VII.
A KI ELÁRULJA, HOGY
SZIVE VAN.
Semmit
sem rejteget a civilisált ember annyira, mint a szivét. Még a bűnét sem.
A
kiről megtudják, hogy szive van, azt kigúnyolják, kifosztják, megcsalják.
Az ember rajta tartja a kezét a szivén, mint a pénzes tárczáján, mikor ezt a
feliratot megpillantja: „Gare aux voleurs”. Az egész világ tele van
szívtolvajokkal. Aztán szivet lopni épen úgy nem bűn, mint macskát lopni.
Szívtelennek lenni olyan jó, mint beojtva lenni a himlő ellen. „Aes
triplex circa pectus” (hármas pánczél a mellen). Egész tudomány ez.
A
szívtelenség tanának a legfelső iskolája a világhirű játékbarlang.
Az
egész világból rajzanak ide. Öregek és fiatalok. Még jó, hogy tizenkét éven
aluli gyermekeknek tilos a belépés a játékterembe. Ott jönnek össze a
tisztességes úrhölgyek és a kokottok. A szivét mindenki otthon hagyja.
Szívről csak a fürdőorvos előtt szoktak beszélni, aki aztán
megállapítja a szívtágulást, szívelhájasodást, szellentyűbillenést, s
praescribál gyüszüvirágot, farkasalmát. A szív igazán alkalmatlan orgánuma a
testnek. Momus következetesen róhatta volna meg szokása szerint Jupitert, az
emberalkotót, hogy miért adott annak ilyen gyarló életszabályozót: nem tudott a
helyett egy remontoárt helyezni az erei és idegei góczába?
Azt
pedig egyáltalán le kell tagadni, hogy a lélek a szívben lakik. Hogy a lélek
halhatatlan, azt a vallás dogmái miatt el kell hinnünk: igen is van lelkünk,
mihelyt meghalunk. Akkor annak feladata a spiritista üléseken megjelenni s
kérdésekre feleleteket adni. Ez az előkelő világ
meggyőződése. De a míg élünk, mi az ördögöt akar velünk a lélek?
Teszszük azt, a mit a testünk kiván. A mig élünk, addig csak testünk van:
azontúl aztán ám lássa a lélek, hogyan él tovább - ha kedve van hozzá.
De
a hirhedett kaszinóba nem is szabad szivet-lelket behozni senkinek. Azt künn
kell hagyni, mint az esernyőt, meg a sárczipőt. Szép kis castrum
doloris lenne a roulette-asztalból, ha ott minden tönkrement létezőt
elsiratnának. Ha főbelövi magát, eléneklik neki, hogy már most mehetsz
Lázárhoz, a ki szintén szegény volt, örökké élni. A koldulás pedig az egész
monacói fejedelemségben el van tiltva. Utiköltségről gondoskodik az
igazgatóság, ha valaki mindenét elvesztette a kártyán.
Hogy
a doctor jurisoknak (akár faeminini, akár masculini generis) nincs megtalálható
szivük, az nemcsak Monte-Carlóban, de az egész világon tudva van.
Az
oroszlánvadász szivének is erős dresszura alatt kell állni. A ki dúvadak
ölesében találja gyönyörét, annak hozzá kell szokni, hogy a szive nagyot ne
dobbanjon a válságos pillanatban, mert akkor ő hal meg, nem a fenevad.
Hát
még az olyan nőnek, mint Tarantilla, hogy kell rejtegetnie a szivét! Tudja
jól, hogy az ő homlokára ez a név van irva: „Kathlánneth”. Aki találkozik
vele, látszik a szemei elmeredésén, az álla megrándulásán, hogy azt mondja
magában: „Kathlánneth!” S a kinek bátorsága van hosszasan a szemeibe nézni,
mind azt vizsgálja: „hogyan haltak meg a te férjeid, egymás után, olyan
gyorsan, ki ölte meg őket? Nem ezek a te gyilkos szép szemeid űzték-e
őket a halálba? Nem azért futsz-e a világba, nem azért keresed-e a zajos
társaságot, a mámorító mulatságot, mert azoknak a sápadt szellemei üldöznek?
