9.

Az ohati puszta a "cifra ménes" legelője.

A karámtól, a puszta közepéről, egész a kerek égaljáig nem látni mást, mint legelő lovat. Van ott mindenféle színű, amilyent csak a magyar nyelv gazdagsága képes kifejezni: pej, szürke, fekete, hóka, kesely, almás, babos, szeplős, rézderes, vasderes, sárga, fakó, meg fehér is (ami ritkaság fiatal csikóban). Bizonyosan ezért a tarka vegyületért híjják "cifra" ménesnek. A "nemes" ménes megint más! Ott csak egyfajta, egyszínű ló van.

Debrecen városa valamennyi lótartó gazdájának a kancái mind ide vannak kicsapva. Nem is látnak azok istállót télen-nyáron; csak a szaporulatról számol be évenként egyszer a számadó csikós.

Itt növekednek fel azok a jó homokjáró lovak, amikért messze földről eljönnek vásárra, mert nem minden ló válik be homokos úton, a hegyi ló kiáll, ha az alföldi utat megkóstolja.

Egyes csoportokban szétszórva látni őket a vezérmén körül, szorgalmasan legelészve. A ló mindig eszik. Azt mondják diákos emberek, hogy még Jupiter átkozta meg a lovat, mikor Minerva megteremtette, azzal az átokkal, hogy mindig egyék, soha jól ne lakjék.

Négy-öt csikósbojtár őrzi lóháton az ezernyi szilaj paripát, karikás ostorral térítve meg az elkalandozókat.

A tanyán minden azonmód van, ahogy a gulyánál, a karám, vasaló, a szélfogó és a csordakút; csakhogy itt nincsen se taligás, se árvatőzeg, se őriző komondor, a szilaj mén nem tűri a kutyafajt maga körül, akár kuvasz, akár farkas: agyonrúgja.

Mikor a dél közeledik, a szerteszét legelésző csoportok kezdenek a nagy kút felé húzódni.

Két szekér közeledik a karám felé a hortobágyi nagy híd felől.

A számadó csikós, tömzsi, vállas, csontos öregember, szeme elé tartva a tenyerét ernyőnek, messziről ráismer a jövevényekre - a lovaikról.

- Az a Kádár Mihály uram, az egyik, a másik meg a Pelikán kupec... Tudtam előre, hogy ma megtisztelnek, amint a kalendáriumba benéztem.

- Hát az is meg van írva a kalendáriumba? - kérdi kötekedve Sándor bojtár.

- Meg hát, szógám. Benne van a Csáthy uram kalendáriumában minden, nemhiába épített őkegyelme ABC-bül csárdát. Vasárnap lesz az ónodi baromvásár, oda a Pelikánnak lovakat kell vinni.

Helyes volt az asztronómia. Csakugyan lovak végett jöttek. Kádár Mihály uram az eladó, Pelikán Samu pedig a vevő.

Kádár Mihály uramat bizonyosan mindnyájan ismerjük. Szép, kerek képű, kisodrott bajuszú, mosolygós ábrázatú férfi, középen kidomborodó termettel; egyébként pedig zsinóros dolmányban, sarkantyús csizmában, kerek, pörge kalap a fején, vékony, hosszú pálcika a kezében, felül kifaragott madárfejjel. Övé az egyik csapat ló ottan a tocsogó mellett, elöl a sárga csődörrel.

A Pelikán Samu pedig egy csontos termetű férfiú, erősen görbe orral, hosszú bajusszal, szakállal, a háta és a két lábszára kissé hajlott a folytonos ló-kipróbálástól. Magas karimájú turi süveget visel darutollal, kockás mellényt, kurta janklit és ánginét bugyogót, hosszú szárú csizmákba húzva, a szivartárcája az oldalzsebébe dugva, kezében hosszú nyélre tekert lovagkorbács.

Az urak, leszállva a szekereikről, odasétáltak a karámhoz, ahol a számadó várt reájuk, azzal paroláztak; mire a számadó kiadá a rendeletet a bojtároknak, s azzal megindultak a ménes felé.

Két bojtár lóháton, hatalmas ostorkongatásokkal előterelte azt a csoport lovat, mely közé a Kádár Mihály uram tulajdona is el volt keveredve. Lehetett valami kétszáz szilaj csikó olyan, akihez még ember nem nyúlt soha.

Amíg a két bojtár karéjban kergette hosszú sorba elnyújtva a ménest a szakértő bizottság elé, a lókupec rámutatott a gyepen álló bojtárnak egy vágtató sárgára, mely tetszését megnyerte.

