ELSÕ NAP.
IX.
HÁZASSÁG SZERELEMBÕL.

Másnap korán ott termett Octáv herczeg a Villa Tarantillában.

Egy kis meglepetés várt rá az elfogadásnál.

Tarantilla herczegnő egy keletiesen bútorozott kupolás teremben fogadta a látogatóját, s a viselete is összhangzott a terem pompájával. Tatár úrhölgynek volt öltözve: sarkig érő tarka virágos muszlin-ing fölött a nehéz selyem khalát, hosszú lecsüggő ujjakkal, azon hímzések drágakövekkel és gyöngyökkel kirakva; fején széles bársony homlokkötő, melynek rózsaszín alapjából ellentétes színükkel váltak ki a fekete igazgyöngyök, mogyorónagyságuak, középen egy mindannyinál nagyobb, körte alakú gyöngyszem, szintén fekete, mely a homlokra lecsügg: valódi kincs az egész. A leeresztett hajfonatai is át voltak tekerve igaz gyöngysorokkal, fülében és elől a mellén ragyogó gyémántok, a kezeinek minden ujján drágaköves gyűrűk; derekát kirakott arany öv körité s a bal válláról a mellén keresztül egy türkizzel kirakott szíj csüggött, melyre egy arany táblájú könyvecske volt akasztva: az alkorán miniatür irásban. Úgy ült a diványon, keresztbe vetett lábakkal, hímzett papucsai a szőnyegre dobva.

Mosolyogva nyújtotta kezét látogatójának, letéve arra az időre korallnyelű napmadártoll-legyezőjét.

- Ne gondolja ön, hogy én ezt az öltözetemet valami színpadi hatás végett választottam: sokkal rosszabb szándékom van annál. Ez egy megvesztegetési kisérlet. Én tüntetni akarok vele ön előtt. Tudatni akarom önnel, hogy én tatár nő vagyok. Épen olyan keleti faj szülötte, mint ön. Az ön magyar nemzetét is épen úgy gúnyolják, rágalmazzák, félreismerik, sehogy sem ismerik, mint az én népemet, a tatárt. A mi csak a világtörténetben foltot képez, a kegyetlen dúlások, a népirtó hadjáratok, miket a mongol hordák elkövettek, azt mind a tatárok nevéhez kötik.

- A mi népünk is úgy híja azt, hogy „tatárjárás”.

- Pedig az én hazám, az én szép volgamelléki Kazán országom népe a legemberségesebb törzse a világnak: munkás, földmívelő, állattenyésztő nép; halászattal, hajózással foglalkozik; közvetíti a kereskedést Európa és Ázsia között, folyton járja az utat az Amur-vidékre, China kereskedelmi városaiba, a drága prémeket, theát és selymet szállítva a művelt világba; s ezzel különbözik az ön magyar fajától, mely a kereskedést bizza egy másik keleti fajra; csak egyben hasonlít önnek a testvéreihez, hogy ez is úgy szereti a maga árva hazáját, mint a magyar; bármilyen messze elmenjen is: de mindig visszatér a maga szeretett Kazánjához, a Volga által körülfogott „szamarai ivhez” s mikor megrakott tevéivel odaérkezik a dicsőséges „Szárai”-hoz, leszáll a nyergéből s megcsókolja annak a köveit! Önök boldogok; van egy dicsőségesen emelkedő királyvárosuk; a tatár nemzet királyvárosa már romhalmaz, a mit eltemet a futó homok: pedig a maradványai, a nagyszerű oszlopcsarnokok, a ledült boltívek, művészi faragványaikkal egy dicsőséges múltról beszélnek. És a kazáni tatár most is búcsút jár ezekhez a romokhoz, mintha még mindig a régi ghirai szultánok laknának benne.

E szavaknál Tarantilla herczegnő arczán két igazgyönggyel több ragyogott: az a szemeiben volt.

Octáv azt mondta:

- Megengedi herczegnő, hogy a lábaihoz üljek.

- Vegyen magának egy vánkost.

Olyan thema volt ez, melynél két szívnek meg kell nyilni egymás előtt...

...Hohó! Messze van még! Négy siremlék áll még közöttük!

- Bennem a tatár fejedelmi családok vére foly. - Kezdé az élettörténetét Tarantilla. - Kazán fővárosában, a hasonnevü fővárosban van a hódító czárok által épített Kreml, egészen a moszkvai Kreml mintájára; annak van egy tornya, melynek építési stilja tatár eredetre vall. A nép úgy híja, hogy „Szümbéke tornya”. Az a Szümbéke volt az én anyám. Maga is a khánok ivadéka volt: magára maradt árva. Alig tizenhárom éves korában hozzáadták a nálánál egy évvel idősebb uralkodó khánhoz, Epatájhoz. Még alig ismerhették meg egymást (a gyermek házaspár), a midőn a keleten oly megszokott udvari lázadás ütött ki, s a vezérek a kis Epatájt legyilkolták. És azután visszahívták helyébe a három év előtt a trónról elűzött Szafa Ghirai khánt Krimiából. A visszatért khán beleszeretett a gyászoló özvegybe.

Csúf arczú, kegyetlen szívü ember volt; de férfi volt, szultán volt! Szerencsének kellett nevezni, hogy az elhagyott Szümbékét maga mellé emeli a diványára. Volt fényes menyegzői ünnepség, a milyent csak tatárok tudnak tartani.

Azt követte a nagy lakoma. A tatároknak nem tiltja a próféta a boritalt. Hiába is tiltaná. Nekik terem a legjobb boruk a világon s azt nem veszi meg tőlük senki: maguknak kell meginni. Szafa Ghirai khán annyit talált belőle inni a menyegzője éjszakáján, hogy a násznyoszolyája lépcsőjén elbukott, s úgy vágta a fejét a mennyezet oszlopához, hogy koponyája ketté hasadt. Rögtön meghalt.

- És így Szümbéke másodszor is özvegy lett, a nélkül, hogy egyszer is asszony lett volna, szólt közbe Octáv.

- Az ám, úgy látszik, hogy ez a „Kizmet” a családunkban van már. A megholt khánnal az utolsó fejedelmi sarja is kimúlt a tatár uralkodó családnak. Az asszonyt nem veszik annak. Az orosz kormány ezzel leszámolt. A fejedelem nélkül maradt kazáni khánságot egyszerűen bekebelezték a nagy orosz birodalomba. Adtak neki kormányzót, orosz tábornokot. Szümbékét pedig elvitték Moszkvába s ott férjhez adták egy előkelő gazdag főúrhoz, Andreovics Alexej Koranoff herczeghez. Ez volt az én atyám. Nem volt már fiatal ember, mikor megnősült; hanem derék, erőteljes férfi volt késő vénségéig. Mintha most is előttem látnám az alakját. Én már akkor tizennyolcz éves voltam: mikor utoljára láttam, tehát ő is húsz évvel idősebb, mint mikor megházasodott; mert én a házassága második évében születtem. Nagy, fehér szakálla volt, és sűrű ezüstszürke haja, homlokán kétfelé választva s a vállaira eresztve! Még mindig vadászkéssel fogta fel a vadkant a vadászaton. Nevetett, mikor a papok a halálról beszéltek neki s unszolták végrendelettételre. Azt mondta, hogy ő száz esztendeig fog élni. Mikor a térdére vett, mindig azzal ingerkedett, hogy ő még tánczolni akar az én lakodalmamon. Özvegy volt már. Anyámat négy esztendős koromban elvesztettem. Akkor nevelőnőt hoztak a házhoz, a kire rábiztak: Waimönen asszonyt, a kinek egy velem egykorú kis leánya volt, Ragnhilda. Én igen kedves gyermekkori játszó-társat találtam benne, ellenkező természetünk daczára. Én pajkos, szeszélyes gyermek voltam, ő pedig komoly és figyelmes.

- Miként ma is.