Talán vérhullások is? Van-e bátorságod még egy ötödiket is oda sodorni a
bűvkörödbe? Egy őrültet, a ki a szépségedért, vagy egy nyomorultat, a
ki a gazdagságodért odaveti magát a lábaidhoz, hogy taposd ki a lelkét. Akad-e
ilyen férfi, a ki lefekszik a te hitvesi nyoszolyádba, a melynek az álma a
koporsóban végződik? Kathlánneth.”
Tarantilla
maga megfelelt mindezekre, azzal, hogy a genuai szobrászszal elkészíttette azt
a malachit síremlékét. Kincset érő drága kő az, remekbe készült
mestermű: láthatja minden ember. A kinek tetszik: megkaphatja. Az ára rá
van írva.
Még
az oroszlánvadász nem látta; de a titkárja már látta és beszélt neki róla. Nem
tette kiváncsivá.
A
monte-carlói évad utolsó hetét járta, ilyenkor legélénkebb az idegenek rajzása.
Mindenki siet a nehány hátralevő napot kiélvezni, még addig „messieurs et
mesdames, faites vos jeux”, azután már „rien ne va plus”. A hydra teleszítta
magát s megy félévig aludni.
A
rendes habituék, a kik az egész évadot kihúzták, vagy legalább huzamosabb
időt ott töltöttek, a végső napokban már nem játszanak, hanem
mulatoznak azon a változatos kaleidoszkopon (ha ugyan „kaleido”), a mit a
nyüzsgő tourista-sereg produkál a roulette-asztal körül. Ilyenkor van a
lepkék párosodási ideje. Rá lehet ismerni a fiatal házasokra, kik a mézes
heteiket kéjutazáson töltik s a Rivieráról egy oldalkirándulást tesznek
Monte-Carlóba is. Hiszen nemcsak a játékasztal csalogat oda, hanem az a
paradicsomi pompája is a természet és kertészet egyesült alkotásának s a kiknek
a szivük nem az aranyat szomjazza, hanem a szerelmet, azok több gyönyört
találnak a monte-carlói pálmák és jázminok árnyában, mint a trente et quarante
villanyvilágos termeiben.
Egy
ilyen fiatal pár tette magát feltünővé az idegenek seregében. Fiatalok
voltak még; csaknem gyermekek. A férfinak sötétszőke bozontos haja volt,
fedetlen fővel járt, turista-sipkáját a kezében hordta; bajusza, szakálla
ellenben világosszőke. Olyan becsületes képe volt. Egy „schmiss” a balpofáján
bizonyítá, hogy az egyetemet látogatta. Az asszonykának pedig aranyszőke
haja volt, angolos fürtökkel, elől-hátul kontyba fonva, kerek
szalmakalapját a hátára vetve viselte, rózsaszín szalaggal a nyakához kötve. A
férfinak egy színházi látcső függött a vállszíján, a nőnek ellenben
egy degez krokodilbőr-táska terhelte a csípőjét. Valószinüleg abban
volt az egész hozománya. Ő teljesített minden fizetséget, óralánczához
kötött kulcscsal kinyitva a táska zárát s egy kis jegyzékkönyvbe pontosan
felírva a kiadást.
Mind
a ketten igen közlékenyek voltak. Az étkező-asztalnál egy sorba
verődnek össze az egysorsú nászutazók, a kik között aztán nagyon hamar
megy az ismeretségkötés. Elmondják egymásnak, ki merre akar fordulni innen, még
azt is, hogy mennyi pénzt szánt a nászútra, s ha már valamelyik járt ott, a
hová a másik készül, szolgál jó tanácsokkal.
A
szőke ifjú német volt, a Pfalzból; a szomszédja, a sertehajú, dán.
