HARMADIK NAP.
XI.
 AZ ÜLDÖZÖTT. (BRADJÁGA.)

Másodszor is fölvettem az özvegyi fátyolt. És még nem ismertem az élet örömeit. Nem is kivántam azokat. Dobzódtam a keserűségben. Undorodtam a fénytől, a pompától, az élvezetektől. Gazdag voltam, nem kötött semmi a szülőföldemhez, melynek meggyűlöltem az intézményeit; mehettem volna boldog országokba, de azokat meg épen azért utáltam, hogy boldogok. Az egész emberi társaság megvetésre méltó. A becsületes emberek bolondok, a becsületes asszonyok tettetők: igaz csupán a bűn, a kifestett arczú nőnek van igazi arcza.

Elzárkóztam kazáni kastélyomba. Annak sem a pompával terhelt termeit választottam lakásomul, hanem egy földszinti lakást a torony alatt, mely hajdan az atyám titkárjának volt az odúja. Meghalt régen. Emlékezem az alakjára, bár ritkán láttam. Soha sem jött fel az ebédre, maga főzte otthon a lencséjét, borsóját. Hosszú szakálla volt és piszkos kaftánja, molyos prémmel, télen, nyáron. Sok könyve volt, ócska foliánsok, azokat bujta. Szobájának minden falát szekrények takarták, telerakva kopott, rongyos tábláju könyvekkel, a miknek a sarkát az egér lerágta. Ezt a helyet választottam magamnak menedékül. Minden cselédemet elbocsátottam, csak a kulcsárt, meg annak feleségét tartottam meg, azok szolgáltak ki. Biztos voltam ebben a könyvekkel bélelt szobában: itt rablók rám nem törnek. Az én népeimben meg lehet bízni. Lopnak azok mindent: ellopják az ágyút a kronstadti erődből, ellopják a buzával rakott hajót a tengeren, ellopják a Miklós czár diadalívének a quadrigájáról a rézlovaknak a farkát, de könyveket nem lopnak soha.

Vendégeket nem fogadtam, nem is igen kerestek.

A hosszú, téli napokon aztán mit tehettem egyebet, mint hogy ráfanyalodtam a könyvekre. Elővettem egyet, a minek a czíme érdekelt. Németül volt írva - a régi Bécsről. Tele volt érdekes adatokkal. Egyet különösen feljegyeztem belőlük magamnak. Volt Bécsben egy jótékonyságáról hírneves gazdag főúr: báró Lugeck. Az ő szögletpalotájáról az előtte fekvő tért Lugeck-piacznak nevezték.

Ennek a palotának a küszöbét nemcsak a szegények, a koldusok becsülték meg, hanem a szerelmesek is. A ház urának egyetlen leánya hódító szépség volt. Korán férjhez adták rangjához illő főúrhoz. Nem soká tartott a boldogság. Egy reggel a férjet halva találták ágyában. Még este ott járta a minétet az udvari bálban. A testén nem látszott semmi nyoma az erőszaknak. Eltemették a családi sírboltba. Nemsokára akadt egy másik férj, a ki a szép és gazdag özvegy fátyolát fölváltotta a mirtuszkoszorúval. Még nem múlt el egy év, a midőn azt is halva találták a nyoszolyájában. Ez az eset már szemet szúrt, a hatóság elrendelte a hulla felbonczolását. Az orvosok semmi mérget nem találtak a belsejében.

És aztán jött a harmadik férj, azt is utolérte a fátum egy esztendő alatt.

És aztán a negyediket, ötödiket, hatodikat sorba!

A szép Eleonóra még alig volt huszonöt esztendős, és már hatszoros özvegy!

Valóságos ismétlése a Tóbiás apokrif könyvében megörökített Sárának. Az orvosi vizsgálat semmi gyanújelt nem birt fölfedezni a hullákon.

S hogy tökéletes legyen a bibliai legendával rokon történet, előkerült még egy hetedik bátor szívű férfiú is, a ki a hatszoros szép özvegy kezét meg merte kérni. Az újkori Tóbiás.

Bizonyosan ezt is elkisérte a nászszobáig a bölcs Rafael angyal. S az súgta meg neki a jó tanácsot.

Az új férj se szép nem volt, se fiatal, az özvegyet akarata ellen kényszerítették hozzá - az előkelő nevéért.

A lakodalom estéjén az új férj sokat be talált venni a jó tokaji borokból, úgy vitték át a lakájok karosszékestül a hálószobájába, s annak rendi szerint elhelyezték a pompás nászágyba. Rögtön elaludt nagy horkolva.

Nemsokára megjelent a nászszobában a bájos menyasszony is, igéző pongyolában, leeresztett hajjal. Egyik kezében volt egy ezüsttölcsér, a másikban egy porczellánkorsó.

Nesztelen léptekkel odalopózott a vőlegényi nyoszolyához. A széthúzott függönyök mögött ott látta féloldalt fordulva feküdni az új férjét, odahajolt föléje. De a férj nem aludt, ittas sem volt, csak tetteté az alvást, hirtelen megragadta a felesége kezét, mire az elejtette a korsót és a tölcsért. A korsóból fényes fehér folyadék ömlött szét a szőnyegen, olvasztott ólom volt.

A férj kiáltására s a nő sikoltására összefutott a háznép, a vendégsereg elszörnyedt a látványon, a kiömlött ólom elárult mindent.

A szép Eleonóra mind a hat férjét úgy küldte a másvilágra, hogy álmukban olvasztott ólmot öntött a fülébe, a mi nem hagy semmi nyomot maga után, de rögtön megöl, még csak egy vonást sem torzít el az arczon.

Mind a hat férjnek a koponyáit megvizsgálták ez eset után, s ott találták a haláladó ólmot bennük.

Ez volt aztán az igazi Kathlánneth! A férjölő.

A szép Eleonóra méregitallal váltá meg magát a vérpadtól.

...Nem tudom, miért, mikor ezt a történetet elolvastam az ócska könyvből, behajtottam annak a lapnak a csücskéjét.