- Ma már egészen más. Criticus és sarcasticus, a ki imponál mindenkinek. Nekem leginkább. Tizenkét éves korában elvitték Ragnhildát egy külföldi magasabb nőképző intézetbe, onnan jogakadémiába került, tudori oklevelet szerzett. Nekem pedig hoztak mindenféle tanárokat, a kiktől nekem vallást, történelmet, földleirást, zenét, rajzolást, nyelveket kellett volna megtanulnom: a minek a szükségét én mind nem tudtam belátni. Minek tudjak én többet, mint a mennyit Waimönen asszony tud? Különösen, hogy minek ismerjek én meg több vallásos czeremoniát, mint a mennyivel az én finn quäcker nevelőnőm boldogulni képes? Az atyám ezért sokat zsémbelt velem. Lelkemre kötötte, hogy egy orosz hajadonnak múlhatatlan szüksége van az orthodox ősvallás minden külső-belső szabályaival tisztába jönni a férjhez menetele végett.

- Például a kazáni csodatevő képpel. - Susogta Octáv.

A herczegnő a legyezője tollával arczul legyintette a közbeszólót.

- Nem kell gonoszkodni. Épen ez volt az, a mit legkevésbé tudtam megérteni. Hát mire való a férjhezmenés? Hiszen olyan jó leánynak lenni. Van én nekem szükségem arra, hogy egy majmot vegyek a nyakamba? Pedig mindazok a hímnemű emberek, a kikkel a moszkvai és szentpétervári szalonokban találkoztam, nem voltak rám nézve egyebek, mint majmok. Atyuska ráhagyta. Hát biz azok majmok. De majd fog ő én elém állítani egy olyan férfit, a ki egészen alkalmas arra, hogy belőle férjet formáljak. Aztán egy nyáron elvitt magával Kazánba, a hol nagy uradalmai vannak, körülkerített vadaskert és park közepén pompás kastélya. Atyám meghívta vadászatra a környék előkelőségeit. Azok között volt a kazáni kormányzó, Kuzminszky Pavlovics Péter, előkelő úr is. Derék ember volt. Később majd még több jót is elmondok róla. Ebédnél mellettem ült balról, a jobbot az archimandrita foglalta el.

Sok érdekeset tudott beszélni a kormányzósága alá tartozó népfajok szokásairól, csuvaszokról, cseremiszekről, votyákokról, mordvinokról, a kikről azt állítják a tudósok, hogy a magyar nemzettel rokonok.

- De én nem hiszem el nekik, - dörmögte Octáv.

- A vendégsereg eltávozása után az apám előfogott.

- No hát, hogy tetszett a szomszédod? Ez csak nem majom?

- Nem ám; hanem medve.

- Ugyan miért?

- Azzal a rettentő bozontos hajjal és szakállal.

- Ha csak ez a baj!

A legközelebbi látogatás alkalmával aztán a derék Kuzminszky szépen lefésült hajjal s megnyírott szakállal került elém.

Így még kevésbé tetszett. Medvének tökéletes volt. Miért nem maradt annak?

Atyuska példálózásaiból megértettem, hogy ő neki az volna kedvére, ha én Kuzminszkyhoz mennék nőül. Hogy e derék ember előtt milyen nagy carriére áll. Még miniszter is lehet belőle. És belőlem a czárné udvarhölgye. Csak azért sem kellett.

Ekkor vetődött oda a kazáni kastélyunkba egy új alak, a kit e néven mutattak be: Durancsics Barilla Mirkó gróf. Délszláv indigena volt: az udvarnál benfentes.

- Délszláv grófok csak Horvát-Szlavonországban vannak, - szólt közbe Octáv.

- Tudom. Ez valami kiváló példánya volt a kicziczomázott férfinak. Haja, bajusza, oldalszakálla, szemöldöke szénfekete, arcza, ajka piros, fogai ragyogók, s azokat szerette mutogatni. Ezredesi egyenruhát viselt egész sor érdemrenddel a mellén s daliás alakja volt. A társalgása is nagyon élénk volt, tudta a franczia mondatokat keverni a beszéde közé s érdekesen pletykázott a szentpétervári előkelő társaságokról. Ez az ember tetszett nekem. Az apám azonban nagyon hidegen bánt vele. A minek én megtaláltam a magyarázatát abban az összeállításban, hogy atyuska a kedvencz tervét, a kormányzóval lehető házasságomat látja az által veszélyeztetve. Ez még önfejübbé tett. Hisz az ember magának házasodik, nem az apjának. Én a magamviseletével bátorítottam Barilla grófot. Megvallom bűnömet, terhemre is volt már ez a gyámkodás alatti unalmas élet: csábított a fényes udvari világ. Az atyám nem nyithatta meg azt előttem, mert őt onnan az új czár környezete elvadította, a minek az okait én nekem senki sem magyarázta meg. A szívem nem szólt bele: csak a hiúságom beszélt. Annyira mentem, hogy bátorságot adtam Barilla grófnak egy napon az atyám előtt ünnepélyesen megjelenni s a kezemet megkérni. Vártam rá az atyám olvasószobájában.

Barilla gróf előadta a kérését.

Az atyám az én jelenlétemben a következőket mondta az én kérőmnek. Nagyon jól emlékezem rá. Szakaszokra volt osztva a beszéde s én azokat öntudatlanul számláltam az ujjaimon: egy - kettő - egész hétig.

- Tudod, kedves Durancsics Barilla Mirkó gróf, hogy én te neked mindenkor nagy tisztelőd voltam és senki annyira nem ismeri a te kiváló tulajdonságaidat, melyek téged a társaság ragyogó csillagává tesznek, mint én. Ezredes vagy, a vitézségi érdemrend tulajdonosa, a harcztéren szerezted babéraidat. Igaz ugyan, hogy hőstetteidet csak a dauriai védtelenül fölégetett falvak s lemészárolt fegyvertelen parasztok csontjai hirdetik; hanem a diadalaid kétségtelenek. Azt is tudom, hogy kitünő diplomata vagy, a kormány jobb keze. (Majd azt mondtam: a bal keze.) Ha valahol a Balkán-félszigeten összeesküvést kell csinálni, vagy a saját fajodnak egyik törzsét a másik ellen felingerelni, hát oda téged küldenek. Hanem hát ez tudomány. Dicséri az emberét. Azt is tudom, hogy gazdag vagy, szerencsés kezed van, s nem akarok hitelt adni azoknak a hireszteléseknek, a miket rád bízott tartományok kifosztásáról terjesztenek; azt meg épen nem hiszem el, hogy a kártyán ki tudod korrigálni a szerencsét. Hogy szép férfi vagy, azt, a ki rád néz, láthatja; alakod daliás, arczod fiatal. Hogy honnan hozatod a kozmetikumaidat? Azt én bizony nem kérdezem, arra sincs gondom, hogy a vállaidon és a czombjaidon viselsz-e Reithoffereket? Hogy jó czimbora vagy, az elismert dolog, s a ki három nap, három éjjel győzi az ivást s a vele járó virtust, mint te, az én előttem bámulatra méltó talentum.

- Hogy kitűnő társalgó vagy s az asszonyok mulattatásában remekelsz, azt bizonyítja, hogy nem hiába jártál három esztendeig Párisban a moulin rouge és a closerie de lilas magasabb akadémiáiba. Mindezeket a kiváló szép tulajdonságaidat megkoronázza előkelő származásod. Az apád, Durancsics Péró, elsőrangú sertéskereskedő volt Belgrádban. Az anyád azonban ragyogó szépség volt. Így jutottál te a Barilla grófi névhez, melynek viselője szlavóniai mágnás volt, s tégedet adoptált. Ezért te volnál az ideál egy apára nézve, a kinek a szerencse kinálkozik, hogy egyetlen leányának a jövendőbelijét keblére szorítsa.

- Hanem hát, édes Durancsics Barilla Mirkó gróf, a miért a feleségemet halálra tánczoltattad, azért nem bocsátok meg neked soha, s megtiltom neked, hogy az én házam küszöbét még valaha átlépd!...

...Ezt a napot jegyezd fel magadnak Andrejevics Alexej! Lesz ennek éjszakája.