Francziául beszéltek egymással s annálfogva meg lehetett tudni, hogy ez német,
amaz dán.
A dán megkinálta a németet szivarral.
- Köszönöm, nem érek rá.
Nem ér rá? Hiszen szivar mellett
mindent lehet végezni, irni, festeni, még kerékpározni is: kártyázni meg épen.
De
egy dolgot még sem lehet.
Hogy
is szivarozhatna az, a kinek kedves, szép feleségecskéje van.
Alig
is várhatták, hogy vége legyen az ebédnek s menekülhessenek a bokorba,
folytatni a hitvesi enyelgést.
Mind
az oroszlánölőnek, mind a szép tengeri oroszlánnak megragadta a figyelmét
ez a boldog, naiv házaspár, mellyel több nap óta találkoztak az étkezőben,
a sétányon.
Ők
is készültek már az elutazásra.
-
Milyen kevés kell az embernek a boldogsághoz, mondá Tarantilla, egyedül sétálva
le a márványlépcsőkön Octáv herczeg kiséretében. Ragnhilda még ott maradt
a spectabilisszal vitatkozni a nemzetközi választott biróságok gyakorlati
kivitele fölött. A hölgytudor dühös békebarát volt, a férfi ellenben makacs
szószólója a harczi erényeknek.
Tarantilla
és Octáv közelből követték a fiatal házaspárt.
-
Milyen kevés kell az embernek a boldogsághoz!
-
Milyen sok. Egy másik ember, a ki osztozik benne.
- S
mi gátolja az embert, hogy egy ilyen másik emberre rátaláljon?
- A
sebhelyei.
- A
sebhelyek diszítik az arczot.
-
Nem azok a sebhelyek, a mik az arczon vannak, hanem másutt.
A hölgy
nem folytatta tovább. Egyikük már csaknem elárulta, hogy szive van.
Frázis!
Frázis!
Nincs
ott semmi! Be kell takarni!
Az
utolsó napja is eljött az évadnak. Az utolsó éjszaka, a melyen még az
aranyhalmok csábítják a halandókat, mint a hogy a gyertyaláng csábítja az
ostoba éjjeli pilléket. Mit szeretnek azon a sárga fényen?
Ezen
az utolsó estén összesugott a német a dán szomszédjával.
Az
mégis botrány volna, sőt filiszterség, ha hét napi ittlét alatt meg nem
ismerkednének a monte-carlói játékbankkal. Hiszen nem kell az embernek sokat
koczkáztatni: egy pár száz frankot feláldozhat az ember azért a ritka
izgalomért.
Hátha
felrobbantjuk a bankot!
Az
asszonykákat felküldték a szobáikba aludni. Holnap korán kelnek: a gőzös
jókor indul Havre felé. A szőke menyecske átadta a krokodilbőr-táskát
a férjének, a mit az a félvállára függesztett.
Most
már lehetett volna egy szivart kiszívni.
Megint
nem értek rá.
Most
már nem a szép, csücsörített ajkú feleség csókja miatt, hanem azért a csúf,
ragyás pofájú, potrohos vén banyáért, a kinek Fortuna ördögasszony a neve.
Éjfélig
tartott a játékidő. Akkor utoljára állt meg a körülpergő fatális
golyó erre a fél esztendőre. A játéktermek kiürültek. Átok, zokogás,
sóhajtás nem hallatszott bennük. Levegő az mind! Ha karbollal kifüstölik a
termet, a baczillusok elenyésznek benne.
Kora
hajnalban egy ágyulövés a tengerről jelenti, hogy a gőzös készül az
indulásra.
Erre
megnépesülnek a lépcsők, előtornáczok, a hordárok szaladnak czipelt
málhákkal, ki a tengeri beszálló-hid felé, ki az omnibuszokhoz, a mik málhákkal
tele rakva állnak a hotelek előtt, a vasuthoz indulandók.
Octáv
és Tarantilla még nem készültek Monte-Carlót elhagyni. Igazi úr nem utazik
együtt a népvándorlással.