A néhai titkár lakásának az ajtaján volt egy nyilás, melyen a postáról érkezett leveleket becsusztatták, a mik egy pléhládába hullottak. Azt a ládát én mindennap felnyitottam. A levelek, hirlapok szórakoztattak. Az én nevemre voltak czímezve. Hanem egy hirlap még mindig a Kuzminszky czímével jelent meg a postaszekrényben. És ez volt a szentpétervári rendőrség hivatalos közlönye. Én természetesen fel sem bontottam egy számot sem belőle. Mit érdekelnek engemet a rendőrség tudósításai? Szépen egy rakásra halmoztam a számokat.

Később aztán már bosszantani kezdett az a figyelmetlenség. Hiszen már fél év óta csak tudomására juthatott a szentpétervári uraknak, hogy a kazáni kormányzó meghalt, megszüntethetnék a hivatalos közlöny küldését. - Nem restelltem levelet írni a fővárosi rendőrfőnökséghez, szépen felkérve, hogy ne küldjék már a hivatalos rendőri közlönyt Kuzminszkynak, mert az abból nem tanulhat már semmit, elköltözvén ez árnyékvilágból.

Erre kaptam egy hivatalos stylusban fogalmazott választ, melyben megiratik, hogy igenis van tudomása a rendőrfőnökségnek a kazáni kormányzó halálesetéről, s a hivatalos lapnak küldése, az ő halálhirére, azonnal megszüntettetett.

Hát akkor ki küldi hetenként háromszor ezeket a lapokat, ki csusztatja azokat az én postaszekrényembe?

Kiváncsi voltam egyet felbontani a számokból.

Az első lapon unalmas rendeletek voltak, az utolsó lapon hirdetmények, hanem a középső lapok érdekesek voltak. Arczképek voltak bennük. Szökevények arczképei, a kiket köröztetnek, mindenféle gonosztevők, tolvajok, gyilkosok, sikkasztok, de kiváltképpen politikai vétkesek, összeesküvők, nihilisták, férfi és nőnemen levők.

Ez már érdekes olvasmány volt. A körözött személyleirása, regényiró nem tudná azt úgy részletezni, - aztán az elkövetett vétsége. Díj volt kitűzve a fejükre. Némelyiknél még arra az esetre is, ha halva keríttetnek kézre.

Most már valamennyi számát felbontottam a rendőri közlönynek. Hisz ez egy mulatságos illusztrált lap.

Talány maradt előttem, hogy ki küldi én hozzám ezeket a lapokat Kuzminszky nevére? A czímborítékra az volt nyomtatva, hogy „hivatalból”.

Egyszer aztán kiváncsi voltam egy számnak az egész tartalmát megismerni, felvágtam a nyolczadrétben hajtott nyomtatványt. Akkor jöttem rá, hogy annak a számnak nem 16 oldala van, hanem 18. Egy lap még oda van ragasztva a 14-ik és 15-ik pagina közé. És annak a tartalma is ugyanazon betükkel van nyomtatva, hasonló papiroson, mint a többi hivatalos szöveg. És ebben vannak az ellenutasítások, melyekben a hívek értesíttetnek, hogy miként hiusítsák meg a rendőrség intézkedéseit? a köröztetett szökevényeket hogyan rejtegessék, hogy segítsék elő menekülésüket.

Ezeket a lapokat a nihilisták küldözik széjjel a rendőrség stampigliája alatt. Ugyanaz a lap, mely a köröztetett szökevény arczképét, személyleírását közli, három lappal odább felszólítja az egyetértőket, hogy a szökevénynek nyujtsanak menedéket.

Hát Kuzminszky is ilyen egyetértő lett volna?

Az lehetetlen! Ő korrekt jellemű ember volt, igaz híve a kormánynak, a czárnak.

Vagy talán a titkár volt a veszedelmes szövetség tagja? Ez is elképzelhetetlen. Ez soha ki nem mozdult az odújából, ez nem avatkozhatott összeesküvésbe.

Hát akkor ki az, a kinek a figyelmeztetésére küldözik azok az alattomos bujkálók az én lakásomba ezeket a lapokat?

Kinek a bevonására, részvevésére számítanak?

Talán az enyimre?

Én vagyok az ő aknamunkájuknak részese? én vagyok az ő megbizottjuk?

Ennél a gondolatnál egyet fordult velem a világ. Kiestem az apathiámból.

Hisz ezeknek az embereknek helyes észjárásuk van.

Senki sem adósa akkora gyűlölettel az államhatalomnak, a kormányon ülő embereknek, mint én, Kuzminszky özvegye: - Szümbéke leánya!

Nem tudtam menekülni attól a gondolattól, hogy bűntárs vagyok: részese annak a rettenetes szövetségnek, mely harczot vív az államhatalommal. Ezt én tudom.

De honnan tudhatják „ők”?

Hát honnan? Az én gyászfátyolomról.

Nem elmondja-e ez az özvegyi csepesz, hogy embertelenség és istentelenség volt az, a mit velem a hatalmasok elkövettek, amidőn menyegzőm éjén elszakították tőlem a férjemet, s odaparancsolták a legutálatosabb szörnyeteggel: a döghalállal való küzdelembe? Hogy ez kiszámított cselszövény műve volt. Elébb megrendelték, hogy Kelet-Indiából, ahol a pestis szerte dühöngött, ragályos szöveteket szállítsanak Oroszországba, s mikor ide át lett ojtva a keleti vész, akkor megbiztak az elfojtásával egy embert, aki útjokban áll, egy embert, a ki becsületes, aki nem tűri a sikkasztást, lopást, csempészkedést; aki szembe mer szállni a korrupczió vezéreivel, párbajra meri hívni az udvari körök kegyenczét. Oh, ezt bizonyára kell tudni a titkos szövetség vezetőinek. Mint a hogy én tudom. Férjemet úgy ölették meg, mint Uriást. A legveszélyesebb helyre küldték, s akkor magára hagyták!