Ekkor tudtam meg madame Waimönentől, Ragnhilda anyjától, ki nevelőnőm volt, anyám halálának történetét, a mit előttem mind az ideig eltitkoltak. A fiatal Szümbéke a moszkvai világzajban keresett kárpótlást ifjúkori ábrándjaiért, szinházakba, tánczvigalmakba járt; a férje szabadjára hagyta, engedte mulatni. Gyöngédségét tömörebb módszerekkel tudta nyilvánítani. Ritka becsű ékszerekkel halmozta el nejét. Palotáját megnyitotta a divatvilág előtt, s annak pompájával fejezte ki férji szeretetét. Muzeumot alapított a leghirhedettebb régi és újkori művészek remekeiből, a miről külföldi hirlapok is beszéltek. S nejének arczképét a czár udvari festőjével, az ön hazafiával, Zichy Mihálylyal festette meg. Erről tudom, hogy milyen szép volt az anyám.

- Hasonlított a herczegnőhöz?

- Egészen más volt: én az atyám vonásaira ütöttem. Egy tánczvigalom alkalmával aztán a szenvedélyesen udvarló Barilla gróf háromszor körülvalczereztette az anyámat a nagy báltermen, s akkor hűsitőül hozott neki egy pohár jeges barbarászt, s attól az anyám negyednapra meghalt. Ilyen emlék kötötte az én első kérőmet a mi családunkhoz.

- E megszégyenítés után valószínűleg letünt Barilla gróf a láthatárról, - mondá Octáv.

- Majd megtudja ön tőlem. Ezentúl kezdett el csak sorsom ördögévé válni. A daemonok valamennyien, Asmodái, Luczifer, Beherik szégyenelhetik magukat mellette. Ez jobban értett hozzá.

- Milyen is az az ördög? Orthodox templomaink tele vannak a képével festve: látható az az utolsó besszarábiai beszerikában is. Csúf, szarvas, bozontos fejű, kilógó veres nyelvű kecskebak, tüzes vasvillával a kezében, a ki a megnyilt földből támad elő, pokoltűz lángjai közepett, s keresi a bűnöst, a kit kárhozatra czepeljen. Dehogy ilyen az ördög! Az egy eszményi szép férfialak, a ki nem a pokol torkából, hanem a ragyogó holdudvarból száll alá, aztán nem is a bűnt keresi, hanem a legtisztább, a legeszményibb indulatokat, hogy azok miatt vigyen bennünket a kárhozatra.

Atyám nagybecsű képgyűjteményei között találom Zichy Mihálynak eredeti kartonjait a Lermontoff „Daemon” költeményének illustratióiból.

- Zseniális képek! Jól ismerem. - Szólt közbe Octáv.

- Ilyennek képzeltem én is az igazi sátánt. De hát ezt nem lehet a templomok falára festeni, mert az asszonyok mind belé szeretnének.

Barilla kikosarazása után az atyám részéről, nem sokat gondoltam a férjhezmenésre. Még alig voltam tizennyolcz esztendős. Nem is hevített semmi indulat, semmi vágy, ösztön: egyedül nőttem fel, nem jártam iskolába, a hol a hittanító szép példákat mutogat fel a növendék-leányoknak Deliláról, Thamárról, Bethsábáról, s a mit az fel nem világosított, elmondja egyik leány a másiknak, a ki már többet tud. Nekem a nevelőnőm csak az evangéliumot magyarázta. Tizenhat éves koromban az volt a föltett szándékom, hogy apácza leszek. Miért is nem maradtam meg annál? - Az atyám lebeszélt róla. - Pedig az oly szép lett volna: élő alakban felszállni az égbe!

Octávnak kezeügyébe esett Tarantilla selyem khalátjának hosszan lecsüggő gimbes-gombos ujja, önkéntelen kezébe szorította azt.

Tarantilla elmosolyodott.

- No, no! Hiszen nem szállok fel.

Tarantilla herczegnő erre elkábító bájos mozdulatot tett, oldalt dűlve a szőnyegdiván vánkoskarjára, s kezével inte Octávnak, hívólag, hogy üljön mellé a kerevetre.

- Üljön mellém, így nem jó helyzetben vagyunk. Én nemsokára paroxismusba jövök: meglep a pythiák szent őrülete. Ön már látott dühbe jött fenevadat; de olyat, mint én, még soha. Majd, mikor el akarok futni, tartson vissza s ha a hajamat tépem, fogja le a kezemet.

- Inkább ne mondja el a herczegnő, ha úgy kínozza a visszaemlékezés.

- De önnek meg kell azt hallani: önnek végig kell azt szenvedni velem. Ön rálépett a talizmánra, arra megjelent önnek az ezeregyéjszakai szellem: most már küzdjön meg vele. Fél tőlem? Én is félek magamtól! Látja, hogy a szobáimban nincs tükör?

(Valóban nem volt tükör az egész villában.)

- Menjünk tovább. Atyám igen finom érzésű ember volt, s engemet a gyöngeségig szeretett. Érezte, hogy rám nézve milyen kínos helyzet a kazáni kastélyunkbani időzés. Czélt látok benne. Az a gondolat üldöz, hogy a kormányzót, Kuzminszkyt akarják minden módon férjemmé tenni. Atyám kitalálta, hogy mi nyugtalanít. Odajött hozzám, megsimogatta a fejemet. „Ne félj kis lyánykám: nem maradunk Kazánban a nyáron. Felmegyünk Szentpétervárra, ott töltjük a nyarat.” Ez rám nézve a megváltás volt. Szentpétervár nem olyan főváros, mint a többiek, a honnan a nyár idején menekül mindenki falura, erdőbe, hegyekbe. Itt akkor van élet. Az úri rend, az előkelő világ a Néva szigetein mulat s minő pompát tud űzni a hosszú nyári napokkal, a melyekben a szürkület és az esthajnal csaknem összeolvad.

- Ismerem, ott voltam egy Masinka-ünnepélyen.

- Aztán a mi engemet jobban érdekelt, mint a regatták, kerti ünnepélyek, tüzijátékok, az a sok műkincs, a mi az orosz császárváros palotáiban összegyűjtve található. Atyámnak is kiváló képcsarnoka volt moszkvai palotájában; de többnyire régi mesterektől, a kikhez én nem értek. Mikor azt mondták, hogy ez a Velasquez, ez a Rembrandt, ez a Van Dyck, ez a Rubens százezernyi rubeleket képvisel, tudatlanul vontam vállat: nem igen voltam tőlük elragadtatva. De az újabbkori festők műveiért már rajongtam. Egy Makart, egy Munkácsy, egy Verescsagin festményeit meg tudtam érteni. Az újabb időkben ismét egy új művészi tehetség merült fel, a kinek a munkáit gyönge másolatokban közölték a képes lapok; orosz volt: Stefanovics Wladimir Reznin.

- Emlékezem a nevére. De hamar letünt.

- Le ám. Szólt Tarantilla herczegnő s a vékony selyemfátyolt, mely fejéről aláhullt, arcza elé húzta, mintha el akarna valamit takarni vele: nem az arczát, hanem azt, a mit lát.

- Egy műtárlaton megláttam ezeknek a képeknek az eredetijeit. Engemet azok nagyon érdekeltek. Többnyire a keleti népélet alakjait ábrázolták: a legtöbb az én népfajomat, a tatárt mutatta be. Szegény anyám kis gyermek koromban sokat beszélt nekem a mi tatár népünkről. Cselédjei is mind tatárok voltak. Talán van is a szívünkben valami beleszakadt gyökérszál, mely a törzshöz visszavon. Én sokszor visszatértem Reznin képeihez. Azok nagy részletességgel voltak kidolgozva: minden gomb, minden hímzet pontosan megfestve, s az arczok oly élethívek; valamennyi oly ismerős. De valamennyi kép között a Reznin kiállítási termében leginkább hatott a kedélyemre egy mellkép. Fiatal férfiarcz, homlokán kétfelé választott aranyszőke hajjal, kétfelé göndörült vereses szakállal s az ajkakról lesimuló bajusszal. Nagy búzavirágszín szemei az ég felé voltak emelve: valóságos Krisztus-fő; - kék palást volt rajta.