Abban
sokkal szebb gyönyörködni a nem érdekelt nézőnek.
Mikor
az a sok száz ember tódul, zsibong, szaladgál, kiabál, egymást lökdösi, keres,
hivogat, veszekedik, czepekedik, tolakodik; az arczok rútak, ostoba
kifejezésüek; szemek, szájak rémültek; high-life, demi-monde összekeveredve: ez
olyan pokolbeli komédia, a minőt még Királyffy amerikai szinpadján sem
lehet produkálni: ehhez kell sok igazi úr és úrnő, a ki a szerepét
extempore játssza.
Lehet,
hogy ez a látvány hozta össze őket a kaszinó lépcsőtornáczán.
Egyszer
aztán a kászolódó tömeg között megpillantották a fiatal német házaspárt, a mint
a lépcsőn jöttek alá. Az asszonyka két kezében czipelt egy kézi táskát,
egy összeszíjazott plédet, meg a szinpadi látcsövet; esernyő,
napernyő a szíjak alá dugva. A férj megfoghatatlanul nem könnyitett a felesége
terhén, az nem hozott magával semmit.
Amint
a lépcső aljára értek, a nő ijedten tekinte a férjére.
-
Hát a pénzes táska hol van?
-
Az odafenn maradt a szobában.
Arra
a nő ledobta a két kezében hozott holmikat a márványra.
-
Szaladok fel a szobába! Te vigyázz addig a holmira.
S
azzal futott vissza a lépcsőkön, beleütközve a szemközt jövőkbe.
Ebben
a perczben a férjnek az arcza rögtön átváltozott egy halottálarczczá. A „facies
Hyppocratica” meredt el rajta. Szemeiben, ajkain az őrültség vigyorgott.
Aztán a helyett, hogy a felesége ledobott batyuját őrizni a falhoz állt
volna, neki veselkedett s goromba módon furakodott a költöző tömegen
keresztül a csarnok felé.
Tarantillának
azt sugá Octáv:
-
Itt valami nagy baj van. Én futok a férj után. Ön ügyeljen a nőre!
S
azzal sietett az előre rohanó fiatal német után, a ki hanyatthomlok rohant
a tengeri kikötő hidja felé.
Néhány
percz múlva bekövetkezett a katasztrófa megoldása.
A
fiatal asszonyka sikoltozva rohant a lépcsőkön alá, kezében emelve magasra
a szétnyitott pénzes táskát, lefelé fordítva. Üres volt az. A férje az éjjel
eljátszotta az egész hozományt az utolsó márkáig.
-
Róbert! Róbertem! - sikoltozta a nő.
Tarantilla
vissza akarta őt tartani; de ez kiszakította magát a kezéből.
-
Bocsásson, asszonyom. Róbert meg akarja magát ölni; de én nem engedem, nem
engedem.
Tarantilla
átlátta, hogy a nőnek igaza van. A férje öngyilkos akar lenni: abban csak
a nő akadályozhatja meg, tehát siessen utána. Nem is tartotta vissza,
inkább mellette maradt és segített neki a tömegen keresztülvergődni,
erélyesen kérve az útban levőket: eresszék ezt a szegény asszonyt, hadd
érje utól a férjét.
Mit
akar a férje?
Öngyilkos
akar lenni.
Hát
biz ez megszokott látvány az aranyborju színházában. Hozzátartozik a konczert
programmjához.
-
Róbert! Róbertem!
Vajjon
utoléri-e? Az nagyon előre szaladt már.
Még
Octáv sem birta utolérni. A menekülő gorombán taszitotta félre az útjában
levő pasasérokat, míg az utána törekvőnek elébb bocsánatot kellett
kérni a megtaszigáltaktól: sőt egy borotvált képű spanyol még fel is
tartóztatta, megnyugtatva, hogy csak hagyja futni a tolvajt, majd elfogják azt
a sbirrek a molón. Azt hitte, a tárczáját lopta ki, azért üldözi.