- Ezt szeretném.

Arra a Decsi Sándor, szűrét, dolmányát levetve, jobb kezébe fogta az összegöngyölített pányvát, annak a végét a bal kezére csavarva, eléje ment a vágtatva közeledő ménesnek. Villámgyorsan veté ki a hosszú kötelet a kipécézett kanca felé s a hurok karikája matematikai pontossággal talált annak a nyakába, s egyszerre ráfojtódott. A többi paripák nyerítve rohantak odább, az elfogott ott maradt. Hánykódott, rugdalt ágaskodott, de hasztalan. Az az egy ember úgy tartá fogva a pányvával, minta ércből volna öntve. Lobogós ingujja végigcsúszott a karjain, olyan volt, mint azok az ógörög vagy római szobrok: a lószelídítők. Egyik kezével a másik után odahúzta a meghurkolt paripát, minden ellenszegülés dacára, egészen oda magához. Annak már ki voltak dülledezve a szemei, a orrlyukai tágultak, hörgött, ha lélegzett. Akkor azután a bojtár átölelte a ló nyakát, valamit sugdosott a fülébe, leoldotta a nyakáról a hurkot, s arra a szilaj állat olyan szelíd lett, mint a bárány: készséggel engedte a kötőféket a szájába és a fejére illeszteni; mindjárt odakötötték a lókupec szekerének saroglyájához, aki nem késett egy darab sós kenyérrel kínálni meg az áldozatát.

S ez az erőmutatvány még háromszor ismétlődött, a Sándor bojtár egyszer sem téveszté el a dolgát. Csupán a negyediknél esett meg, hogy a hurok nagyon tágra volt eresztve, s az elfogott kancának, egész a szügyéig csúszott le: annálfogva az, nem lévén fojtogatva, nem adta meg magát olyan olcsón, sőt inkább elkezdett rúgkapálni, ficánkolni, s nagy darabon maga után hurcolta a pányvánál fogva a csikóst, de ez utoljára mégiscsak erőt vett rajta, s odavezeté a megfékezett vadállatot az urakhoz.

- Hát bizony, szebb mulatság ez, mint a karambolpárti a Bikában! - mondá Pelikán Samu Kádár Mihály uramhoz fordulva.

- Nincs ám ennek egyéb dolga - mondá rá a derék cívis.

A lókupec elővette a szivartárcáját, s megkínálta egy szivarral a bojtárt. Decsi Sándor vett belőle, s elserkentve a masinát, rágyújtott és fújta a füstöt.

A négy remondát²⁶ elosztották a vásárló kocsija mellé. Kettő a saroglyához, harmadik a nyerges mellé, negyedik a rudas oldalához.

- Bizony, barátom, maga hatalmas egy legény - mondá Pelikán uram, maga is szivarra gyújtva a Sándor bojtár tüzénél.

- Hát még ha beteg nem lett volna... - dörmögé a vén számadó csikós.

- Nem voltam én beteg! - hencegett a bojtár, a fejét dacosan felhányva.

- Hát mi a fránya voltál? Mikor három napig ott feküdt az ember a mátai ispitályban?

- Nem feküdt az ember az ispitályban! Hisz az a lovaknak való!

- Hát mit csinált az ember?

- Hát be volt rúgva az ember, ahogy dukált.

Az öreg számadó végigsodorintotta a bajuszát, s megelégedett bosszankodással dörmögé:

- Ilyen ez a betyárnép! Dehogy árulná el, hogy valami baja esett, a világért!

Ekkor aztán a fizetésre került a sor.

A négy fiatal lónak az árába nyolcszáz forintban alkudtak meg.

Pelikán uram előhúzott a belső zsebéből egy négyrét összehajtott darab fisléder bőrt (ez volt a tárca), s az abban levő nagy csomó papiros közül kikeresett egyet.

Nem volt ott bankó egy csepp sem, mert az csupa merő váltó volt; üres és kitöltött.

- Én pénzt sohasem hordok magammal, csak váltókat - rebegé a kupec. - Ezeket hiába rabolnák el tőlem, a tolvaj csak magát tenné vele szerencsétlenné. Én ezzel fizetek.

- Én meg elfogadom - hagyá helyben Kádár Mihály uram. - Pelikán uram aláírása készpénz.

Írószerszám is volt Pelikán úrral. Bugyogózsebben a srófra járó kalamáris, csizmaszárban a kalamus.

