MÁSODIK NAP.
X.
HÁZASSÁG BECSÜLÉSBÕL.
El
innen, el!
Egy
órát sem akartam ezen a rettenetes szinhelyen tölteni.
Kuzminszky
gondoskodott az elutazásomról. Mint atyámtól megbizott gondnok kisérni fog
hazáig.
Én
arra kértem, hogy táviratozzon a jószágigazgatónak Kazánba, hogy atyám
holttestét balzsamozzák be, s várjanak az eltemetésével, míg én hazaérkezem.
Megfelelt a kivánságomnak.
-
Hiszen nem lesz az út visszatérett olyan hosszú, mint idejövet volt. Mondám.
-
Hogyan gondolja herczegnő?
-
Hát visszafelé nem a tengeri úton megyünk, hanem a szárazföldön: vasúton.
Egyenes az összeköttetés Nizza és Szentpétervár között.
Elővettem
a vasuti kalauzt, s annak a térképéből kiokoskodtam, hogy milyen simán
lehet Zürichen, Bécsen keresztül Varsóig eljutni, a mi már Oroszországban van.
Kuzminszky
csak a fejét csóválta.
-
Én mégis inkább a tengeri utat választanám, ha a herczegnőnek volnék.
Én
határozottan ellenszegültem. Nem! Hajóra nem szállok többet. Elhallgattam a
főokot. Nem akarok azokkal a keserves emlékekkel találkozni, a mik a
nászutazásomat emlékezetessé tették. Arra hivatkoztam, hogy az időjárás
egészen megromlott, nagy szelek járnak, esős idő van: a tenger
ilyenkor kellemetlen.
-
Azért jobb a tengeri út, mert ott nem kérnek útlevelet, s nem vizsgálják a
málhát: oktatott Kuzminszky.
-
Bánom is én. Az útlevél itt van a táskámban, s a málhámat felturkálhatja, aki
kiváncsi rá: nem talál abban semmit.
Ráhagyta,
hogy legyen hát úgy, a hogy én akarom.
Gondoskodott
rólam szépen. A vasuton külön hálókocsit váltott a számomra, maga a szomszédos
kocsiszakaszt foglalta el. Az étkezéshez valót odahordatta a coupémba. A
borravalót osztotta bőven.
A
vasúti utazás valódi jótétemény azoknak, a kiket valami kerget. Csodálatos egy
találmánya az emberi észnek. Hogy az ember saját maga elől is el tud
futni! Van egy kínzó utitársam: az „Én.” Annak tele van a táskája olyan
emléktárgyakkal, a miket én szeretnék valahol elveszteni. Egyszer csak elmaradt
az „Én.” Nem tudom hová lett? S aztán kinyújthatom a lábamat. Elváltunk
egymástól. Új hegyek, új völgyek repültek el mellettem, alagutakon robogtunk
keresztül: a rettegett Én csak nem találhat utánam. Hogy fog az majd bámulni,
mikor látja, hogy elfutottam előle!
Egyszer
aztán eljutottunk az osztrák határra. Az utazókat mind kiszólították a
váróterembe, a míg a waggonokat, a bőröndöket átvizsgálják.
Egy
rendőrtiszt udvariasan felszólított, hogy adjam elő az útlevelemet.
Előkerestem az oldaltáskámból, kezébe adtam.
Furcsa
képet vágott hozzá.
-
Hisz ez Reznin Wladimir úrnak az útlevele.
-
És az enyim.
-
Az enyim! Az enyim! Itt be van irva Reznin Wladimir úrnak a neve, állása,
személyleírása. És utána „avec sa femme”.
-
Hát az vagyok én.
-
Az vagyok én! Ezt akárki mondhatná. De hol van a férj?
Csak
nem mondhattam neki, hogy itt van ebben a majolika korsóban.
Ekkor
közbelépett Kuzminszky. Hozzá voltam már szokva, hogy ő legyen a
megszabadítom.
-
Mi baja van önnek ez úrnővel?
-
Semmi bajom sincs, csak az igazolását kérem.
-
Hát nem jó az útlevél?
-
Ez az útlevél jó; de ebben az asszonyságnak se a neve, se a személyleirása
nincs kiirva.
-
Tökfilkó! - rivallt fel Kuzminszky.
A
rendőrtiszt méregbe jött.
-
Hogy mer ilyet mondani?
-
Nem az urnak mondtam; hanem annak a bamba csinovniknak, aki otthon az útlevelet
kiállította.
-
Ezért én önt letartóztatom.