A nihilistáknak elég lélektani okuk volt, hogy engemet híveik közé számítsanak.

(Tarantilla vette észre hallgatója arczán a hatást. Elnevette magát, s mellékútra tért.)

Ti magyarok nem értitek ezt. Ti nem tudjátok, mi az a hallgatva gyűlölés. Ti ha megharagusztok valakire, jól összekáromoljátok, s azzal el van a dolog intézve. Még kevésbé tudjátok, hogy mi az a hallgatva cselekvés? Ti nálatok az összeesküvők kivarrják a dolmányukra zsinórban, kitűzik a kalapjuk mellé tollban, hogy ők most mit akarnak. Elmondják áldomásban poharak között; eldanolják nótákban az utczán, hogy ők milyen kurucz legények, - aztán nem is teszik meg, amivel fenyegetőznek. Csak az oroszok értik az összeesküvést, elnyulnak annak a myceliumszálai a herczegi paloták hálószobájáig. Én tudok példákat herczegkisasszonyokról, akik a veszélyes szövetségnek részesei voltak, s nem féltették fejüket a hóhérbárdtól, testüket a kancsukától, gyönge kezeiket a szibériai kényszermunkától. - De térjünk az én dolgomra vissza.

Az új év kezdetével eljött hozzám a jószágigazgatóm, a hóna alatt czepelve a mult évi számadásokat, s a jövő évi költségvetést; azokat lerakta elém: kijelentve, hogy az idei költségvetés ugyanolyan tételekből áll, aminőkből a tavalyi.

Én keserű szárkázmussal mondám neki: „Igazán olyanok, még a síremlék sem hiányzik belőlük.”

Erre az öregúr megnyugtató készséggel mondá, hogy az értesítés már megérkezett a genuai szobrásztól, miszerint a síremlék elkészült, becsomagoltatott, hajóra szállíttatott, útban van. Mihelyt a hajó Kronstadtba megérkezik, a szentpétervári major domus azonnal vasútra fogja azt emeltetni, mely czélra egy külön teherkocsit kellett készíttetni, mert a síremlék nagy helyet foglal el. Valamivel több lesz a kiadás, mint az első síremléknél volt.

Én még megtoldottam a költséget azzal a megrendeléssel, hogy a vasuti állomástól rakjanak le egy sínpárt egész addig a helyig, melyet kiszemeltem meghalt férjem kriptája számára, hogy egyenesen odaszállíthassák. Ez is szép összegbe kerül - téli munka mellett. A halottaknak szabad ilyen luxust üzni.

Azután elkezdtem a költségvetést végignézni.

Az öregúr nagyon csóválta a fejét. Eddig nem tettem azt. Nem ám, mert tavaly végezte helyettem a gyámi gondnokom: Kuzminszky.

- Ugyanazon tételek, mint a tavalyiak, - mondá az öregúr, s vállvonítása jelzé, hogy „úgy sem értesz te ehhez.”

Egy tételre találtam a kiadásoknál: „vándorlóknak 1000 rubel.”

- Mire való ez?

- Elővigyázati kiadás, hogy kárt ne tegyenek, fel ne gyujtsák a pajtáinkat, ne zavarják a parasztjainkat.

- Kik ezek a vándorlók? Csavargók? Mesterlegények? Betyárok?

Az öreg úr huzódott s nem akart felelni.

- Talán bradjágák? Rábólintott. Azok.

Én aztán fogtam a tollat, s hozzá irtam még egy nullát a tételhez: legyen 10.000.

Hiszen mi egy „nulla”? Semmi. - Az a kérdés, hogy hová irják? - Mi a „nihil?” - Semmi. - Az a kérdés, hogy ki cselekszi?

A jószágigazgató nagyot nézett rám. Én válaszoltam a néma kérdésére. Átadtam neki a hozzám érkezett rendőrségi közlöny minden számait.

Az öreg ember arcza elvörösödött, mikor ezt a hírlapot a kezébe adtam. Az arcza kigyulladt, hanem a fogai vaczogtak. Hebegett valamit. Nem értettem. Azzal összepakolta a számadásait, kezet csókolt és távozni készült. - Az ajtóban megállt, visszafordult s azt rebegte, hogy a vadaskerti leskunyhó ezentúl éjjel-nappal fűtve lesz.

Leskunyhó? Hát mi közöm nekem a leskunyhóhoz? Sohasem szerettem a vadászatot, a lesből puskázást legkevésbé. Rendes észjárással nem is birtam felfogni, hogy mire való lehet ez a leskunyhó befűtése? Hisz a kémény füstjéről minden közeledő vad megtudja, hogy ott ember leskelődik s attól elszalad a sűrűbe.

Homályosan kezdtem valamit érteni.

Most már szorgalmasan tanulmányoztam a rendőrségi lapokat. Azok igen változatos tartalommal bírtak: nem fogytak ki a tárgyból soha.

Egyik számában a hivatalos közlönynek egy feltünően szép férfinak az arczképe volt közölve kétszeres változatban. Heliogravür nyomat volt mind a kettő.

Az egyik mint divaturacsot mutatta fel az egész alakot, smokingban, felbodrozott hajjal, körszakállal, a másik darócz rabköntösben, tövig lenyírt hajjal és szakállal, jobb kezén, bal lábán láncz és bilincs. Az alak délczeg volt, az arcz klasszikus szépségü. A rabruhában még szebbnek, büszkébbnek látszott, mint a divatöltönyben.

A neve volt „Mohilevszky Athanáz”.

Intéző vezér a titkos összeesküvők között. El voltak számlálva a bűntettei, a mikért örök deportáczióra lett elitélve Tobolszk legszélsőbb vidékére, a hol már csak nyestvadászok laknak. Onnan szökött meg a mult hónap elején, a nyomozás szerint az Amur-vidék felé. Fejére dij tüzetett ki. A ki élve keríti kézre, ezer rubelt kap, halva ötszázat.