Atyám, kinek kiséretében látogattam meg a kiállítást, észrevéve, hogy mennyire érdeklődöm Reznin festményei iránt: odasugott valamit a képtárőrnek, mire az oda settenkedett hozzám.

- Herczegnő. Ha kedve volna e képek közül egyet kiválasztani, ő herczegsége felhatalmazott, hogy azt küldjem a palotájába.

Ennek én nagyon megörültem.

- Mind eladók ezek a képek?

- Még eddig nem akadt rájuk vevő, mert a művész igen magas árakat szabott.

Én rámutattam a Krisztus-főre: ezt választom.

Erre a képtárőr olyan csodálatos módon kezdett el mosolyogni s a kezeit dörzsölte, macskahátat görbítve.

- Ez talán nem eladó? - kérdém.

A képtárőr erre a csodás mosolygásnak megfelelő hangkifejezéssel susogá:

- Meglehet, hogy kegyelmességednek, herczegnő, ez is eladó. Ez a művész saját arczképe, saját maga által festve.

Tehát én a festő Reznint néztem el az én uramnak, Messiásomnak.

Most már bántott a szégyen, a harag.

A szégyen, a fölött, hogy én, mint egy falusi guvat, egy arczképet akartam megvenni, s a harag, hogy miként mer egy ember az életben Messiás-képet bitorolni, s aztán magát lefesteni, kiállítani, hogy az áhítatos közönséget megtévessze.

Bosszúsan hagytam el hirtelen a képtermet. Sokan voltak ott! azt hittem, hogy mind rajtam élczelődnek.

Az apámnak feltünt a viselkedésem. Ő igazi orosz nemes volt: büszke a rangbeli emberekkel szemben, kiméletlen a rossz szívű hatalmasok irányában, a kiknek szeretett (mint maga mondá) a beleikbe markolni: a hogy azt Barillával tanusítá; de gyöngéd mindenki irányában, a ki munkás, legyen az művész, vagy földmíves: a parasztnak mindig ő köszönt elébb az úton. A festőket különösen nagyrabecsülte. Bántotta őt az, hogy a Reznin kiállításából egy képet sem vettünk meg. Ezt jóvá kellett neki tenni. Másnap elvitt magával a festő műtermébe. Ott találtuk őt a festőállványa előtt ülve. Csakugyan hasonlított a feje a rendesen megfestett Krisztusképek bármelyikéhez. Az a kék palást rajta a festőbluz volt. Atyám rögtön azon kezdte, hogy elmondta a művésznek, mennyire megtetszett nekem az önfestette arczképe, most tehát arra kéri fel a művész urat, hogy vállalja el az én arczképem megfestését. - Erre Reznin azt mondta, hogy csak a műtermében fest, mert a palotákban nincs jó világítás. - „No, tehát ide fog jönni a leányom.” Ez hát rendben volt. Most következett az alku. Mibe kerül az arczkép? - A művész azt mondta, hogy nála szabott ár van: nyolczezer rubel. Az atyám azt viszonozta, hogy ő tízezer rubelt szánt a képért. Erre a művész kiegyenesedett s azt felelte, hogy a mit ő kimondott, az megáll: nyolczezer rubel a szabott ár. Ekkor az atyám elkezdte a művészt felvilágosítani, hogy ő engem tatár nemzeti jelmezben akar lefestetni, a mi csupa hímzés, drágakő, sallang: azzal a szokottnál több munka lesz, a mi fölér a különbözettel, míg végre a művész meg hagyta hajlítani az akaratát s beleegyezett az apám ajánlatába.

Nekem ennél a furcsa alkunál nagyon megtetszettek mind a ketten: az apám úgy, mint a festő.

Másnap mindjárt megkezdődött az ülés. Waimönen asszony kíséretében jöttem el a festő műtermébe a kitűzött órában, déltájon, a mikor legjobb a világítás. Waimönen asszonyon kívül, ki most már társalkodónői állást foglalt el mellettem, még az én jó Doruskám is velem jött: egykor dajkám, most bizalmas cselédem, hűséges jó lélek, a kinek azért kellett bennünket kisérni, hogy a jelmezemet és az ékszereket tartalmazó rézládikót magával hozza. Hogy milyen nagy bizalma volt az atyámnak ez öreg cselédhez, az bizonyitja legjobban, hogy a családi ékszerládát, a valóságos kincstárt is rá merte bizni. Azt mondják, hogy az anyám ékszerei több százezer rubelt értek. Azoknak egy részét ő még az őseitől öröklé, azok között ezt a ferronièret fekete igazgyöngyökből, a mit ön most a fejemen lát; a gyémántokat és smaragdokat azonban már az atyámtól kapta ajándékba.

A herczegnő felvett egyet a szőnyegre dobott papucsok közül, melyek borsó nagyságú solitairekkel voltak ékesítve.

- Ha a Doruska egyet e papucsok közül felhúzott volna a saját lábára, azzal elfuthatott volna a Kaf hegyig. Megőrzött mindent hiven, ő végezte velem a festő modell-öltöztető szobájában a jelmez-feladást, az ékszer-felrakást: én úgy léptem ki készen a festőterembe.

Egy perzsa szőnyeggel beterített állvány volt számomra elkészítve, melyen trónus alakú karszékben foglaltam helyet. A Doruska azalatt az öltözőben maradt: társalkodónőm pedig a nagy műterem egyik szöglet-pamlagján igyekezett az időt eltölteni az asztalon felhalmozott fényképekkel és illusztrált albumokkal.

Reznin különben is arról volt ismeretes, hogy nagyon lassan dolgozik, minden részletet apróra megfest. Nálam különös jó alkalma volt rá, az öltözetem muszelinjának szokatlan bágyadt színei, azokon az álomképnek látszó szőtt virágok, a bársony lángja, redőinek hamva a festő színérzékének erős próbául szolgált, a paszomántok fonalai, a filigránok czikornyái egész türelmét követelték, s azt ő oly lelkiismeretesen pazarolta, hogy még a hol a gyémánt szivárványcsillagot vetett a szövetre, azt is odafesté.

Hát még az arczczal mennyi fáradsága volt, minden ecsetvonásnál rám nézett, a szemöldeit összevonta, elővett egy zsebbeli kis tükröt, abból vizsgálta a képet. Nem volt vele megelégedve. Néha lecsapta az ecsetet és a palétát a kezéből, s lankadtan ereszté le a karjait: „Nem tudok semmit,” rebegé.

Én aztán leszálltam az ülőhelyemből, odamentem a képet megnézni: „Hisz ez nagyon jó!” - „Dehogy jó, dehogy jó!” szabódott a művész; én meg voltam a képemmel elégedve; de ő nem. Mindennap változtatott rajta. Egyszer túlságosan napsütötte volt az arczszínem; máskor meg nagyon is sok volt benne az incarnát. Én már kezdtem vele zsémbelni, a hogy szoktak türelmetlen modellek, mikor elnéztem, hogyan kapkod az ecsettel hol az egyik, hol a másik festékpettyhez: „Ne vegyen annyi pirosat hozzá! hát azzal a sárgával mi lesz?” - Milyen hizelkedéseket kellett e közben hallanom: a szakértő szájából türni kell azokat. Hogy soha ilyen arczszínről nem volt még fogalma. Ez az átlátszóság! - Ez a beszélő kifejezés az ajkakon.

Octáv nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon: „Erről nemcsak a festők beszélnek”.

Negyvenszer ültem már az arczképemhez, naponkint másfél óráig. A ki csak látta a képet, mindenki a megszólalásig hűnek találta. A Doruskának is megmutattuk. A jámbor lélek úgy el volt tőle ragadtatva, hogy meg akarta csókolni. A festő a nyakkendőjénél fogva rántotta vissza: a szájához ragadt volna a festék.

A negyven nap alatt őszre vált az idő. Az atyám türelmetlen volt már: égett a sarka a vadászatra mehetéstől. Mindennap eljött megnézni a képet. „Tökéletes már!”

