MÁSODIK NAP.
 X.
 HÁZASSÁG BECSÜLÉSBÕL.

El innen, el!

Egy órát sem akartam ezen a rettenetes szinhelyen tölteni.

Kuzminszky gondoskodott az elutazásomról. Mint atyámtól megbizott gondnok kisérni fog hazáig.

Én arra kértem, hogy táviratozzon a jószágigazgatónak Kazánba, hogy atyám holttestét balzsamozzák be, s várjanak az eltemetésével, míg én hazaérkezem. Megfelelt a kivánságomnak.

- Hiszen nem lesz az út visszatérett olyan hosszú, mint idejövet volt. Mondám.

- Hogyan gondolja herczegnő?

- Hát visszafelé nem a tengeri úton megyünk, hanem a szárazföldön: vasúton. Egyenes az összeköttetés Nizza és Szentpétervár között.

Elővettem a vasuti kalauzt, s annak a térképéből kiokoskodtam, hogy milyen simán lehet Zürichen, Bécsen keresztül Varsóig eljutni, a mi már Oroszországban van.

Kuzminszky csak a fejét csóválta.

- Én mégis inkább a tengeri utat választanám, ha a herczegnőnek volnék.

Én határozottan ellenszegültem. Nem! Hajóra nem szállok többet. Elhallgattam a főokot. Nem akarok azokkal a keserves emlékekkel találkozni, a mik a nászutazásomat emlékezetessé tették. Arra hivatkoztam, hogy az időjárás egészen megromlott, nagy szelek járnak, esős idő van: a tenger ilyenkor kellemetlen.

- Azért jobb a tengeri út, mert ott nem kérnek útlevelet, s nem vizsgálják a málhát: oktatott Kuzminszky.

- Bánom is én. Az útlevél itt van a táskámban, s a málhámat felturkálhatja, aki kiváncsi rá: nem talál abban semmit.

Ráhagyta, hogy legyen hát úgy, a hogy én akarom.

Gondoskodott rólam szépen. A vasuton külön hálókocsit váltott a számomra, maga a szomszédos kocsiszakaszt foglalta el. Az étkezéshez valót odahordatta a coupémba. A borravalót osztotta bőven.

A vasúti utazás valódi jótétemény azoknak, a kiket valami kerget. Csodálatos egy találmánya az emberi észnek. Hogy az ember saját maga elől is el tud futni! Van egy kínzó utitársam: az „Én.” Annak tele van a táskája olyan emléktárgyakkal, a miket én szeretnék valahol elveszteni. Egyszer csak elmaradt az „Én.” Nem tudom hová lett? S aztán kinyújthatom a lábamat. Elváltunk egymástól. Új hegyek, új völgyek repültek el mellettem, alagutakon robogtunk keresztül: a rettegett Én csak nem találhat utánam. Hogy fog az majd bámulni, mikor látja, hogy elfutottam előle!

Egyszer aztán eljutottunk az osztrák határra. Az utazókat mind kiszólították a váróterembe, a míg a waggonokat, a bőröndöket átvizsgálják.

Egy rendőrtiszt udvariasan felszólított, hogy adjam elő az útlevelemet. Előkerestem az oldaltáskámból, kezébe adtam.

Furcsa képet vágott hozzá.

- Hisz ez Reznin Wladimir úrnak az útlevele.

- És az enyim.

- Az enyim! Az enyim! Itt be van irva Reznin Wladimir úrnak a neve, állása, személyleírása. És utána „avec sa femme”.

- Hát az vagyok én.

- Az vagyok én! Ezt akárki mondhatná. De hol van a férj?

Csak nem mondhattam neki, hogy itt van ebben a majolika korsóban.

Ekkor közbelépett Kuzminszky. Hozzá voltam már szokva, hogy ő legyen a megszabadítom.

- Mi baja van önnek ez úrnővel?

- Semmi bajom sincs, csak az igazolását kérem.

- Hát nem jó az útlevél?