Következett a személy leírása. A hogy a fényképe bemutatja, rabköntösben is szép férfialak, szabályos arcz. De van egy ismertető jele, melyet nem titkolhat el. A mint megszólal, a szája rögtön elferdül, félrehúzódik. S ez a félrehúzott száj tartotta a legirtóztatóbb lázító beszédeket az összeesküvők gyülekezetében. Ezek az elferdülő ajkak képezték az orákulumot.

A hivatalos köröző tudósítás megjegyzi, hogy a veszedelmes bradjága valószínüleg nem a külföldre törekszik menekülni, hanem vissza Oroszországba, hogy lázító munkáját tovább folytassa. Ezért különösen vigyázzanak Kazán, Asztrakán és Perm tartományok lakosai a bradjágára.

Tehát ilyen a bradjága?

Én beleszerettem ebbe az emberbe, az arczképe, a leírása után. Ez volna a nekem való férj: egy bradjága, a kit halálra kergetnek végig Szibérián, Déloroszországon.

No hát liczitáljunk, kegyelmes uram! Ti ezer rubelt kináltok annak, a ki a bradjágát élve elfogja: én tizezret tűzök ki annak, a ki őt hozzám hozza!

Tele volt vele a fejem, hogy mit fogok azután csinálni?

De mi a legközelebbi feladatom?

Kitaláltam már, hogy hova állíttassam fel Kuzminszky sírboltját. A vadaskertben, közel a leskunyhóhoz.

A helyszemlénél ezzel a leskunyhóval is megismerkedtem. Olyan volt ez is, mint a szokottak, kívül kőrakásnak látszott mohával takarva, az ajtaja boróka-bozóttal burkolva, ablaka bagolyodú, melyben kitömött uhu van elhelyezve. Belseje szalmával, gyapjas irhákkal bélelve, egy medvebőrös nyughely a szögletben. Új volt csupán a kályha. Ez egy újkori találmány. Kettős pléhburkolatú henger, melyet saját hozzávaló anyaggal fűtenek. Ez a karbon-nátron. Fekete téglácskák, a mikkel a hengert megtöltik, felül meggyujtják s az félnapig ég és meleget ád; füstje pedig nincs: a tűzből kifejlődő gáz észrevétlenül illan el egy, a falon keresztülütött vékony csövön át. Vadászok jóvoltára lett ez feltalálva.

Ezúttal olyan ember számára, a kire vadásznak.

Tél közepén kezdettem meg a kriptaépítést.

Elébb egy nagy pajtát tákoltak össze, melyet földalatti kemencze melegével fűtöttek, hogy a munkások keze meg a habarcs meg ne fagyjon.

A síremlék útban volt már, de csak lassan közeledett a nagy hófuvások miatt.

Saját magam rajzoltam meg a tervet, mely után azt a genuai kőfaragó előállította. Fekete gránit egyiptomi portale volt, melynek lépcsőin egy fehér márvány nőalak lép fel lefátyolozott arczczal, két kezében hamvvedret emelve, melynek nyakát cserlomb és máktokból font koszorú köríti. A portale közepén egy bronzajtó, mely a kriptába vezető lépcsőkre nyílik. Azon is egy allegóriái dombormű (az én compositióm): egy dalia, ki a sárkánynyal küzd, a sárkánynak halálfeje van. A hős rágázolt a szörnyeteg fejére, de az elestében belekap annak a sarkába. Ez jelképezte az én Kuzminszkymnek a halálos küzdelmét a pestissel. E miatt volt is egynémely fennakadásunk az orosz rendőrséggel, mely ebben kellemetlen emlék megörökítését vélte föltalálni; hanem a kisérő ügynököm megmagyarázta, hogy ez a szörnyeteg a nihilista szövetség, melyet Kuzminszky alaposan összegázolt. Igy aztán átbocsátották.

Legelőször is magát a kriptapinczét kellett elkészíteni, hogy a koporsót el lehessen helyezni, mely addig a családi sírboltba volt letéve. A síremlék ajtaján az nem fért volna be.

Azután a sirbolt pinczéjéhez vezető földalatti folyosót vágattam, egész a leskunyhóig. Úgy vájták azt a mész-sziklába, hogy a fölötte levő százados fenyőfákat meg ne bolygassák vele. Felülről semmi sem árulta el az alagutat.

Legtöbb furfangba került az alagútnak a leskunyhóba bevezetése. Ezt én így eszeltem ki. A kunyhó egy tömör mész-sziklához volt odaépítve. Ezt a sziklatömböt én mesterséges gépezettel elfordíthatóvá alakítottam, a mi által olyan nyilás támadt, hogy egy ember keresztülcsúszhatott rajta. A gép csak az alagut felől volt kezelhető, a kunyhóból nem lehetett a követ megmozdítani.

Tatár munkásokkal dolgoztam, a kik híveim és hallgatni tudnak. Nem is volt mért titkolóznom. A szeretett halottam kriptájához készíttetek magamnak lejárást. Ezért fűtik a leskunyhót is: nekem szolgál az. A síremléket még senki sem látta, nem tudhatták, hogy azon is van ajtó, mely egyenesen a kriptába bocsát. Magát a síremléket már nem az itthoni munkások állították fel, ahhoz egyenesen Genuából hozattam szakértő munkásokat.

Mikor minden készen volt, kijöttek a papok s felszentelték az egész művet.

(- A leskunyhót is? - szólt közbe Oktáv.)

(- Higyje el ön, hogy az érdemelte volna meg legjobban - mondá komolyan a herczegnő.)

Ezt a munkát elvégezve, elhagytam az eddigi életmódomat és elzárkózám. Más fajtájához kezdtem a bolondságnak. Ott hagytam a dohos könyvtárt, de nem azért, hogy a parfümös szalonnal felváltsam, hanem az istállóval. Voltak jó lovaim; neki adtam magam a lovaglásnak: óra számra ültem a nyeregben. Megszokta a környezetem, hogy egyedül csatangolok az erdőkön, kíséret nélkül, mint a kit a kísértetek űznek. Abban a mély csendben, mely nem ad más hangnak helyet, mint a harkály kopogásának, a jégmadár füttyének, a hiúz nyávogásának.