Reznin azt vetette ellen, hogy még az egyik kéz nincs kidolgozva: még az egy pár napi dolgot fog neki adni. Az apám azt mondta, hogy ő már azt nem bánja: ő elmegy vadászni: neki már így is jó a kép, s ráerőltette a művészre a kialkudott díjat, a bankárjához intézett utalványban.

- S nem jutott eszébe a herczegnek a féltékenység? - kérdezé Octáv.

- Ezt mindjárt az elején kérdezhette volna ön. Félteni! Egy herczegnek! uradalmak, paloták, bányák urának! Kit? A herczegkisasszonyát! A fejedelmek unokáját! És kitől? Egy czigánytól! Mert előttünk előkelő urak előtt az mindegy: piktor, poéta, komédiás, czigány: - s azok között még a czigány a legelőkelőbb; mert ő született czigány; de a többi csak szegődött bohémien, mint Puskin Atlenkója. Aztán hiszen ott volt velünk Waimönen asszony, az erény szigorú őre, a ki minden kiejtett szót ellenőrizett.

Tarantilla nagyot sóhajtott. Elbeszélésének olyan szakaszához ért el, a hol az őszinte vallomás nehéz. Érezte annak a súlyát. Fölkelt a diványról és átült egy lófejjel ellátott perzsa székre, háttal fordulva Octáv felé, s aztán csak így mondogatta a történetét, mintha csak annak a paradicsommadárnak beszélne, a ki egy faragott teafa rámás ernyőjére volt hímezve.

- Nagy csalódás azt hinni, hogy a hizelkedő szó, a szerelmi vallomás csábítja el a leányt. Leányt mondok; mert a nő egészen más teremtés. Más szavak azok, a mik megigéznek. Érdekes beszédnek tetszik, eszményi tárgyakról, a miknek semmi köze a szerelemhez, és mégis a szívbe lopódznak, ott fészket vernek. Ugyan ki fogna gyanut akkor, a midőn egy művész azalatt, míg az arczképet festi, az élő mintának művészete dicsőségéről beszél: lelke a legmagasabb régiókban csapong: ragyogtatja szellemét, kitárja egész tudását, megismerteti vele büszkeségét. Királyok, hadvezérek nem vivnak ki olyan diadalokat, mint a festő. Neki van adva az Istenerő: alkotni, teremteni, s az ő alkotásai megmaradnak - még a katakombákban, a Vezúv lávája alatt is. A festőt megérti az egész világ: nem kell neki tolmács, fordító, sajtó: ő egymagában teremt. A festő nagy úr! Nagy birtokok dinasztái alól elfut a föld, milliomosok zsákjaiból kihull az arany, nagy hatalmas emberek megbuknak, porrá lesznek - a festő kincseit nem veheti el senki; - a hová a festő állványát felállítja, az az ő dominiuma; a monogrammja ott a vászna szegletében a legfenségesebb czím; a festő a legfüggetlenebb úr a világon.

Ezek ám a csábító szavak! Egy új, ismeretlen tündérvilág káprázata.

Aztán vannak még csábítóbbak is.

Mikor a művész a bohéme-életről beszél.

Arról az aranyos nyomorúságról, a mi a művészek éltető eleme. Milyen kevélyek, mikor semmijük sincsen, milyen boldogok, mikor nem tudják, hogy holnap mi lesz? Milyen tréfás eset volt az, mikor a kezdő művészt megszólította az utczán a szabója, hogy nem festené-e meg az ő arczképét? - Dehogy nem: egy prémgalléros téli kabátért. A szabó sokallta az árt. - Tudja mit? Én nem kívánok egy egészen új arczképet, van nekem egy portrém, a mit ezelőtt tíz évvel pingáltak; de az már nem hasonlít hozzám, fesse az úr nekem azt keresztül vénebbre.

S a piktor és a szabó végre megegyezett a régi arczkép festői megvénítésében egy téli kabátért, mindössze is a szabó lealkudta a sealskin gallért macskaprémes gallérra. Milyen irigylésre méltók azok az „urak”, a kiknek semmijük sincs!

De a legbeszélőbb csábítás volt maga az arczkép. A művésznek a lelke beszélt abból. Nem az ecsetje dolgozott, hanem a szíve. Ha egy nő meglátta a képet, azt mondta rá: „A festő szerelmes volt a mintájába! „ Én is azt tudtam meg belőle. - Hát ez ellen nincs ellenőrzés. - Igy hull a lepke a lámpalángba. Talán a lepke is azt hiszi akkor, hogy az égbe hull.

De hát az ideális szárnyaláson kívül még volt számunkra a közönséges muszka próza is. Waimönen asszony ott ügyelt ránk a szögletben ülve, mint a pók-anya, hogy valami gyanus szóváltásba ne keveredhessünk; de nem ügyelt Doruskára.

Doruska pedig az én hívem volt. Gagyogó gyermekkorom óta ő gyügyögtetett. Ő tanított járni. Most is azt tette: járni tanított. Előbb csak tipegni, ide-oda botorkálni, aztán mind merészebb lépéseket tenni: - nagyot ugorni!

Az ám a „salto mortale!” Mikor egy leány, a kinek még nincs fogalma az életről, beleveti magát abba a forgatagba, a melyből mint asszony kerül elő; - boldog asszony? vagy élőhalott asszony?

Mi Wladimirral Doruska által folytattunk egymással levelezést. Őrültség volt. Erről nem tudhatott semmit Waimönen asszony.

Arra képtelenség lett volna gondolnunk, hogy atyám beleegyezését megnyerjük összekelésünkhöz. Egy herczegleány, meg egy theakereskedő fia! S még azonfelül olyan ember, a kinek fizetnek azért, hogy dolgozik!

Hiszen szeretjük a czigányt! Mikor jó kedvünk van, össze is csókolózunk vele. Ha képet fest, árán felül megvesszük; - de ha egy herczegnő felé meri kinyújtani a kezét, korbács a hátára!

Nem! Az egyenes úton járásra gondolni sem lehetett: ott minden lépésre van egy akadály; hanem átugrani az árkot, aztán neki az avarnak, az ingoványnak! a hogy sokan teszik: - sokan oda is vesznek.

Azt mondják, az őrültségben rendszer van: a mienkben az volt. Nem jól mondtam: csak az enyimben. Majd megtudja ön azt. - Nem tudom tovább mondani. Minden idegem fáj bele, ha ezekre visszaemlékezem.

Ezzel a hölgy leugrott a székről, a papucsait sem húzta fel, csak úgy szaladt mezítláb az elefántcsont asztalkához, melyen egy kristálypalaczk állt, apró pohárkákkal: abban valami chinai szesz volt, melynek tüze, a míg a gyomrot égeti, az idegeket elaltatja. Előbb tölteni akart belőle egy kis pohárkába; de a keze úgy reszketett, hogy mind a pohár mellé töltötte a liqueurt, végre az egész palaczkot kapta az ajkaihoz s nagyot huzott belőle. „Ez az én mentőszerem.”

Azzal nagyot nyujtózott, karjait hátrafeszítve félig kínból, félig kéjből, s egyszerre csak hanyatt vetette magát a vastag puha szőnyegen, karjaival eltakarva az arczát.

Octáv felkelt s odalépett hozzá, ajánlkozva, hogy felemelje.

A nő intett neki, hogy csak maradjon a helyén.

- Rendben vagyok már. Semmi baj! Jó ez a Fu-Cheu. Kóstolja meg ön is. Mesélni fogok tovább.

Azzal végignyult a szőnyegen, megfordulva, hogy a tenyereibe támaszthassa az állat.

- Magamra veszek mindent. Én voltam a bűnös. Én csábítottam el azt a Salvator fejű művészt: én csaltam le az égből. Ha ott maradt volna, talán most glória körítené a fejét. Szent volna, halhatatlan volna. Nekem az tetszett benne épen, hogy olyan szent volt - az én lelkem előtt.

A nő elkezdett keserűen zokogni, tenyereit arczára tapasztva.