-
Azért én önt felelőssé teszem!
-
Ön rakonczátlankodik.
-
Ön pedig hatalmaskodik.
A
két férfi összeveszett. Kuzminszky goromba volt.
Az
lett belőle, hogy mind a kettőnket letartóztattak. A málháink ott
maradtak az állomáson, a vonat robogott tovább.
Kuzminszky
elküldte a névjegyét néhány sor írással a városban székelő orosz
főkonzulnak. Az nagy sietséggel megérkezett a váróterembe.
Kuzminszky
kitüzte a gomblyukába az érdemrendeit képviselő tarka rózsát: volt azon
hétféle szin is.
Az
orosz főkonzul derék nyájas kis emberke volt: német, de jó beszélt
oroszul. Zweiternek hivták.
Kuzminszky
az ismerkedő kézszorítgatások után elmondta a diplomatának a kényelmetlen
helyzetünket, különösen az enyimet.
Zweiter
úrnak az a szokása volt, hogy mikor valami nem tetszett neki, akkor fütyült.
-
Fffühhh! Ez fatális helyzet! A herczegnőnek meghalt a férje, a kinek a
nevére szól az útlevél, s a saját neve nincs belevezetve, sem a személyleirása.
Ezzel az útlevéllel az osztrák határon visszautasítják; de az orosz határon meg
éppen le fogják tartóztatni s vallatás alá veszik.
Volt
egy másik útlevél is nálam: az a hamis névre kiállított, melyért Reznin
leborotválta az arczát; azt is megmutattam a consulnak. Abba már be voltam
irva, csakhogy álnévvel.
Akkor
fütyült még csak nagyot a konzul.
-
Hisz ez meg álnév! Hamisított útlevél! Ezt rögtön dobjuk a kályhába: meg ne
kapják a herczegnőnél.
-
Hát akkor mit tegyünk? - unszolá Kuzminszky.
-
Van egy eszmém. Exczellencziádnak mint kazáni kormányzónak, bizonyosan van
szabályszerű útlevele. Abba be lehetne vezetni a „kisérő” rovatba a
herczegnő nevét.
-
Mint útitársnéját! - kiálték, mintha villany ütött volna meg. Ez a szó dühbe
tudott hozni.
-
Óh nem, nem. Nem akartam a herczegnőt megbántani. Mint hitvestársát.
-
Hazugságot?
-
Dehogy. Igaz valóságot. Önök visszautaznak a szomszéd olasz városba, ott
felkeresik a polgármestert, a ki egyuttal anyakönyvvezető is, az
előtt kinyilatkoztatják, hogy polgári házasságot akarnak kötni, olasz
törvények szerint. A polgármesternek joga van az előzetes két heti
névkifüggesztés alól fölmentést adni: s azt hiszem, hogy a polgármester azt egy
jó szóért meg fogja tenni. A czeremónia rövid, két tanút lehet rá fogni az
utczán. Akkor kiadja a polgármester önöknek a házasságlevelet, azzal önök
elmennek az orosz főkonzulhoz: az azután beirja a kormányzó úr utlevelébe,
hogy kiséri a neje, Koranoff herczegnő, személyleirással; akkor aztán
utazhatnak exczellencziátok háborítatlanul az orosz határig. Ott aztán
kidobhatják a waggonablakon a házasságlevelet: a polgári házasság
Oroszországban nem érvényes. Önök megszüntek férj és feleség lenni s nagyot
nevethetnek a dolgon.
Előbb
a főkonzul kezdett el nevetni, arról elragadt a nevetés a kormányzóra:
akkor aztán én is nevettem.
Ez
igazán mulatságos egy tréfa!
Mindig
nagy elismeréssel voltam a férfi-ész fölénye iránt; de hogy ilyen elmésen
tudják az állambölcsek, a törvényhozók, a Solonok, a Justiniánusok megoldani a
férfi és nő közötti összeköttetés talányát, a mit a teremtő, mikor az
első házasságot szerzette a paradicsomban, megoldatlan hagyott, ez
bámulatomat vívta ki. E szerint én, mikor Európán keresztül utazom,
Olaszországban asszony vagyok, Bajorországban már leánynyá leszek,
Franciaországban megint asszony vagyok: Ausztriában ismét leány vagyok, s ha
átvágok Magyarországon, a nevem újra „madame”, s amint az orosz határon
átrobogok, ismét leszek „mademoiselle”. Egy vasuti körut tartama alatt hatszor
változom át hernyóbábból pillangóvá, s vissza pillangóból hernyóbábbá. Ez
túltesz a természet csodáin.