- Mindjárt lesz itt íróasztal is - mondá Pelikán. - Hozza ide, tisztelt bojtár úr, a paripáját, ha meg nem sérteném vele.

A Decsi Sándor lovának a nyergén alkalmasan ki lehetett tölteni a váltóűrlapot. A bojtár figyelemmel nézte ezt a munkát.

De nemcsak a bojtár nézte, hanem a lovak is. Ugyanazok a szilaj csikók, akiket négyszer megzavartak, akik közül négyet kötéllel kifogtak, mint a kíváncsi gyermekek sereglettek össze, legkisebb félelem nélkül a társaság körül. (Igaz, hogy Kádár uram debreceni pereccel traktálta őket.) Egy almáspej csikó éppen a kupec vállára tette a fejét, úgy bámult rajta keresztül. Persze, egyikük sem látott még váltóűrlapot kitölteni.

Valószínű, hogy mindnyájuk hallgatag beleegyezésével tette meg Decsi Sándor a maga észrevételét.

- Miért tetszett az úrnak arra a papirosra írni, hogy nyolcszáztizenkét forint és tizennyolc krajcár, holott csak nyolcszázban alkudta ki a lovakat?

- Hát az azért van, tisztelt bojtár úr, hogy én az áru átvételénél rögtön készpénzzel tartozom fizetni. Mármost nagyon tisztelt Kádár Mihály nagyuram ennek a váltónak a hátára odaírja a nevét, s ezáltal ennek a váltónak "forgatójává" lesz; akkor mindjárt holnap reggel beviszi ezt a takarékpénztárba: ott kifizetik neki a nyolcszáz forintját, de lehúzzák belőle a tizenkét forint, tizennyolc krajcárt, mint kamatot, s ezért én csak három hónap múlva adom meg a pénzt, addig használom.

- S ha Pelikán úr nem fizet a takarékpénztárnál?

- Hát akkor a pénzt Kádár Mihály nagyuramon veszik meg. Azért van nekem hitelem.

- Mármost értem. Hát erre jó a váltó.

- Hát maga sohasem látott még váltót, tisztelt bojtár úr?

Decsi Sándor nagyot nevetett erre. Úgy villogott a szép fehér fogsora nevetés közben.

- Csikósbojtár! Aztán váltó!

- Lássa: a tisztelt pajtása a Lacza Ferenc, különb gavallér, pedig az csak gulyásbojtár. Az már tudja, hogy mire jó a váltó. Nálam van éppen egy ilyen hosszú papirosa, ha meg akarja látni.

S kikereste a paksamétából, odatartotta a Sándor szeme elé, majd a kezébe is adta.

Tíz forintról szólt a levél.

A bojtár bámulva kérdezi:

- Hát aztán hogy került Pelikán úr ismeretségbe a gulyásbojtárral? 'sz úgy tudom, hogy nem kereskedik tehenekkel.

- Nem az enyém a szerencse, hanem a feleségemé. Tetszik tudni, az asszonyomnak van egy kis ötvösüzlete, amit a maga számlájára folytat: én nem ártom bele magamat. Egy pár hónappal ezelőtt hozzá jön a tisztelt Lacza Ferkó úr, s odahoz egy pár ezüst fülönfüggőt, hogy azt futtassa meg arannyal, de jó erősen.

Mintha a darázs csípte volna meg a Sándort erre a szóra.

- Ezüst függőt?

- Az ám, szép filigránmunka ezüstfüggőt. Tíz forintba lett kialkudva az aranyozás. Meg is kapta, el is vitte. Bizonyosan nem a maga használatára vette. Pénze nem volt, hát azt a váltót hagyta ott érte: Dömötör napkor majd beváltja.

- Ezt a váltót?

A Decsi Sándornak a szemei kimeredtek, az orrcimpái tágultak, olyan vigyori arcot csinált, hogy az ember azt hitte volna, hogy nevet, de a két kezében reszketett a váltó. Vissza sem ereszté, olyan erősen fogta.

- Ha olyan nagyon tetszik magának az a váltó, hát odaadom borravaló fejében - mondá Pelikán uram nagylelkű raptusában.²⁷

- De uram! Ez sok borravalónak. Tíz forint.

- Hát magának persze hogy sok pénz a tíz forint. Én sem vagyok olyan tökkelütött fejű, hogy tíz forintjával dobáljam a borravalókat minden lóvásárlásnál, hanem hogy az igazat megmondjam, szeretnék ettől a váltótól valami jó titulus alatt elugrani, mint ahogy az egyszeri csizmadia elugrotta a szőlőjét.

