a gazdája mellé; de csak úgy a csülkeire.

A bojtár feltápászkodott, könyökére támasztva az arcát.

Volt már hát, akivel beszéljen. Egy lelkes állat.

– Látod? Látod? – kedves lovam „Vidám”. Ilyen a leány! Kívül arany, belül ezüst. Mikor igazat mond, annak is fele hazugság; mikor hazudik, annak is fele igaz … Sohasem tanulja azt ki senki … Te tudod, hogy milyen nagyon szerettem! … Hányszor megvéreztem az oldaladat a sarkantyúval, csak hogy hamarább odavígy hozzá! … Hányszor hagytalak kikötve a kapuja előtt, hóban, sárban, csikorgó időben, forró napsütésben, te kedves, jó lovam! Terád nem gondoltam, csak őtet szerettem.

A mén csak úgy befelé nevetett magában, hogyne tudná ő mindezt! A biz úgy volt.

– Azt is tudod, hogy ő mennyire szeretett engem! … Rózsákat tűzködött a füled mellé, pántlikába fonta a sörényedet, cukros kaláccsal etetett a tenyeréből … Hányszor visszahúzott az ölelésével, mikor már a nyeregben ültem? meg-meg átölelte a nyakadat, hogy még ott marasszon.

A paripa csendes hhhmmel dörmögött e szóra … Bizony azt tette.

– Amíg ez az átkozott betyár oda nem fért hozzá, s el nem lopta a szívének felét! Lopta volna el hát egészen! Tartotta volna meg magának! Vitte volna el világgá! Ne hagyta volna itt félig idvességnek, félig kárhozatnak.

A mén bizonyosan vigasztalni akarta, mikor a fejét odatette a gazdája térdére.

A csikós elbúsultan dörmögé:

– Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, ki a más rózsáját magának szakasztja! Mert ha én megverem, tudom, hogy még az anyja is megsiratja.

A paripa a farkával csapkodta a földet; őrá is átszállt a gazdája haragos indulatja.

– De hát hogy verem meg? Hiszen elbujdosott már az óperenciára. Nem vagy te tátos, hogy hetedhét országon utánarepülhess velem: csak itt maradsz velem az én nagy bánatomban.

Hát biz ezen az állapoton a mén sem tudott változtatni. Megnyugvását a nehéz sorsban azzal fejezte ki, hogy végigfeküdt a földön, s a nyakát is elnyújtá a nagy fejével.

A bojtár nem akarta megengedni, hogy a paripája még álomnak adja a fejét; még volt vele beszélni valója.

Egy cuppogatás a szájjal, olyanforma, mintha csók volna, felserkenti a mént.

– Ne aludjál még … Én sem alszom … Majd lesz idő, amikor nagyot pihenünk … Addig is együtt maradunk … Sohasem hagy el többet a gazdád … Meg nem válnék tőled, ha akkora aranyat kínálnának érted, amekkora magad vagy … Te egyetlen hűséges állatom … Tán nem tudom, hogyan segítettél a földről fölemelgetni a doktornak, a mándlimnál fogva, mikor ott hevertem a pusztán dögrováson, hogy már a sasok vijjongtak körülöttem? – Megfogtad a ruhám a fogaddal, úgy emelgettél. Így ni! … Ugye tudod? … Te kedves jószágom! … Ne félj, nem megyünk át többet a hortobágyi hídon: – nem térünk be többet a hortobágyi csárdába! … Megesküszöm itt most a csillagos égre, hogy soha, de sohádon-soha be nem lépek azon a küszöbön, ahol az a leány lakik! … Ne ragyogjanak rám ezek a csillagok többet, ha a szavamat megszegem…

Ennél az egy szónál a mén is felállt a két első lábára; úgy ült, mint a kutyák szoktak, a hátulján.

– Azért ne félj, nem vénülünk itt meg … – folytatá a csikós. – Nem gázoljuk mindig ezt a mezőt… Mikor kicsi gyerek voltam, akkor láttam én lobogni szép, háromszínű zászlókat – utánuk robogni nyalka huszárokat … Irigylettem őket … Azután láttam sebben elhullani nyalka huszárokat, sárba legázolni szép színű zászlókat … Nem lesz ez mindig így!… Majd eljön a napja, kivesszük az eszterhaj alól azt a régi zászlót, utána eredünk jó, ifjú legények: megtörjük a csontját a gonosz kozáknak … Odajössz majd velem, ugye, édes lovam: trombitaszó után.

Mintha már hallaná azt a trombitaszót, felugrott a mén, s az első lábával vágta a pázsitot, sörényét felborzolta, fejét fölemelte, s úgy nyerített bele a csendes éjszakába. Valamennyi ménló a pusztán, mint a tábori őrszemek, visszanyerített a szavára.

– Ott végezzük el majd ezt a dolgot! … Ott meggyógyul a keserűségünk: nem könnyhullatással! … Nem a hűtelen leánynak mérges poharától, mérgesebb csókjától, hanem becsületes ellenség kardjától romlik el a testem. S aztán, mikor ott fogok majd fekünni a véres csatamezőn, te ott maradsz nálam, s vigyázol fölöttem, amíg értem jönnek, hogy eltemessenek.