Egyéb furcsaságokat is gondoltam ki. Naponkint ellátogattam Kuzminszky sírboltjához. De nem a háromlovas szánkón, a min az orosz úrhölgyek vágtatnak nagy csöngéssel, nem is lóháton. - Említettem, hogy a síremlék elszállítása végett a kazáni pályafőtől a Kuzminszky kriptájáig egy szárnyvasutat rakattam le: most ezt használtam fel a kriptáig tett utamra: draisinen jártam, a mit egy munkás hajtott.

Én rendesen egy rézkosarat vittem magammal, melyben téli kertemből szedett virágok voltak. De a virágok alá volt rejtve mindenféle csemege, enni- és innivaló. Amaz az elmultnak, ez a jövendőnek. Bizton hittem, hogy el fog jönni. A tolvajlámpással kezemben leszálltam a sírboltba, a bronzajtót bezárva magam után, a virágokat leraktam a koporsóra, a körömfaladékkal átmentem az alagúton a leskunyhóba, a falat képező követ elmozdítva.

A kunyhó üres volt, az asztalt helyettesítő tuskóra leraktam a palaczkokat, süteményeket, sonkaszeleteket, otthagytam: a követ újra visszafordítottam helyére.

Másnap már nem volt a tuskón se palaczk, se étel. Valaki rátalált. Úgy hiszem, hogy a kik ide ellátogatnak, késő éjjel járnak.

Kíváncsi voltam megtudni, hogy merre távozhatott el a rejtélyes látogató. Felnyitottam a leskunyhó ajtaját s kiléptem rajta. Künn nagy hó volt, abban meg kellett látszani a csizmanyomoknak. Nem találtam semmi emberi lábnyomot: a hó össze volt taposva szarvasoktól, dámvadaktól, azoknak a csapái eltörülték az emberi nyomokat. Nem tudtam elképzelni, hogyan kerül össze a vadász-leskunyhó körül annyi hasított körmű vad? Felhivattam a főerdészt, megkérdeztem tőle. Ő aztán elmondta, hogy ez egy vadászstratagema. A leskunyhó tetejére kősó van rakva nagy koczkákban: a szarvasok, dámvadak odajönnek a sót nyalni. Ezek aztán odacsalják a dúvadakat a lesben álló vadász puskája végére.

Még sem bírtam megérteni a rejtélyt. Hiszen ahol a szarvasok csapása megszűnik, ott mégis meg kellene látszani a csizmanyomoknak.

Föltettem magamban, hogy egy éjjel rálesek magam a titokzatos látogatóra.

A draisinet hajtó muzsiknak adtam annyi pálinkát, hogy holtrészegre ihatta magát tőle. Azzal vettem a rézkosarat meg a tolvajlámpát s a kriptán keresztül fellopóztam a leskunyhóba. Leültem arra a tuskóra, melyen a vadász szokott lesni a medvékre, farkasokra. Én ezuttal emberre vadásztam.

A tolvajlámpát becsuktam, csak a karbon-nátron kályha izzóvá tett hengere világított a kunyhóban.

Derült holdvilágos este volt: a szarvas alakok előjöttek a bozótból egész falkával s felágaskodtak a kőrakásra, hogy a sót elérjék. Az erősebb bikák eltaszigálták a gyöngébb tinókat. Egy szarvasborju felugrott anyjának a hátára, hogy elérje a kősót. Rigyetve, bőgve jöttek-mentek, vihánczoltak előttem. Egy kerek lőrés volt az ajtón, azon keresztül nézhettem az állatok komédiáját.

Egyszer aztán egy vén szarvasbika elbődítette magát s arra egy percz alatt szétszaladt az egész állatcsorda, mind egy irányban.

Az ellenkező irányban pedig közeledő lépések czammogása hangzott, amik a targalyon keresztül csörtettek.

A sűrű boróka-cziher kétfelé vált s elém tünt a fényes holdvilágnál egy irámszarvas, melyen egy férfialak lovagolt. Irhabőr kosok volt rajta, minőt a szamojédek viselnek: fején prémes süveg.

Tájékunkon az irámszarvas már szokatlan: vontató állatnak a szarvast nem idomítják: ennek messziről kellett azt magával hozni, ahol az irám, meg a kutya az egyedüli társa az embernek.

A mint a szarvasok által gázolt csapáshoz ért a nyargoncz, leugrott az irámról.

A tele hold az arczába sütött a férfinak: jól megnézhettem azt, amíg a kunyhó felé közelített. Az arczát sürű szakállborosta lepte el, ami sokat elvett a rendes alakjából.

Mikor az irámról leszállt, megsimogatta a kesztyüs kezével annak a széles, idomtalan tüskés pofáját s valami előttem ismeretlen szókat mondott neki.

Észrevettem, hogy amíg megszólalt, félrehuzódott a szája.

Ez ő! A bradjága.

Most már tudom, hogy miért nem látszik meg a leskunyhó látogatójának a lábnyoma a hóban? Ő maga is szarvason lovagolva jár ide.

Ösmerős volt az ajtó nyitjával, biztos kézzel feltárta azt, s akkor ott álltunk egymással szemben.

A jövevény meg sem volt lepetve láttomra. Csak a süvegét kapta le hirtelen a fejéről s halkan üdvözölt azzal a félrehuzódó szép szájával nevemet kiejtve:

- Tarantilla herczegnő!

- Te ismersz engem?

- Védelmezőm vagy.

- Én is ismerlek téged. Te vagy Mohilevszky.

- Mohilevszky Athanáz.

- A bradjága.

- A bradjága.

Valami lázas borzongás futott végig egyszerre az egész testemen. Olyan érzés, mint mikor az ember véletlenül tüzes vasat fog meg s a megégetett keze hideget érez.