- Ez az útlevél jó; de ebben az asszonyságnak se a neve, se a személyleirása nincs kiirva.

- Tökfilkó! - rivallt fel Kuzminszky.

A rendőrtiszt méregbe jött.

- Hogy mer ilyet mondani?

- Nem az urnak mondtam; hanem annak a bamba csinovniknak, aki otthon az útlevelet kiállította.

- Ezért én önt letartóztatom.

- Azért én önt felelőssé teszem!

- Ön rakonczátlankodik.

- Ön pedig hatalmaskodik.

A két férfi összeveszett. Kuzminszky goromba volt.

Az lett belőle, hogy mind a kettőnket letartóztattak. A málháink ott maradtak az állomáson, a vonat robogott tovább.

Kuzminszky elküldte a névjegyét néhány sor írással a városban székelő orosz főkonzulnak. Az nagy sietséggel megérkezett a váróterembe.

Kuzminszky kitüzte a gomblyukába az érdemrendeit képviselő tarka rózsát: volt azon hétféle szin is.

Az orosz főkonzul derék nyájas kis emberke volt: német, de jó beszélt oroszul. Zweiternek hivták.

Kuzminszky az ismerkedő kézszorítgatások után elmondta a diplomatának a kényelmetlen helyzetünket, különösen az enyimet.

Zweiter úrnak az a szokása volt, hogy mikor valami nem tetszett neki, akkor fütyült.

- Fffühhh! Ez fatális helyzet! A herczegnőnek meghalt a férje, a kinek a nevére szól az útlevél, s a saját neve nincs belevezetve, sem a személyleirása. Ezzel az útlevéllel az osztrák határon visszautasítják; de az orosz határon meg éppen le fogják tartóztatni s vallatás alá veszik.

Volt egy másik útlevél is nálam: az a hamis névre kiállított, melyért Reznin leborotválta az arczát; azt is megmutattam a consulnak. Abba már be voltam irva, csakhogy álnévvel.

Akkor fütyült még csak nagyot a konzul.

- Hisz ez meg álnév! Hamisított útlevél! Ezt rögtön dobjuk a kályhába: meg ne kapják a herczegnőnél.

- Hát akkor mit tegyünk? - unszolá Kuzminszky.

- Van egy eszmém. Exczellencziádnak mint kazáni kormányzónak, bizonyosan van szabályszerű útlevele. Abba be lehetne vezetni a „kisérő” rovatba a herczegnő nevét.

- Mint útitársnéját! - kiálték, mintha villany ütött volna meg. Ez a szó dühbe tudott hozni.

- Óh nem, nem. Nem akartam a herczegnőt megbántani. Mint hitvestársát.

- Hazugságot?

- Dehogy. Igaz valóságot. Önök visszautaznak a szomszéd olasz városba, ott felkeresik a polgármestert, a ki egyuttal anyakönyvvezető is, az előtt kinyilatkoztatják, hogy polgári házasságot akarnak kötni, olasz törvények szerint. A polgármesternek joga van az előzetes két heti névkifüggesztés alól fölmentést adni: s azt hiszem, hogy a polgármester azt egy jó szóért meg fogja tenni. A czeremónia rövid, két tanút lehet rá fogni az utczán. Akkor kiadja a polgármester önöknek a házasságlevelet, azzal önök elmennek az orosz főkonzulhoz: az azután beirja a kormányzó úr utlevelébe, hogy kiséri a neje, Koranoff herczegnő, személyleirással; akkor aztán utazhatnak exczellencziátok háborítatlanul az orosz határig. Ott aztán kidobhatják a waggonablakon a házasságlevelet: a polgári házasság Oroszországban nem érvényes. Önök megszüntek férj és feleség lenni s nagyot nevethetnek a dolgon.

Előbb a főkonzul kezdett el nevetni, arról elragadt a nevetés a kormányzóra: akkor aztán én is nevettem.

Ez igazán mulatságos egy tréfa!