- Valami hamisság volna talán ebben a levélben?

- Nincs biz abban semmiféle hamisság. Inkább nagyon is nagy az igazság. Hát majd én megmagyarázom: tessék ide nézni. Itt, ahol ez a sor áll: T. c. Lacza Ferenc úrnak. Utána következik: "lakása" - azután "fizetendő". Hát ide mind a két helyre azt kellett volna írni, hogy "Debrecenben". Hát a feleségem az ostoba asszony, ahelyett azt írta oda: "Hortobágyon". Hát ez valósággal igaz. A Lacza Ferenc úr a Hortobágyon lakik. S bár legalább a hortobágyi csárdát írta volna oda: azt tudom, hogy hol van, de hogy induljak én el ezzel a váltóval keresni a Hortobágyon a zámi puszta utcát, a numero nem tudom hány gulyás karámot, s kockáztassam, hogy a komondorok a bugyogómat megszabdalják? Jaj, de sok veszekedésem volt nekem emiatt az asszonnyal. Legalább most azt mondhatom neki, hogy száz percent nyereséggel adtam túl a váltón, s nem lesz több ungorkodásunk emiatt. Hát csak fogadja el, tisztelt bojtár úr. Maga meg tudja venni a gulyásbojtár úron a tíz flórest, mert maga nem fél se őtőle, se a kutyájától.

- Köszönöm, uram! Nagyon köszönöm.

A bojtár összehajtotta a váltót, s eltette a dolmánya zsebébe.

A legény ugyan nagy elismeréssel adózik a tíz forint borravalóért - súgá Kádár Mihály uram a számadó csikósnak. - A nagylelkűség megtermi gyümölcsét.

(Kádár Mihály uram hírlapokat olvasott férfiú volt; járatta Vasárnapi Újságot és a Politikai Újdonságokat; annálfogva választékos stílusban beszélt.)

- Nemigen oda vergál²⁸ biz annak az öröme - dörmögé vissza a számadó csikós. - Hisz a Sándor is tudja jól, hogy a Lacza Ferkó elment már nagy kondícióba Morvaországba, még a múlt pénteken, azt sohasem látja többet, se ama gyönge tíz forintokat. Hanem hogy a függőkre nézve van tisztában. Mer hát leányféle van itt a saroglyában.

Kádár uram a szája elé tette a pálcikája madárfejét.

- Hűh! Ez már nagyot változtat a tények logikáján.

- Mert hát, tetszik tudni, ez a fiú nekem keresztfiam. Szeretem a kölyköt nagyon. Senki úgy nem tud bánni a ménessel, mint ez a legény. El is követtem mindent, hogy a katonaságból kiszabadítsam. Az a másik, a Ferkó, az meg az én komámnak, a gulyás számadónak a keresztfia. Az is igen derék legény volna. Mind a ketten jó pajtások is volnának, ha az ördög, vagy nem tudom miféle szellet azt a sárga képű hajadont közéjük nem dobta volna. Most amiatt ezek egymást meg akarják enni. Jó szerencse, hogy a komám azt a trafikát kifundálta, hogy a Ferkót elküldje Morvaországba egy herceghez számadó gulyásnak. Így aztán helyreáll a békesség megint a Hortobágyon.

- No, ez valóban a leghelyesebb Kolumbusz tojása az Ariadné fonalából való kibontakozásra.

A Decsi Sándor vette észre a súgás-búgásból, hogy őróla foly a beszéd. A magyarnak nem természete a hallgatózás. Kitért előle. Elhajtotta a ménest az itatóhoz, ahol már a többi falkák is összegyűltek. Ott aztán volt dolga elég. Öt bojtár volt, három kútgém, ezerötven ló. Minden bojtárnak kétszáztízszer kellett a kútgémet lehajtani, a vedret megmeríteni, a kútostort felhajtani, a vályút megtölteni. Ez az ő mindennapi mulatságuk - napjában háromszor ismételve. Nem panaszkodhatnak, hogy nincs elég kommóciójuk.

De a Decsi Sándoron nem lehetett semmit észrevenni. Olyan jó kedve volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Egész nap fütyült, danolt. Zengett a sík puszta a kedvenc nótájától.

Azért, hogy én szegény vagyok,
Fekete hat lovon járok;
Fekete hat lovam karcsú;
Magam vagyok nyalka fattyú!

