6.
Pár nap alatt talpra állt a legény.
Az ilyen pusztán nőtt
"vascövek" nem sokat gornyadozik, ha túl van a bajon. Irtózik az
ágytól. Harmadnap már jelentette a doktornak, hogy ő be akar rukkolni a méneshez,
ahol szolgálatban áll.
- Várj csak, fiam, Sándor, még egy
cseppet. Egy kis diskurálása van veled valakinek.
Az
a valaki a vizsgálóbíró.
Harmadnapra
a bejelentett eset után kijött a hivatalnok a jegyzőjével meg egy zsandárral
a mátai telepre, megejteni a törvényes vizsgálatot.
A
vádlottat, a leányzót már kivallatták: szépen elmondott mindent úgy, ahogy
történt, semmit el nem tagadott, mentségére, nem mondott egyebet minthogy a
Sándort olyan nagyon szerette, s azt akarta, hogy az is úgy szeresse őtet.
Ezt mind protokollumba17
vették már, alá is volt írva. Hátra volt a gyilkos méregkeverőnek a
szembesítése az áldozatával, ami azonnal foganatba vétetett, amint az jártányi
erejét visszakapta.
A csikós ez egész idő alatt
elő sem hozta a doktor előtt a leány nevét. Úgy tett, mintha nem is
tudna róla, hogy az itt van, hogy az őt ápolta. Amint a legény eszméletét
visszanyerte, a leány nem mutatta magát előtte többé.
A szembesítést megelőzőleg
a bíró felolvastatá a leány előtt a vallomását, amit az újból
megerősített, egy szót sem igazított rajta.
Ekkor aztán elővezették a Decsi
Sándort.
A csikósbojtár, amint belépett a
szobába, elkezdett szerepet játszani: kicsinált szerepet. Mintha csak a
színpadi csikósoktól tanulta volna a hetvenkedést, úgy betyárkodott. Csak úgy
félvállról hányta oda a Becirkernek, arra a kérdésére, hogy mi a neve:
- Decsi Sándor az én becsületes
nevem! Nem vétettem én senkinek. Nem loptam én semmit, hogy engem zsandárokkal
kísérjenek ide! Nem is tartozom én a cibil elé, mert én még a császár katonája
vagyok! Ha van valakinek keresete rajtam, állítsanak a regement
auditor18 elé: annak megfelelek.
A bíró hidegvérrel csitítá a
legényt.
- Csak csendesen, ifjú ember. Nem
terheli önt semmi vád. Csupán felvilágosításokat kívánunk nyerni egy önt
érdeklő ügyben, s azt célozza a jelen vizsgálat. Mondja meg ön, mikor volt
ön legutóbb a hortobágyi csárda ivószobájában?
- Megmondhatom egész
akkurátossággal, mi titkolnivaló rajta! Hanem előbb az a zsandár menjen el
innen a hátom mögül, mert ha hozzám talál érni, csiklandós vagyok, úgy nyakon
találom teremteni, hogy...
-
No, no, no! Csak lassan, ifjú vér. A zsandár nem önt őrzi. Hát mondja
csak, mikor volt látogatóban a Klári kisasszonynál, amikor az önnek borral
szolgált?
-
Hát megmondhatom, ha jól föltekerem az eszemet. Hát legutoljára voltam a
hortobágyi csárdában tavaly, Dömötör napján, amikor a juhászokat fogadják,
akkor elvittek katonának, azóta tájékára sem voltam.
- Sándor! - kiálta közbe a leány.
- Hát Sándor vagyok. Annak
kereszteltek.
A bíró kérdezé:
- Hát ezelőtt három nappal nem
volt ön a hortobágyi csárdában, amikor a csaplárosleány önnek a bort adta,
melybe a mandragora volt keverve, amitől ön olyan nagybeteg lett?
- Én nem voltam a hortobágyi
csárdában, s nem láttam a Klári kisasszonyt... van fél esztendeje, nemhogy a
borából ittam volna.
- Sándor! Te hazudsz? Énértem? -
kiálta fel a leány.
A bíró bosszús lett.
- Ne akarja ön félrevezetni a
bíróságot az eltagadással. A leány már mindent bevallott: hogy ő itatta
meg önnel a mandragoragyökérrel megmérgezett bort.
- Hát akkor a leányzó hazudott.
- De már mi oka volna a leánynak egy
oly bűnmerényletet költeni magára, ami a legsúlyosabb büntetést vonja maga
után?
-
Hát hogy mi oka volna? Az, hogy olyan a leány, hogy mikor rájön a "jó
órája", olyankor se lát, se hall, hanem félrebeszél. Az a vitája a Klári
leányasszonynak ellenem, hogy a szemeink nem találkoznak össze. Azért vádolja
be itt most magát, hogy engem rákényszerítsen vele, hogy az iránta való
szánakozásból valljam ki, hogy kinél voltam hát, a más szép leányánál, a
lelkemet vesztegetni, a szívemet gyógyítgatni, aki aztán azt a bódítót
megitatta velem? De hát azt, ha akarom, megmondom, ha nem akarom, nem mondom
meg. Az a bosszúja, hogy "nem" voltam őnála, hogy felé sem
mentem, mikor hazakerültem a katonaságból féllábbal. (Értsd
"Verlaub"19)
Ettől
a szótól egész sárkánnyá lett a leány.