Mindig nagy elismeréssel voltam a férfi-ész fölénye iránt; de hogy ilyen elmésen tudják az állambölcsek, a törvényhozók, a Solonok, a Justiniánusok megoldani a férfi és nő közötti összeköttetés talányát, a mit a teremtő, mikor az első házasságot szerzette a paradicsomban, megoldatlan hagyott, ez bámulatomat vívta ki. E szerint én, mikor Európán keresztül utazom, Olaszországban asszony vagyok, Bajorországban már leánynyá leszek, Franciaországban megint asszony vagyok: Ausztriában ismét leány vagyok, s ha átvágok Magyarországon, a nevem újra „madame”, s amint az orosz határon átrobogok, ismét leszek „mademoiselle”. Egy vasuti körut tartama alatt hatszor változom át hernyóbábból pillangóvá, s vissza pillangóból hernyóbábbá. Ez túltesz a természet csodáin.

De nekem még egy másik okom is volt a nevetésre.

Hogy engemet éppen Wladimir kergessen bele a Kuzminszkyval való házasságba.

Hát te, ostoba por ebben a cserépvederben, még most is befolyást gyakorolsz az én sorsomra!

Megegyeztünk. Megyünk házasodni. Csak úgy en passant.

(Magyarul „kutyafuttában, jegyzé meg Octáv.)

- Igazán kutyafuttában. Ismerek én már mindenféle házasságkötést: a tatárt, a daurit, a hol a vőlegénynek úgy kell elfogni a lóháton előre vágtató menyasszonyt, az a szentesítés; a zsidók menyegzőjét, a hol menyasszony és vőlegény a szemétdombon ürítnek poharat, s azt cseréppé tapossák; a görög esküvőt, a két koronával, selyem takaróval, mézes buzával; még a Kostermangárok házasságkötését is, melynél egy seprűt két felől megfognak a násznagyok, s vőlegénynek, menyasszonynak azon kell háromszor keresztülugrani, s azzal szentesítve a házasság; de mind ezek között a bölcsen elrendezett polgári házasság... Megbocsásson ön, hogy a véleményemet őszintén kimondom, tudva azt, hogy ezzel önt, mint liberális magyar politikust meg fogom sérteni.

- Csak tessék bátran, herczegasszony.

- Hát én a polgári házasság szabályait tartom valamennyi között a legképtelenebbeknek.

- Fel fogom magamnak jegyezni az észrevételeit, s a főrendiházban indítványt teszek belőlük.

- Hát legelőször is a polgári házasságkötéshez mulhatatlanul bekövetelik a keresztlevelet. Hát a kinek születési helye kétezer mértföldnyire esik attól a helytől, a hol meg akar nősülni? Hátha nem is keresztelték meg? Hátha pogány volt, zsidó volt? Hátha elfelejtette a rabbi, a sakter, a dervish, a bába valami könyvbe följegyezni, hogy ezen s ezen a napon egy nyomorult féreg jött a világra, s ilyen könyv egyáltalában nem létezik? Hátha a gyermeket kidobták az útra, se apát, se anyát nem ismer. Akkor az nem nősülhet meg. Azután követelik a másik irott papirost: bizonyítékot arról, hogy a házasulandó három hónap óta ott lakik abban a kerületben, a hol egybe akar kelni. A nélkül nincs házasság. Utoljára aztán be kell bizonyítani, hogy az előbbi házastárs meghalt, bizonyítványt hozni róla a paptól, a ki eltemette. Hát a kinek a halottját a tengerbe dobták, minden circumdederunt nélkül? Hát a kit a hóhér temetett el? Hát a ki ütközetben esett el? Hát a kiről nem lehet kitudni, hol veszett el?

- Erre van orvoslat.

- Igen. Egy esztendei várakozás. Mi tehát visszatértünk a határon túl levő olasz városba. Ott annak rendje szerint jelentkeztünk a polgármesternél. Minden nehézség megoldható lett volna, csupán egyet nem engedhetett el a törvény embere: az özvegy voltom bebizonyítását. A majolika urna műremeknek elég szép volt; de bizonyítéknak kevés. Azt is igazolni kellett, hogy az a hamu azonos az útlevélben leírt személyiséggel. No hát hisz az sem lehetetlen.