Ez hát az „én” bradjágám? Az enyém! A kit kerestem. A kit ezren keresnek. Én rátaláltam. A félelmes összeesküvő vezér, a ki egy országot akar fenekestül felforditani! Micsodám hát? Fenevadam, veszett farkasom, a kinek minden harapása öl s a kit én beczézek, czirógatok, etetek. Micsodám még? Vőlegényem, a kihez a sorsomat hozzákötöm. Hahaha! Micsoda fölséges gondolat! Egy vőlegény, a kinek a fejére vérdíj van kitűzve, s ezt a fejet az én ölem őrzi!

Felkaptam a tolvaj-lámpát s odavilágítottam vele az arczába.

Rút volt. Nem hasonlított sem az egyik, sem a másik arczképhez, sem a dandyhez, sem a rabhoz. Hónapok multak azóta, hogy Szibéria északi szögletéből megszökött, azóta a lenyírt szakáll, bajusz bozóttá nőtt meg az arczán, olyan volt, mint egy gorilla.

S én ezt a csunya pofát odafogtam a két tenyerem közé és megcsókoltam.

- Vártalak.

- Tudom. Pénzt is küldtél, hogy megszökhessem. Azon vettem az irámszarvast.

- Hol hagytad?

- Nem kell félteni. Ő maga keresi a táplálékát, a zuzmót a hó alatt, ha füttyentek, rögtön itt terem.

A míg beszélt, a szája mindig félregörbült. Nekem az a motoszka támadt a fejemben, hogy az én feladatom lesz ezt a szájat helyreigazítani.

Úgy voltam vele, mintha hónapok óta ismertük volna egymást. Igen, igen, hiszen annyit álmodtam felőle.

- Ne fecsegjünk annyit. Te éhes vagy, gyere egyél.

Azzal lesegítettem róla a báránybőr kosokat. Az alatt a rabságában viselt gyapju-ing volt. Leültettem őt a széknek használt gyökértuskóra, magam az összegyűrt gubára ültem, úgy néztem, hogy eszik.

Úgy falt, mint egy vadállat, mohón, s a közben egyes szavakat motyogott. Megjegyeztem, hogy a mikor egyszerre eszik és beszél, az alatt nem görbül el a szája. - Ha én ezt ki tudnám gyógyítani ebből az ideges rángásból, hogy aztán ne maradna olyan ismertető jel az arczán, mely rögtön elárulja, a mint megszólal.

- Hogy jöttél e kunyhóba? - kérdé tőlem.

- Ezen a sziklán keresztül.

- Hát ez a kő elmozdul a helyéből?

- De csak a tulsó oldalról lehet félrefordítani, s helyre tolni.

- Hová vezet ez a nyilás?

- Egy földalatti gádorba, az pedig Kuzminszky sírboltjába. Ezt én a te számodra nyitva hagyom. Ha rád törnének, ezen keresztül elmenekülhetsz, a sziklát helyére tolod, nem tudják meg, hová lettél.

- Blahodarju.

(Ez azt teszi, hogy „köszönöm”, de a kiejtésben van az ismertető shiboleth. Rendesen úgy mondják, hogy „blagodarju”.)

- Nem leshet ránk az ajtón keresztül valaki? (A kunyhóban világos volt a tolvajlámpától.)

- Ne tarts tőle. Hallod a kunyhó körül a szarvasok tappogását? A míg azok itt vannak, addig ember nem lehet a közelben.

A szarvasok dámvadak voltak, a legjobb biztosíték a kémek ellen.

A bradjága falt és ivott. Attól egészen fölmelegedett. Közben engedett magának annyi időt, hogy a kezemet megcsókolja.

Most én is intéztem hozzá néhány kérdést.

- Mennyi ideje, hogy e gunyhóban vagy?

- Három napja.

- Hol jártál most?

- A híveimet kerestem fel.

- Azt vettem észre, hogy az egyik lábadra sántítasz.

- Igen. A bilincs feltörte a bokámat.

- Ki van sebesülve?

- Úgy hiszem.

- Mikor lett bepólyázva?

A szökésem előtt.

Én lehúztam a bradjága lábáról a sarut. Nehezen ment, egészen bele volt a lába dagadva. A sebesült boka be volt pólyálva valami durva vászon-kötelékbe: az is fekete volt a vértől, óvatosan kellett a köteléket lebontanom. Elmérgesült seb volt alatta, körül vörös daganattal. Csodával határos, hogy ilyen sebbel oly rettenetes utat lehessen megtenni. Mekkora akarat-erőnek kell ebben az emberben lakni, hogy ezzel a testi fájdalommal tudjon tovább futni a czél felé.

Én borszeszszel kimostam az eves sebet, s a borszeszbe mártott kebeltakarómmal bekötöttem. Aztán a gunyhó ajtaján kilépve, havat gyúrtam össze, azt a sebesült lábra raktam. Sohasem tanítottak engem erre.

A szenvedő nem szólt, meg sem szisszent; a fejemre tette a kezét: megáldott.

- Neked nem szabad addig a gunyhót elhagynod, míg a sebed be nem gyógyul, - mondám neki.

- Hiszen palota ez azokhoz a helyekhez képest, a mikben eddig megpihentem. De nekem jelt kell adnom a híveimnek.

- Azt bízd én reám, majd én megadom.

S ezzel bűntársává tettem magamat.

Oh, következik még több is.

Lefektettem a bradjágát a medvebőr-takaróra s ráborítottam a saját bundámat s addig ott nem hagytam, a míg azt nem láttam, hogy elaludt. Akkor eltávoztam az alagúton és a sírbolton keresztül.

A szabadba kijutva, bámulva láttam a csillagos égen, hogy milyen sok időt töltöttem a gunyhóban. Az Ursa major csillagképlete egészen megfordítva állt már a poláris csillag fölött.

