V.
CONCERTATIÓK.

Élő nyelven mondva „vitatkozások”. A tudományos világ a latin kifejezést használja. Ellentétes vélemények szóharcza.

Az a kérdés, hogy mikor kedvesebb egy nő: akkor-e, a mikor hallgat, vagy a mikor vitatkozik?

„Adhuc sub judice lis est.” Még nincs megitélve. - „De gustibus non est disputandun.” Izlés dolga.

Az oroszlánvadász például huzamos ideig el tud merengeni, az átellenes hölgy bezárt ajkait, méla szemeit bámulva, a kinek a tekintete szintén odatéved néha az ő sebhelyekkel diszített arczára. Összejönnek rendes órában az étkező asztalnál, a theánál; de egy „if you please”, meg egy „thank you” mondaton kívül semmi sem árulja el, hogy valami közös gondolatuk van. Pedig a hölgynek a szemei tele vannak el nem mondott regékkel, a miket neki magának kellett átélni, gyönyöreikkel, csalódásaikkal, szenvedéseikkel, iszonyataikkal. Hihetetlen, képtelen mesék, a mik egymást szülik s egymást elemésztik. Ezek mind ott vannak összegyüjtve azokban a mély tóörvényként sötétlő szemekben s ha van egy másik ember, a ki a szemekben olvasni tud, csodadolgokat álmodhat ki belőlük. Hátha volna valaki, a ki ezeket a bezárt ajkakat megszólalásra bírná!

Az ellenkező ízlésnek azonban a vitatkozó nők tetszenek. Mikor a női alak megszünik test lenni: egészen szellemmé lesz, ott ragyog az a villogó szemekben, ott pattog a beszédes ajkakon, ott rángatózik a mozgékony kezek ujjaiban: mikor szárnyra kap, felülkerekedik, megmutatja a fölényét a hímszellem fölött.

(Csak a nő és férfi vitatkozása szép, két nő disputája már csunya.)

A mindennapos vitatkozás a két „doctor juris” között már érdekessé kezdte tenni a naponkinti társas ebédeket. Férfiak, a kik konyítottak valamit a latin nyelvhez, igyekeztek a vitatkozó pár közelében helyet foglalni, hogy valamit elkaphassanak a lelkesült szóharczból; legalább annak a tárgyát: a mi egyes nevekből kivehető volt. „Zola”, „Kréta, „Lombroso”, „Menelik” engedték sejtetni, hogy miről van szó; sőt az is kivehető volt, hogy a két tudor közül melyik foglalja el a jogi, melyik a hatalmi álláspontot, a miből az utolsó giardinettóig nem tágít.

Hanem aztán megzavarta a félig értő hallgatót egy-egy hirtelen kitérés valami közönséges tárgyra. El nem tudta képzelni, hogy lett egyszerre Paty du Clamból massagéta?

Ezt a szót nyilazta át a hölgytudor a férfitudorra az asztalon keresztül.

Ez pedig azzal szolgált rá a „massagéta” elnevezésre, hogy a kése hegyével nyult a sótartóba. Ez csak a nomád barbároknál szokás. Jó nevelésben részesült nemzetek már tudják, hogy arra való a sótartó mellé tett ezüst kanálka, hogy azzal veszik ki a sót; de nem a kés hegyével.

„In vestra patria sumunt forsan cum digito salem ex communi calice?” (Az ön hazájában talán az ujjukkal szokták kivenni a sót a közös tartóból?)

Mire a massagétának nevezett önérzetesen felelt meg:

- Az én hazámban minden vendégnek egy külön sótartót adnak a rendelkezésére.

És aztán elmondta per longum et latum, hogy az ő hazája a só Californiája. Ott egész hegyek vannak sóból, a mik le a föld mélyéig áshatók. A pásztor ülőhelye, a szikla maga is sóból van: mikor kenyeret pirít a pásztortűznél, csak az ülőhelyéhez dörzsöli azt s meg van sózva; egész tavak telítvék sóval: a bennük fürdők nem tudnak a vízben elmerülni alább, mint hónaljig. Aztán elszámlálta a sónak kiváló tulajdonságait. A só adja az izmoknak az erőt, a gyomornak az emésztést, a vérnek a pirosságot, az agynak az emlékezetet, a szívnek a szerelmet. Ezért van annak a nemzetnek, mely sóhegyekkel áldatott meg: testi-lelki fölénye a többiek fölött.

Ez alapos dissertatio hatással látszott lenni Ragnhilda úrhölgyre, mert ez alatt elhallgatott; de annál elementárisabb erővel tört ki kebléből az indignatio hangja, mikor azt látta, hogy átellenese mire használja a kés hegyére merített sót. A szép aranysárga kantalup dinnye-gerezdet hinti be vele.

„Abusus! Perversitas maxima!” kiáltott reá.

A spectabilis aztán megmagyarázta neki, hogy ez se nem visszaélés, se nem természetellenesség. A sárga dinnye czukor-ízét a ráhintett só még fokozza, zamatját kitünteti. S aztán még pro superabundanti elővette, kisrófolta a magával hordott szelenczéjét, a miben azt a bizonyos skarlátpiros port tartotta s abból is pettyegetett egy késhegynyit a dinnyegerezdre. Azt úgy hívják külföldön, hogy „cayennei bors”.

Ragnhilda eliszonyodott.

- Veneficus! Intoxicator! (Méregkeverő!)

Doctor Viatoris aztán felvilágosította, hogy ez bizony nem méreg, sőt inkább prophylacticus szer, mely megvéd a lázaktól, maláriáktól, dysenteriáktól. Kóstolja csak meg! S addig-addig biztatta a kollégáját, míg az - az egész asztaltársaság bámulatára - rá hagyta magát venni, hogy megízlelje a kantalupot sóval és paprikával, mely után concilianter deklarálta, hogy „vere valet”.

Ez már csak hódítás volt!