- Herczegnő, - monda Octáv, - ön szenved ez emlék miatt. Talán halasztanók el holnapra a folytatását.

- Nem! Nem! - szólt Tarantilla, heves mozdulattal térdre emelkedve. - Ezzel a megkezdett történettel végigmondatlanul nem lehet alunni menni. Te lélek, álld ki! Ha fogantattad ezt a szörnyet, vajudj vele, hozd világra!

Azzal úgy maradt térden állva, s a míg beszélt, elkezdett a lecsüggő övlánczaival malmot játszani, mint egy gyermek.

- Én szőttem, fontam ezt a tervet. Titokban fogunk megesküdni, s aztán hajóra ülünk és elszökünk. A tengeren nem üldözhetnek bennünket.

Én magammal viszem az anyámtól örökölt ékszereimet, a mikért külföldön nagy összeget fogunk kapni, Reznin is megkapta már a tizezer rubelét az arczképemért. És ha semmink se volna is! Én már éheztem arra a piritós kenyérre, a mit a bohemien asszonya a vas kemenczénél paráhol, foghagymával bedörzsölve. Igen! igen: az ananász, a muskatály illata undorító, a foghagymáé az édes! A nyomoruság arra lesz jó, hogy nevetünk rajta! Haha! Egy szalmazsák, a melyben egerek czinczognak: és egy mennyország hozzá!

Hiszen elszökni egy őrült szerelmes párnak könnyü. De elszökni úgy, hogy a törvényes egybekelés minden formái megtartassanak, ez a nehéz feladat! Ellopni a becsületet!

És mi meg tudtuk ezt oldani. Reznin titokban beszerzett mindent: az előleges egyházi kihirdetés alóli fölmentvényt, a papot, a ki az esketést végzi, a két tanut a szertartásnál, aztán az utlevelet Európára és Amerikára: álnév alatt, hamis személyleirással; megalkudott egy franczia gőzös kapitányával, hogy rögtön induljon el esküvőnk napján a kronstadti kikötőből s szállítson bennünket megállapodás nélkül Génuába. Hogy ez mind csodamódon megtörténhetett Oroszországban, a papság és rendőrség hatalomkörében, ennek csak az lehet a magyarázata, hogy vagy Rezninnek voltak hatalmas pártfogói, vagy az atyámnak hatalmas ellenségei; talán e kettő is együtt.

Azon a napon, melyre titkos esküvőnk és szökésünk tervezve volt, előre küldtem Waimönen asszonyt és Doruskát az ékszeres ládával. Magam hátra maradtam. Azért, hogy az atyám arczképétől bucsut vegyek. Olyan szép öreg ember volt. Mindig sajnáltam, hogy leánya vagyok. Mestermű volt az arczképe, hosszú prémes kabátjával, izmos kezében a görbe fogantyus bot. Félve közelitettem hozzá s összekulcsolt kézzel könyörögtem neki, hogy bocsásson meg. Nem felelt semmit. Arczképeknek ez a szokása. Ajkamat közel vittem a kezéhez, hogy megcsókoljam. Nem mertem hozzáérni. Attól féltem, hogy azzal a kampós bottal megüt! Oh bár ütött volna meg! Aztán bérkocsiba ültem s elhajtattam Reznin lakására. Úgy voltam öltözve, hogy esküvőre is, utra is mehettem.

Mikor beléptem Reznin műtermébe, ijedten rezzentem össze. Egy idegen arcz fogadott. Rövidre nyirt haju, bajusztalan, szakállatlan férfi. Csak a mikor megszólitott, ismertem rá. Reznin volt az.

- Mit csinált ön magával?

- A mit kellett. Az utlevelem személyleírásához tettem magam hasonlóvá.

- De azt meglátja majd Waimönen asszony és Doruska is.

- Gondoskodtam már róluk.

Azzal kinyitotta az öltöző ajtaját. Waimönen asszony a pamlagon feküdt, Doruska a medvebőrön. Aludtak. Reznin rendesen reggelivel szokta őket fogadni. Waimönen asszony a csokoládét szerette, Doruska pedig a tojásos puncsért rajongott. Ezuttal egy adag „hélauhindi” vegyült a csészéjükbe, a mi biztos álomhozó szer.

És én le nem tudtam a szemeimet venni Wladimir megváltozott arczáról. Hogy megszünt Krisztusfő lenni! Igaz, hogy legnagyobb áldozat, a mit a férfi nőért megtehet: arczának díszét learatni! Én nem tettem volna meg.

Most már ez az arcz az enyém volt; de nem volt az én Salvator-képem.

Semmi sem jött közbe. Minden czeremónián átestünk fennakadás nélkül. Nem akarom ennek a napnak az érzéseit visszaidézni. Valami kinzó keveréke volt az a vágynak, az örömnek és a rettegésnek, a bűntudatnak. Tudtam jól, hogy a mit teszek, azzal atyám haragját idézem magamra, hogy azokból a fényes körökből, a mikben eddig ünnepeltek, körülrajongtak, száműztem magamat. Daczolnom kellett velük. De ez a dacz még inkább fájt. A mellett folyvást rettegnem kellett attól, hogy merényletemet felárulják, felfedezik. Ha rajta vesztünk, akkor Wladimirra rettenetes sors vár: talán a szibériai deportáczió. Az is átvillant az agyamon, hogy a mikor én a családi ékszereket magammal viszem, azzal valóságos tolvajlást követek el; mert hisz azok még nem váltak az én tulajdonommá: azok egy főuri család ereklyéi, a mik csak diszítésül voltak rám bízva; én most aljas bűnt követek el! Nagynak, hatalmasnak kellett lenni annak az indulatnak, a mi ennyi lelki vádat elkábítson. Benne voltam már a forgatagban: nem tudtam, hogy merre visz. Csak a kisérőm karjába kapaszkodtam, a többit biztam a vak sorsra.

A templomot elhagyva, bérkocsiba szálltunk, a bérkocsiból egy propellerre a Néva partján, annak a födélzetéről dereglyére, az elvitt a franczia gőzhajóra. Ez mind olyan volt, mint egy zűrzavaros álom. Csak arra az egyre emlékezem, hogy mikor a dereglyéről fel kellett hágni a gőzhajóra, Wladimir nem engemet segített kapaszkodni, hanem az ékszeres szekrényemet vette a hóna alá; nekem egy matróz karjába kellett fogóznom: a miért én egy kicsit nehezteltem. Nem tudta a casettet a matrózra bízni s a helyett engemet venni a karjára?

No de végre itt voltunk, a hová törekedtünk. Kivül a világon; egy hajó födélzetén. Oh, mily csillapító érzés: nem tartozni többé a világhoz! Kirugni a földet magunk alól! Eltaszítani a láthatár alá az egész gyülöletes emberi társadalmat! Ezt az irigyekből, rágalmazókból, kémkedőkből, kárörvendőkből, csúfolódókból, tettetőkből, otthon vétkezőkből, ottkinn szenteskedőkből összedagasztott tömeget! Oh, milyen boldogság nem látni semmit a világból, mint a véghetetlen tengert: a nagyszerű semmit! S ennek a semminek a közepén kezünkben tartani annak a kezét, a ki ránk nézve a minden.

Hanem ez a boldog érzés csak addig tart, a míg a gőzös kivitorlázik a biztos öbölből a magas tengerre.

Ott egyszerre megváltozik a kedély.

A tenger nem patrónusa a szerelmeseknek. A mint a hajó dülöngélni kezd, a tóduló hullámok hosszában fölfelé emelgetik, az idegeket egyszerre kínos izgatottság lepi meg. Minden zsigere fél az embernek. Az agy felháborodik. Megfordul Aesopus meséje: a gyomor lázad fel valamennyi életműszer ellen. A lélekerő megsemmísül.

S óh, mily rettenetes egy férfit látni, a kit a tenger tett nyomorékká: azt az athlétát, azt az eszményi szép alakot, fetrengve, összezsugorodva, az aesthetica minden fogalmait meggyalázva: a kétségbeesés kifejezésével az arczán, a tehetetlen rémület üvegfényével a szemeiben, meggyávulva, megalázva, férfierejétől megfosztva.

