12.

A csikósbojtár szép nyugodtan kitöltötte magának az utolsó pohár sört. A gulyásbojtár is fenékig kitöltötte a vörös borát a pohárba.

Összekoccintottak.

"Egészségedre!" Kiitták egy hujjába.

Aztán elkezdé a csikósbojtár, két könyökére tehénkedve:

- Bizony, csak szép nagy puszta ez a Hortobágy, cimbora!

- Igazán, nagy puszta.

- Nem hiszem, hogy nagyobb lett volna az a puszta, amelyiken Mózes járkáltatta a zsidó népet negyven esztendeig.

- Te tudod jobban. Te bújod a bibliai történeteket.

- Hanem azért, akármilyen nagy az a hortobágyi puszta, mégsem elég nagy arra, hogy mi ketten elférjünk benne!

- Magam is amondó vagyok.

- No, hát tágítsunk rajta egyet!

Azzal felkapták az asztalról a furkósbotjaikat. Jó két fiatal csáti tölgy, ólommal beöntve a bunkós vége.

Mind a kettő ment a maga lovához. Lovas legény nem verekszik gyalog.

Mire visszajött a leány a házból, már akkor nyeregben ült mind a két legény.

Akkor aztán neki nem szóltak semmit, szó nélkül hátat fordítottak egymásnak, s egyik csára, másik hajsza nekiindult ellenkező irányban, mintha a közelgő vihar elől menekülnének.

Hanem, amint valami kétszáz lépésnyire eltávoztak egymástól, akkor mind a kettő egyszerre hátranézett, s aztán megfordította a lovát.

Akkor aztán, a furkósbotot a boldog végével lefelé fordítva, mind a két legény egyszerre sarkantyúba kapta a lovát, s vágtatva rohant egymás felé.

Ez a pusztai párbaj.

Nem olyan könnyű az, mint amilyennek látszik! Lóháton verekedni karddal is nagy mesterség, ámde a kard, akárhol talál, olyan sebet oszt, amit méltó megköszönni, de a bunkósbottal verekedőnek ugyan jól kell kiszámítani az ütést, mikor a vágtató paripán szemberohan az ellenfelével: ott nem hárítanak, ott nem kapkodja félre az ember a fejét a csapás elől. Egyet ide, egyet oda. Amelyik jobb, az a több.

A két bojtárlegény, amint bothosszára összetalálkozék, egyszerre csapott le az ólmos bottal egymásnak a fejére, s azzal továbbfutott velük a rohanó paripa.

A Decsi Sándor megingott a nyergében a kapott ütéstől, a feje meglódult utána, hanem aztán csak felvágta a fejét, megigazítá a begyűrt süvegét; bizonyosan csak a bot nyele, nem a bunkója sújtá a tarkóját.

Hanem az ő csapása annál jobban volt odaszánva. Az ólmos bot bunkója oldalt találta az ellenfél koponyáját, s az oldalt fordulva kiesett a nyergéből s hasmánt terült el a földön.

Ekkor aztán a győztes ellenfél visszafordítá a lovát, s a leütött ellenfelét tarkótul sarkáig végigpáholta, ami csak ráfért. Így szokták azt!

Ha már elégtétel, hát legyen elégtéve!

Hej, ha a gavallér urak is ezt a szokást vennék fel, tudom istenem, hogy majd megritkulnának a párbajok!

Mikor aztán elvégezte vele a dolgát, akkor a botja végével fölszedte a földről a vetélytársa kalapját, kitépte belőle a bélést, megtalálta benne a fonnyadt sárga rózsát, felhajította a levegőbe, s úgy elüté a botjával, hogy százfelé repültek a levelei, mint a lepkék, úgy repültek a szélben.

A leány onnan nézte ezt a döntő párbajt a csárdaajtóból.

A sistergő istennyila ott csapott le a közeli malom előtt. Itt volt a zivatar! Recsegett ropogott az ég sarka.

- Megmondtam, ugye? - kiáltá a csikós lóhátrul a leánynak, a megpaskolt ellenfélre mutatva. - Most már beviheted és ápolhatod! Neked maradt!

Látod? - mondá a leány. - Ha ő ütött volna le tégedet, én rád borultam volna, s a testemmel védtelek volna meg, hogy meg ne verhessen. Akkor aztán megtudtad volna, hogy tégedet szerettelek igazán.

A csikós sarkantyúba kapta a lovát, s nekivágtatott a szembe közelgő zivatarnak. Zápor jégesővel vegyest vágott alá nagy szakadással, mennykő hullott nagy lobogással. A leány utánanézett a lovasnak, amíg a zivatar el nem takarta az alakját; egyszer-egyszer, mikor megvillámlott, a tűzzé vált záporban meglátszott az árnyék alakja, meg-meg csak elveszett, míg egészen eltűnt.

Talán soha nem is látta őt többet.