De
nekem még egy másik okom is volt a nevetésre.
Hogy
engemet éppen Wladimir kergessen bele a Kuzminszkyval való házasságba.
Hát
te, ostoba por ebben a cserépvederben, még most is befolyást gyakorolsz az én
sorsomra!
Megegyeztünk.
Megyünk házasodni. Csak úgy en passant.
(Magyarul
„kutyafuttában, jegyzé meg Octáv.)
- Igazán
kutyafuttában. Ismerek én már mindenféle házasságkötést: a tatárt, a daurit, a
hol a vőlegénynek úgy kell elfogni a lóháton előre vágtató
menyasszonyt, az a szentesítés; a zsidók menyegzőjét, a hol menyasszony és
vőlegény a szemétdombon ürítnek poharat, s azt cseréppé tapossák; a görög
esküvőt, a két koronával, selyem takaróval, mézes buzával; még a
Kostermangárok házasságkötését is, melynél egy seprűt két felől
megfognak a násznagyok, s vőlegénynek, menyasszonynak azon kell háromszor
keresztülugrani, s azzal szentesítve a házasság; de mind ezek között a bölcsen
elrendezett polgári házasság... Megbocsásson ön, hogy a véleményemet
őszintén kimondom, tudva azt, hogy ezzel önt, mint liberális magyar
politikust meg fogom sérteni.
- Csak
tessék bátran, herczegasszony.
- Hát én
a polgári házasság szabályait tartom valamennyi között a legképtelenebbeknek.
- Fel
fogom magamnak jegyezni az észrevételeit, s a főrendiházban indítványt
teszek belőlük.
- Hát
legelőször is a polgári házasságkötéshez mulhatatlanul bekövetelik a
keresztlevelet. Hát a kinek születési helye kétezer mértföldnyire esik attól a
helytől, a hol meg akar nősülni? Hátha nem is keresztelték meg? Hátha
pogány volt, zsidó volt? Hátha elfelejtette a rabbi, a sakter, a dervish, a
bába valami könyvbe följegyezni, hogy ezen s ezen a napon egy nyomorult féreg
jött a világra, s ilyen könyv egyáltalában nem létezik? Hátha a gyermeket
kidobták az útra, se apát, se anyát nem ismer. Akkor az nem nősülhet meg.
Azután követelik a másik irott papirost: bizonyítékot arról, hogy a házasulandó
három hónap óta ott lakik abban a kerületben, a hol egybe akar kelni. A nélkül
nincs házasság. Utoljára aztán be kell bizonyítani, hogy az előbbi
házastárs meghalt, bizonyítványt hozni róla a paptól, a ki eltemette. Hát
a kinek a halottját a tengerbe dobták, minden circumdederunt nélkül? Hát a kit
a hóhér temetett el? Hát a ki ütközetben esett el? Hát a kiről nem lehet
kitudni, hol veszett el?
-
Erre van orvoslat.
-
Igen. Egy esztendei várakozás. Mi tehát visszatértünk a határon túl levő
olasz városba. Ott annak rendje szerint jelentkeztünk a polgármesternél. Minden
nehézség megoldható lett volna, csupán egyet nem engedhetett el a törvény
embere: az özvegy voltom bebizonyítását. A majolika urna műremeknek elég
szép volt; de bizonyítéknak kevés. Azt is igazolni kellett, hogy az a hamu
azonos az útlevélben leírt személyiséggel. No hát hisz az sem lehetetlen.
Hol
és miképpen történt a principessa férjének a halála?
Egy
svájczi határváros szélén, párbaj alkalmával.
Rendszerint
nem szoktak a párbajban elesettekről halotti bizonyítványokat venni, -
különösen az ellenfeleik. Temetése sem volt, hogy a pap igazolhatná a
halálesetet. Egyenesen vitték a genfi halottégető intézetbe.
Ezt
mind ki lehet keresni, csak igyekezet kell hozzá.
Az
olasz város polgármestere fog átiratot intézni a svájczi határhelység
polgármesteréhez az iránt...
...hogy
a svájczi polgármester szólítsa fel hivatalosan a helyőrség parancsnokát a
végett,...
...hogy
a katonai parancsnok kerestesse fel azt a két katonatisztet, a kik ezen s ezen
a napon a város fenyőerdejében két idegen úr párbajánál segédkeztek; azok
hallgattassanak ki a hadbiróság által a felől,...
