VII.
A KI ELÁRULJA, HOGY SZIVE VAN.

Semmit sem rejteget a civilisált ember annyira, mint a szivét. Még a bűnét sem.

A kiről megtudják, hogy szive van, azt kigúnyolják, kifosztják, megcsalják. Az ember rajta tartja a kezét a szivén, mint a pénzes tárczáján, mikor ezt a feliratot megpillantja: „Gare aux voleurs”. Az egész világ tele van szívtolvajokkal. Aztán szivet lopni épen úgy nem bűn, mint macskát lopni. Szívtelennek lenni olyan jó, mint beojtva lenni a himlő ellen. „Aes triplex circa pectus” (hármas pánczél a mellen). Egész tudomány ez.

A szívtelenség tanának a legfelső iskolája a világhirű játékbarlang.

Az egész világból rajzanak ide. Öregek és fiatalok. Még jó, hogy tizenkét éven aluli gyermekeknek tilos a belépés a játékterembe. Ott jönnek össze a tisztességes úrhölgyek és a kokottok. A szivét mindenki otthon hagyja. Szívről csak a fürdőorvos előtt szoktak beszélni, aki aztán megállapítja a szívtágulást, szívelhájasodást, szellentyűbillenést, s praescribál gyüszüvirágot, farkasalmát. A szív igazán alkalmatlan orgánuma a testnek. Momus következetesen róhatta volna meg szokása szerint Jupitert, az emberalkotót, hogy miért adott annak ilyen gyarló életszabályozót: nem tudott a helyett egy remontoárt helyezni az erei és idegei góczába?

Azt pedig egyáltalán le kell tagadni, hogy a lélek a szívben lakik. Hogy a lélek halhatatlan, azt a vallás dogmái miatt el kell hinnünk: igen is van lelkünk, mihelyt meghalunk. Akkor annak feladata a spiritista üléseken megjelenni s kérdésekre feleleteket adni. Ez az előkelő világ meggyőződése. De a míg élünk, mi az ördögöt akar velünk a lélek? Teszszük azt, a mit a testünk kiván. A mig élünk, addig csak testünk van: azontúl aztán ám lássa a lélek, hogyan él tovább - ha kedve van hozzá.

De a hirhedett kaszinóba nem is szabad szivet-lelket behozni senkinek. Azt künn kell hagyni, mint az esernyőt, meg a sárczipőt. Szép kis castrum doloris lenne a roulette-asztalból, ha ott minden tönkrement létezőt elsiratnának. Ha főbelövi magát, eléneklik neki, hogy már most mehetsz Lázárhoz, a ki szintén szegény volt, örökké élni. A koldulás pedig az egész monacói fejedelemségben el van tiltva. Utiköltségről gondoskodik az igazgatóság, ha valaki mindenét elvesztette a kártyán.

Hogy a doctor jurisoknak (akár faeminini, akár masculini generis) nincs megtalálható szivük, az nemcsak Monte-Carlóban, de az egész világon tudva van.

Az oroszlánvadász szivének is erős dresszura alatt kell állni. A ki dúvadak ölesében találja gyönyörét, annak hozzá kell szokni, hogy a szive nagyot ne dobbanjon a válságos pillanatban, mert akkor ő hal meg, nem a fenevad.

Hát még az olyan nőnek, mint Tarantilla, hogy kell rejtegetnie a szivét! Tudja jól, hogy az ő homlokára ez a név van irva: „Kathlánneth”. Aki találkozik vele, látszik a szemei elmeredésén, az álla megrándulásán, hogy azt mondja magában: „Kathlánneth!” S a kinek bátorsága van hosszasan a szemeibe nézni, mind azt vizsgálja: „hogyan haltak meg a te férjeid, egymás után, olyan gyorsan, ki ölte meg őket? Nem ezek a te gyilkos szép szemeid űzték-e őket a halálba? Nem azért futsz-e a világba, nem azért keresed-e a zajos társaságot, a mámorító mulatságot, mert azoknak a sápadt szellemei üldöznek? Talán vérhullások is? Van-e bátorságod még egy ötödiket is oda sodorni a bűvkörödbe? Egy őrültet, a ki a szépségedért, vagy egy nyomorultat, a ki a gazdagságodért odaveti magát a lábaidhoz, hogy taposd ki a lelkét. Akad-e ilyen férfi, a ki lefekszik a te hitvesi nyoszolyádba, a melynek az álma a koporsóban végződik? Kathlánneth.”

