III.
EGY NÕ, A KINEK NEM MERNEK UDVAROLNI.

Igaz, hogy magas volt, termete a vadászat istenasszonyára emlékeztetett, a kihez (a hitrege szerint) félelmes dolog volt férfinak közelíteni. Arcza is görög eszménykép volt. De csak a vonásaiban: a kifejezése keleti fajra vallott. Lehetett benne Juditot képzelni: „egy csókért egy fejet!” Különösen a szénfekete haja tette hasonlóvá annak a bibliai nemzetnek a leányaihoz: összefonva s a feje tetején csigagulába csavarva még magasabbá tüntette fel, ha pedig leereszté (talán szeszélyből, vagy idegességből) akkor szétállt a fejétől berzengve, s hullámosan omlott alá a vállain, a hátán, hogy rettegés volt ránézni. Szemeit mindenki feketének találta, csak a kinek bátorsága volt mélyen beléjük tekinteni, fedezte fel, hogy sötétkékek, mint az aczél, vagy a farkasalma virága. Hiszen tudjuk, hogy vannak beszélő szemek: az ilyen szemek rendesen kérdeznek. No, ennek a szemei nem kérdeztek, hanem feleltek: parancsokat osztogattak. De tudott annak minden arczrésze beszélni: a szemöldei, a lüktető orrczimpái, de főkép az ajkai, mikor be voltak csukva. Egy ilyen becsukott asszonyi szájnak több kifejezése van, mint egy beszélő Pythiáénak - s nem is olyan kétértelmű.

Hát aztán nem akadt férfi, a ki ezt a világnyelvet tanulmányozta volna?

Támadt ilyen alkalmilag: de az mind eltünt nagy hirtelen, elpárolgott, levegővé lett.

Az igazgatóság haragudott is rá; mert a legjobb áldozatait riasztotta el onnan. De nem lehetett neki felmondani, mert saját villája volt, a honnan naponkint bejárt saját maga hajtotta fogatán a kaszinóba.

Tulajdonképen mindjárt azon kellett volna az ismertetést kezdenünk, hogy a hölgy mesésen gazdag, azzal egyszerre elhihetővé vált volna a visszataszító szépsége. Azt beszélték róla, hogy egy milliója van évenkint elkölteni való. Némelyek dollárt értettek alatta, mások rubelt, a kétkedőbbek frankot. Az is csak valami. Milliomos hölgyhöz csak hasonló „modern Midas” közelíthet. Vagy egy herczeg. De hátha már ennek is meg van a tizenegyágú koronája. Pedig meg van. A hintaja ajtaján látható czímerestül. Jó lett volna mindenekelőtt a nevét megmondanunk. Hanem ez nagy nehézségekkel jár.

A herczegnő már több év óta látogatja Monte-Carlót. Itt pedig nem csak a hôtelekben megszálló vendégeknek, hanem a villabérlőknek és tulajdonosoknak is mulhatatlanul fel kell írni nevüket, nationaléjukat a bejelentési ívbe, a mit a hatóság átvesz, és lajstromozva kinyomat. Ez a szabály kötelezte a villa Tarantilla lakóját is. Csakhogy annak a bejegyzése mind a négy évben más név alatt volt észlelhető. Férfinév volt: orosz férfi neve. Az oroszoknál pedig az a szokás, hogy a férfi a családi nevét leghátul írja, a keresztnevéhez pedig elől még az apja nevét is odaragasztja egy „vics” végzettel. Ellenben a felesége nevét nem jegyzi fel a bejelentési ívbe, hanem csak azt írja, hogy „avec sa femme”. Így a nőnek csak azt az egy nevét lehetett tudni, a mi a villája rizalitján ragyogott, „Tarantilla”, a mi egy betű mássán a nápolyi néptáncznak a druszája. Meglehet, hogy a keresztségben kapta. Ha ugyan meg volt keresztelve.

Lehetett mohamedán nő is. Az orosz birodalomnak egész tartományai vannak mohamedán lakossággal, s azoknak herczegei és herczegnői: bevett pogányok.

Volt egy elválhatatlan társalkodónője is, a ki már nem csinált titkot a nevéből: odajegyezte a vendégkönyvbe nagy kemény betűkkel: „Waimőnen Ragnhilda”. A vezetéknév finn, a keresztnév skandináv hangzású.

Erős, vállas hölgy volt, szabályos, de kemény vonásokkal, porczellánfehér arczczal, hideg niluskék szemekkel, vékony ajkakkal, a miknek a szegleteiben egy kis kondor pehely dicsekedett. Sötétszőke haja rövidre nyírva és szeszélyesen felborzolva. Egész magatartásában sok férfias volt, a mit még az öltözete is elősegített, a magas inggallér, csokorra kötött nyakkendő, a sárgagombos zeke, a csattos serpent, kezében a bivalyszarvba burkolt aczél sétabot, a miből egy ütés a tarkóra elég, hogy valakit eszére térítsen. A hangja is mély volt és reszelős: csak nevetés közben lett csengővé. A nevetése rendesen az úrnőre is elragadt. Hogy min nevettek, azt nem lehetett megtudni, mert finn nyelven beszéltek egymással: a hogy ezt az orosz habituék fölismerték. Maguk a szegény finnek nem járnak Monte-Carlóba. Jól tudják, hogy nekik nem szabad szerencsét próbálni.