S mintha ki akarná próbálni a lova hűségét, úgy tett a legény, mintha már meg volna halva: elveté magát hanyatt a földre, két kezét elnyújtva mereventen.

A paripa csak nézte egy ideig; aztán hogy látta, hogy a gazdája nem mozdul, odalépett hozzá, hátrasunyva a két fülét, s elkezdte az orrával taszigálnia vállát; s hogy az arra sem mozdult meg, iramban körülfutkosta. Hogy még a dobogásra sem ébredt föl, odaállt melléje, s a nyakába csatolt szűrét megfogva a fogával, annál fogva kezdte azt emelgetni, míg utoljára a csikós elhagyta a tréfát, felnyitá a szemeit, s átnyalábolta a mén nyakát mind a két karjával.

– Te vagy az én egyetlen hű társam.

S a mén valósággal nevetett: felhúzta az ínyét a fogárul, úgy fejezte ki a maga örömét, s aztán elkezdett táncolni, ficánkolni, mint valami kis csikó, afölötti örömében, hogy csak tréfa volt ez a meghalás. Utoljára aztán leveté magát a földre s végignyúlt. Már most hát ő is megtréfálja a gazdáját: ő tesz úgy, mintha meg volna halva.

Beszélhetett aztán neki a bojtár, cuppogathatott a szájával: a ló meg sem moccant.

A bojtár aztán odatette a fejét a ló nyakára: olyan volt az neki, mint egy vánkos. A mén felemelte a fejét: látta, hogy a gazdája alszik, meg sem moccant volna hajnalhasadásig.

Még tán akkor sem mozdult volna meg a paripa, ha valami neszt nem fogott volna.

De elébb egy hangos horkantással ébreszté fel a gazdáját.

A bojtár felugrott fektéből. Azután a ló is felállt.

Hajnalodott már: keleten sárgult az ég alja.

A távol ködös fényében egy közeledő lónak az árnyképe volt látható. Nem ült rajta senki. Ezt érezte meg a csikós lova.

Ez valami bitang ló. Valahonnan a gulyáskarámokbul szabadulhatott el. Tavaszkor rájuk jön az indulat, hogy megunják a magányos életet ott az ökrök országában, s ha elszabadulhatnak a pányvárul, futnak a szimat után a legközelebbi ménesig. Ott aztán összerugdalkoznak a kancáikat féltő ménekkel, ami ezeknek a kárával végződik: mert ezek nincsenek megvasalva.

Azért a bitang mént el kell fogni a csikósbojtárnak.

Hirtelen felkantározta a lovát, hátára dobta a nyerget, s a pányvát a keze ügyébe készítve, eléje vágtatott a gazdátlan lónak.

De nem kellett annak az elfogdosásához semmi pányva. Amint közelebb ért, egyenesen oda tartott a csikós felé, s örvendő nyerítést hallatott, amit a csikós paripája is viszonzott. Ezek ösmerősök.

– Miféle csudabuda ez? – dörmögé a bojtár. – Hisz ez szakasztott olyan paripa, mint a Ferkó hóka csődöre! Hol jár az már Morvaország felé!

Még jobban elbámult, mikor a két ló egymással összetalálkozva, röhögéssel üdvözlé egymást, s enyelgésül egymásnak a szügyéhez kapkodott.

– Ez valósággal a Ferkó hóka lova! Ott van a billog a tomporán: L. F. – S nagyobb igazságért mellette a patkórúgás hegedése, ami csikó korában érte.

A paripa magával hozta a pányvakötelet, a cövekkel együtt, amit a földből kirántott.

– Hogy jösz te a Hortobágyra, hóka?

A bitang ló könnyedén el hagyta magát fogni a fején maradt kötélnél fogva.

– Hogy jöttél vissza, te hóka? Hol van a gazdád? – szólt hozzá a csikós.

De ez a mén bizony nem állt vele szóba, ez nem értette az ő szavát. Mit is tudna az olyan ló, aki ökrök társaságában tölti el az életét?

A csikós elvezette az elfogott paripát a korlátrekesztékhez, s oda bezárta a sorompóval.

Azután jelentést tett az esetről a számadónak.

Mire a nap felhágott az égre, erre a titokra is megderült a világosság.

A zámi puszta felől szaladt nagy loholva a taligás fiú. Süveg sem volt a fején, úgy sietett.

Messziről megismerte a Decsi Sándort; egyenesen őfeléje tartott.

– Csés jó reggelt kívánok, Sándor bácsi! Nem jött ide a hóka?

– De biz idejött. Hát hogy szalajtottátok el?

– Rájött a bolondja. Egész nap nyerített. Mikor vakarni akartam, majd kiverte a szemem a farkával; éjjel azután elszabadult a pányvával együtt, azóta mindig szaladok utána.

– Hát a gazdája há lett?

