5.
Egész éjjel mellette volt a leány.
Senkinek sem engedte át a helyét a beteg ágya mellett.
Pedig a múlt éjjelt is átvirrasztá.
Nem
így!
Ez
a penitencia érte...
El-elbólintott
a széken ülve a nagy álmosságtól, de egy nyögése a betegnek rögtön felébreszté;
valahányszor annak a fejére hideg borogatást tett, a saját szemeit is megmosta,
hogy ébren maradjanak.
Az
első kakaskukorításnál aztán megszállta a bajfordító álom a beteg idegeit.
Kiegyenesedett, s szép egyenletesen horkolni kezdett.
Először
azt hitte a leány, hogy az halálhörgés, és megijedt tőle, hanem aztán
nagyon megörült neki. Ez becsületes, jófajta horkolás. Csak az egészséges ember
tud horkolni. S ezzel a
horkolással egyúttal gondoskodik róla, hogy a másik ébren maradjon.
Amíg a kakas másodikat kukorított,
jó verset aludt.
A beteg arra fölneszelt, és nagyot
ásított.
Hála az égnek! Már ásítani is tud.
Ekkor már megszűntek a görcsök.
Tudják azt mindazok, akik az idegeik zsarnoksága alatt szenvednek, micsoda nagy
lutrinyeremény egy olyan egészséges ásítás a görcsök után!
A leány ismét akart neki kávét adni:
a legény félrekapta a fejét, s azt motyogta, hogy "vizet".
A leány átkopogtatott a doktorhoz, aki
a szomszéd szobában aludt, megkérdezve, hogy szabad-e a betegnek vizet adni,
azt kér.
Erre a doktor fölkelt, s kijött
slafrokban, papucsban, maga akarta megnézni a beteget.
Meg volt elégedve az állapotjával.
-
Jól megy a dolog. Ha már szomjazik, az jó jel. Adhat neki vizet, amennyit csak kíván.
Megivott a beteg egy karafinával.
S akkor aztán elaludt csendesen.
- Ezt bizony elnyomta a buzgóság -
mondá a doktor. - No, most már maga is elmehet, Klárika, aludni: ott az ágya a
gazdasszony szobájában. Majd én nyitva hagyom az ajtót, s vigyázok a betegre.
A leány olyan szépen kérte:
- Hadd maradjak itten. Lehajtom a
fejem az asztalra: úgy alszom egy szikrát.
Hát ráhagyták.
Egyszer aztán arra riadt fel a
leány, hogy már világos van, a verebek csiripelnek az ablak előtt.
A beteg legény most már nemcsak
aludt, hanem álmodott is.
Nyitva volt a szája, valamit
motyogott. Valamin nevetett.
Fel-felnyitotta a szempilláit, de az
nagy erejébe kerülhetett: meg-meg leragadtak. Az ajkai szárazon, epedten
nyiladoztak.
- Adjak vizet? - suttogta a leány.
- Ahán - lihegé a beteg, behunyt
szemmel.
Odavitte hozzá a vizespalackot.
De annak nem volt annyi erő a
karjában s tenyerében, hogy azt a vizesüveget a szájáig tudja emelni. Ennek a
vasgyúrónak! Úgy kellett megitatni, fejét is föl kellett emelni.
Azalatt is aludt félig.
Mikor aztán a feje megint
visszaesett a vánkosra, elkezdett danolni. Talán csak folytatta a nótát,
fennhangon, amit álmában elkezdett; a dévaj nótát:
Hogy
ne volna jó világ?
Cigány leány, magyar leány,
mind virág.
|