II.
A TITKÁR.

Azonkívül van az oroszlánvadásznak egy titkárja is, a ki az ő lakosztályában tanyázik.

Itt következik az a helyzet, a mit a mesemondásban lehetetlennek hívnak.

Lehetetlen az, hogy egy idegen úr, a kinek arcza, alakja, viselkedése feltünő, eltitkolhassa azt, hogy mely országban lakik, micsoda nemzet szülötte? A holdból nem cseppenhetett ide. Ha titkárt tart, annak leveleznie kell: a küldött levelek czíméből meg kellett tudni a monte-carlói postásnak, hogy azok mely világrészbe irányítandók; de még inkább az érkező levelekből: különösen a pénzösszeggel terhelt küldeményeknél, mert azoknál a postahivatal előtt igazolni kell a czímzett azonosságát, az illetékes haza belügyminisztere által kiállított s a helybeli consul által láttamozott útlevéllel s az ahhoz ragasztott arczképpel.

Hát ez a lehetetlenség úgy lett elkerülve, hogy a titkár nem a Sanmarinói területen adta fel a haza írt leveleket, hanem maga vitte el Genuába.

Ugyanott volt az urának a bankárja is, a ki a hozzá érkezett pénzösszegeket kezelte. Leveleket is ugyanaz a bankház fogadott el Octáv úr czímére. A mi levelet itt kézbesítettek neki, az bizonyosan mind kolduló-levél volt - szerteszét a világból.

Magával a titkárral pedig nehéz volt beszédet kezdeni. Először azért, mert csak két nyelven tudott megszólalni: az egyik volt az az ismeretlen idióma, a min az urával szokott társalogni (a table d’hôtenál egymás mellett ültek), a másik pedig volt a latin. S minthogy a latin nyelvet épen a latinok legegyenesebb utódai értik legkevésbbé, e felől a titkár néma számba is mehetett volna, ha szerencsére nem akadt volna a főpinczérek között egy, a ki a klasszikusokat értette, (valamikor Syndaco volt, de a rouletten elvesztette minden vagyonát s aztán beállt pinczérnek). Ezzel időjártával nagy barátságot kötött. Annak is jól esett, hogy valakivel latinul kibeszélhette magát, „Signoria vestra callit bellissime linguam románam.”

A titkárnak pedig épen elolvashatatlan neve volt. Először a rettenetes kalligrafiája miatt, azonkívül a betük szokatlan összetételeért. Úgy látszik, hogy annál a népfajnál, a melyből ők ketten az urával együtt származtak, az emberek nem használják a neveiket, csak a czímeiket: a titkár az urát „Serenissime”-nek szólítja, az meg őtet „spectabilis”-nak. A két összetartozó úr sajátságai közé tartozik, hogy hosszabb megfigyelésre sem lehet kitanulni, hogy melyik a másiknak a főnöke, meg az alattvalója. Mind a kettő komázik egymással, s hol az egyik látszik parancsolni, hol a másik: ellenben szót fogadnak hideg majestással, a mikor az egyiknek üres a pénztárczája, a másiké helyet áll.

A titkár úr jelmezéről meg épen bajos következtetni ethnografiai eredetére. A míg az ura matrózkabátot visel, tágat, kényelmeset, az ő tagjain minden ruha megfeszül, mintha kínzásául volna rászabva. A kalapja hasonlít valami mozsárhoz, a minek magasra feltűrt karimája van. Nyakravalót nem hord, a széles, lágy inggallért a kabátjára kihajtva viseli (pedig nem diák már, a negyvenes években járhat), mellénye apró ezüst gombokkal van ellátva, a kabátján pedig karniol gombok vannak, melyeket nem gomblyukak, hanem zsinórok kapcsolnak össze. A mellényen alul következő öltönydarab, mely a rómaiaknál és helléneknél hiányzott, a skótoknak most sincs, annálfogva meg nem nevezhető, szintén a repedésig feszes, elől két oldalu hasadékkal bir, melynek egyik részéből egy tarka selyem zsebkendő kérkedik, a másikba ellenben egy csodaszámba sorozható szörnyeteg van dugva, mely alakjára hasonlít a tengeri polipuszhoz: bendője van és hosszú csápjai bőrbül. Kiegészítik a viseletet a hosszúszárú kordován csizmák, a mik ezüst sarkantyúkkal vannak ékesítve, ámbár viselőjük nem szokott lovagolni. Az arcza cserszínű, mély barázdáktól végigárkolva. Ez az arcz soha sem lehetett fiatal. Növeli vonásainak a keménységét az a hegyesre kifent öklelő bajuszdísz, meg a vastag nyak, a kiülő gégefő.