Tarantilla maga megfelelt mindezekre, azzal, hogy a genuai szobrászszal elkészíttette azt a malachit síremlékét. Kincset érő drága kő az, remekbe készült mestermű: láthatja minden ember. A kinek tetszik: megkaphatja. Az ára rá van írva.

Még az oroszlánvadász nem látta; de a titkárja már látta és beszélt neki róla. Nem tette kiváncsivá.

A monte-carlói évad utolsó hetét járta, ilyenkor legélénkebb az idegenek rajzása. Mindenki siet a nehány hátralevő napot kiélvezni, még addig „messieurs et mesdames, faites vos jeux”, azután már „rien ne va plus”. A hydra teleszítta magát s megy félévig aludni.

A rendes habituék, a kik az egész évadot kihúzták, vagy legalább huzamosabb időt ott töltöttek, a végső napokban már nem játszanak, hanem mulatoznak azon a változatos kaleidoszkopon (ha ugyan „kaleido”), a mit a nyüzsgő tourista-sereg produkál a roulette-asztal körül. Ilyenkor van a lepkék párosodási ideje. Rá lehet ismerni a fiatal házasokra, kik a mézes heteiket kéjutazáson töltik s a Rivieráról egy oldalkirándulást tesznek Monte-Carlóba is. Hiszen nemcsak a játékasztal csalogat oda, hanem az a paradicsomi pompája is a természet és kertészet egyesült alkotásának s a kiknek a szivük nem az aranyat szomjazza, hanem a szerelmet, azok több gyönyört találnak a monte-carlói pálmák és jázminok árnyában, mint a trente et quarante villanyvilágos termeiben.

Egy ilyen fiatal pár tette magát feltünővé az idegenek seregében. Fiatalok voltak még; csaknem gyermekek. A férfinak sötétszőke bozontos haja volt, fedetlen fővel járt, turista-sipkáját a kezében hordta; bajusza, szakálla ellenben világosszőke. Olyan becsületes képe volt. Egy „schmiss” a balpofáján bizonyítá, hogy az egyetemet látogatta. Az asszonykának pedig aranyszőke haja volt, angolos fürtökkel, elől-hátul kontyba fonva, kerek szalmakalapját a hátára vetve viselte, rózsaszín szalaggal a nyakához kötve. A férfinak egy színházi látcső függött a vállszíján, a nőnek ellenben egy degez krokodilbőr-táska terhelte a csípőjét. Valószinüleg abban volt az egész hozománya. Ő teljesített minden fizetséget, óralánczához kötött kulcscsal kinyitva a táska zárát s egy kis jegyzékkönyvbe pontosan felírva a kiadást.

Mind a ketten igen közlékenyek voltak. Az étkező-asztalnál egy sorba verődnek össze az egysorsú nászutazók, a kik között aztán nagyon hamar megy az ismeretségkötés. Elmondják egymásnak, ki merre akar fordulni innen, még azt is, hogy mennyi pénzt szánt a nászútra, s ha már valamelyik járt ott, a hová a másik készül, szolgál jó tanácsokkal.

A szőke ifjú német volt, a Pfalzból; a szomszédja, a sertehajú, dán. Francziául beszéltek egymással s annálfogva meg lehetett tudni, hogy ez német, amaz dán.

A dán megkinálta a németet szivarral.

- Köszönöm, nem érek rá.

Nem ér rá? Hiszen szivar mellett mindent lehet végezni, irni, festeni, még kerékpározni is: kártyázni meg épen.

De egy dolgot még sem lehet.

Hogy is szivarozhatna az, a kinek kedves, szép feleségecskéje van.

Alig is várhatták, hogy vége legyen az ebédnek s menekülhessenek a bokorba, folytatni a hitvesi enyelgést.

Mind az oroszlánölőnek, mind a szép tengeri oroszlánnak megragadta a figyelmét ez a boldog, naiv házaspár, mellyel több nap óta találkoztak az étkezőben, a sétányon.

Ők is készültek már az elutazásra.

- Milyen kevés kell az embernek a boldogsághoz, mondá Tarantilla, egyedül sétálva le a márványlépcsőkön Octáv herczeg kiséretében. Ragnhilda még ott maradt a spectabilisszal vitatkozni a nemzetközi választott biróságok gyakorlati kivitele fölött. A hölgytudor dühös békebarát volt, a férfi ellenben makacs szószólója a harczi erényeknek.