Hol és miképpen történt a principessa férjének a halála?

Egy svájczi határváros szélén, párbaj alkalmával.

Rendszerint nem szoktak a párbajban elesettekről halotti bizonyítványokat venni, - különösen az ellenfeleik. Temetése sem volt, hogy a pap igazolhatná a halálesetet. Egyenesen vitték a genfi halottégető intézetbe.

Ezt mind ki lehet keresni, csak igyekezet kell hozzá.

Az olasz város polgármestere fog átiratot intézni a svájczi határhelység polgármesteréhez az iránt...

...hogy a svájczi polgármester szólítsa fel hivatalosan a helyőrség parancsnokát a végett,...

...hogy a katonai parancsnok kerestesse fel azt a két katonatisztet, a kik ezen s ezen a napon a város fenyőerdejében két idegen úr párbajánál segédkeztek; azok hallgattassanak ki a hadbiróság által a felől,...

...hogy a párbaj miképpen ment végbe, hogy az egyik részvevő halva maradt utána, s adjanak felvilágosítást arról,...

...hogy ki volt a párbajnál segédkező orvos, a ki azután szolgáltassa ki a hivatalos orvosi parère-t azon értelemben,...

...hogy a halva maradtnak hol ment be a golyó a mellén, hol jött ki a hátán? hány czentiméter volt a testi magassága, s különös ismertető jelül látható volt-e az arczán egy hosszú, vérrel aláfutott vonal, a mi egy ütés helyével azonos?

...és végzetül, hogy ugyanezt az eképp leírt alakot elszállították-e a genfi crematoriumba?

Az olasz polgármester kedélyes férfiú volt.

- A hogy én ismerem a svájczi hatóságok ügykezelését, semmi kétségem iránta, hogy mindezekre tizennégy nap alatt megkapjuk a kielégítő ügyiratokat.

- Tizennégy nap alatt!

Hát én nekem tizennégy napig kell maradnom ebben a zugvárosban, a hol az arisztokráczia selyemgubót termeszt, s a ki egy szarkát meglő, az már sportsman.

Nem volt mit tenni más!

Be kellett szállnunk egy albergóba s veszteg maradni. A polgármestert rendesen meghívtuk ebédre: különben egyedül lettünk volna. Később az orosz konzul is asztaltársunk lett. Becsületes viaszkereskedő volt.

Hát hisz az nem is olyan nagy szerencsétlenség, ha egy vőlegény és menyasszony egyedül maradnak - tizennégy napig.

De nekünk semmi okunk sem volt rá, hogy azok legyünk.

A mi bennünket összehozott, egymáshoz kötött, az egy irtóztató dráma volt, melynek jeleneteire kín volt visszagondolni.

No de legalább ez a tizennégy nap jó volt arra, hogy a neveinket a törvény értelmében a fekete táblára kifüggeszszék: nem kell hozzá dispensatio.

Még másra is jó volt. Arra, hogy én egy embert a lelke mélyéig kiismerjek, a ki iránt egykor oly igazságtalan voltam.

A kit én medvének gondoltam, az egy nemesszívű igazi férfi volt; mintaképe az orosznak. Hű a szeretésben, hű a haragvásban. Ha szeret, évek során eltartogatja a titkát; ha gyűlöl, messze időkig elvár az alkalomra, a bosszuállásra.

Az orosz konzulnak járt a szentpétervári hivatalos lap, azt Kuzminszky mindennap elhozatta s végtül végig olvasta. A krétai dolgok látszottak érdekelni különösen.

Egyszer aztán nagyot ütött az öklével az elolvasott lapra.

- Itt van ni! Tudtam jól! Ez a ficzkó most elküldeti magát titkos megbízással Krétába!

Kitalálhattam, hogy az a „ficzkó” senki sem más, mint Barilla.