A draisinen aludt a jemsik. Hiába költögettem, nem ébredt fel. Magamnak kellett a draisinet hajtanom, a minek az volt a jó oldala, hogy az erős mozgás felmelegített. A gubámat ott hagytam a brádjágánál. A kastélyomba megérkezve, a kulcsárom már fáklyával jött elém: nyugtalan volt, hogy olyan sokáig elmaradok. Szemrehányást is tett. Nem kellene olyan nagyon szeretni azt a halottat.

A jemsiket azonban nem lehetett felkelteni: nem holtrészeg volt az, hanem valóságos halott: meg volt fagyva.

- Egy tanúval kevesebb! - Mondám magamban. Olyan közömbös volt már előttem az emberi élet.

Korán reggel hivattam a főerdészemet. Mondám neki, hogy az erdőn láttam egy irámszarvast: azt fogassa el s hozassa az istállómba. Még aznap eleget tett a parancsomnak.

Volt már tehát egy módszerem, a mivel minden tanú nélkül eljárhassak a sírbolthoz. Az irámon fogok nyargalni.

Következett a többi bolondság.

Az atyám alapított egy kórházat a jobbágyai és a cselédjei számára: állandóan alkalmazva benne egy tudós doktort és sebészlegényt mellé. Én eljártam ebbe a kórházba és magam segítettem a doktornak, meg a magisternek a betegek ápolásában.

Különös kedvem volt lábsebek gyógyításában. Megtanultam a diák műszavakat. Beleokultam az antiszeptikus kötelék alkalmazásába.

Az ilyen bolondságokat megszokták már az orosz úrnőknél.

Én aztán mindazt, a mit a kórházban eltanultam, felhasználtam a rejtegetett védenczem gyógyításánál. Jó sikere volt.

Egész nap tépést csináltam.

Sötétben látogattam el a síremlékhez, s onnan fel a gunyhóba.

Az irámszarvas vitt odáig, ott szabadon bocsátottam; visszatéret azután egy füttyszóra előjött az erdőből: akkor kapott tőlem egy szelet sós kenyeret. A sós kenyér minden szarvasállatot kezessé tesz.

Ez így folyt tíz napig.

A tizenegyedik nap, mikor az erdőbe jutottam, meglepett, hogy a vastagabb fenyőfák oldalaira plakátok vannak ragasztva, a miken messziről kivehettem Mohilevszky kettős arczképét, odamentem, elolvastam a plakát tartalmát.

Felszólíttatik a jámbor lakosság, hogy a veszedelmes lázító vezért, Mohilevszkyt, a ki ezen a tájon rejtőzködik, jelentse fel, fogja el. Jutalma ötezer rubel.

Ah! Hát már ők is liczitálnak! Megötszörözték a vérdíjat.

Ötezer rubel bizony szép pénz!

De az én titkomat nem tudja, csak egy ember. Az a gépész, a ki a leskunyhó sziklafalának félretolását kimesterkélte. Ezt én szolgálatomba fogadtam, s jó fizetéssel elláttam, sok jót tettem vele. De hát a pénz nagy csábító.

Aggódva siettem védenczemet fölkeresni a kunyhóban.

Elmondtam neki, hogy mit olvastam a plakátokon.

Nagyon elrémült. A saruit kérte, hogy tovább fusson.

Én visszatartottam. Ezzel a félig hegedt lábsebbel nem lehet a menekülést megkisérleni.

Mást gondoltam ki.

A síremlék és sírbolt között van egy pitvar, mely felülről egy ovál ablakon át kap világosságot és levegőt: ezt elzárja a sírbolttól egy vasajtó.

Én a bradjágát ebbe a síremléki pitvarba fogom leszállítani. Elmondtam előtte tervemet: azt mondta rá, hogy remekebbet nem lehetne kitalálni.

Levisszük magunkkal a karbon-nátron kályhát, annak a gázeltávolító csövét keresztüldugjuk a vasajtó eltávolított kilincsének a nyilásán s akkor azután biztosítva vagyunk, hogy a leskunyhó alagutján át nem lephetik meg a menekültet. Meg fogja őt oltalmazni valaki, a ki a sírboltban lakik... Kuzminszky szelleme. No meg a karbon-nátron gáza, a mi a mélyebben fekvő sírbolt üregét betölti, nehézségénél fogva lefelé húzódva, s azt az odút oly öldöklővé alakítja át, minő a nápolyi kutyabarlang.

Elrendeztük az egész átköltözést.

Az eltemetett férj sírboltjának előpitvara igen jól bevált az új férj vőlegényi szobájának.

Férj és feleség voltunk már, habár csak eszményi értelemben is.

Hogyan kötöttük meg a házasságunkat?

Hát a hogy a nazarénusok szokták, a kik nem ismernek el se papot, se hatóságot, a kiknek nem kell se oltár, se anyakönyv. Hanem azért a házasságkötésük mégis erősebb, mint a melyet a pópák megszentelnek. A férj a felesége nevét beletetoválja a karjába tűszurásokkal, a miket miniummal bedörzsölnek: az onnan soha el nem enyésztethető, azt a nevet viselnie kell neki, a míg él. Ez az ő házasságkötésük: ez volt a mienk.

Tiszta őrültség volt tőlem, hogy erre ráálltam. Hisz a Tarantilla nevet senki sem viseli rajtam kívül széles Oroszországban. Ha ezt az embert elfogják, a karjába tétováit név rögtön elárulja, hogy bűntársa vagyok.

Hát akartam bűntársa lenni.

Mindennapi találkozásaink alatt megismertetett azzal az egész világgal, a mit ő és társai teremtettek vakmerő képzeletükben. Én megszerettem ezt a világot. Az alvilágot, melyben az elnyomott népet torturázzák az ő ördögei.

De hej, ha egyszer felülkerekedhetnének az elkárhozottak s ők dobálnák bele az örök tűzbe az ördögöket. És hátha azután még a pokolra kárhozottak betörhetnének magába a paradicsomba, s számot vethetnének a hivalkodó, a dicsekedő szentekkel: „No most már cseréljünk országot!”

Egészen belemámorodtam ezekbe a vakmerő fantazmagóriákba.