– A még alszik: nagyon belefáradt a hajcihőbe.

– Miféle hajcihőbe?

– Hát ami harmadnapja történt. Nem hallotta még Sándor bácsi? A polgári révnél megbomlottak a tehenek, akiket a morva uraság összevett; egyszerre csak lelket láttak, szelet fogtak, mind kiugráltak a kompbul, bikástul, s egyenest hazaszaladtak a zámi tanyára; a bojtár nem bírta őket megfordítani; maga is visszajött velük.

– Hát a Lacza Ferkó most itthon van?

– De kicsi híja, hogy agyon nem csapta a számadó gulyás. No még olyan cifrán nem hallottam káromkodni a számadót, mint mikor a tehénfalka csak berohant estefelé a pusztára, utána a Ferkó bácsi. Csak úgy szakadt a tajték a lovárul. A bikának meg az orrán jött ki a vér. Ej, de volt kelete az akasztófa cifrázónak meg a kutyafogantattának. A botot is felemelte a bojtárra háromszor a gazda; csak úgy suhogott a levegőben: de azért csak nem ütött rá.

– Hát aztán a Ferkó mit mondott?

– Nem mondott az egyebet, mint hogy ő nem tehet róla, ha a barmok megbomlottak. – „Bizonyosan valami babonát csináltál velük, akasztófa!” – azt mondta a gazda. – „Már minek csináltam volna?” – „Hát annak, hogy elébb te magad bolondultál meg; neked is beadott valami netrebulyát az a sárga rózsa, mint a Decsi Sándornak!” – Ekkor aztán a Sándor bácsirul kezdtek el beszélgetni; de már azt nem hallottam, hogy mit, mert engem pofon vertek, elkergettek, hogy mit hallgatózom? Nem nekem való a még.

– Hát énrólam is beszéltek? Meg a sárga rózsáról?

– Én nem tudom, mi a szösz az a sárga rózsa! Annyit tudok, hogy mikor múlt pénteken úgy volt, hogy a teheneket elhajtják, a Ferkó bácsi bement a karámba a tarisznyáját kihozni, hát akkor a szűre ujjából kihúzott egy tarka keszkenőt, abba volt betakarva egy sárga rózsa, azt sokáig szagolgatta, még a szájához is nyomta, azt hittem, meg akarja enni: azután kihúzta a kalapja bélését, az alá bedugta a sárga rózsát, úgy tette fel a fejére. Ebben lehetett a babona.

A csikós akkorát ütött a botja bunkós végével az útjában álló ökörfarkkóróra, hogy az szerteszét repült.

– Hát má mit vétett keednek az a királydárda? Nem annak volt ez az ütés szánva…

– Hát már most mi lesz megint? – kérdezé a legénykétől a csikós.

– Mármint tegnap előkerültek a morva hajcsárok is gyalog sorban. Aztán meghányták-vetették a dolgot a számadóval. Most már majd Tisza-Füred felé fogják hajtani a teheneket; de borjastul valamennyit. A hídról csak nem ugrálnak le. Azt mondják, a borjaikért szaladtak haza. De a Lacza csak úgy nevet magában.

– S megint a Lacza Ferkó fog velük menni?

– Alkalmasint, mert azóta mindig ösztökéli a számadó. De a bojtár nem akar még cihelődni. Azt hajtja, hogy egynehány nap kell a marháknak, hogy kifújják magukat a nagy szaladástul: maga is egész nap alszik, mint egy darab fa. Nem tréfa ám a polgári révtül a zámi karámig nyargalni egy hujjában. Hát még két napot engedett neki a számadó.

– Kettőt? Éppen kettőt? Sok is lesz az!

– Én nem tudom.

– De én tudom. Vagy még több is lesz abból a pihenő nap!

– Jaj sietek, hogy mire feltápászkodik, otthon legyen a hóka lova. Mert mikor a számadó a bojtárt szidja, a bojtár meg rajtam tölti ki a bosszúját. No, de legyek csak egyszer bojtár, majd nekem is lesz taligásom, akit hátba verjek. Isten megáldja, Sándor bácsi.

– Megáldott már.

A legényke felkapott a hóka hátára, csak úgy a szőrére; kezébe kapta a kötőféket, s a két mezítelen sarkával elkezdte a ló oldalát dögönyözni. – De a hókának nem akaródzott az innen elmenés sehogy: egyre forgott maga körül; mind vissza akart menni a méneshez; utoljára aztán a csikós megszánta, elővette a karikás ostort, jót húzott vele a ló inára, s még utána durrantott kettőt-hármat; arra aztán a csődör szügyébe vágta a fejét, s vágtatott ki a sík pusztára, amerre egyenes; a fiúnak elég dolog volt a két markával a sörényében jól megkapaszkodni.

A csikósbojtár helyben volt már a maga dolgával.

– Aztán vidd meg a Lacza Ferkónak, hogy köszönteti a Decsi Sándor! – kiálta a vágtató suhanc után; de az már hallotta is, nem is a rábízott izenetet.