Tarantilla és Octáv közelből követték a fiatal házaspárt.

- Milyen kevés kell az embernek a boldogsághoz!

- Milyen sok. Egy másik ember, a ki osztozik benne.

- S mi gátolja az embert, hogy egy ilyen másik emberre rátaláljon?

- A sebhelyei.

- A sebhelyek diszítik az arczot.

- Nem azok a sebhelyek, a mik az arczon vannak, hanem másutt.

A hölgy nem folytatta tovább. Egyikük már csaknem elárulta, hogy szive van.

Frázis! Frázis!

Nincs ott semmi! Be kell takarni!

Az utolsó napja is eljött az évadnak. Az utolsó éjszaka, a melyen még az aranyhalmok csábítják a halandókat, mint a hogy a gyertyaláng csábítja az ostoba éjjeli pilléket. Mit szeretnek azon a sárga fényen?

Ezen az utolsó estén összesugott a német a dán szomszédjával.

Az mégis botrány volna, sőt filiszterség, ha hét napi ittlét alatt meg nem ismerkednének a monte-carlói játékbankkal. Hiszen nem kell az embernek sokat koczkáztatni: egy pár száz frankot feláldozhat az ember azért a ritka izgalomért.

Hátha felrobbantjuk a bankot!

Az asszonykákat felküldték a szobáikba aludni. Holnap korán kelnek: a gőzös jókor indul Havre felé. A szőke menyecske átadta a krokodilbőr-táskát a férjének, a mit az a félvállára függesztett.

Most már lehetett volna egy szivart kiszívni.

Megint nem értek rá.

Most már nem a szép, csücsörített ajkú feleség csókja miatt, hanem azért a csúf, ragyás pofájú, potrohos vén banyáért, a kinek Fortuna ördögasszony a neve.

Éjfélig tartott a játékidő. Akkor utoljára állt meg a körülpergő fatális golyó erre a fél esztendőre. A játéktermek kiürültek. Átok, zokogás, sóhajtás nem hallatszott bennük. Levegő az mind! Ha karbollal kifüstölik a termet, a baczillusok elenyésznek benne.

Kora hajnalban egy ágyulövés a tengerről jelenti, hogy a gőzös készül az indulásra.

Erre megnépesülnek a lépcsők, előtornáczok, a hordárok szaladnak czipelt málhákkal, ki a tengeri beszálló-hid felé, ki az omnibuszokhoz, a mik málhákkal tele rakva állnak a hotelek előtt, a vasuthoz indulandók.

Octáv és Tarantilla még nem készültek Monte-Carlót elhagyni. Igazi úr nem utazik együtt a népvándorlással.

Abban sokkal szebb gyönyörködni a nem érdekelt nézőnek.

Mikor az a sok száz ember tódul, zsibong, szaladgál, kiabál, egymást lökdösi, keres, hivogat, veszekedik, czepekedik, tolakodik; az arczok rútak, ostoba kifejezésüek; szemek, szájak rémültek; high-life, demi-monde összekeveredve: ez olyan pokolbeli komédia, a minőt még Királyffy amerikai szinpadján sem lehet produkálni: ehhez kell sok igazi úr és úrnő, a ki a szerepét extempore játssza.

Lehet, hogy ez a látvány hozta össze őket a kaszinó lépcsőtornáczán.

Egyszer aztán a kászolódó tömeg között megpillantották a fiatal német házaspárt, a mint a lépcsőn jöttek alá. Az asszonyka két kezében czipelt egy kézi táskát, egy összeszíjazott plédet, meg a szinpadi látcsövet; esernyő, napernyő a szíjak alá dugva. A férj megfoghatatlanul nem könnyitett a felesége terhén, az nem hozott magával semmit.

Amint a lépcső aljára értek, a nő ijedten tekinte a férjére.

- Hát a pénzes táska hol van?

- Az odafenn maradt a szobában.

Arra a nő ledobta a két kezében hozott holmikat a márványra.

- Szaladok fel a szobába! Te vigyázz addig a holmira.

S azzal futott vissza a lépcsőkön, beleütközve a szemközt jövőkbe.

Ebben a perczben a férjnek az arcza rögtön átváltozott egy halottálarczczá. A „facies Hyppocratica” meredt el rajta. Szemeiben, ajkain az őrültség vigyorgott. Aztán a helyett, hogy a felesége ledobott batyuját őrizni a falhoz állt volna, neki veselkedett s goromba módon furakodott a költöző tömegen keresztül a csarnok felé.

