|
Élő
nyelven mondva „vitatkozások”. A tudományos világ a latin kifejezést használja.
Ellentétes vélemények szóharcza.
Az
a kérdés, hogy mikor kedvesebb egy nő: akkor-e, a mikor hallgat, vagy a
mikor vitatkozik?
„Adhuc
sub judice lis est.” Még
nincs megitélve. - „De gustibus non est disputandun.” Izlés dolga.
Az oroszlánvadász például huzamos
ideig el tud merengeni, az átellenes hölgy bezárt ajkait, méla szemeit bámulva,
a kinek a tekintete szintén odatéved néha az ő sebhelyekkel diszített
arczára. Összejönnek rendes órában az étkező asztalnál, a theánál; de egy
„if you please”, meg egy „thank you” mondaton kívül semmi sem árulja el, hogy
valami közös gondolatuk van. Pedig a hölgynek a szemei tele vannak el nem
mondott regékkel, a miket neki magának kellett átélni, gyönyöreikkel,
csalódásaikkal, szenvedéseikkel, iszonyataikkal. Hihetetlen, képtelen mesék, a
mik egymást szülik s egymást elemésztik. Ezek mind ott vannak összegyüjtve
azokban a mély tóörvényként sötétlő szemekben s ha van egy másik ember, a
ki a szemekben olvasni tud, csodadolgokat álmodhat ki belőlük. Hátha volna
valaki, a ki ezeket a bezárt ajkakat megszólalásra bírná!
Az ellenkező ízlésnek azonban a
vitatkozó nők tetszenek. Mikor a női alak megszünik test lenni:
egészen szellemmé lesz, ott ragyog az a villogó szemekben, ott pattog a
beszédes ajkakon, ott rángatózik a mozgékony kezek ujjaiban: mikor szárnyra
kap, felülkerekedik, megmutatja a fölényét a hímszellem fölött.
(Csak a nő és férfi vitatkozása
szép, két nő disputája már csunya.)
A
mindennapos vitatkozás a két „doctor juris” között már érdekessé kezdte tenni a
naponkinti társas ebédeket. Férfiak, a kik konyítottak valamit a latin
nyelvhez, igyekeztek a vitatkozó pár közelében helyet foglalni, hogy valamit
elkaphassanak a lelkesült szóharczból; legalább annak a tárgyát: a mi egyes
nevekből kivehető volt. „Zola”, „Kréta, „Lombroso”, „Menelik”
engedték sejtetni, hogy miről van szó; sőt az is kivehető volt,
hogy a két tudor közül melyik foglalja el a jogi, melyik a hatalmi álláspontot,
a miből az utolsó giardinettóig nem tágít.
Hanem
aztán megzavarta a félig értő hallgatót egy-egy hirtelen kitérés valami
közönséges tárgyra. El nem tudta képzelni, hogy lett egyszerre Paty du Clamból
massagéta?
Ezt
a szót nyilazta át a hölgytudor a férfitudorra az asztalon keresztül.
Ez
pedig azzal szolgált rá a „massagéta” elnevezésre, hogy a kése hegyével nyult a
sótartóba. Ez csak a nomád barbároknál szokás. Jó nevelésben részesült nemzetek
már tudják, hogy arra való a sótartó mellé tett ezüst kanálka, hogy azzal
veszik ki a sót; de nem a kés hegyével.
„In vestra patria sumunt forsan cum
digito salem ex communi calice?” (Az ön hazájában talán az ujjukkal szokták
kivenni a sót a közös tartóból?)
Mire
a massagétának nevezett önérzetesen felelt meg:
-
Az én hazámban minden vendégnek egy külön sótartót adnak a rendelkezésére.
És
aztán elmondta per longum et latum, hogy az ő hazája a só Californiája.
Ott egész hegyek vannak sóból, a mik le a föld mélyéig áshatók. A pásztor
ülőhelye, a szikla maga is sóból van: mikor kenyeret pirít a
pásztortűznél, csak az ülőhelyéhez dörzsöli azt s meg van sózva;
egész tavak telítvék sóval: a bennük fürdők nem tudnak a vízben elmerülni
alább, mint hónaljig. Aztán elszámlálta a sónak kiváló tulajdonságait. A só
adja az izmoknak az erőt, a gyomornak az emésztést, a vérnek a pirosságot,
az agynak az emlékezetet, a szívnek a szerelmet. Ezért van annak a nemzetnek,
mely sóhegyekkel áldatott meg: testi-lelki fölénye a többiek fölött.
Ez
alapos dissertatio hatással látszott lenni Ragnhilda úrhölgyre, mert ez alatt
elhallgatott; de annál elementárisabb erővel tört ki kebléből az
indignatio hangja, mikor azt látta, hogy átellenese mire használja a kés
hegyére merített sót. A szép aranysárga kantalup dinnye-gerezdet hinti be vele.
„Abusus!
Perversitas maxima!” kiáltott reá.
A
spectabilis aztán megmagyarázta neki, hogy ez se nem visszaélés, se nem
természetellenesség. A sárga dinnye czukor-ízét a ráhintett só még fokozza,
zamatját kitünteti. S aztán még pro superabundanti elővette, kisrófolta a
magával hordott szelenczéjét, a miben azt a bizonyos skarlátpiros port tartotta
s abból is pettyegetett egy késhegynyit a dinnyegerezdre. Azt úgy hívják
külföldön, hogy „cayennei bors”.
Ragnhilda
eliszonyodott.
-
Veneficus! Intoxicator! (Méregkeverő!)
Doctor
Viatoris aztán felvilágosította, hogy ez bizony nem méreg, sőt inkább
prophylacticus szer, mely megvéd a lázaktól, maláriáktól, dysenteriáktól.
Kóstolja csak meg! S addig-addig biztatta a kollégáját, míg az - az egész
asztaltársaság bámulatára - rá hagyta magát venni, hogy megízlelje a kantalupot
sóval és paprikával, mely után concilianter deklarálta, hogy „vere valet”.
Ez
már csak hódítás volt!
|