- Most én nem tudom megfogni azt - a ficzkót!

Dühös volt. Tollat fogott, nyilatkozatot írt.

„Durancsics Barilla Mirkó gróf ezennel felszólíttatik általam, hogy egy becsületbeli ügyben határozzon időt és helyet a velem való találkozásra, ellenkező esetben gyáva bujkálónak fogom nyilvánítani. Kuzminszky, kormányzó.”

Arra kérte a főkonzult, hogy ezt minden európai lapba iktattassa be.

- Én megtehetem, - monda a főkonzul; - de mire egy ilyen hírlap Krétába megérkezik s a czímzett kezébe kerül, akkorra mindnyájan megőszülünk, - még a Barilla parókája is.

Nem engedte magát lebeszéltetni, a nyilatkozat be lett küldve a hirlapoknak.

A mi legjobban megnyerte a becsülésemet Kuzminszky iránt, az az ő valódi lovagias tartózkodása volt irányomban. Egy pillanatra sem élt vissza helyzetével. Ő vőlegény volt, én menyasszony; de ő úgy bánt velem, mint gyámapa a gyámleányával. Gyászöltönyt készíttetett a számomra. Meg kellett tudni mindenkinek, hogy özvegy vagyok.

A polgármesternek egyszer ebéd után poharazás közben kedve szottyant kedélyeskedni:

- Exczellencziád és a herczegnő az itt kötendő polgári házasságot odahaza Oroszországban megerősíthetnék az egyházi egybekeléssel is.

A mire Kuzminszky komolyan megfelelt:

- Az először is azért nem lehet, mert egyházunk törvényei szerint a nőnek három esztendeig kell viselni az özvegyi fátyolt; de ha az egyház fölmentését meg lehetne is nyerni, a polgári törvények határozottan megtiltják, hogy a gyámapa a gondjaira bizott hölgyet feleségül vegye.

(Erre én magamban azt gondoltam, hogy hátha egyszer a gyámi hivatal megszünik?)

A svájczi hatóságok dicséretére meg kell mondanom, hogy a halotti bizonyítványok már a tizenharmadik napra megérkeztek. A polgármester állítása szerint csoda történt. Rögtön felvette a hivatalos talárt, a nemzeti színű szalagövet s elvégezte velünk a törvényszabta szertartást. Azután kiadta a házassági bizonyítványunkat, a mit én tettem el az oldaltáskámba. A főkonzul pedig beirta Kuzminszky útlevelébe az én nevemet, és személyleirásomat. Férj és feleség voltunk - „ad hoc”. A férjem fizetett. S aztán mentünk karonfogva a vasúthoz. Ezúttal semmi akadály nem állt az utunkban. Ha egymást megszólítottuk, Kuzminszky azt mondta nekem „princesse” én pedig „monsieur le gouverneur”. Szerencsésen eljutottunk az orosz határig.

Itt természetesen a legszigorúbb útlevél- és málhavizsgálásnak kellett magunkat alávetni. Mert nagy úr ám egy kazáni tartománykormányzó, meg annak a felesége, egy orosz herczegnő; hanem egy muszka rendőrbiztos még azoknál is nagyobb.

A málháim között megtalálták a hamvvedret. Azt természetesen felnyitották. Por volt benne. Mi ez a por? Nem robbantó szer? Előmutattuk a genfi crematorium bizonyítványát: ez nem más, mint emberi hamu. Nem ér semmit! Így csempészik be a nihilisták a pyromanitot, az écrasitot, a meganitot, meg a hogy a többi pokolszert hívják. Ott kellett maradnunk, szigorú őrizet alatt. Az urnát a porral elküldték a vizsgáló hivatalba, a hol a szaktudósok a hamut górcsövi és vegytani megfigyelés alá vették s több napi figyelmes kísérlet után kiadták róla az elismervényt, hogy az nem egyéb, mint alumen és potassium kevés calcidiummal keverve, a mik nem robbannak fel.