...hogy
a párbaj miképpen ment végbe, hogy az egyik részvevő halva maradt utána, s
adjanak felvilágosítást arról,...
...hogy
ki volt a párbajnál segédkező orvos, a ki azután szolgáltassa ki a
hivatalos orvosi parère-t
azon értelemben,...
...hogy
a halva maradtnak hol ment be a golyó a mellén, hol jött ki a hátán? hány
czentiméter volt a testi magassága, s különös ismertető jelül látható
volt-e az arczán egy hosszú, vérrel aláfutott vonal, a mi egy ütés helyével
azonos?
...és
végzetül, hogy ugyanezt az eképp leírt alakot elszállították-e a genfi
crematoriumba?
Az
olasz polgármester kedélyes férfiú volt.
- A
hogy én ismerem a svájczi hatóságok ügykezelését, semmi kétségem iránta, hogy
mindezekre tizennégy nap alatt megkapjuk a kielégítő ügyiratokat.
-
Tizennégy nap alatt!
Hát
én nekem tizennégy napig kell maradnom ebben a zugvárosban, a hol az
arisztokráczia selyemgubót termeszt, s a ki egy szarkát meglő, az már
sportsman.
Nem
volt mit tenni más!
Be
kellett szállnunk egy albergóba s veszteg maradni. A polgármestert rendesen
meghívtuk ebédre: különben egyedül lettünk volna. Később az orosz konzul
is asztaltársunk lett. Becsületes viaszkereskedő volt.
Hát
hisz az nem is olyan nagy szerencsétlenség, ha egy vőlegény és menyasszony
egyedül maradnak - tizennégy napig.
De
nekünk semmi okunk sem volt rá, hogy azok legyünk.
A
mi bennünket összehozott, egymáshoz kötött, az egy irtóztató dráma volt,
melynek jeleneteire kín volt visszagondolni.
No
de legalább ez a tizennégy nap jó volt arra, hogy a neveinket a törvény
értelmében a fekete táblára kifüggeszszék: nem kell hozzá dispensatio.
Még
másra is jó volt. Arra, hogy én egy embert a lelke mélyéig kiismerjek, a ki
iránt egykor oly igazságtalan voltam.
A
kit én medvének gondoltam, az egy nemesszívű igazi férfi volt; mintaképe
az orosznak. Hű a szeretésben, hű a haragvásban. Ha szeret, évek
során eltartogatja a titkát; ha gyűlöl, messze időkig elvár az
alkalomra, a bosszuállásra.
Az
orosz konzulnak járt a szentpétervári hivatalos lap, azt Kuzminszky mindennap
elhozatta s végtül végig olvasta. A krétai dolgok látszottak érdekelni
különösen.
Egyszer
aztán nagyot ütött az öklével az elolvasott lapra.
-
Itt van ni! Tudtam jól! Ez a ficzkó most elküldeti magát titkos megbízással
Krétába!
Kitalálhattam,
hogy az a „ficzkó” senki sem más, mint Barilla.
-
Most én nem tudom megfogni azt - a ficzkót!
Dühös
volt. Tollat fogott, nyilatkozatot írt.
„Durancsics
Barilla Mirkó gróf ezennel felszólíttatik általam, hogy egy becsületbeli ügyben
határozzon időt és helyet a velem való találkozásra, ellenkező
esetben gyáva bujkálónak fogom nyilvánítani. Kuzminszky, kormányzó.”
Arra
kérte a főkonzult, hogy ezt minden európai lapba iktattassa be.
-
Én megtehetem, - monda a főkonzul; - de mire egy ilyen hírlap Krétába
megérkezik s a czímzett kezébe kerül, akkorra mindnyájan megőszülünk, -
még a Barilla parókája is.
Nem
engedte magát lebeszéltetni, a nyilatkozat be lett küldve a hirlapoknak.
A
mi legjobban megnyerte a becsülésemet Kuzminszky iránt, az az ő valódi
lovagias tartózkodása volt irányomban. Egy pillanatra sem élt vissza
helyzetével. Ő vőlegény volt, én menyasszony; de ő úgy bánt
velem, mint gyámapa a gyámleányával. Gyászöltönyt készíttetett a számomra. Meg
kellett tudni mindenkinek, hogy özvegy vagyok.
A
polgármesternek egyszer ebéd után poharazás közben kedve szottyant
kedélyeskedni:
-
Exczellencziád és a herczegnő az itt kötendő polgári házasságot
odahaza Oroszországban megerősíthetnék az egyházi egybekeléssel is.