Tarantillának azt sugá Octáv:

- Itt valami nagy baj van. Én futok a férj után. Ön ügyeljen a nőre!

S azzal sietett az előre rohanó fiatal német után, a ki hanyatthomlok rohant a tengeri kikötő hidja felé.

Néhány percz múlva bekövetkezett a katasztrófa megoldása.

A fiatal asszonyka sikoltozva rohant a lépcsőkön alá, kezében emelve magasra a szétnyitott pénzes táskát, lefelé fordítva. Üres volt az. A férje az éjjel eljátszotta az egész hozományt az utolsó márkáig.

- Róbert! Róbertem! - sikoltozta a nő.

Tarantilla vissza akarta őt tartani; de ez kiszakította magát a kezéből.

- Bocsásson, asszonyom. Róbert meg akarja magát ölni; de én nem engedem, nem engedem.

Tarantilla átlátta, hogy a nőnek igaza van. A férje öngyilkos akar lenni: abban csak a nő akadályozhatja meg, tehát siessen utána. Nem is tartotta vissza, inkább mellette maradt és segített neki a tömegen keresztülvergődni, erélyesen kérve az útban levőket: eresszék ezt a szegény asszonyt, hadd érje utól a férjét.

Mit akar a férje?

Öngyilkos akar lenni.

Hát biz ez megszokott látvány az aranyborju színházában. Hozzátartozik a konczert programmjához.

- Róbert! Róbertem!

Vajjon utoléri-e? Az nagyon előre szaladt már.

Még Octáv sem birta utolérni. A menekülő gorombán taszitotta félre az útjában levő pasasérokat, míg az utána törekvőnek elébb bocsánatot kellett kérni a megtaszigáltaktól: sőt egy borotvált képű spanyol még fel is tartóztatta, megnyugtatva, hogy csak hagyja futni a tolvajt, majd elfogják azt a sbirrek a molón. Azt hitte, a tárczáját lopta ki, azért üldözi.

Sbirrek azonban nem voltak a molón: a szöszke német tornászugrással termett fenn a mellvéden s ott egy perczre megállt és hátranézett, balkezét a szeme elé tartva. Látta, hogy rohan utána sikoltozva, kezeit tördelve a felesége. Ekkor megpillantotta a jegygyűrűjét az ujján. Albaregia herczeg csak néhány lépésnyire volt már mögötte. Lerántotta a gyűrűt az ujjáról s odadobta eléje: „Amáliámnak!” Azzal a tengerbe vetette magát.

Octáv herczeg nem sokat tétovázott: felszökött a mellvédre, s szabályszerüen a feje fölé meresztett karokkal, összetett tenyerekkel utána ugrott az öngyilkosnak.

Néhány perczig mind a ketten a dagadó hullámok alatt voltak, a mik tajtékzó gerinczczel harsogtak egymásután félkörben a sziklapart felé, tajtékukat egész a mellvédig felzudítva. Csak két sirály csapongóit a vizek fölött vijjogva: „vi há!”

E perczek alatt odaért a mellvédhez a két nő.

- Róbert! Róbert! - sikoltozá kétségbeesetten a szőke asszony.

De a másiknak a száján is kiszaladt egy rémkiáltás: „Octáv!” A sirályok is sikongattak „vi há”.

Nem hiába kiáltottak: megjelentek azok a hivásra.

Először egy szőke fej bukkant fel egy hullám hátán.

- Róbert!

De Róbert nem tudott uszni. Fuldoklott.

A másik perczben vele szemközt felmerült Octáv, nemcsak a fejével, de mind a két vállával. Néhány hatalmas karcsapással közel jutott a fuldoklóhoz. Azonban óvatos volt. Tudta jól, hogy a vizbefulót nem szabad szemközt megragadni, mert akkor az belecsimpajkozik a megmentőjébe s gátolja az uszásban. Tehát a háta mögé kellett kerülnie. Mikor a szőke fej újra felmerült a hullámból, hirtelen belemarkolt annak a hajába s annál fogva kiemelte azt a vízből.

Erre egy idegrázó izgalmas jelenet következett.

Az öngyilkos küzdött a megmentőjével: lehetett hallani a rikácsoló kiáltásait, a mikre Octáv dörmögő hangon felelt.

- Bocsásson ön el.

- Maradj veszteg.

- Meg kell halnom.

- Fogd be a szád.

- Ujból megölöm magamat. - Koldus vagyok, tönkretettem a nőmet.