Így aztán az általam választott rövidebb úton szerencsésen eljutottunk négy hét alatt Szentpétervárra.

Mikor a vasútról leszálltunk, én kezet szorítottam Kuzminszkyval.

- Önnek igaza volt. Máskor mindig az ön tanácsát fogom követni.

- Máskor?

Igaz! Hisz még nincs vége a gyámságnak. Még el kell engemet kisérni Kuzminszkynak Kazánba, s ott nekem ünnepélyesen átadni az atyámtól öröklött birtokot.

Itt már nem volt szükség se útlevélre, se házasságlevélre. Itthon voltunk. Köszönöm a szabadságot, a mivel a polgárosult külföld dicsekszik: én az én barbár hazámban szabadabbnak érzem magamat.

Az atyám temetésével csakugyan vártak a hazaérkezésemig.

A ravatala ott volt felállítva az ősi fegyverteremben.

Üvegfödelű koporsó alatt feküdt.

A bebalzsamozott halott arczára nem lehet ráismerni. Minden vonása elferdült: az arczszíne mahagóni barna.

Én alig tudtam könnyezni, mikor megláttam. Ez nem az én atyám!

Aztán következett az ünnepélyes szertartás.

Meghivókat kellett szétküldeni a vidék notabilitásaihoz, a főúri ismerősökhöz.

Micsoda név alatt fogalmaztassanak e meghívók? Minek nevezzem rajtuk magamat?

Reznin Wladimirnénak? vagy Kuzminszky Pavlovics Péternének, vagy Koranoff Tarantilla herczegnőnek?

Megint csak Kuzminszky segített ki a zavaromból: a gyászjelentés az ő nevében fog szétküldetni, ki a megboldogult herczeg által egyetlen leányának, Tarantilla herczegnőnek gondnokságával megbizatott.

Így ezzel is rendbejöttünk.

A gyászszertartásra következő néhány nap hivatalos eljárásokkal lett betöltve. Engem, mint egyedüli természetes és törvényes örököst behelyeztek az atyám birtokaiba, fogadnom kellett a tiszttartók üdvözletét, a jobbágyok hódolatát, a sáfárok beszámolásait.

Végig kellett hallgatnom, mennyi jövedelem áll rendelkezésemre az uradalmaimból, a bányáimból; a petroleumforrásaimból, a hajóimból; ezután számba venni a kazáni, a moszkvai, a szentpétervári bankárok kimutatásait a náluk elhelyezett részvényekről, államkötvényekről, s az aranyban letett kamatozatlan összegekről. Ebbe én belekábultam: csak Kuzminszky tudott belőle kiokoskodni.

Mikor aztán mindennek vége volt, akkor tudatta velem, hogy ezzel a nappal az ő gondnoki hivatala megszünt: én a magam ura vagyok.

- És már most összetéphetjük azt az olasz házassági bizonyítványt, az útlevéllel együtt.

- Nem, barátom; én meg akarom tartani a házassági levelet és az útlevelet is és önnek vissza kell engemet kisérni még egyszer a Riviérára: azonnal.

Kuzminszky nagyot bámult rám.

- Minek?

- Nekem a legdrágább ereklyéim maradtak ottan, eladva, elprédálva: ott maradt az anyám ősdiadémja a fekete gyöngyökkel, azokat én nekem vissza kell szereznem minden áron. Elég gazdag vagyok most hozzá. Ön segíthet benne.

Kuzminszky lesütötte a fejét, összeránczolta a homlokát, dörmögött: „Én másfelé akartam utazni.”

(Tudom: Krétába: Barillát fölkeresni.)

Elővettem az utolsó varázsszeremet. (Most már féltettem ezt az embert: nem akartam, hogy miattam koczkáztassa az életét.) Megfogtam azt az ő kérges, izmos, inas kezét.

- Kísérjen oda és vissza, s aztán ha ismét ide jövünk Kazánba, akkor elhozatjuk a csodatevő kazáni szent képet Kiewből, a ki feloldoz az özvegység terhe alól, s akkor megerősítjük a házasságunkat orosz egyházi törvények szerint.