A
mire Kuzminszky komolyan megfelelt:
-
Az először is azért nem lehet, mert egyházunk törvényei szerint a
nőnek három esztendeig kell viselni az özvegyi fátyolt; de ha az egyház
fölmentését meg lehetne is nyerni, a polgári törvények határozottan megtiltják,
hogy a gyámapa a gondjaira bizott hölgyet feleségül vegye.
(Erre
én magamban azt gondoltam, hogy hátha egyszer a gyámi hivatal megszünik?)
A
svájczi hatóságok dicséretére meg kell mondanom, hogy a halotti bizonyítványok
már a tizenharmadik napra megérkeztek. A polgármester állítása szerint csoda
történt. Rögtön felvette a hivatalos talárt, a nemzeti színű szalagövet s
elvégezte velünk a törvényszabta szertartást. Azután kiadta a házassági
bizonyítványunkat, a mit én tettem el az oldaltáskámba. A főkonzul pedig
beirta Kuzminszky útlevelébe az én nevemet, és személyleirásomat. Férj és
feleség voltunk - „ad hoc”. A férjem fizetett. S aztán mentünk karonfogva a
vasúthoz. Ezúttal semmi akadály nem állt az utunkban. Ha egymást
megszólítottuk, Kuzminszky azt mondta nekem „princesse” én pedig „monsieur le
gouverneur”. Szerencsésen eljutottunk az orosz határig.
Itt
természetesen a legszigorúbb útlevél- és málhavizsgálásnak kellett magunkat
alávetni. Mert nagy úr ám egy kazáni tartománykormányzó, meg annak a felesége,
egy orosz herczegnő; hanem egy muszka rendőrbiztos még azoknál is
nagyobb.
A
málháim között megtalálták a hamvvedret. Azt
természetesen felnyitották. Por volt benne. Mi ez a por? Nem robbantó szer?
Előmutattuk a genfi crematorium bizonyítványát: ez nem más, mint emberi
hamu. Nem ér semmit! Így csempészik be a nihilisták a pyromanitot, az
écrasitot, a meganitot, meg a hogy a többi pokolszert hívják. Ott kellett maradnunk,
szigorú őrizet alatt. Az urnát a porral elküldték a vizsgáló hivatalba, a
hol a szaktudósok a hamut górcsövi és vegytani megfigyelés alá vették s több
napi figyelmes kísérlet után kiadták róla az elismervényt, hogy az nem egyéb,
mint alumen és potassium kevés calcidiummal keverve, a mik nem robbannak fel.
Így aztán az általam választott
rövidebb úton szerencsésen eljutottunk négy hét alatt Szentpétervárra.
Mikor a vasútról leszálltunk, én kezet
szorítottam Kuzminszkyval.
- Önnek igaza volt. Máskor mindig az
ön tanácsát fogom követni.
- Máskor?
Igaz! Hisz még nincs vége a
gyámságnak. Még el kell engemet kisérni Kuzminszkynak Kazánba, s ott
nekem ünnepélyesen átadni az atyámtól öröklött birtokot.
Itt már nem volt szükség se útlevélre,
se házasságlevélre. Itthon voltunk. Köszönöm a szabadságot, a mivel a
polgárosult külföld dicsekszik: én az én barbár hazámban szabadabbnak érzem
magamat.
Az atyám temetésével csakugyan vártak
a hazaérkezésemig.
A ravatala ott volt felállítva az
ősi fegyverteremben.
Üvegfödelű koporsó alatt feküdt.
A bebalzsamozott halott arczára nem
lehet ráismerni. Minden vonása elferdült: az arczszíne mahagóni barna.
Én alig tudtam könnyezni, mikor
megláttam. Ez nem az én atyám!
Aztán következett az ünnepélyes
szertartás.
Meghivókat kellett szétküldeni a vidék
notabilitásaihoz, a főúri ismerősökhöz.
Micsoda név alatt fogalmaztassanak e
meghívók? Minek nevezzem rajtuk magamat?
Reznin Wladimirnénak? vagy Kuzminszky
Pavlovics Péternének, vagy Koranoff Tarantilla herczegnőnek?
Megint csak Kuzminszky segített ki a
zavaromból: a gyászjelentés az ő nevében fog szétküldetni, ki a
megboldogult herczeg által egyetlen leányának, Tarantilla herczegnőnek
gondnokságával megbizatott.
Így ezzel is rendbejöttünk.
