8.

Az a szerencse, hogy senki sem tudja - a Hortobágyon kívül -, hogy mi az az "árvatőzeg", amit a mezőről szednek? Annyi bizonyos, hogy nem gyöngyvirág. Ez a pusztai pásztoroknak az egyedüli tüzelőszere. Afféle zoologikus turfa.

Emlékezünk arra az adomára, mely szerint egy magyar földesúr, akinek a szabadságharc után tanácsos volt a külföldre kivonulni, ideiglenes menedékhelyéül a szabad Helvéciát választotta. De csak nem tudta megszokni azokat a nagy, magas hegyeket. Estenden hát, mikor a szobájába bezárkózott, elővett egy darab árvatőzeget, amit a tehénlegelőn szedett fel, s azt a kandalló párkányára téve, meggyújtotta.

Akkor aztán, a két szemét behunyva, ennek a füstölőszernek az aromás illatától odaképzelé magát a nagy alföldi síkságra, a kolompoló nyájak, gulyák közé, s hozzáálmodta a többit, ami után a lelke vágyott...

Hát ha már egy ilyen selyememberre is ekkora kábító hatása lehet az árvatőzeg füstjének: hogyne volna elhihető az a történet, amit most fogok elmondani mindjárt.

A polgári révnél még két napot kellett rostokolni a pasaséroknak, úgy harmadik éjféltájon örvendezteté meg a révészgazda a türelemből és élelemből kifogyott várakozókat, hogy a Tisza nagyot esett. Holnap hajnalban már járható lesz a víz, a kompot is helyretaszították már.

Nem is késtek azok, akik szekérrel voltak, rögtön beszalajtani a kocsijaikat a hídlásba, jó szorosan egymás mellé, a lovakat azután vitték be.

Később került sor a szarvas barmokra. Azok is elfértek szűken. Hátha színházba volnának? Ott még jobban kellene szoronganiuk!

Legutoljára eresztették be a bikát, mert attól félt a közönség. Azontúl aztán már csak a gulyásbojtár volt a lovával. A két morva hajcsár a szekerek és a tehenek között foglalt helyet.

De még nem lehetett elindulni, mert az átvádoló kötél nagyon megfeszült, úgyhogy alig lehetett elérni; meg kellett várni, míg egy kicsit megereszkedik a napsütéstől: csak úgy füstölgött.

Hogy addig is hiába ne teljen az idő, a gulyás indítványa elfogadtatott, hogy a révészgazda készítsen paprikás halat. Egyéb ennivaló már nem volt. Bogrács volt hozzá, hal is volt elég. Azt lapáttal fogdosták a révészek a kopotyukból, ahol az áradat hátrahagyta: kövér potykák, harcsák meg kecsegék is. Azokat nagy hirtelen megtisztogatták, feldarabolták, s a bográcsba hányták. A bogrács alatt tüzet raktak.

Meg lett volna az is, de most az a kérdés, hogy "kinél van paprika".

Hát hiszen paprika minden rendes magaviseletű magyar embernél szokott lenni a tarisznyában: csakhogy háromnapi kontumácia alatt nincs az a paprika, ami el ne fogyjon. Anélkül pedig nincs halászlé!

- No, nálam van! - szólalt meg a gulyásbojtár, s elővett egy fadobozt a szűre ujjából. Látszik, hogy előrevigyázó férfiú, megtartotta végső szükségre a maga paprikáját, s ezzel megszabadítójává lett az egész utazó frekvenciának.²³

A bogrács azonban a kompnak a túlsó végében volt elhelyezve. A gulyáslegénynek ennélfogva a komp kámváján kellett végiglépdelni, hogy odajusson, mert a szarvasmarhák közbeestek. Aztán meg a paprikás dobozát nem is szívesen adja ki az ember a kezéből.

Amíg aztán a révészgazda a halat a bográcsban megfűszerezte ezzel a veres borssal (amiről még Oken azt írta, hogy méreg, de vannak olyan vad népek, akik meg merik enni), azalatt a bojtár az árvatőzeget odalopta a tűz közé a bogrács alatt.

- Ejnye, de kozmás illata van annak a paprikás halnak! - jegyzé meg a csizmadia, egy kis idő múlva.

- Nem is illat az már, hanem szagolmány! - igazítá helyre a gubás koma.

De még jobban felüté az orrát a szarvas állatoknak a kövér illatú tőzegfüst. Elébb a bika kezdett el nyugtalankodni. Feltartá az orrát, megrázta a nyakán a kolompot, s nagyot bőgött, aztán meg lesunyta a fejét, a farkát karikára felemelte, s elkezdett veszedelmesen dörmögni. Erre a teheneket is mind egyszerre megcsípte a bogár: össze-vissza ficánkoltak, bőgtek, egymás hátára ágaskodtak, s valamennyien a komp szélére tolakodtak.

- Jézus Mária, Szent Anna! Légy a hajó oltalma! - sikoltozott a kövér szappanosné.

- Frissen üljön az ifjasszony a komp túlsó szélére, nyomja helyre a hajót! - tréfálkozék a csizmadia.

De tréfán kívül! Valamennyi férfinak bele kellett kapaszkodni az átjárókötélbe, hogy a komp egyensúlyát fenntartsák, miközben a jármű túlsó széle erősen közeledett a víz színéhez.

Egyszer aztán nagyot mordult a bika, s egy hatalmas szökéssel kiugrott a kompból a vízbe. S arra egypár pillanat alatt mind átugrált a komp szélén a huszonnégy rideg marha.

A komp ekkor a Tisza közepén járhatott. A szarvas barmok úsztak az elhagyott part felé.

A két morva hajcsár kiabált a révészekre.