Erre a lábaimhoz térdelt s a ruhám szegélyeit megcsókolta.

Így kértem meg férjül én azt az embert, a kit azelőtt gyűlöltem.

Aztán együtt visszarepültünk (most már repültünk) a szép Riviérára. Beirtuk a nevünket Nizzában, Monte Carlóban az idegenek könyvébe, fogadtuk az igazgató üdvkivánatait; visszavásároltuk az ékszerészektől az eladott ereklye kincseimet. És én azalatt megrendeltem a genuai szobrásznál azt a fekete márvány síremléket, a mit Wladimir olyan nagyon megkivánt magának. Hiszen megigértem neki.

És én ez idő alatt, mely a rivierai időzésünk, az oda és visszautazásunk közben letelt, tanultam megismerni egy igazi férfit, a ki nem az arcza klasszikus vonásaival, hanem a lelke, a jelleme szabályosságával hódítja meg - azt, a ki őt képes megérteni.

A világi törvények szerint férj és feleség voltunk. Társam követelhetett tőlem mindent. És ő úgy bánt velem, a hogy vőlegény a menyasszonyával. Ő is oly vallásos volt, mint én. A míg a két korona nem érinti a homlokunkat, a míg a „kyrie eleizon” - a „goszpodi pomiluj” el nem hangzik fölöttünk, addig elválaszt bennünket a paradicsom tiltott tudásfája.

Tudom, hogy ezért engem minden ember kinevetne, a kinek elmondanám: ön talán nem.

Hiszen lehetetlen az, hogy lehessen férfi, de különösen asszony, a ki még akkor is őrizkedik, a mikor már minden szabad. Hiszen minden adat azt bizonyítja, az istenfélő Lóthtól elkezdve, hogy az ember - állat. És mi mind a ketten ép, egészséges testalkatú emberek voltunk. A meleg olasz éghajlat is úgy unszol az örömre. Meg a körülöttünk nyüzsgő példák. Csupa édelgő párok, a kik kijönnek a napfényre, gyönyöreikkel dicsekedni. Ránk nem ragadt az édes miasma. Ráértünk várni. Úgy vettük, hogy még csak jegyesek vagyunk.

Én minden reggel átnéztem a szentpétervári lapokat, mielőtt Kuzminszky kezébe vette volna. Egyszer aztán megtaláltam egy lapban, a mitől féltem. Rövid kis tudósítás volt, eldugva a személyi hírek közé: „Barilla gróf visszaérkezett Krétából, fontos tudósításokkal.” Rögtön siettem valami kirándulást rendezni a vidékre, a hová Kuzminszkyt is magammal vittem. Azt hittem, így elkerüli a figyelmét az a tudósítás.

Azt nem tudtam, hogy ő már egy nappal előbb táviratot kapott Szentpétervárról, a megbízottjától, Barilla gróf megérkeztéről.

Mikor visszakerültünk Nizzába, a míg én az utiköntöst felváltottam, Kuzminszky átszólt hozzám a szomszéd szobából.

- Herczegnő! Én nekem holnap vissza kell utaznom Oroszországba.

- Nekem is. Jöjjön be hát.

(Hiszen csak szabad a férjnek a felesége toilettjénél jelen lenni.)

- Ön is kész az útra?

- Mindent elvégeztem, a miért idejöttem.

- De Oroszországban most már zord idő van; itt pedig most érnek a narancsok. Most lesz paradicsommá a Riviera.

- Mi még szebb paradicsomot fogunk csinálni Kazánból.

- Kazánból? - kérdé nagyot bámulva Kuzminszky.

- Hát nem tudja ön? Mit igértem? Elhozatjuk Kiew-ből a csodaerejű „ikon”-t, a ki engem fölszabadít az özvegyi fátyol viselése alól, s akkor a Kreml bazilikájában megáldatjuk az egybekelésünket.

Ez a szavam varázshatású volt.