A rendőrségi lapokat, a mint érkeztek, rögtön elvittem Mohilevszkynek. Ő aztán megmagyarázta nekem, hogy egyes sorok a hirdetmények között mit jelentenek? Mi a titkos értelme a közönyösnek látszó felhívásnak. Az ő terve közeledik a végrehajtás felé. Rettenetes merénylet. Mely egy országot fog fenekestül felfordítani. Én kéjelegtem abban a tudatban, hogy a pokoli ármány szerzője az én uram!

Hiszen volt okom azt az egész világot gyűlölni, melyet ő felrobbantani készült.

A sebe meggyógyult már. Én nem jártam többé a sebészi klinikára. De még elzárva tartottam Mohilevszkyt.

Ő már türelmetlen volt: ki akart menni a világba.

Én csitítottam. Most ki ne mozduljon a rejtekéből. Az egész környék tele van katonákkal, rendőrökkel és kémekkel.

Magas, legmagasabb utazók átvonulását várják. Minden gyanus embert elfognak. Ő azt mondta, hogy éppen azért kell neki most a hivei között megjelenni.

Én arra kértem, hogy csak egy napig maradjon még. Arra számítottam, hogy ez lesz a válságos nap. Ő mind azt hajtotta, hogy társainak épen most van a legnagyobb szüksége az ő vezényletére.

Késő éjszaka volt, mikor meglátogattam. A magammal hozott vacsorát együtt költöttük el.

E közben valami nyugtalanító dobbanások vonták magukra a figyelmünket. Mintha a sziklát vágnák valahol.

Én kitaláltam, mi az. A leskunyhó elzáró sziklája alatt ásnak lyukat, melyen át az elfordító géphez lehet hozzájutni. El vagyunk árulva.

- Ne félj semmit. Itt van Kuzminszky szelleme.

A kályhát újból megtöltöttem karbon-nátron pogácsákkal.

Egyszer aztán, valami egy órai szünet után, nagy zuhanás hallatszott a sírboltban, s egy csomó kulcsnak a csörrenése.

- Ahá! Ez a gépész volt.

Aztán következett a második, meg a harmadik zuhanás, de ezeket már fegyvercsörrenés kisérte.

- Ezek voltak a rendőrök.

Mind a hármat megfojtotta Kuzminszky szellemkeze. Úgy odafulladtak a sírboltot megtöltő széngázba, mint a kutyák a Néró barlangjába.

De most már csakugyan futni kell innen. A rejtekhely el van árulva.

Hirtelen felvettük a bekecseinket. Jó bulldog-revolvereink voltak. Ha kémek ólálkodnak a síremlék körül, azokat megöljük.

Csoda módon nem leskelődött a síremlék előtt senki. Oly biztosnak tartották, hogy meglepnek bennünket, hogy elmulasztották a sírboltajtót őriztetni.

A hűséges irámszarvas már ott állt az ajtóban. Ő látta, hallotta a veszélyt, mely gazdáját fenyegeti, s térdeivel dörömbözött a zárt ajtón.

Egy búcsú-kézszorítás után elváltunk. Mohilevszky fölkapott az irám hátára s elkoczogott hegynek föl az erdőbe. Számomra ott állt mindig készen a draisine; azzal eljutottam a kastélyomig.

A jószágigazgatóm már intézkedett távollétemben, hogy a vendéglakosztályok elfogadásra készen álljanak. Úgy jöhet, hogy pár nap mulva előkelő vendégei lesznek a kastélynak.

Bizony lettek! Sokan is.

Harmadnapra megtörtént az a történelmi nevezetességű vasuti katasztrófa, melyet a nihilisták kimesterkedtek. De nem lett meg az általuk kivánt eredmény. A czári család csoda módon megmenekült. A glóriás szentek mégis csak megvédik a koronás főket!

A merénylet részeseit mind összefogdosták. Elárulták, kiszimatolták őket. Mohilevszky is kezükbe került.

Vizsgáló-biróságot küldtek ki, s annak az elnöke volt Barilla gróf.

Odaszállásolta be magát az én kastélyomba. Nekem kellett játszanom a vendéglátó háziasszonyt.

Tehettem volna ugyan azt, hogy özvegyi fátyolomba burkolózva félrevonuljak, a gyász jogánál fogva, távol tartva magamat a zajos társaságtól; de ez nagy hiba lett volna tőlem, biztosan bűnrészességet magyaráztak volna ki belőle.

Igy a sírbolttal összekötött leskunyhó titkát nem tudta rajtam kívül senki. S ki mert volna engem vallatóra fogni?

Igyekeztem mentül szeretetreméltóbb lenni Barilla irányában. (Ah, ha mérget tölthettem volna serlegébe!) Ő is az udvaroncz kedvességét fitogtatta velem szemben. Hiszen olyan régi jó barátok voltunk!

A tanúvallomások ott mentek végbe a kastélyomban. Hallottam a kínzottak jajgatását a szobámban. De az ő hangját nem hallottam: a férjemét; azt nem birták jajszóra kényszeríteni.

Az itélet nagy hirtelen meg lett hozva. A főösszeesküvők, számszerint heten, kötél általi halálra, a kisebbek kancsukára és Szibériába deportáltatásra itéltettek.

Ott az én kastélyomnak az udvarán hajtották végre az itéletet. A bitófák oda voltak felállítva sorban az erkélyemmel szemben.

És nekem, ezen az erkélyen ülve, Barilla gróf oldalán kellett végignéznem az egész rettenetes tragédiát. Utolsónak hagyták Mohilevszkyt, a vezéralakot.

És nekem látnom kellett ezt az általam annyiszor ölelt arczot eltorzulni, elfeketülni, alakját kíntól vonaglani.

Ah! Még most is az őrjöngés környékez, ha erre visszagondolok! - És egy elejtett könnycseppel nem volt szabad elárulnom, hogy ez az ember volt rám nézve valami.

...Ez volt az én harmadik férjemnek története.