6.

Pár nap alatt talpra állt a legény.

Az ilyen pusztán nőtt "vascövek" nem sokat gornyadozik, ha túl van a bajon. Irtózik az ágytól. Harmadnap már jelentette a doktornak, hogy ő be akar rukkolni a méneshez, ahol szolgálatban áll.

- Várj csak, fiam, Sándor, még egy cseppet. Egy kis diskurálása van veled valakinek.

Az a valaki a vizsgálóbíró.

Harmadnapra a bejelentett eset után kijött a hivatalnok a jegyzőjével meg egy zsandárral a mátai telepre, megejteni a törvényes vizsgálatot.

A vádlottat, a leányzót már kivallatták: szépen elmondott mindent úgy, ahogy történt, semmit el nem tagadott, mentségére, nem mondott egyebet minthogy a Sándort olyan nagyon szerette, s azt akarta, hogy az is úgy szeresse őtet.

Ezt mind protokollumba¹⁷ vették már, alá is volt írva. Hátra volt a gyilkos méregkeverőnek a szembesítése az áldozatával, ami azonnal foganatba vétetett, amint az jártányi erejét visszakapta.

A csikós ez egész idő alatt elő sem hozta a doktor előtt a leány nevét. Úgy tett, mintha nem is tudna róla, hogy az itt van, hogy az őt ápolta. Amint a legény eszméletét visszanyerte, a leány nem mutatta magát előtte többé.

A szembesítést megelőzőleg a bíró felolvastatá a leány előtt a vallomását, amit az újból megerősített, egy szót sem igazított rajta.

Ekkor aztán elővezették a Decsi Sándort.

A csikósbojtár, amint belépett a szobába, elkezdett szerepet játszani: kicsinált szerepet. Mintha csak a színpadi csikósoktól tanulta volna a hetvenkedést, úgy betyárkodott. Csak úgy félvállról hányta oda a Becirkernek, arra a kérdésére, hogy mi a neve:

- Decsi Sándor az én becsületes nevem! Nem vétettem én senkinek. Nem loptam én semmit, hogy engem zsandárokkal kísérjenek ide! Nem is tartozom én a cibil elé, mert én még a császár katonája vagyok! Ha van valakinek keresete rajtam, állítsanak a regement auditor¹⁸ elé: annak megfelelek.

A bíró hidegvérrel csitítá a legényt.

- Csak csendesen, ifjú ember. Nem terheli önt semmi vád. Csupán felvilágosításokat kívánunk nyerni egy önt érdeklő ügyben, s azt célozza a jelen vizsgálat. Mondja meg ön, mikor volt ön legutóbb a hortobágyi csárda ivószobájában?

- Megmondhatom egész akkurátossággal, mi titkolnivaló rajta! Hanem előbb az a zsandár menjen el innen a hátom mögül, mert ha hozzám talál érni, csiklandós vagyok, úgy nyakon találom teremteni, hogy...

- No, no, no! Csak lassan, ifjú vér. A zsandár nem önt őrzi. Hát mondja csak, mikor volt látogatóban a Klári kisasszonynál, amikor az önnek borral szolgált?

- Hát megmondhatom, ha jól föltekerem az eszemet. Hát legutoljára voltam a hortobágyi csárdában tavaly, Dömötör napján, amikor a juhászokat fogadják, akkor elvittek katonának, azóta tájékára sem voltam.

- Sándor! - kiálta közbe a leány.

- Hát Sándor vagyok. Annak kereszteltek.

A bíró kérdezé:

- Hát ezelőtt három nappal nem volt ön a hortobágyi csárdában, amikor a csaplárosleány önnek a bort adta, melybe a mandragora volt keverve, amitől ön olyan nagybeteg lett?

- Én nem voltam a hortobágyi csárdában, s nem láttam a Klári kisasszonyt... van fél esztendeje, nemhogy a borából ittam volna.

- Sándor! Te hazudsz? Énértem? - kiálta fel a leány.

A bíró bosszús lett.

- Ne akarja ön félrevezetni a bíróságot az eltagadással. A leány már mindent bevallott: hogy ő itatta meg önnel a mandragoragyökérrel megmérgezett bort.

- Hát akkor a leányzó hazudott.

- De már mi oka volna a leánynak egy oly bűnmerényletet költeni magára, ami a legsúlyosabb büntetést vonja maga után?

- Hát hogy mi oka volna? Az, hogy olyan a leány, hogy mikor rájön a "jó órája", olyankor se lát, se hall, hanem félrebeszél. Az a vitája a Klári leányasszonynak ellenem, hogy a szemeink nem találkoznak össze. Azért vádolja be itt most magát, hogy engem rákényszerítsen vele, hogy az iránta való szánakozásból valljam ki, hogy kinél voltam hát, a más szép leányánál, a lelkemet vesztegetni, a szívemet gyógyítgatni, aki aztán azt a bódítót megitatta velem? De hát azt, ha akarom, megmondom, ha nem akarom, nem mondom meg. Az a bosszúja, hogy "nem" voltam őnála, hogy felé sem mentem, mikor hazakerültem a katonaságból féllábbal. (Értsd "Verlaub"¹⁹)

Ettől a szótól egész sárkánnyá lett a leány.

