VIII.
LEO ÉS LEONA.

- Ma lesz az első nap? - kérdezé Octáv.

- Ma nem. Még nagyon fel vagyok izgatva ettől a rémjelenettől, mely előttünk lefolyt. Másoknak a szerencsétlensége megbénítja a lelkemet. Össze kell elébb gyüjtenem az emlékeimet. Hisz négy év óta küzdök velük, hogy el tudjam felejteni. Egyik rémkép a másikat takarja el, majd meg összekeverednek, hogy magam sem találok ki a zűrzavarból, mely olyan, mint egy hagymázos álomlátás. Egyik alak átváltozik a másikká. Majd meg körültánczolnak valamennyien; összefogóznak: nem eresztenek. Széjjel kell őket elébb válogatnom. El kell csillapítanom az idegeimet, hogy úgy mondhassam el egyik mesét a másik után, mintha csak avant la lettre olvasnám el egy rémmese-író még ki nem adott novelláit.

- A hogy az özvegy német császárné szokta, a ki mindig elhozatja magának Janke Ottótól az új regények kefelevonatait.

- Császárnői élvezet. Ilyenben fogom én önt részesíteni. Hanem, hogy a mai nap se múljon el hiába, ön tehetne valamit, önnek nincsenek idegei. Ön a mai nap eseményéből nem tartott meg egyebet, mint azt, hogy egy embernek az üstökét megczibálta: a többit majd elintézi vele a titkár. Ön elmondhatná nekem, mi tette önt ily élő szoborrá? Holott szíve van.

- Az én életem fátuma kevés szóval elmondható. Én csak egyszeres özvegy vagyok. Unokahugomat vettem nőül, a kit gyermekkora óta szerettem. Mint kis babát karomon hordtam: aranyszőke haja volt és búzavirágszín szemei. Mint lánykát, játszani tanítottam: akkor már sötét szőke fürtei voltak, és tengerszín szemei. Mint felnőtt hajadont imádtam: akkor gesztenyeszín haja volt és diózöld szemei. Hogy a gyermeknek a haja és szeme ilyen csodálatos módon változtatja idő jártával a színét, a míg hajadonná serdül! És én nem gondoltam rá, hogy még azután is változhatik valami. A szülőink is egymásnak szántak bennünket.

Egyenlő volt a rangunk és vagyonunk. Birtokaink Magyarországon feküsznek, közel egymáshoz.

- Ah! ön magyar?

- Ezt még nem tudta a herczegnő?

- Hisz ön nem hord magával czigányokat s a titkárja nagyon jó titoktartó.

- De annak a viseletéről csak lehetett következtetni.

- Én azt hittem, hogy az bolgár öltözet.

- Hiszen nálunk sem viseli azt már senki, csak a kivételes hazafiak. A falusi paraszt díszköntöse a tüzoltó-blúz és sisak, a városi úré a kerékpáros-jelmez, lapos sipka.

- Mi oroszok nagyon szeretjük a magyarokat.

- Adósaink vele.

- Hát ön nem szereti az oroszokat?

- Kétszer utaztam be a nagy Oroszországot. Egyszer télen, másszor nyáron, s megtanultam szeretni - az orosz népet.

- Csak a népet?

Octáv összekulcsolta a két keze ujjait, úgy nézett könyörgő tekintettel Tarantillára.

- Herczegnő! Belőlem spanyol hüvelykszorítóval sem lehet kisajtolni egy hízelkedő bókot. Én Leonát nagyon szerettem; de soha annyit sem mondtam neki, hogy „szép vagy.”

- Az hiba volt. Az ön szempontjából. Nem az enyimből. Én sem szeretem a bókot. Az édes boron ólomczukrot érzek. A folytatását sejtem. Egyszer aztán akadt valaki, a ki nem sajnálta az édességet.

- A legjobb barátom volt. Leonak hitták. Igazán banális tréfa a fátumtól! úgy hangzik, mint egy rossz operett-czím: „Toto és Tata”, „Leo és Leona.” Rám nézve tragödia lett belőle. Egy képviselőválasztás alkalmával, a mikor nekem körutat kellett tennem a választókerületben s programmbeszédeket tartanom, az én barátom elszöktette magával a feleségemet.

- De a kerületet meghódította ön.

- Azt meg. Az még most is hűséges hozzám. Azt sem tudtam: merre tünt el a nőm. Különben sem úri sport elszökött nőt üldözni. De megátkoztam őket: a nőt is, a csábítóját is. S csodálatos valami az az átok. A hangnak, a fénynek, a villanynak az erejét már a végtelenig tökéletesítették; de az átok ereje mindazoknál csodálatosabb: az átokra rá van bízva, hogy keresse fel a szélrózsa minden irányában az átoksujtottat, s az utána megy, rátalál. Azzal a szóval átkoztam meg őket, hogy „haljatok meg együtt!” És néhány hét mulva kapom az értesülést Alexandriából, hogy egy Európából jövő hajón Leo megkapta az ázsiai epemirigy ragályt, Leona ápolta őt s mind a ketten belehaltak - egy és azon órában. Beledobták őket a tengerbe.

Tarantilla összeborzadt, fázott.

- Soha sem ismertem a megijedést. Sem orgyilkos pisztoly lövése, se mellém lecsapó villám meg nem ijesztett. Most megtudtam, mi az! Megijedtem saját magamtól. Hát ilyen rettenetes erő van az én felemelt öt ujjamban, hogy a ki után én a kezemet kinyujtom, ennek a sugárzata utoléri azt még a tenger közepén is?

Rémtettet követtem el.

Megöltem két lelket, a kiket egykor nagyon szerettem, s aztán még jobban gyűlöltem, s a miért az a büntetésem, hogy miután megöltem, ismét szeretem őket.

S még csak kiengesztelésre sincs módom. Nem zarándokolhatok a sírjaikhoz, nem emelhetek fölöttük mauzoleumot: ismeretlen tenger takarja el őket.

De ha én nem mehetek ő hozzájuk, eljönnek ők én hozzám.

A lelkek nem hagyják magukat eltemetni se föld alá, se tenger alá. Visszajönnek. Ha ébren elűzöm őket magamtól, álmomban csak ott vannak. A képtelenségeket teremtő fantázia mindenféle képleteiben jönnek elém. Mindig Leo és Leona. Nem szabadít meg tőlük se mámor, se kábulat. Ha az éjet átvirrasztom, akár dőzsölve, akár fejtörő munkában: nappal is rám találnak. Futok előlük a Jeges-tengerig: velem jönnek. Végre fellázad bennem a férfierély. No hát, ha ti fantomok küzdeni akartok velem, elfogadom. Kik vagytok ti? „Leo és Leona.” Himoroszlán, nőoroszlán? No hát szembeszállok veletek, én kereslek fel titeket a ti barlangotokban! Számoljunk le! ölje meg egyikünk a másikat s annak aztán legyen örök nyugodalma. Felkerestem a pusztát, rátaláltam az én oroszlánomra. Ez az, ő az! Ráismertem a lelkére a szemeiben. De ő is rám ismert. Micsoda ordítás volt az! Rám rohant: élethalál-harcz volt! Én megöltem öt; de ő is megsebesített engem. Arczomat megcsúfolta, hogy azt nő soha meg ne csókolhassa. De legalább azóta nyugtom van, nincsenek kisérteteim.

Tarantilla fölkelt a helyéről, odament Octávhoz s megcsókolta az arczán azt a hármas sebhelyet.