Én úgy láttam a vőlegényemet. Az egész uton ápoltam, vigasztaltam, - szidtam is! Hogy tud olyan gyáva lenni férfi létére! Rám nem volt hatása a tengernek. Az én tatár idegeim daczoltak vele.

Ilyen volt az én nászutazásom: ezek voltak az én mézes heteim.

A háborgó tenger egy napi szünetet sem engedett. A hajóskapitány biztosított róla, hogy ennek nem ő az oka, hanem a napéjegyeni szelek. Ebben a hónapban rendesen így szokott az lenni. Az én Wladimirom nem tudott hamarább talpra állni, mint mikor Genuában partra szálltunk. A tengeri betegség egészen elcsigázta. A leborotvált szakálla felverte az arczát, mert borotválkozni a hánykódó hajón nem lehetett; s a miatt úgy nézett ki, mint egy pávián. Beszélni is alig tudott, be volt rekedve és nyögött. Nevethetném volt, mikor ránéztem. Dühös volt rám, hogy hát én miért nem szenvedek? Rinoczerosznak nevezett.

Genuában a hotel Isottába szálltunk meg. Én rögtön orvost hivattam: Wladimirt ágyba kellett fektetni. Este volt; az orvos megtudta a baj okát, a tengeri betegséget, rendelt valami egyszerü teát s mindenek felett nyugodalmat ajánlott. Mi az első szárazföldön töltött nászéjünket úgy éltük át, mint Nureddin herczeg és a menyasszonya, a kettőnk közé fektetett kivont karddal.

Másnap reggel ismét eljött az orvos: engemet átküldött a beteg szobájából a saját öltözőmbe, s hosszasan kikérdezte Wladimirt. Azután átjött az én szobámba.

- Signora, monda, én orvos vagyok, előttem őszintének kell lenni. Önök nem angolok, a kiejtésük elárulja. Önnek a férje nem sportsman, ki tornázásban, lovaglásban edzette meg az izmait, hanem egy túlizgatott artista: mondja ön meg nekem az igazat. Én azután megvallottam neki a valóságot. A hamis útlevelünkön kívül az igazit is elhoztuk magunkkal. Férjem festőművész, ki az utóbbi időkben túlfeszített munkássággal sietett a megkezdett képeit befejezni. „Akkor ismerem a baját, monda a doktor, kezdődő neurasthenia, veszedelmes baj, ha elhatalmasodik, de meg lehet tőle szabadulni, ha okosan kezelik. A beteget őrizni kell minden izgalomtól, felindulástól, főképen a dolgozástól. Reggel masszirozás, langyos fürdő. Thea, kávé, szivar tiltva van neki. Délben frugális étkezés. Azután csendes séták: inkább kocsin, mint gyalog; aztán, a mint fizikailag összeszedi magát, csak el innen Genuából: ez nem idegbajosoknak való hely; fel a Riviérára, Mentonéba vagy Nizzába. Fődolog a szórakozás.”

Én híven követtem az orvos utasításait. Szép feladat egy beteget ápolni, a kit szeretünk, kivált egy idegbeteget. Annak minden mozdulatát megfigyelni, a szeme járásából kitalálni a gondolatát, rossz kedvét, szeszélye ugrándozásait hol szelidséggel, hol erélylyel elcsillapítani: óvni minden külbefolyástól; fájdalmait, a miket csak ő maga képzel, komolyan venni, gyógyítani. Pedig mindezt nem tanították se a nőképző intézetekben, sem a gouvernantnék leczkéin: hogy tudhatnák a lányok, mit kell majd tenniök boldog menyasszony korukban, mikor a vőlegényük a fejét a két keze közé szorítja, mert szét akar szakadni.

Az orvos arra is figyelmeztetett, hogy a míg a baj nem csillapodik, holmi revolvert, tőrt, borotvát eldugjak a beteg keze alól. Hadd növessze meg a szakállát: az is hozzátartozik a gyógyrendszerhez.

Én éjjel-nappal egy perczre sem hagytam magára Wladimirt. Nekem tetszett ez a csöndes martyrium.

Egyszer elkocsikáztam vele a Campo Santora. Ismeretes ez a gyönyörű sírszobor-gyűjteménye Genuának. Nagyon megbántam aztán, hogy Wladimirt odavittem. Alig akart megválni azoktól a remek szoborművektől. Egyiktől a másikhoz szaladt. „Ezt szeretném magamnak! Ilyet fogsz nekem csináltatni, ha meghalok!” Meg kellett neki igérnem. És aztán másnap is, harmadnap is visszakivánkozott az Isten kertjébe, ahhoz a megszeretett síremlékhez. Egészen belebolondult. Sietett volna már azt magának megszerezni. Az orvos ekkor azt mondta, hogy hagyjuk el Genuát s aztán meg se álljunk Nizzáig. Adott ajánló levelet egy ottani kollégájához. A nizzai orvos igen kedves fiú volt. Nincs itt semmi baj, biztosíta bennünket. Ki kell dobni az ablakon minden orvosságot. Szórakozás kell a betegnek, semmi egyéb. Vidám társaság, bohó tréfák és semmi érzelgés. Főképpen semmi érzelgés. Ez nekem szólt. Hisz az idegbajnak a baczillusait a hitvesi csókok szolgáltatják. No hát annak is van seruma. Nizzában, a ki gyógyulni akar, annak mulatni kell. S ilyen beteg sok van a világon, a kinek a nyavalyája a mulatozástól akar elmulni.

Arra pedig elég alkalom kinálkozik. Wladimir élt velük. Beiratkozott a gentry-klubba. Ott volt egy elkülönitett gyógyterem, a hol a spleent, melancholiát, neurastheniát speciális gyógyrendszerrel oszlatták el. Úgy tudom, hogy baccarat, écarté, makaó a különleges gyógyszerek neve.

Ettől fogva aztán soha sem láttam többet az én Wladimiromat éjjel. Egyedül feküdtem ott Szümbéke özvegyi ágyán, számlálva az óraütéseket. Csak hajnal felé került haza. Akkor sem jött be az én szobámba: csak a saját különbejáratu szobájába tört be, az ajtót jól becsapva maga után, s aztán csak öltözetestül levágta magát a pamlagra. Úgy aludt délig. Akkor aztán rossz kedve volt. Csakhogy kétféle rossz kedv van, a mi között a tapasztalat különbséget tud tenni. Ez nem a festőmüvész ideges háborgása volt, a ki a múzsájával meghasonlott, hanem a vesztes kártyásé, a ki Fortuna hűtlenségét bánja.

Nem tettem miatta szót. Hisz ez hozzátartozik a gyógyításhoz. Hiszen van neki miből áldozatot hozni. Az ékszeres ládám kulcsait átadtam neki: felhatalmazva rá, hogy a mint szükségét látja, árusítson el belőlük akármit.

Nizza tele van ékszerészekkel, a kik nemcsak eladnak, de vesznek is. Csak arra az egyre kértem, hogy ezt a fekete gyöngyös ferronièret el ne adja, mert ez ősi ereklyém, anyám öröksége.

E mellett aztán teljesen helyreállt a testi egészsége. Az étkező asztalnál hatalmas étvággyal evett, s nem ártott neki a szivarozás. Én örültem neki, hogy egészsége megjött. Hiszen csak azért imádkoztam.

Meg aztán én biztattam, hogy menjünk el Monte-Carlóba. Az is egy ilyen gyógyintézet idegbetegek számára. A rejtett gondolatom azonban az volt, hogy a játékbankot éjfélkor bezárják: az éj másik felét mégis csak otthon kell tölteni Wladimirnak.

Csakhogy ez nem úgy van. A roulette-asztal hevélye csak a nagyközönségnek való. Az igazi szenvedélyes játékosok csak a látszat végett lépnek be oda, s egy pár száz frankot ott hagynak, vagy elvisznek onnan s aztán mennek a maguk titkos odújába, a mit egy villában tartanak, a rendőrség és igazgatóság felügyelete elől elzárva.