A második meg harmadik bojtár utánaénekelte a nótát, betelt vele az egész ohati puszta. Még másnap is olyan jó kedve volt, reggeltől napestig; azt szokták mondani: olyan nagy kedve van, mint aki vesztit érzi.

Naplemente után aztán éjjel szállásaikra terelték a méneseket, mind valamennyit a karám közelébe, ahol reggelig együttmaradnak.

A szolgagyerek ezalatt meghozta a hátán a közeli nádasból a csereklyét (ami összegázolt nádat jelent). Ebből rakják meg estenden a csikósok a pásztortüzet, ezzel melegítik fel a vacsorát a vasalóban. S a csikós estebédje egészen másforma, mint a gulyásé. Szó sincs ott eltévedt malacról, toklyóról, amiről a teátrista csikósok beszélnek: hisz a sertéskondák, juhnyájak túl a Hortobágy vizein legelnek, a csikósnak napi járót kellene megtenni, ha malacot, bárányt akarna suvasztani. Aztán döghúsból elrakott tokány sem terem itt, amit a gulyás úgy emleget. A csikós számára a számadó felesége főz benn a városban egész hétre valót. S az úri eledel, akárki mellé ülhet: "Fehér ecetes - Kaszás lé - Kálvinista mennyország - Töltött káposzta - Espékes". Mind az öt bojtár együtt vacsorál a számadóval, s a szolgalegényről sem feledkeznek meg.

A ménes sem úgy tesz, ahogy a gulya napleáldozás után, ahol a szarvas barom, amint megitatták, egy csomóban mind letelepedik, s hozzáfog a kérődzéshez, a ló nem ilyen filozófus, az még beleharap az éjszakába is, s amíg csak a hold világít, folyvást ropogtatja a füvet.

A Decsi Sándornak ma cifra jókedve van. Azt kérdi a számadótól a vacsorához világító őrtűz mellett:

- Ugyan, édes körösztapám uram, hogyan van az, hogy a ló egész nap tud enni, még éjszaka is mindig készen van rá? Már énnekem, ha csupa marcafánkkal volna is tele a mező, mégsem lenne kedvem egész nap töltekezni.

Az öreg számadó még egy nyaláb nádat vetett a hamvadó tűzre.

- Hát elmondom, szógám, de ki ne nevessetek érte. Mert ez régi mese. Még abból az időből való, amikor a diákok háromszögletű kalapban jártak. Egy ilyen tintás tenyerűtől hallottam: az ő lelke szenvedjen érte, ha nem igazat mondott... Hát úgy volt az, hogy volt egyszer egy híres szent, akit Mártonnak híttak, most is megvan még, csak hogy nem jár a Hortobágyra. Hogy magyar szent volt, abból bizonyos, hogy mindig lovon járt... Volt aztán itt a Hortobágyon egy király, akit Mén-Marótnak híttak. Azért volt pedig ez a neve, hogy el tudta csalni Szent Márton alól azt a "mént", akin az a világon szerteszét járt. Itt tartotta Szent Mártont magánál vendégül, s a lovát bekötötte az akolba. Egyszer aztán Szent Márton odább akart utazni korán reggel, s azt mondta a királynak: "No már most add ide a lovamat, hadd megyek odább." A király azt mondta neki: "Nem lehet, mert a ló most eszik." Szent Márton várt délig, akkor esmég követelte a lovát: "Most nem mehet, szólt a király, mert a ló éppen eszik." - Szent Márton csak várt alkonyatig, s akkor megint megsürgette a lova miatt a királyt: "Bizony mondom, nem adhatom, mert a lovad most is eszik!" Ekkor aztán megharagudott Szent Márton, földhöz csapta a kis könyvét, elkáromította a királyt is meg a lovát is: "No, hát ragadjon hozzá a nevedhez a mén, hogy soha el ne válhass tőle! Mindig együtt nevezzenek vele: az a ló pedig legyen arra elátkozva, hogy mindig egyék egész naphosszat, és sohase legyen jóllakva." Ezóta van az, hogy a ló egész nap legel, mégsem lát soha eleget... Énnekem így mondták, aki nem hiszi, menjen el a "hiszem-piszem"-ormára, ott talál egy vak lovat, attól kérdezze meg: az majd jobban elmondja, mert maga is ott volt.

A bojtárok megköszönték a szép mesét. S aztán ki-ki sietett a maga lovát fölkeresni, s a csendes, csillagos éjszakában elbaktatni a maga méneséhez.