- Sándor! Te sohasem hazudtál
életedben! Mi lett veled? Amikor egy hazug szóval, amit a szájadba rágtak,
megmenthetted volna magad a katonáskodástól, nem tudtad kimondani! Most
eltagadod, hogy nálam voltál negyednapja? Hát ezt a fésűt ki hozta nekem,
amire a hajam fel van tűzve?
A csikós gúnyos nevetéssel veté oda:
- A kisasszony tudja jobban,
"mi" volt az oka, "ki" volt az oka, hogy a haját
fésűre feltűzte?
- Sándor! Ez nem igazság! Azt nem
bánom, ha a bűnömért a pellengérre kötnek, ha kikorbácsolnak. Itt van a
fejem, vágják le, nem bánom. Csak azt ne mondd, hogy soha nem kellettem neked,
hogy nem jöttél hozzám, mert az rosszabb a halálnál.
A bíró méregbe jött.
- Ezer mennykő! Végezzék el
önök a szerelmes vitájukat egymás között, de énnekem meg kell tudnom, hogy ahol
egy flagrans20 mérgezési eset fordult elő, ki volt a mérgező?
- No, felelj rá! - kiálta a leány,
lángoló arccal. - Erre felelj meg!
- Hát ha olyan nagyon firtatják,
isten neki faköröszt! Azt is megmondhatom. Az ohati pusztában találkoztam egy
sátorozó cigány famíliával. Gyönyörű szép, bogárszemű leány állt a
sátor előtt. Megszólított, behítt. Malacot sütöttek. Ott mulattam velük.
Ittam a borukból. Mindjárt éreztem, hogy valami keserű íze van. Hanem a
cigányleány csókja édes volt, elfelejtette velem.
- Hazudsz! Hazudsz! Hazudsz! -
kiáltott a leány. - Most gondoltad ki ezt a mesét!
A bojtárlegény pedig dévajul
nevetett. Jobb kezével a tarkójához kapott, a másikkal füttyeket hányva a
levegőbe, el kezdé dúdolni "azt" a nótát:
Hogy
ne volna jó világ?
Cigány leány, magyar leány,
mind virág!
Nem "most" gondolta ki ezt
a mesét, hanem még azon a kínos éjszakán, amikor a "sárga rózsa"
igazgatta a feje alját, borogatta a homlokát. Azzal a fájó fejével gondolta ki
ezt a mesét a hűtlen szeretőjének a megmentésére.
A bíró bosszúsan ütött az öklével az
asztalra.
- Ne csináljatok nekem itten
komédiát!
Erre aztán komoly pozitúrába vágta
magát a bojtár.
- Én, tekintetes uram, nem csinálok
komédiát. Arra, ami mondtam, hogy az igaz, megesküszöm az egy élő Istenre.
S felemelte a három ujját a magasra.
- Nem! Nem! Nem esküszöl! - kiabált
a leány. - A lelked üdvösségét el nem rontod!
- Vigyen benneteket az ördög!
Bolondok vagytok mind a ketten - mondá ki az ítéletet a bíró. - Jegyző úr,
írja be a bojtár vallomását a cigányleányról, aki a bűn elkövetésével vádoltatik.
Keresse a rendőrség, hova lett! Ez az ő dolguk. Önök pedig,
elmehetnek. Ha szüksége forog fenn, majd behívatnak.
Ezzel a leányt szabadon bocsáták,
egy kis atyai dorgálás kompetált21 neki, azt megkapta.
A legénynek még hátra kellett maradni,
hogy a vallomásról felvett jegyzőkönyvet meghallgassa és aláírja.
A leány megvárta a legényt a
folyosón, amíg kijön. A paripája oda volt már kötve az ákácfához.
A bojtár előbb átment a
doktorhoz, megköszönni a hűséges ápolást. A doktor is jelen volt a
vallatásnál mint hivatalos tanú, mindent hallott.
- No, Sándor! - mondá a legénynek,
mikor átestek a hálálkodáson - Én már sok híres színészt láttam a teátrumban,
de ilyen jól nem játszotta a betyárt egy se, mint te.
- Hát nem jól tettem? - kérdezé a legény
komolyan.
- Becsületes fiú vagy, Sándor. Jól
tetted. Adj egy jó szót a leánynak, ha találkozol vele. Nem tudta a jámbor,
hogy rosszat cselekszik.
- Én nem haragszom rá. Az Isten
áldja meg a doktor urat a sok jóságáért.
Mikor kilépett a folyosóra, a leány
útját állta, megfogta a kezét.
-
Sándor! Mit tettél magaddal? Kárhozatra adtad a lelkedet! Hamisan esküdtél,
hazug mesét mondtál, azért, hogy engem megszabadíts. Eltagadtad azt, hogy
valaha szerettél: azért, hogy testem meg ne korbácsolják, karcsú nyakam a
bitófa alatt le ne vágják. Ugyan miért tetted ezt?
-
Hát az az én dolgom. Annyit mondok neked, hogy a mai naptól fogva kettőnk
közül az egyiket lenézem, utálom. Ne fakadj sírva. Nem te vagy az az egyik. Nem
tudok többet a szemedbe nézni, mert magamat látom meg benne. Annyit sem érek már, mint ez a fületlen pityke,
ami a lajbimról leszakadt. Az Isten áldjon meg.
Azzal fölveté magát a paripájára:
eloldotta az ákácfától, s elrobogott a pusztába.
A leány nézett, nézett, csak nézett utána,
míg a könnyeitől a két szeme el nem homályosodott, akkor aztán fölkereste
azt a földre dobott fületlen gombot, s eldugta a kebelébe.
|