Tarantilla minden este játszott a ruletten. Nagy összegeket koczkáztatott: hol vesztett, hol nyert. Közönynyel vette mind a két esélyt. Akár vesztett, akár nyert, később átvonult a társalkodónőjével a biliardterembe, s ketten együtt játszottak néhány carambol-partit. Mind a kettő mesteriesen tudott bánni a dákóval. Azt látni, mikor egy hölgy mélyen lehajol a tekeasztalra, hogy a bot végével elérje a lapdát, elég ok az öngyilkosságra.

Sokféle kérdést lehetett koczkáztatni Tarantilla úrnőről.

- Ki ő és hová való?

- Honnan veszi mesés gazdagságát?

- Miért jelenik meg Monte-Carlóban minden alkalommal más családi név alatt?

- Van-e valami vallása? Miért nem jár templomba, sem ő, sem társalkodónője?

- Miért tartózkodnak tőle a férfiak?

- De miért tartózkodnak a nők?

- Hová tünik el a játékévad bezártával?

- Miféle mult emlékei kisérik?

- Angyal-e, vagy daemon? Tán hybriduma a kettőnek?

- Mi az, a mi a szemeinek olyan különös kifejezést ad: embergyülölet? bánat? delej? Ez-e a mal occhio?

- Miért van rá olyan nagy befolyása a társalkodónőjének, a mely a hatalmaskodásig fokozódik? Az úgy bánik vele, mint egy nevelőnő a növendékével; pedig egykorúaknak látszanak.

- De különösen, hogy miért engedi magát így mustráltatni? Az által, hogy minden ebéd idején rendesen megjelenik másodmagával a közös table d’hôte-nál a fentartott helyen, holott a saját villájában szakácsa van, a ki az asztalát ellátja a nap egyéb étkezéseinél? - stb. stb.

Valamennyi kérdésre nehéz volt feleletet kapni. Tarantilla minden cselédje olyan idegen nyelven beszélt, a melyen Európa közepén nem lehet értekezni: a betűjegyekből is csak a dauriai mchdruli irást ismerték.

Hanem a legutolsó kérdésre már lehetett sejdíteni a valószínű megoldást. Tarantilla és Ragnhilda úrnőknek mulatság az a közös étkezőasztal, a mit annyiféle különös alak száll meg, a világ minden nemzetének s társadalmi osztályának a keveréke.

Ő nekik ez képkiállítás, a hol a sok furcsa figurát sorba veszik, elbirálják. Válogatott élvezet ez. Egy egész hosszú sorban letelepült férfit, nőt szemtül-szembe fenhangon jellemzeni, olyan nyelven, a mit azok nem értenek. A Momus szerepét a társalkodónő viszi: az mondja a szarkasztikus észrevételeket a védtelen áldozatokra; a hatást azonban lehet észrevenni az úrnő ajkain, a mik néha hangos nevetésre nyilnak meg s ilyenkor gyönyörű fogsorokat láttatnak. Az ember gondolja: „ez most én rajtam nevet”, hanem aztán azokért a szép tulipánnak nyiló ajkakért, meg gyöngyvirágnak sorakozott fogakért azt gondolja tovább: „nevessen még egyszer rajtam, istennőm!”.

Ezért az a két szék, mely a Tarantilla és társnője rendes helyével szemközti terítékhez tartozott, rendesen elfoglalatlan maradt. A férfiak féltek odaülni s a nők irtóztak. El is mondták egymás között a gyanujokat, a mit nem lehet kifejezni. A hôtelier nem bánta, mert Tarantilla az üresen maradt terítékekért is fizetett.

Hát egyszer ennek a két üresen maradt széknek akadt állandó gazdája. Az oroszlánvadász az ő titkárjával.

A régibb vendégek, a kik már értesülve voltak a körülményekről, bámulva és szánakozva néztek a letelepülőkre.

- Ezek bizonyára idegenek, a kik még nem tudják, hogy az a két szék „tabu”.

Tudták azok azt jól, épen azért ültek oda.

Elő is vette Ragnhilda rögtön a lorgnonját, hogy szemügyre vegye a vakmerő jövevényeket, a mit a spectábilis azzal viszonzott, hogy még hegyesebbre pödörte a bajuszát s aztán az asztalkendővel megtörülte az eléje tett tányért, kívül is, belül is: a hogy illik rendhez és tisztasághoz szokott embernek.