Sbirrek
azonban nem voltak a molón: a szöszke német tornászugrással termett fenn a mellvéden
s ott egy perczre megállt és hátranézett, balkezét a szeme elé tartva. Látta,
hogy rohan utána sikoltozva, kezeit tördelve a felesége. Ekkor megpillantotta a
jegygyűrűjét az ujján. Albaregia herczeg csak néhány lépésnyire volt
már mögötte. Lerántotta a gyűrűt az ujjáról s odadobta eléje:
„Amáliámnak!” Azzal a tengerbe vetette magát.
Octáv
herczeg nem sokat tétovázott: felszökött a mellvédre, s szabályszerüen a feje
fölé meresztett karokkal, összetett tenyerekkel utána ugrott az öngyilkosnak.
Néhány
perczig mind a ketten a dagadó hullámok alatt voltak, a mik tajtékzó
gerinczczel harsogtak egymásután félkörben a sziklapart felé, tajtékukat egész
a mellvédig felzudítva. Csak két sirály csapongóit a vizek fölött vijjogva: „vi
há!”
E perczek alatt odaért a mellvédhez a
két nő.
-
Róbert! Róbert! - sikoltozá kétségbeesetten a szőke asszony.
De
a másiknak a száján is kiszaladt egy rémkiáltás: „Octáv!” A sirályok is
sikongattak „vi há”.
Nem
hiába kiáltottak: megjelentek azok a hivásra.
Először
egy szőke fej bukkant fel egy hullám hátán.
-
Róbert!
De
Róbert nem tudott uszni. Fuldoklott.
A
másik perczben vele szemközt felmerült Octáv, nemcsak a fejével, de mind a két
vállával. Néhány hatalmas karcsapással közel jutott a fuldoklóhoz. Azonban
óvatos volt. Tudta jól, hogy a vizbefulót nem szabad szemközt megragadni, mert
akkor az belecsimpajkozik a megmentőjébe s gátolja az uszásban. Tehát a
háta mögé kellett kerülnie. Mikor a szőke fej újra felmerült a hullámból,
hirtelen belemarkolt annak a hajába s annál fogva kiemelte azt a vízből.
Erre
egy idegrázó izgalmas jelenet következett.
Az
öngyilkos küzdött a megmentőjével: lehetett hallani a rikácsoló
kiáltásait, a mikre Octáv dörmögő hangon felelt.
-
Bocsásson ön el.
-
Maradj veszteg.
-
Meg kell halnom.
-
Fogd be a szád.
-
Ujból megölöm magamat. - Koldus vagyok, tönkretettem a nőmet.
Octáv
jobb karjával és a lábaival úszott, baljával az üstökénél fogva emelte a víz
fölé a fuldoklót. Vigyáznia kellett, hogy az erős hullám oda ne csapja egy
víz alatti sziklához.
Nagy
sokaság gyült össze a rémjelenetet bámulni.
A
révbeli hajóslegények hidegvérrel pipáztak a karfára könyökölve.
-
Ezer rubel annak, a ki kihozza őket! - kiáltá Tarantilla.
Ez
már beszéd!
Annyit
az olasz bárkás is tud, hogy ezer rubel annyi, mint háromezer líra. Rögtön
beleugrott két hajós a vaskarikához kötött csónakba.
Octávnak
egyre több baja lett az öngyilkossal, az felkapkodta a karjait, hogy az üstökét
kiszabadítsa mentője markából, s ezzel nehezebbé tette a testét.
Valami
jó lélek megtalálta a földre dobott gyűrűt, s oda hozta Amáliának,
hallotta, hogy az az övé.
Erre
az asszonyka még jobban elkeseredett s utána akart ugorni a Róbertjének.
Tarantilla
átkarolta, magához szorította s valamit sugdosott a fülébe, a mitől a
jajveszékelő nő elcsendesült.
