I.
EGY FÉRFI, A KI SENKINEK SEM UDVAROL.

Ugyan nevezetes ember legyen, a ki Monte-Carlo babylonvilágában fel akar tünni.

Olyan volt a mi emberünk.

A vezetéknevével lehetett spanyol is, olasz is, a keresztneve volt Octáv.

A nevét nem kisérte se elől, se hátul semmi czím, se lord, se don, se maharadzsa, se sheik, a miből a nemzetiségét ki lehetett volna találni: beszélt mindenféle európai nyelven, a néger vadászával arabul, a titkárjával pedig valami olyan idiomán, a mit a világon senki sem ért (tán csak a holdbeli emberek).

Termete a szokottnál magasabb volt, úgy hogy a hangversenyeken a mögötte ülők rákiabáltak, hogy „üljön le!” mikor a nélkül is ült; csontos, szikár alak volt, hosszú karokkal, iszonyu tenyerekkel.

Az arcza még feltünőbbé tette: magas domboru homloka, kiülő szemöldökjármai, az erős pofacsontok, a kajla állkapocs: aztán a rücskös arczbőr. Az orra kissé félre volt nyomva. Hanem a szemei szépek voltak, sötétkékek s a szempillái hosszuk. A mi azonban az arczát nevezetessé varázsolta, az volt a jobb pofáján látható hármas sebhely. Három hosszú hegforradás egymás mellett. Azok egyszerre lettek adva, oroszlán körmének a sebhelyei azok. Az arczra kapott vágás kérkedő disze minden férfiábrázatnak: ámde ilyet kaphatott az ember egy diáktól, egy kadéttól is; kaphatta ügyetlenségből, hogy a fejével parirozta a vágást; de egy oroszlántól kapott sebhely: az már valami! - A merész vadász az egyik lövésével az oroszlán szügyét találta el, a másikkal a jobb lábát zúzta szét; de a halálra sebzett szörnyeteg azért még rárohant s bal tenyerével hatalmas csapást mért ellensége fejére, míg az ugyanazon perczben a puskája végén levő dákossal a szivét szúrta keresztül a királyi fenevadnak.

Ezt minden ember tudja és odábbítja, s ha akad valaki, a ki számon kéri, hogy mért nincs az oroszlán negyedik körmének a helye is ott az emléklapon? annak megmagyarázzák, hogy azt a gazdájának segélyére siető derék néger fegyverhordó vágta le szablyájával. Ez még érdekesebbé teszi az embert.

Ez volt aztán a bajvívás!

A viselete a lehető legegyszerübb volt: sötétkék matrózkabát, mindenféle zsebekkel, fehér pantalon, fején lawn tennys kalap, lágy, mindenféle formába nyomorítható. Ezt viselte jó időben, rossz időben, regattán, konczertben, nem ugyanazt az egyet, mindennap mást, de hasonló szabásut; frakkot, fehér mellényt semmi alkalom kedvéért fel nem öltött. Elfogadták ezzel a különczségével; különben tökéletes gentleman volt. Részt vett minden mulatságban (kivéve a galamblövést) s fizetett mindenütt, a hová el sem ment.

Nem is volt rá szüksége, hogy kicsípje magát: mert nem udvarolt semmiféle nőnek.

Talán épen azért, mert tudta jól, hogy olyan rút az arcza. Van ugyan rá elég példa, hogy férfiak, a kik inkább hasonlítanak Thersiteshez, mint Antoniushoz, mégis keresik a szerencsét a szép nemnél, sőt meg is találják, de Octávnak egy nagy oka volt a bizalmatlanságra: az, hogy gazdag volt. A gazdag embert a ripacsos arcza, a ferde orra asszonykerülővé teszi. Nem hiheti, hogy őt egy nő önmagáért szerethesse.

Igaz, hogy Monte-Carlóban nagyon sok szép hölgy megfordul. De azért ott az ember mindenét elvesztheti, csak a szivét nem. Az ottani nők egy más emberfajhoz tartoznak. Ki tudna szerelmes lenni egy Centaur-nőbe?

Fortuna istenasszony is nő: annak pedig udvarolni obligát feladat; mert a ki Monte-Carlóban nem játszik, annak egy hét mulva felmondják a szállást.

Octávnak ebben is saját methodusa volt.

Ő is minden este megjelent az egyik játékteremben, a hol a rouge et noir járta.

A vörösre tett száz frankot. Ha elvesztette, újra tett ugyanannyit. Ha megnyerte, otthagyta újból a duplázott összeget s aztán szerencse kedveztével a hatodik osztásig, mindig a vörösön. Ekkor már volt 6000 frankja. Akkor áttért ezzel az egész összeggel a feketére. Jó siker mellett így folytatta a duplázott tételt; míg aztán egyszer csak elvesztette az egészet. Tulajdonképen nem vesztett el egyebet, mint a megkoczkáztatott első száz frankot. Hanem ezt azután annál bizonyosabban elvesztette. Ez a methodus a legbiztosabb módja a vesztésnek. Nem is ismételte azt többször, mint naponkint négyszer. Ez volt a rendes angariája, a mivel a banknak adózott. A croupier-k már úgy hítták, hogy „készpénz-bácsi”. - Egyszer aztán mégis csak beütött a rendszer: hatszor megjött a veres, utána hatszor a fekete. Octáv nyert négyszázezer frankot. Ekkor aztán nem hitták készpénz-bácsinak. És ezzel a nyereséggel nem szaladt világgá: ott maradt; folytatta a stratagémáját s még csak azt a gyémánt nyaklánczot sem vásárolta meg, a mit a nizzai ékszerész kinált neki potom negyvenezer frankért. Pedig lett volna, a ki elfogadja. Holott ez a legegyszerübb, bár nem legolcsóbb módja az udvarlásnak.

Az érdekes idegen egyátaljában nem közlékeny. Pedig ért minden európai nyelvet, a mit onnan lehetett megtudni, hogy az olvasóteremben minden lapot átvizsgál. Ha megszólítják, udvariasan válaszol angolul, francziául, németül, olaszul, sőt az orosz köszöntést is tudja viszonozni.

A néger cselédje beszél francziául, úgy, a hogy; de az urát csak Afrikából ismeri: nem tud róla semmi adatokat közölni.