A table d’hôtenál arról isemeretes a spectabilis, hogy a mint a levest eléje teszik, addig bele sem kóstol, a míg a kabátja zsebéből elő nem vesz egy elefántcsont szelenczét, azt kisrófolja, aztán a csizmaszára mellől kihúz egy ezüstnyelű kést, annak a hegyével a szelenczében levő czinóberszínű porból annyit szór a soupe juliennebe, a mennyi azt pirossá változtatja. Senki sem tudja, hogy mi lehet az a por, s mi benne a jó? Az asztalkendőt ellenben a nyaka körül köti, hátul összebogozva, s a szomszédjának jó appetitust kiván.

A pinczérek görbe szemmel néznek rá, mert nem fogyasztja a szivaraikat, hanem ebéd végeztével kisétál a parkba, leül egy terebély pinus pinaster alá s aztán a kalapja karimájából előhúz egy kurtaszárú pipát, azt megtömi a fentemlített tengeri polipforma zacskóból dohánnyal: aztán a mellényzsebéből kivesz egy aczélt, kovát, taplót, kicsihol; a taplót a kupak alá szorítja, a csutorát az agyarára fogja s aztán fumigálja az egész czifra világot. Mikor mindenki tódul a játék-termekbe, ő odakünn a kertben botanizál. Neki még Fortuna istenasszony sem elég érdekes dáma.

Soha a spectabilis még kíváncsiságból sem lépett be a roulette-terembe.

Egyszer egy szép csillagos este, a mint a spectabilis kiballag vacsora után a parkba, azt látja, hogy az ő szokott ülőhelyét már elfoglalta egy úri ember; még pedig úgy, hogy felállt rá. Szándékát érthetővé tette egy hosszú zsinór, mely egyrészt a nyakára, másrészt a fenyőfa ágára volt hurkolva.

Megprotestálta a dolgot.

- Haec pinus est mea! Si dominatio vestra se pendere vult, pergat ad aliam pinuum!¹

S azzal elkergette az öngyilkos-jelöltet, ráhagyva, hogy keressen magának más fát, a mit saját személyével földiszítsen.

...Még egy különlegessége volt a spectabilisnek: egy zenélő szerszám, olyan kicsiny, hogy a gombos kabátja zsebében elrejthette: csöndes olaszországi estéken, a virágos bozótba elbujva szokta azt megzendíteni. Valami csodálatos mélabús nótákat tudott elfütyörészni rajta. Annak a parányi kis sípnak olyan erős és olyan édes hangja van, mint a fülemülének. A ki csak hallotta, mind el van tőle ragadtatva. De ha észrevette, hogy hallgatják, zsebre dugta a tilinkóját s elhallgatott.

Az a bizonyos latinul tudó pinczér egyszer példálózott előtte, hogy ha alkalomadtán a concertsalonban fellépne ezzel az ismeretlen hangszerével, igen szép honoráriumot seperhetne be vele.

A spectabilis erre, büszkén a csípőjére téve a kezét, vágott oda félvállról:

- Quomodo? Siphilare pro pecunia? Non sum ego zingarus!

Ebből meg lehet tudni, hogy ő nem czigány, sőt nem is akar annak tartatni. Ellenben a saját szokásai magyarázatául emlékébe idézte a tudós exsindaconak a classikus verset:

„Tytire, tu patule recubans sub tegmine fagi,
Sylvestrem tenui musam meditaris avena.”

(Igy néznek ki az ő hazájában a Tytirusok.)²

Az is lehetetlenségnek látszik, hogy egy előkelő gazdag úr olyan titkárt tartson, a kinek csak két nyelv áll rendelkezésére, egy vad nyelv, meg egy holt nyelv. Ért az minden európai nyelvet, de csak olvasva, nem beszélve. Az angolt úgy olvassa, a hogy írva van, latin kiejtés szerint, a hogy azt a britt fül meg nem érti: a hogy meg a franczia mondatokat idézi, az épen derültségkeltő; „du szublime au ridikule il nya kvun pász”. Az a „nya” teszi meg! Hanem arra, a mit elolvasott, írásban meg tud felelni egész szabatosan. Igy aztán el tudta intézni a főnöke ügyeit levélben: sőt étkező asztalnál a szomszédjaival és átelleneseivel tud izenetet váltani, névjegyekre irott kérdésekben és válaszokban.