Octáv jobb karjával és a lábaival úszott, baljával az üstökénél fogva emelte a víz fölé a fuldoklót. Vigyáznia kellett, hogy az erős hullám oda ne csapja egy víz alatti sziklához.

Nagy sokaság gyült össze a rémjelenetet bámulni.

A révbeli hajóslegények hidegvérrel pipáztak a karfára könyökölve.

- Ezer rubel annak, a ki kihozza őket! - kiáltá Tarantilla.

Ez már beszéd!

Annyit az olasz bárkás is tud, hogy ezer rubel annyi, mint háromezer líra. Rögtön beleugrott két hajós a vaskarikához kötött csónakba.

Octávnak egyre több baja lett az öngyilkossal, az felkapkodta a karjait, hogy az üstökét kiszabadítsa mentője markából, s ezzel nehezebbé tette a testét.

Valami jó lélek megtalálta a földre dobott gyűrűt, s oda hozta Amáliának, hallotta, hogy az az övé.

Erre az asszonyka még jobban elkeseredett s utána akart ugorni a Róbertjének.

Tarantilla átkarolta, magához szorította s valamit sugdosott a fülébe, a mitől a jajveszékelő nő elcsendesült.

A mentő csónak közeledett már a két férfi felé, Róbert látta azt s azzal a karjait aláereszté a vízbe. Ügy látszott, hogy megadta magát. Egyszer azonban megint kiemelte a vizből a jobb kezét. Egy kinyitott kés volt az öklében. Azt cselekedte a víz alatt. Hörögve kiáltott:

- Ha nem enged ön a vízbe fulnom, elvágom a torkomat!

Ekkor Octáv oda hajolt föléje s valamit dörmögött a fülébe.

Az valami varázs-szó lehetett. Az öngyilkos elhajította a kést a kezéből s aztán engedte magát a mentő-csónakba emeltetni. Azzal aztán elszállították a kikötő lépcsőzetéig. De ott már úgy ki volt merülve, hogy eszméletlenül rogyott össze. Hordozó ágyat kellett a számára hozatni. A míg azzal megjönnek, addig a szőke asszonyka tartotta a szerencsétlennek a fejét az ölében: annak a szederjesre dagadt arczát törülgetve.

A becsületes vendéglői bérszolga utána hozta a lépcsőn hagyott plédjét, betakargathatta vele az átázott tetemet, a kézi bőröndje is megkerült, abban volt az otkolon és repülő só, balesetekben segítőszerek.

Octáv Tarantillával tanakodott.

- Mit csináljunk most ezzel a megmentett emberrel? Egy vízből kihúzott öngyilkost semmi vendéglőbe be nem fogadnak. Ha a sindacónak fülébe jut a dolog, az rögtön eltolonczoltatja a boldogtalant Roccabrunába.

- Itt van az én villám: oda fogjuk vitetni.

- De én nem hagyhatom el ezt a szerencsétlen ficzkót, mert visszaesik az öngyilkossági mániába.

- Ne féljen. A felesége majd megőrzi. Hanem azért ön is jőjjön vele (ha tetszik). Talán ruhát válthat addig. Át van ázva.

- Fölösleges. Majd megszárad a forró napon rajtam. Hozzá vagyok én szokva az ilyesmihez. Ha csak a herczegnő nem találja shokingnak, hogy ilyen kosztümben látogatásra elfogadjon.

Tarantilla nem szólt, csak a zárt ajkainak a mosolygása felelt.

Nemsokára megérkezett a scena helyére a herczegnő groomja, s a herczeg faetonja. Az egyiken Ragnhilda ült, a másikon Cyrill.

Octáv elkezdett intézkedni.

- Az alélt férfit az én kocsimra teszszük, spectabilis fog rá ügyelni: én magam hajtom a lovakat. A herczegnő viszi magával a hintaján Amália úrnőt.

- Nem jó lesz így, mondá Tarantilla. Az én hintómra tegyék Róbert urat, s Amália asszony legyen a férje mellett és gondozza, Ragnhilda meg a spectabilis maradjanak itt a hôtelben a lunch idejéig. Én pedig megyek a herczeg faetonján, ha úgy tetszik.

És Tarantilla herczegnő oda ült a kocsisülésbe a lucskos férfi mellé, a ki a lovakat hajtotta. Pedig annak az átázott matrózkabátnak a kigőzölgése nem narancsvirágillat. Az a félig nyitott női ajk azt látszott mondani, hogy ő is szokva van ilyesmihez.