Az igazi játékosokat nem ingerli a roulette, az ember küzdelme a gép ellen: őket a magány-kártyajáték izgatja: a hol rabló küzd rabló ellen: a kés a kés ellen. E mellett is el lehet tölteni az egész éjjelt.

Hát én mivel töltöttem az időt azalatt? Pénzem nem volt a rouletten játszani. A pénz Wladimirnál állt. Ellenkezett is az érzésemmel mindenféle nőkkel érintkezésbe jönni, a kiknél jobbnak tartottam magamat. Hát még ha azt tudtam volna, hogy azok a férfiak, a kik a szemeikkel égetnek, nem tartanak jobbnak. Nappal csak eltöltöttem az órákat sétával, a gyönyörű kert élvezésével, délutánonként végig ültem a hangversenyeket, a mikben világhírű művészek dolgoztak, az ebédnél találkoztam Wladimirral, a ki alkalmat adott nekem egy kis féltékenykedési kísérletre, mikor észrevettem, hogy a pezsgős poharát egy-egy felczifrázott szépség felé emeli. Honnan ismeri ezt? Ez is hozzátartozik az idegbaj gyógyszereihez?

Hanem aztán az éjszakák annál hosszabbak voltak. Magamban nem mehettem ki sétálni a kertbe; mert a magányos nőnek nagyon hamar akad társa. A szobámban kellett maradnom. Hosszú estéken át nem tehettem egyebet, mint olvastam. Regényeket olvastam, a miket leánykoromban nem adtak a kezembe. A kölcsönkönyvtárból hordtam fel a könyveket. Egyszer George Sandnak egy műve akadt a kezembe, melynek czíme „Leone Leoni”.

Octáv felszisszent. „Majdnem az én regényemnek a czíme” (Leone Leona). Aztán halkan monda: „Ismerem, egyike a genialis írónő legfényesebb alkotásainak”.

- No, én nagyon elvető véleménynyel voltam felőle, - mondá a herczegnő. - Nem voltam képes felfogni, hogy ez eszme egy nő képzeletében születhessen meg. Egy ideál-szép férfi, egy tökéletes alak, a ki a híven szerető asszonyát eladja pénzért. Hiszen a tatárok is pénzért adják a leányokat; de az ott tisztességes szokás, s a bazárban eladják az elrabolt nőt; de hogy egy barbár sátorlakó eladja a feleségét, az lehetetlen: az nem történik meg a pusztán! - Leone Leoni alakja agyrém! Beteg képzelet szülötte. Ilyet nem volt szabad írni egy nőnek.

Wladimir gyakran tett kirándulásokat Nizzába, a mikre engemet nem vitt el magával. Azt mondta, üzleti ügyekben jár oda, a mik unalmasak nekem.

Egyszer aztán engemet is rávitt a kíváncsiság, hogy magamban, férjem nélkül, kiránduljak a virágok városába. Virágokat akartam magamnak venni. Ahhoz pénzt is kellett szereznem. Igen egyszerű módját találtam ki. Volt egy pár fülönfüggőm (még leánykori ajándék), annak az egyik párja elveszett - még a génuai tartózkodásunk alatt. Hiába kerestettem: nem találtak rá. Türkiz volt a köve, apró gyémántokkal. Ezt a fél függőt nem viselhettem többé. Azt gondoltam, hogy eladom Nizzában az ékszerésznek. A véletlen, a kizmet vezetett. A mint beléptem az ékszerész boltjába s kivettem a skatulyából a fél függőt, az elbámulva kiálta fel: hisz ez épen a párja annak a fél függőnek, a mit nekem a mult héten egy úr eladott! S előkereste a fiókjából a függőt. Az valóban az enyimnek a párja volt. „Milyen volt az az úr?” kérdezem. Az ékszerész leírta: arcza, alakja Rezniné. Elzsibbadt az eszem. Az ékszerész jókedvre derült: „Már most a helyett, hogy én venném meg a signora fél függőjét: én kínálom vissza signorának a kiegészítő párját”. Összeborzadtam. Pedig még korán volt. Csak előérzet lehetett. „De nekem nincs pénzem, hogy az árát kifizethessem.” „Oh, az nem tesz semmit. Van hitele nálam a signorának. Az a tisztelt úr nagyszerű üzleteket szokott velem kötni, ezt is beszámítjuk majd neki, épen a napokban adott el nekünk egy igazi múzeumi darabot, egy fejedelmi diadémot fekete igazgyöngyökből.”

- Fekete igazgyöngyökből? - hebegtem elrémülve.

- Itt van, még ki sem állítottam, szólt a kereskedő, a Wertheim-szekrényéből keresve elő a veres bársonytokot, s felnyitva azt előttem, az anyám fekete gyöngyös diadémja volt benne.

Hogyan kerültem ki az ékszerész boltjából, hogyan jutottam el a vasuti waggonig, arról nem tudok magamnak számot adni. Az egy rémálom volt, a mit rögtön elfelejtünk, a mint fölébredtünk. Csak arról tudtam meg, hogy mégsem volt álom, hogy mind a két függő ott volt a fülemben: azt hitelbe adták. Valaki majd megfizet érte.

A mint Monte Carlóban a szállásomra megérkeztem, rögtön lefeküdtem. Kitört rajtam a láz. Olyan láz, a mi ellen nincs orvosság. A hagymáz, a sárgaláz, a malária mind nem olyan kín, mint a beteg lélek okozta láz! - Az az enyhíthetetlen fájdalom. - A többinek mind van krizise: ez csak fokozódik.

Arra gondolni, hogy az az ember, a kit én, mint a Messiásomat imádtam, engem megrontott, kirabolt, semmivé tett, és velem soha nem törődött! Egymás után eladta a kincseimet, még az utolsó ereklyémet is, és azt elpazarolta, kártyán, dobzódó orgiákon. Hisz ez mind együtt jár!

Mondták-e ezt nekem? Talán a fogadói cselédek, mikor levetkőztettek, lefektettek? vagy csak láttam? A lelkemmel láttam? Azt nem tudom. De bizonyos voltam felőle. Ettől volt a lázam.

Oh atyám! Milyen messze elér az a te súlyos pálczád!

Lassan, lassan! Hátha más fegyver még messzebb is elér.

Féléjszakán át rázott a hideg: akkor átment a forróságba; végre elnyomott az álom: a kábult lázálom, tele viziókkal.

Egyszer, a mint a kaszinó órája épen a tizenkettőt verte; arra ébredtem fel, hogy az én szobámat a férjemével összekötő oldalajtó zárában nyikorog a kulcs. Éjfél van, s ő már hazaérkezett. Máskor csak virradatra szokott hazajönni. Az ajtó nagy csendesen felnyilt s a szőnyegen csoszogó léptek nesze hangzott. Ágyam felé közelítettek. A láz után rajtam valami kéjes bágyadtság vett erőt. Első eset volt egybekelésünk napja óta, hogy férjem hitvesi gyöngédséggel közelítsen hozzám. Ebben a narkotikus extázisban egész paralizáltnak, tehetetlennek éreztem magamat. Egy arcz hajolt az arczom fölé s éreztem annak a forró leheletét. De ez a lehelet olyan ellenszenves volt nekem. Egyszerre keresztülvillámlott az agyamon Leone Leoni. Odakaptam a kezemmel a fölém hajló főhöz s a megmarkolt haj a kezemben maradt. Az egy paróka volt! Hirtelen elfordítottam a villanyfény csapját az ágyam mellett s a rögtöni világításban ott állt előttem Barilla gróf arcza. A lerántott parókáját leszámítva, egészen az ő ismerős arcza.

- Mit akar ön itt? - rivaltam rá.

- Csak csendesen, madame; szólt az éjjeli kisértő. Semmi baj sincs. Én megvettem önnek a hálószobája kulcsát a férjétől, százezer rubelért: meg egy szép asszonyért, a kit cserében adtam neki ráadásul. Igen hűséges ura és rabszolgája fogok önnek lenni.