7.

Csakugyan megesett az az eset, amire a számadó számított, hogy amire a tehéncsordával eljutottak a polgári révhez, nem lehetett a vízen átkelni. A Tisza, a Sajó, a Hernád mind egyszerre megáradt. Akkora volt a víz, hogy a hídláb padlóját mosta. A kompot kihúzták a szárazra, s odakötözték a part melletti fűzfákhoz. A hömpölygő iszapos ár gyökerestől kimosott fákat hozott magával. Vadkacsa, búvár, kárókatona lubickolt seregestől az özönvízben: ilyenkor nem félnek a vadásztól.

Pedig nagy baj volt, hogy megakadt a közlekedés: nemcsak a hercegi tehenekre nézve, hanem sokkal inkább azokra a vásárosokra nézve, akik Debrecenből, Újvárosból az ónodi vásárra igyekeztek, s akiknek a szekerei mind ott álltak a szabad ég alatt a latyakban: a gazdáik a révház egyetlen kocsmaszobájában keseregtek.

Lacza Ferkó elindult szénát vásárolni a csorda számára, megvett egy egész kalangyát.

- Itt süthetjük a makkot három álló napig!

Az volt a szerencse, hogy a vásárosok között volt egy pecsenyesütő is, aki hozta magával a rengeteg vaskondért meg a frissen vágott sertéshúst. Az ott mindjárt vásárt üthetett a portékájával, lacikonyhát rögtönözve egy kukoricaszárból összerakott sátor alatt. Tüzelőfát nem kellett pénzen venni: azt hozott a Tisza. Bora volt a révkocsmárosnak, karcos, de ha nincs jobb, akkor jó. Különben minden magyar ember hord magával kulacsot, elemózsiás tarisznyát, mikor útra adja a fejét.

Így aztán csak eltelik az idő, az ismerkedéssel.

A debreceni csizmadia meg a balmazújvárosi cserzővarga már régi ismerősök; a gubást mindenki "komám"-nak híja; a mézesbábos extra asztalnál ül (azt hiszi, hogy ő különb a többinél, azért, mert veres galléros krispinben jár), hanem azért ő is beleszól a diskurzusba. Később egy lókupec is odavetődik, de annak csak állva szabad belebeszélni: azért, mert görbe orra van.

Mikor a gulyásbojtár bejön, annak is szorítanak helyet az asztalnál, a gulyás tekintélyét még a városi ember is respektálja. A két morva hajcsár kinn maradt a csordánál, azt strázsálja.

Még most csak csendesen eltrécselhetnek, mert nincs itt a Pundorné ifjasszony, ha egyszer az megérkezik, akkor aztán nem jut itt többet senki szóhoz. Annak a szekere azonban megrekedt valahol a vendégmarasztaló útban, mivelhogy egy kondícióban jönnek a sógorával, az asztalossal. Ez tulipános ládákat visz az ónodi vásárra, Pundorné ifjasszony pedig szappannal látja el a világot meg faggyúgyertyával. Mikor a bojtár belépett, már úgy tele volt pipálva a szoba, hogy alig látott a nagy füstben.

- Hát mondja csak, komám - folytatja a csizmadia, a tímárhoz intézve szavait -, kegyelmetek közelebb esnek a hortobágyi csárdához ottan Újvárosban, mint mink: hogyan történt annak a csikósbojtárnak a megétetése a csárdás leánya által?

Ez a szó mintha csak a szívén lőtt volna keresztül a gulyásbojtárnak.

- Hát a biz úgy történt, hogy a szép Klárika varjúkörömmel találta megpaprikázni a tokányt, amit a Decsi Sándornak főzött.

A mézesbábos közbeszólt:

- Én pedig úgy tudom, hogy a méhserbe tett gebulát, amivel a halakat szokták elbódítani.

- No, már az úr jobban tudja! Mert aranylánc van az óráján! Hisz onnan vitték el, Újvárosból a regement-felcsert, a kimúlt csikóst felboncolni: meg is találta a belsejében a varjúkörmöket. Eltették spirituszba. Az fog a törvényszéknél tanúskodni.

- Az úr már meg is ölte a csikóst. Hisz nem halt az meg a méregtől, csak megbolondult: felküldték Budára, ott kifúrják a fejét, mert mind odament a méregnek az ereje.

- Ahun van ni! Elküldték Budára! El bizony "földvárra deszkát árulni". Hisz a feleségem beszélt a csináltvirág-készítőnével, aki a Decsi Sándor szemfödelére csinálta a bokrétákat. Az már csak szent!