- Curukk kéren, curukk kéren!

Azt akarták, hogy menjenek vissza rögtön a komppal a megszökött marhák után.

- De ördögöt curukk! - kiabáltak a vásárosok. - Nekünk át kell mennünk. Így is elkésünk már az ónodi vásárból.

- Nem kell óbégatni, legények - mondta nagy flegmával a gulyásbojtár. - Majd észre térítem én a lelkes állatokat.

S azzal felkapott a lovára, a komp szélére vezette a bejáráshoz, s azzal sarkantyúba kapva, keresztülugratott vele a korláton, bele a Tiszába.

- Majd utoléri a gulyás! Nem kell azt félteni! - biztatá a csizmadia a kétségbeesett hajcsárokat.

Ellenkező véleményben volt a túlsó parton maradt lókupec, akinek már nem jutott hely a lovaival, maga sem kívánta azokat szerencséltetni ennyi szarvas állat között.

- De sohasem látják kentek azt a csordát többet! Ütheti annak a nyomát bottal! - kiabált a kompon utazók után.

- Már megint beszél az a Pilátus katonája - förmedt fel varga. - Hol van az a disznóláb? Hadd lövöm meg vele.

A marhacsorda rézsút vonalban közeledett a hortobágyi part felé, s a sekélyeshez érve, szépen kigázolt a szárazra. A bojtár hátul maradt. Vízben gyorsabban halad az ökörféle, mint a ló.

Amint a bojtár is kikapott a partra, lekeríté a nyakából karikás ostorát, s nagyokat kondított vele.

- Ahán! Téríti már! - mondogatták a vásárosok, vigasztalásul a hajcsároknak.

Az ostordurrogatás pedig a szarvasmarhának csak arra jó, hogy még sebesebben szaladjon előre.

A kompon maradt utasoknak ez a marhavirtus bőséges alkalmat szolgáltatott az eszmecserére. A révészek hittel bizonyíták, hogy ez nem első eset. Gyakran megszállja az "erkölcs" a Hortobágyról elhozott párákat, hogy mikor a komp megindul alattuk, egyszerre csak megrökönyödnek, kiugrálnak a vízbe, kiúsznak a partra, s visszafutnak a pusztára.

- Az emberben is megvan az a hazaszeretet - bizonyítá a mézeskalácsos, aki már sok könyvet olvasott, azokból ismerte ezt a nyavalyát.

- A bizony! - magyarázá a szappanyosné - hazafutottak a tehenek, mert otthon hagyták a kisborjúikat. Az volt a hibás, aki elválasztotta az édesszülőket a fiaiktól.

- No, én mást érzek - mondta a csizmadia, akinek hivatása, hogy szkeptikus legyen. - Sokszor hallottam én azt, hogy ravasz betyárok, mikor szét akarják zavarni a gulyát, azt cselekszik, hogy a pipájukba kalapzsírt tesznek. Mikor annak füstjét megérzi a szarvas állat, egyszerre mind megvadul, s szerteszét futamodik: akkor aztán a futóbetyár könnyen kiszakít belőle egy falkát. Éreztem én az elébb ilyenforma bűzt.

- Mégsem futott el, komám, tőle. (Ezen aztán nevettek.)

- No megállj, gubás! Szálljunk csak ki a partra!

De éppen nem találta a két morva hajcsár ezt a marhaextemporizációt²⁴ se nevetni valónak, sem pedig állatismei értekezésre alkalmasnak. Azok olyan lamentálást vittek véghez, mint a kárvallott cigány.

Az öreg révész tudott tótul, s megvigasztalá őket.

- Nem kell ugatni, atyafiak. Nye styekáty.²⁵ Nem lopta el az gulyásbojtár a teheneiteket. Rendes ember az. Hiszen itt van a süvege mellett a nagy réz, a két D. V. betűvel, ami nem azt teszi ám, hogy "Dugdel, Veddel", hanem azt, hogy Debrecen Városa". Nem szabad annak a tehenekkel elszökni. Mire visszakerülünk, mind ott lesznek azok egy rakáson az állásban. Megkeríti azokat a bojtár. Hisz a kutyája is vele ment, az is kiúszott. Majd azután, ha újra beszállítjuk a csordát, a teheneket hármasával össze kell kötözni, a bikát meg a szarvánál fogva a vaskarikához kell kötni, így aztán szépen átjönnek. Csak a révpénzt kell még egyszer megfizetni.

... Jó másfél órába került, amíg a komp a túlsó partra átkelt, amíg kirakodott meg berakodott, s aztán ismét visszatért az innenső partra.

A hajcsárok futottak a dombon álló révházhoz, s keresték a tehéncsordát.

De biz azt nem látták sehol.

A lókupec azt mondá, hogy a bőszült vadállatok nyargalvást futottak arra a rekettyés felé, utánuk a gulyásbojtár meg a kuvaszkutyája, de csakhamar eltűntek a fűzfák között. Nem tartották azok magukat az országúthoz, hanem szaladtak szélmentében, valamennyinek a szarva a föld felé fordítva, a farka meg fenn a levegőben, mint mikor a marhák bogárzanak.

Egy elkésett fazekas, tepsikkel megrakott szekerével jött onnan Újváros felől, az elregélte, hogy ő már ott valahol a Hortobágyon találkozott egy csorda szarvasmarhával, akik bömbölve loholtak a zámi dombok irányában, utánuk egy lovas legény kutyával. Útba esett a Hortobágy vize, abba beleugráltak, akkor aztán a nagy nádastól nem lehetett többet látni, se csordát, se lovast.

A révészgazda odafordult a két szájtátó hajcsárhoz.

- Most kee má ugatnyi, atyafiak!