A két doctor juris utána nézett a tova gördülő kocsiknak.

A hímnemű azt monda a nőneműnek:

- Habeat sibi. (Birja békével: szabad fordításban.) Hát mi ne mentenénk ki valakit a vízből? „Regis ad exemplum totus componitur orbis.” (A király példája szerint idomul az egész világ.)

A mire a nőnemű doktortól azt a replikát kapta, hogy:

- Si duo faciunt idem, non est idem (ha ketten cselekszik ugyanazt, még sem ugyanaz), a mi juridicai maxima.

A herczegnő szolgáló személyzete között orvos is volt. Neki magának ugyan nem volt rá szüksége, mert ő Priessnitz-kurát használt; Ragnhilda meg Kneipp híve volt, de kellett a cselédjeinek, meg a lovainak. Hát biz az csak veterinárius-diplomával jeleskedett; de a tatár inasoknak épen az használ, a radikális lókúra.

Ahhoz pedig alaposan értett a doktorrá promoveált tilógus, hogyan kell a vízbefult tetszhalottat életre hozni. Az nem uraságoknak való látvány.

Azokat csak akkor bocsátják be, a mikor a műtevő a szakácsnak jelt ad a szócsövön át, hogy küldje fel a borlevest.

A kinek borleves kell, az már él.

Együtt sietnek a felocsúdottat üdvözölni Tarantilla, Amália és Octáv. Az már félig ülő helyzetben van a nyoszolyán, a kiivott leveses csészével a kezében.

Amália természetesen elhalmozta őt csókjaival: a homlokát, a szemeit, az orczáit, az ajkait; aztán siet neki elmondani, a mi a nyelve hegyén van, magyarázatul szétnyitva előtte azt a fatális krokodilbőr táskát.

- Nézd! Nézd! Mind itt van! A mit elvesztettél. Ez az angyal, a herczegnő visszapótolta, megajándékozott vele.

- Sssssss! Csitítá Tarantilla, haragosra ránczolva a homlokát. Mondtam önnek, hogy ne szóljon erről idegenek előtt!

Erre a fiatal asszonyka a legártatlanabb naiv gyermekarczczal bámult fel térdepeltéből a herczegnőre, s fejbólintásával Octávra mutatva, hebegé:

- Hiszen ő nem idegen.

Ezen aztán kénytelen volt mind a kettő elnevetni magát: Tarantilla is, Octáv is.

Róbert azonban hálás tekintetét nem a bőkezű herczegnő, hanem a keménymarkú Octáv felé fordítá.

- Uram! Nyujtsa ön nekem a kezét, hadd csókoljam meg.

Octáv a kabátzsebébe dugta mind a két kezét s vállát felhúzva mondá:

- Ugyan miért? Azért, hogy az üstökét jól megczibáltam. Máskor ne szolgáljon rá.

Azzal kimentek a herczegnővel a szobából, magukra hagyva Róbertet és Amáliát.

Mikor a herczegnő budoárjában leültek egymással szemben, Tarantilla azt kérdé Octávtól, hogy mi volt az a szó, a mit ő az öngyilkossal küzködve annak a fülébe sugott, s a mitől az úgy megszelidült, hogy eldobta a kezéből a kést.

- Hát egyre azt kiabálta a szerencsétlen, hogy ő neki meg kell halni, mert semmivé van téve, koldussá lett. Én értesültem róla, hogy a fiatalember bányatechnikus. Azt dörmögtem neki: „Én megteszem önt a kőszénbányámban felügyelőnek.”

Tarantilla lehunyta a szempilláit. Valamit el kellett velük takarnia.

De a szájának még sem tilthatta meg, hogy szóljon.

- Hisz önnek szive van.

Octáv felállt s odalépett a herczegnő elé.

- Csak fél szív, mely a másik hozzáillő felét keresi.

- Keresi?

- Talán meg is találta?

- Kérdés ez?

- Jól czímezve.

- A válasz csak négy nap mulva adható meg.

- Miért e hosszú haladék?

- Ön tudja bizonyosan, hogy én négyszeres özvegy vagyok. Rövid idő alatt négy férjet eltemettem. Önnek meg kell hallani tőlem ennek a négy házasságnak a történetét. Mindegyik betölt egy napot. Egy kis regény külön-külön. Négy nap múlva aztán itélhet ön felőle, hogy ennyi gyászfátyol vet-e rám árnyékot?