- No, itt a Csikmákné asszonyom, a pecsenyesütőné, az egy nappal későbben jött el Debrecenből, mint mink. Azt híjják be, az bizonyosan tudja.

De a Csikmákné asszonyom csak az ablakon át adhatta be a véleményét, mert a sistergő katlant nem hagyhatta el. Szerinte már el is temették a megmérgezett csikóst: a debreceni kántus énekelt fölötte, a szénior el is búcsúztatta.

- Hát a leánnyal mi történt? - kérdezék egyszerre hárman is.

- A leány pedig elszökött világgá. Elment a szeretőjével, egy gulyásbojtárral, akinek a tanácsára a csikóst megmérgezte, s most rablóbandát alakítanak együtt.

Ezt mind hallgatta csendesen a Lacza Ferkó.

- Mesebeszéd! Lirum-lárum! - tromfolta le a mézesbábos. - Nem jól tetszik azt tudni Csikmákné asszonyomnak! Rögtön elfogták a leányt, vasra verték, így hozták be zsandárok közt. A legényem ott volt, mikor bekísérték a városházába.

A gulyásbojtár csak hallgatott, meg se moccant.

Egyszerre jött nagy robajjal a sereghajtó, a fent említett Pundorné ifjasszony. Elöl maga, nyomában meg a kocsis meg a sógor, a nagy útiládát cipelve.

Igazán udvarias az a magyar nyelv, hogy az ilyen alakot is, mint a szappanosné, ifjasszonynak címezi.

- No, megmondja mindjárt a Pundorné ifjasszony, hogy mi történt a kocsmárosleánnyal, aki a csikósbojtárt megétette?

- Elmondom édes lelkem, csak hadd fújjam ki magamat egy kicsit. (Azzal leült a nagy ládára, szék, lóca tönkrement volna termete alatt.)

- No, hát elfogták-e a szép Klárit, vagy világgá ment?

- Jaj, lelkem galambom! Törvényt is láttak már fölötte. Halálra ítélték, holnap teszik is a siralomházba, holnapután kivégzik. Ma érkezik meg a szegedi hóhér, ott fogadtak neki szállást a Fehér Lóban, mert a Bikában nem akartak neki kvártélyt adni, olyan igaz, mint hogy itt ülök. Magától a Hauzknyektól tudom, aki tőlem veszi a gyertyát.

- Vajon milyen halál nemével fogják kivégezni?

- Hát bizony megérdemelné, s ha a régi igazság megvolna, úgy is lenne, hogy borsószalmára tennék, megégetnék, de hát mostanában csak fejét fogják venni. Mivel hogy nemesleány, az apja nemesember. A nemesembert nyakazni szokták.

- Ugyan hagyja el, ifjasszony! - ellenkezék a mézeskalácsos. - Adnak is már mai nap valamit a nemességre! Igaz! Negyvennyolc előtt, ha az ezüstgombos mentémet fölvettem, engem is nemesembernek néztek, sohasem kértek tőlem vámot a pesti hídon, de most már vehetem föl az ezüstgombos mentémet...

- Ugyan ne szerencsétlenkedjék az úr az ezüstgombos mentéjével! - voná meg tőle a szót a gubás. - Hadd beszélje el az ifjasszony, mit hallott, mi volt az oka annak, hogy az a szép leány ilyen gyilkosságra vetemedett?

- Jaj! Az még csak a cifra dolog! Abból még egy másik gyilkosság is sült ki. Nemrég itt járt egy gazdag marhakupec Morvaországból teheneket vásárolni. Sok pénz volt nála. A szép Klárika meg a kincse, a gulyásbojtár, összebeszéltek, a marhakupecet megölték, beledobták a Hortobágyba. A csikósbojtár, aki szintén szerelmes volt a leányba, rajtakapta őket. Ezért aztán elébb megosztották vele a rablott pénzt, azután pedig megmérgezték, hogy láb alól eltegyék.

- Hát aztán a gulyásbojtárt nem fogták el? - kérdé fölgerjedve a csizmadia.

- Fognák ám, ha tudnák! De az már azóta az Óperencián is túl jár. Valamennyi zsandár mind azt hajszolja a pusztán. Kurrentálták²² is már. Ki van ragasztva a személyleírása. Magam is olvastam. Száz tallér van kitűzve a fejére, ha valaki élve elfogja. Én pedig jól ismerem!