- Sándor! Te sohasem hazudtál életedben! Mi lett veled? Amikor egy hazug szóval, amit a szájadba rágtak, megmenthetted volna magad a katonáskodástól, nem tudtad kimondani! Most eltagadod, hogy nálam voltál negyednapja? Hát ezt a fésűt ki hozta nekem, amire a hajam fel van tűzve?

A csikós gúnyos nevetéssel veté oda:

- A kisasszony tudja jobban, "mi" volt az oka, "ki" volt az oka, hogy a haját fésűre feltűzte?

- Sándor! Ez nem igazság! Azt nem bánom, ha a bűnömért a pellengérre kötnek, ha kikorbácsolnak. Itt van a fejem, vágják le, nem bánom. Csak azt ne mondd, hogy soha nem kellettem neked, hogy nem jöttél hozzám, mert az rosszabb a halálnál.

A bíró méregbe jött.

- Ezer mennykő! Végezzék el önök a szerelmes vitájukat egymás között, de énnekem meg kell tudnom, hogy ahol egy flagrans²⁰ mérgezési eset fordult elő, ki volt a mérgező?

- No, felelj rá! - kiálta a leány, lángoló arccal. - Erre felelj meg!

- Hát ha olyan nagyon firtatják, isten neki faköröszt! Azt is megmondhatom. Az ohati pusztában találkoztam egy sátorozó cigány famíliával. Gyönyörű szép, bogárszemű leány állt a sátor előtt. Megszólított, behítt. Malacot sütöttek. Ott mulattam velük. Ittam a borukból. Mindjárt éreztem, hogy valami keserű íze van. Hanem a cigányleány csókja édes volt, elfelejtette velem.

- Hazudsz! Hazudsz! Hazudsz! - kiáltott a leány. - Most gondoltad ki ezt a mesét!

A bojtárlegény pedig dévajul nevetett. Jobb kezével a tarkójához kapott, a másikkal füttyeket hányva a levegőbe, el kezdé dúdolni "azt" a nótát:

Hogy ne volna jó világ?
Cigány leány, magyar leány, mind virág!

Nem "most" gondolta ki ezt a mesét, hanem még azon a kínos éjszakán, amikor a "sárga rózsa" igazgatta a feje alját, borogatta a homlokát. Azzal a fájó fejével gondolta ki ezt a mesét a hűtlen szeretőjének a megmentésére.

A bíró bosszúsan ütött az öklével az asztalra.

- Ne csináljatok nekem itten komédiát!

Erre aztán komoly pozitúrába vágta magát a bojtár.

- Én, tekintetes uram, nem csinálok komédiát. Arra, ami mondtam, hogy az igaz, megesküszöm az egy élő Istenre.

S felemelte a három ujját a magasra.

- Nem! Nem! Nem esküszöl! - kiabált a leány. - A lelked üdvösségét el nem rontod!

- Vigyen benneteket az ördög! Bolondok vagytok mind a ketten - mondá ki az ítéletet a bíró. - Jegyző úr, írja be a bojtár vallomását a cigányleányról, aki a bűn elkövetésével vádoltatik. Keresse a rendőrség, hova lett! Ez az ő dolguk. Önök pedig, elmehetnek. Ha szüksége forog fenn, majd behívatnak.

Ezzel a leányt szabadon bocsáták, egy kis atyai dorgálás kompetált²¹ neki, azt megkapta.

A legénynek még hátra kellett maradni, hogy a vallomásról felvett jegyzőkönyvet meghallgassa és aláírja.

A leány megvárta a legényt a folyosón, amíg kijön. A paripája oda volt már kötve az ákácfához.

A bojtár előbb átment a doktorhoz, megköszönni a hűséges ápolást. A doktor is jelen volt a vallatásnál mint hivatalos tanú, mindent hallott.

- No, Sándor! - mondá a legénynek, mikor átestek a hálálkodáson - Én már sok híres színészt láttam a teátrumban, de ilyen jól nem játszotta a betyárt egy se, mint te.

- Hát nem jól tettem? - kérdezé a legény komolyan.

- Becsületes fiú vagy, Sándor. Jól tetted. Adj egy jó szót a leánynak, ha találkozol vele. Nem tudta a jámbor, hogy rosszat cselekszik.

- Én nem haragszom rá. Az Isten áldja meg a doktor urat a sok jóságáért.

Mikor kilépett a folyosóra, a leány útját állta, megfogta a kezét.

- Sándor! Mit tettél magaddal? Kárhozatra adtad a lelkedet! Hamisan esküdtél, hazug mesét mondtál, azért, hogy engem megszabadíts. Eltagadtad azt, hogy valaha szerettél: azért, hogy testem meg ne korbácsolják, karcsú nyakam a bitófa alatt le ne vágják. Ugyan miért tetted ezt?

- Hát az az én dolgom. Annyit mondok neked, hogy a mai naptól fogva kettőnk közül az egyiket lenézem, utálom. Ne fakadj sírva. Nem te vagy az az egyik. Nem tudok többet a szemedbe nézni, mert magamat látom meg benne. Annyit sem érek már, mint ez a fületlen pityke, ami a lajbimról leszakadt. Az Isten áldjon meg.

Azzal fölveté magát a paripájára: eloldotta az ákácfától, s elrobogott a pusztába.

A leány nézett, nézett, csak nézett utána, míg a könnyeitől a két szeme el nem homályosodott, akkor aztán fölkereste azt a földre dobott fületlen gombot, s eldugta a kebelébe.