IV.
 „NOLI ME TANGERE!”³

Az oroszlánvadász már régebben ott időzött Monte-Carlóban; de soha sem ment fel a table d’hôtehoz. Igen egyszerűen étkezett. Egy darab sült hús volt az ebédje, meg valami zöldség. Az evés egészen alárendelt foglalkozás volt a napirendjében. A titkárja pedig legjobban szeretett a rendes déli harangszóra azokba a kis albergókba járni, a hol olyan jól tudja csinálni az olasz a mindenféle salátát.

Aztán nem is volt az a két „tabu”-nak nyilvánított szék az asztal mellett mindig olyan üres. Egy pár héten át elfoglalva tartá az egyiket (épen a Tarantillával szemköztit) egy szép fiatal román bojár, ki szintén saját fogatán járt s nem egyszer elkisérte a szép idegen hölgyet a villájáig. Már azt is rebesgették a kaszinói high life otthonosai, hogy komoly viszony kezd kifejlődni. Egyszer aztán csak eltünt az ifjú bojár a fejedelemség határáról.

Pedig nem is vesztett sokat a rouletten. A vis-à-vis szék így maradt üresen.

Az irigykedők úgy hítták Tarantillát, hogy a „tengeri oroszlán”. Azért a nagy göndör hajáért. A társalkodónőjének aztán következetesen az volt a czime, hogy „fóka”. Hasonlított hozzá.

Az volt az általános vélemény, hogy a tengeri oroszlán számára még csak akadna vállalkozó, de a fókától félnek - ráadásul. Azok pedig elválhatatlanok.

Egyszer azt mondta az oroszlánvadásznak a titkárja:

- Serenissime! Pusztai oroszlánra már vadásztunk; még tengeri oroszlánra nem.

- Spectabilis. Csak a fóka ne volna vele.

- A fókát elvállalom én.

- Ugyan hogy kezd hozzá?

- A hogy az egyszeri diák, a ki a kálvinista pap leányába volt szerelmes, s mikor az a kertben sétált, ő a toronyba ment fel s onnan kurizált alá a kisasszonynak a magasból.

Így foglalták el a kipéczézett átellenes helyeket ők ketten. Nagy derültségére a két hölgynek.

No de ha azoknak rendelkezésükre állt a szuomalaizen nyelv, a melyen csupán kettőjük által érthető észrevételeket tehettek a környezőikre, emezek is tudtak diskurzust folytatni diákul.

Ez is olyan közhasználatból kimaradt idioma, a min már ritka adeptusok tudják a gondolataikat egymással közölni. Az az idő pedig már régen elmult, a melyben még a nők is diákul beszéltek.

Természetesen a szemközt ülő hölgy bájainak mineműségéről volt szó.

Az oroszlánvadász a hexametert koczkáztatta meg:

„Pallida luna pluet, rubicunda flat, alba serenat.”⁴

A férfiak úgy értik ezt, hogy „luna” helyett „nupta”-t gondolnak, aztán „assonance”-okat hozzá:

„Pallida nupta cupit, rubicunda dat, alba recusat.”⁵

Erre a hexameterre a spectabilis egy pentametert penderített elő, mely egy kiválasztandó arának a megkivántató tulajdonságait összegezi.

„Sit pia, parva, prudens, pulchra, pudica, potens.”⁶

A serenissimus azt allegálta, hogy a második jelző nem mulhatatlan: sőt ellenkezőleg, nagyon előnyösnek találta a karcsú, magas termetet, a széles vállakat.

A mire a spectabilis hamiskásan hunyorítva, azt dörmögé:

„Et quae latent, meliora putat.”⁷

A vele átellenben ülő hölgygyel azonban e szóra csoda történt. Fehérnek ismert arcza lángvörös lett s hangosan elnevette magát.

A spectabilis erre még merészebb lett: Horatius Flaccusból idézett:

„Dulce loquentem Lalagen amabo, dulce ridentem.”⁸

De erre a merészségre lesütötte a szemét a spectabilis. A mire a patronusa gúnymosolyogva szintén Horáczot szólaltatá meg:

„Ne sit ancillae tibi amor pudori, Thrasia Phoceu.”⁹

De ennél az idézetnél Ragnhilda úrhölgy hevesen összecsapta a legyezőjét s hangosan szólt oda átellenesének - latinul:

„Audi, vide, tace; si vis manere in pace.”¹⁰

A spectabilisnek erre a váratlan közbeszólásra kerekre nyiltak a szemei bámulatában, sőt örömében. Latin szót hallott! Édes apanyelvét!

- Domina generosissima loquitur latine?¹¹

Erre a társalkodónő büszkén csapott a legyezőjével a korzettjére:

- Sum doctor juris!¹²

- Tunc sumus collegae!¹³

S rögtön kordiálisan nyujtá a kezét az asztalon keresztül a felfedezett kolléga elé, mire az szívélyesen tette a feléje terjesztett marokba - a legyezője végét. - Magát a kezet nem adják olyan könnyen.

Ettől a jelenettől kezdve aztán meg volt közöttük kötve a szoros viszony: egy disputáló pár vált belőlük, a kik a tárgyból soha ki nem fogynak s egymásnak soha nem engednek.

Egy him-fiskális, meg egy nő-fiskális!

Micsoda copula curialis!

„Quid si liberos habuerint?”¹⁴

Ugyanez első találkozásnál az oroszlánvadász is megközelítette az oroszlánját: bemutatta magát Tarantilla úrhölgynek s igen kegyesen lett fogadva. Születése és vagyona képesítették a közeledésre.

Ekkor hát mégis csak meg kellett mondania a családi nevét: herczeg Albaregia Octáv. A név még mindig nem világosit fel: e mellett bátran lehet olasz, spanyol, még talán magyar is.

Hanem azt el kell ismerni, hogy ezuttal a „hajtó” törte keresztül a berket a „vadász” előtt.

Ennek is be kellett vallania a nevét. Viatoris Cyrill. Ezzel is számot tehet a viselője olaszok, görögök, szászok között, sőt még a szittyáknál is akad hasonló név.