Ha most a Lacza Ferkó helyében a Decsi Sándor ült volna itten, hát nagy derendócia lett volna ebből. Csak úgy kínálkozik itten a nagy hatású színpadi jelenet. Odavágni az ólmos bottal az asztalra, kirúgni a széket maga alól, aztán nagyot rikkantani: "Én vagyok az a bojtár, akit kurrentálnak! No, hát kinek kell az a száz tallér a fejemért?"

Arra aztán majd ugrott volna az egész híres társaság, ki le a pincébe, ki fel a kéménybe.

Hanem hát a gulyásnak nem az a természete. Ő már hazulról hozzá van szokva az okos, óvatos politikához. A szarvasmarhánál megtanulta, hogy ennek nem kell a szarvánál kereskedni.

Azt kérdezé, odakönyökölve az asztalra, az ifjasszonytól, hogy:

- Hát aztán ráismert az ifjasszony csakugyan e személyleírás után a gulyásbojtárra?

- Mán hogy ráismertem-e? Hát hogyne ismerném? Hisz éntőlem szokta mindig vásárolni a szappant.

Erre a szóra a lókupec is érvényesíteni akarta a maga tudományát:

- Ugyan már, édes ifjasszony, minek volna a gulyásbojtárnak a szappan? Hisz a gulyások mind kék inget, gatyát viselnek, aminek nem kell a szapulás, mert elébb zsírban kifőzik a vásznát.

- No! kotty belé, szilvalé! Majd megecetőnek. Hát a szappant csak szennyeshez használják, ugye? Hát a gulyás nem szokott borotválkozni? Talán a gulyás is olyan hosszú szakáll visel, mint a zsidó kupecek?

Az egész társaság nevetett a letromfolt közbeszóló rovására.

- Hát kellett ez nekem? - dörmögé a lócsiszár.

A gulyásbojtár ismét nyugodt hangon kérdezé a szappanosnétól.

- Nem tudja a nevét, édes ifjasszony, annak a gulyásbojtárnak?

- Dehogyisnem tudom! Csakhogy éppen nem látom kimondani. Hiszen olyan jól ismerem, mint az édes magzatomat. A nyelvem hegyén van a neve.

- Nem Lacza Ferkónak hívják?

- Az! az! Lacza Ferkó! Verje meg a szösz! Most vette ki a számból. Talán maga ismeri?

És a bojtár még most sem állott elő vele, hogy úgy ismeri, mint az édesapja egyetlenegy fiát, hanem nagy nyugodtan kiverte a pipáját a tenyerébe; újra megtöltötte, azután felkelt, a furkósbotját odatámasztotta a szalmaszékhez, annak a jeléül, hogy az a szék el van foglalva, valaki rá ne üljön, s azzal az asztal közepén égő egyetlen gyertyánál rágyújtott, és kiment az ivószobából.

A bennmaradtak megtették rá az észrevételeiket.

- No, ennek az embernek nagy kő nyomja a hátát.

- Nekem a szeme járása sem tetszik.

- Ez alighanem tud valamit a csikósbojtár meggyilkolásáról.

A lókupecet megint odavitte a bűne, hogy beleártsa magát az értekezésbe.

- Tisztelt uraim és asszonyságaim: én csak azon alázatos észrevételemnek akarok kifejezést adni, hogy én tegnap délután voltam az ohati pusztán lovakat vásárolni, és én ott láttam a meggyilkolt, megmérgezett Decsi Sándort olyan ép, egészséges, mint a piros alma: ő fogta ki nekem a ménesből a csikókat pányvával. Olyan igaz, ahogy élek.

- Aujnye! Ilyen-olyan adta! Még itt mindnyájunkat meg akar hazudtolni? - förmedt fel rá az egész társaság. Azzal csípd meg, fogd meg. Nyakon fogták, kilökték az ivószobából.

A kiakolbólított pasasér, begyűrt kalapját kiegyengetve, ógott-mógott, levonva az esetből a konzekvenciákat.

- Hát kellett ez nekem? Mire való a zsidónak az igazmondás?

A gulyásbojtár pedig kiment a tehéncsordához, s valahogy megértette a morva hajcsárokkal, hogy felváltva bemehetnek az ivószobába egy pohár bort inni. Ott a széke, a mellé támasztott bottal, ő addig a teheneket őrzi.

S az őrzés közben felvett egy darab árvatőzeget a mezőről, s a szűre ujjába ereszté. Vajon mit akarhat vele?