A mentő
csónak közeledett már a két férfi felé, Róbert látta azt s azzal a karjait
aláereszté a vízbe. Ügy látszott, hogy megadta magát. Egyszer azonban megint
kiemelte a vizből a jobb kezét. Egy kinyitott kés volt az öklében. Azt
cselekedte a víz alatt. Hörögve kiáltott:
-
Ha nem enged ön a vízbe fulnom, elvágom a torkomat!
Ekkor
Octáv oda hajolt föléje s valamit dörmögött a fülébe.
Az valami varázs-szó lehetett. Az
öngyilkos elhajította a kést a kezéből s aztán engedte magát a mentő-csónakba
emeltetni. Azzal aztán elszállították a kikötő lépcsőzetéig. De ott
már úgy ki volt merülve, hogy eszméletlenül rogyott össze. Hordozó ágyat
kellett a számára hozatni. A míg azzal megjönnek, addig a szőke asszonyka
tartotta a szerencsétlennek a fejét az ölében: annak a szederjesre dagadt
arczát törülgetve.
A becsületes vendéglői bérszolga
utána hozta a lépcsőn hagyott plédjét, betakargathatta vele az átázott
tetemet, a kézi bőröndje is megkerült, abban volt az otkolon és
repülő só, balesetekben segítőszerek.
Octáv
Tarantillával tanakodott.
-
Mit csináljunk most ezzel a megmentett emberrel? Egy vízből kihúzott
öngyilkost semmi vendéglőbe be nem fogadnak. Ha a sindacónak fülébe jut a
dolog, az rögtön eltolonczoltatja a boldogtalant Roccabrunába.
-
Itt van az én villám: oda fogjuk vitetni.
-
De én nem hagyhatom el ezt a szerencsétlen ficzkót, mert visszaesik az
öngyilkossági mániába.
-
Ne féljen. A felesége majd megőrzi. Hanem azért ön is jőjjön vele (ha
tetszik). Talán ruhát válthat addig. Át van ázva.
-
Fölösleges. Majd megszárad a forró napon rajtam. Hozzá vagyok én szokva az
ilyesmihez. Ha csak a herczegnő nem találja shokingnak, hogy ilyen
kosztümben látogatásra elfogadjon.
Tarantilla
nem szólt, csak a zárt ajkainak a mosolygása felelt.
Nemsokára
megérkezett a scena helyére a herczegnő groomja, s a herczeg faetonja. Az
egyiken Ragnhilda ült, a másikon Cyrill.
Octáv
elkezdett intézkedni.
-
Az alélt férfit az én kocsimra teszszük, spectabilis fog rá ügyelni: én magam
hajtom a lovakat. A herczegnő viszi magával a hintaján Amália úrnőt.
-
Nem jó lesz így, mondá Tarantilla. Az én hintómra tegyék Róbert urat, s Amália
asszony legyen a férje mellett és gondozza, Ragnhilda meg a spectabilis
maradjanak itt a hôtelben
a lunch idejéig. Én pedig megyek a herczeg faetonján, ha úgy tetszik.
És
Tarantilla herczegnő oda ült a kocsisülésbe a lucskos férfi mellé, a ki a
lovakat hajtotta. Pedig annak az átázott matrózkabátnak a kigőzölgése nem
narancsvirágillat. Az a félig nyitott női ajk azt látszott mondani, hogy
ő is szokva van ilyesmihez.
A
két doctor juris utána nézett a tova gördülő kocsiknak.
A hímnemű azt monda a
nőneműnek:
-
Habeat sibi. (Birja békével: szabad fordításban.) Hát mi ne mentenénk ki valakit a
vízből? „Regis ad exemplum totus componitur orbis.” (A király
példája szerint idomul az egész világ.)
A
mire a nőnemű doktortól azt a replikát kapta, hogy:
-
Si duo faciunt idem, non est idem (ha ketten cselekszik ugyanazt, még sem
ugyanaz), a mi juridicai maxima.