Kuzminszky mogorva arczát valami boldog mosolygás alakította át. Olyan szép lett egyszerre! De sokszor láttam én ezt a metamorfózist! Hogy lesz egy szép férfiarczból csunya torzkép, s egy rút férfiarczból ideális? Kedvem lett volna őt összecsókolni! Hagytam azt boldogabb pillanatra.

Ezzel ki volt a fejéből verve a bosszúállás, a megtorlás gondolatja: hatalmasabb érzés foglalta el a helyét.

A milyen gyorsan a gőz vihet, siettünk hazánkba, vissza.

Ott már tél volt. Oh, milyen kedves meglepetés volt, mikor egy reggel a waggon ablakán megpillantottuk a jégvirágokat! Itthon vagyunk! Leheletünkkel olvasztottunk kerek nyilásokat az ablak jegébe, hogy kinézhessünk rajta.

Hó fedett már minden mezőt, a fenyőerdőket, oh ti kedves hólepte erdők! Hogy emlékeztettek vissza gyermekkorom karácsonyfáira! Alig várhatom, hogy csengessen az angyal. Igen: a vasúti pályaőr. Utolsó állomás: Kazán.

Aztán következett egy tüneményes álom. A kiewi képnek, a kazáni Boldogasszonynak ünnepélyes megérkezése. A három napos czeremóniák, a megáldás, a felszabadítás, a kiengesztelés; oh ti száraz, prózai törvényhozók! Hogy ti nem tudjátok, mennyi vigasztalás, mekkora megnyugvás van ezekben a hagyományos szertartásokban! A pópák antifónái, a karénekesek zsolozsmái túl ragadnak a földi légkörön: a fejünkre tett koronák biztosítanak bennünket az örök hűségről.

Mint férj és feleség tértünk vissza a bazilikából kazáni várkastélyomba.

Kuzminszky abban az ősorosz, prémes, zsinóros vőlegényi köntösben igazán daliás alak volt. Széles válla, domború melle volt. Én is orosz menyasszonyi köntöst viseltem, ékszerekkel túlhalmozva.

Megérkezésünknél alabárdosok sorfala között haladtunk el a kaputól a lépcsőzetig. Orosz népzenekar muzsikált, melynél minden ember csak egy kürtöt fúj egy hangból, mint az orgonasípok; mozsarak durrogtak, tűzijáték sziporkázott, neveinket tűzbetükkel írva a sötét égbe. Urnak és szegénynek vigadni kellett ezen a napon. Az elfogadó teremben várt reánk a kormány megbizottja. Mikor a főpapoktól szóhoz juthatott, ő is odalépett elénk: háromszor meghajtotta magát: elmondta az üdvözlését a fogai közt morzsolva, s azzal elővett a kebléből egy nagy pecsétes levelet s odanyujtá Kuzminszkynak.

Férjem engedelmet kért tőlem, hogy azt felbonthassa és elolvassa.

A belügyminiszter parancsa volt benne.

„A kazáni kormányzó rögtön és azonnal, a mint ezt a levelet megkapta, induljon a kozákcsapatokkal a határszélre, a hol az Archangelből behurczolt keleti pestis a falvakban kiütött s azt tűzzel-vassal fojtsa el!”

Férjemnek még azon az éjszakán el kellett menni, ragályos dögvészt elirtani.

Megtette. Elvégezte. Minő eszközökkel? Arról jobb nem beszélni. Vaskézzel dolgozott. Eltaposta a hidrát. Egész falvakat leégetett a benne lakókkal együtt: az bizonyos. De megszabadította Európát a keleti pestis rémületétől.

Két hétig tartott a munkája: azalatt még csak levelet sem kaphattam tőle.

Két hét mulva aztán hazatért - ólomkoporsóba zárva. Az a keleti kutya, a kit legázolt, őtet magát is megharapta.

Ez volt Barillának a válasza a párbajizenetre. Az ő keze tette ezt valóban.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ez volt a második házasságomnak a története.