A
herczegnő szolgáló személyzete között orvos is volt. Neki magának ugyan
nem volt rá szüksége, mert ő Priessnitz-kurát használt; Ragnhilda meg
Kneipp híve volt, de kellett a cselédjeinek, meg a lovainak. Hát biz az csak
veterinárius-diplomával jeleskedett; de a tatár inasoknak épen az használ, a
radikális lókúra.
Ahhoz
pedig alaposan értett a doktorrá promoveált tilógus, hogyan kell a vízbefult
tetszhalottat életre hozni. Az nem uraságoknak való látvány.
Azokat
csak akkor bocsátják be, a mikor a műtevő a szakácsnak jelt ad a
szócsövön át, hogy küldje fel a borlevest.
A
kinek borleves kell, az már él.
Együtt
sietnek a felocsúdottat üdvözölni Tarantilla, Amália és Octáv. Az már félig
ülő helyzetben van a nyoszolyán, a kiivott leveses csészével a kezében.
Amália
természetesen elhalmozta őt csókjaival: a homlokát, a szemeit, az orczáit,
az ajkait; aztán siet neki elmondani, a mi a nyelve hegyén van, magyarázatul
szétnyitva előtte azt a fatális krokodilbőr táskát.
-
Nézd! Nézd! Mind itt van! A mit elvesztettél. Ez az angyal, a herczegnő
visszapótolta, megajándékozott vele.
-
Sssssss! Csitítá Tarantilla, haragosra ránczolva a homlokát. Mondtam önnek,
hogy ne szóljon erről idegenek előtt!
Erre
a fiatal asszonyka a legártatlanabb naiv gyermekarczczal bámult fel
térdepeltéből a herczegnőre, s fejbólintásával Octávra mutatva,
hebegé:
-
Hiszen ő nem idegen.
Ezen
aztán kénytelen volt mind a kettő elnevetni magát: Tarantilla is, Octáv
is.
Róbert
azonban hálás tekintetét nem a bőkezű herczegnő, hanem a
keménymarkú Octáv felé fordítá.
-
Uram! Nyujtsa ön nekem a kezét, hadd csókoljam meg.
Octáv
a kabátzsebébe dugta mind a két kezét s vállát felhúzva mondá:
-
Ugyan miért? Azért, hogy az üstökét jól megczibáltam. Máskor ne szolgáljon rá.
Azzal
kimentek a herczegnővel a szobából, magukra hagyva Róbertet és Amáliát.
Mikor
a herczegnő budoárjában leültek egymással szemben, Tarantilla azt kérdé
Octávtól, hogy mi volt az a szó, a mit ő az öngyilkossal küzködve annak a
fülébe sugott, s a mitől az úgy megszelidült, hogy eldobta a kezéből
a kést.
-
Hát egyre azt kiabálta a szerencsétlen, hogy ő neki meg kell halni, mert
semmivé van téve, koldussá lett. Én értesültem róla, hogy a fiatalember
bányatechnikus. Azt dörmögtem neki: „Én megteszem önt a kőszénbányámban
felügyelőnek.”
Tarantilla
lehunyta a szempilláit. Valamit el kellett velük takarnia.
De
a szájának még sem tilthatta meg, hogy szóljon.
-
Hisz önnek szive van.
Octáv
felállt s odalépett a herczegnő elé.
-
Csak fél szív, mely a másik hozzáillő felét keresi.
-
Keresi?
-
Talán meg is találta?
-
Kérdés ez?
-
Jól czímezve.
- A
válasz csak négy nap mulva adható meg.
-
Miért e hosszú haladék?
-
Ön tudja bizonyosan, hogy én négyszeres özvegy vagyok. Rövid idő alatt
négy férjet eltemettem. Önnek meg kell hallani tőlem ennek a négy
házasságnak a történetét. Mindegyik betölt egy napot. Egy kis regény
külön-külön. Négy nap múlva aztán itélhet ön felőle, hogy ennyi
gyászfátyol vet-e rám árnyékot?
|