A gyászszertartásra következő
néhány nap hivatalos eljárásokkal lett betöltve. Engem, mint egyedüli
természetes és törvényes örököst behelyeztek az atyám birtokaiba, fogadnom
kellett a tiszttartók üdvözletét, a jobbágyok hódolatát, a sáfárok
beszámolásait.
Végig kellett hallgatnom, mennyi
jövedelem áll rendelkezésemre az uradalmaimból, a bányáimból; a
petroleumforrásaimból, a hajóimból; ezután számba venni a kazáni, a moszkvai, a
szentpétervári bankárok kimutatásait a náluk elhelyezett részvényekről,
államkötvényekről, s az aranyban letett kamatozatlan összegekről.
Ebbe én belekábultam: csak Kuzminszky tudott belőle kiokoskodni.
Mikor aztán mindennek vége volt, akkor
tudatta velem, hogy ezzel a nappal az ő gondnoki hivatala megszünt: én a
magam ura vagyok.
- És már most összetéphetjük azt az
olasz házassági bizonyítványt, az útlevéllel együtt.
- Nem, barátom; én meg akarom tartani
a házassági levelet és az útlevelet is és önnek vissza kell engemet kisérni még
egyszer a Riviérára: azonnal.
Kuzminszky
nagyot bámult rám.
-
Minek?
-
Nekem a legdrágább ereklyéim maradtak ottan, eladva, elprédálva: ott maradt az
anyám ősdiadémja a fekete gyöngyökkel, azokat én nekem vissza kell
szereznem minden áron. Elég gazdag vagyok most hozzá. Ön segíthet benne.
Kuzminszky
lesütötte a fejét, összeránczolta a homlokát, dörmögött: „Én másfelé akartam
utazni.”
(Tudom:
Krétába: Barillát fölkeresni.)
Elővettem
az utolsó varázsszeremet. (Most már féltettem ezt az embert: nem akartam, hogy
miattam koczkáztassa az életét.) Megfogtam azt az ő kérges, izmos, inas
kezét.
-
Kísérjen oda és vissza, s aztán ha ismét ide jövünk Kazánba, akkor elhozatjuk a
csodatevő kazáni szent képet Kiewből, a ki feloldoz az özvegység
terhe alól, s akkor megerősítjük a házasságunkat orosz egyházi törvények
szerint.
Erre
a lábaimhoz térdelt s a ruhám szegélyeit megcsókolta.
Így
kértem meg férjül én azt az embert, a kit azelőtt gyűlöltem.
Aztán
együtt visszarepültünk (most már repültünk) a szép Riviérára. Beirtuk a
nevünket Nizzában, Monte Carlóban az idegenek könyvébe, fogadtuk az igazgató
üdvkivánatait; visszavásároltuk az ékszerészektől az eladott ereklye
kincseimet. És én azalatt megrendeltem a genuai szobrásznál azt a fekete
márvány síremléket, a mit Wladimir olyan nagyon megkivánt magának. Hiszen
megigértem neki.
És
én ez idő alatt, mely a rivierai időzésünk, az oda és visszautazásunk
közben letelt, tanultam megismerni egy igazi férfit, a ki nem az arcza
klasszikus vonásaival, hanem a lelke, a jelleme szabályosságával hódítja meg -
azt, a ki őt képes megérteni.
A
világi törvények szerint férj és feleség voltunk. Társam követelhetett
tőlem mindent. És ő úgy bánt velem, a hogy vőlegény a
menyasszonyával. Ő is oly vallásos volt, mint én. A míg a két korona nem
érinti a homlokunkat, a míg a „kyrie eleizon” - a „goszpodi pomiluj” el nem
hangzik fölöttünk, addig elválaszt bennünket a paradicsom tiltott tudásfája.
Tudom,
hogy ezért engem minden ember kinevetne, a kinek elmondanám: ön talán nem.
Hiszen
lehetetlen az, hogy lehessen férfi, de különösen asszony, a ki még akkor is
őrizkedik, a mikor már minden szabad. Hiszen minden adat azt bizonyítja,
az istenfélő Lóthtól elkezdve, hogy az ember - állat. És mi mind a ketten
ép, egészséges testalkatú emberek voltunk. A meleg olasz éghajlat is úgy unszol
az örömre. Meg a körülöttünk nyüzsgő példák. Csupa édelgő párok, a
kik kijönnek a napfényre, gyönyöreikkel dicsekedni. Ránk nem ragadt az édes
miasma. Ráértünk várni. Úgy vettük, hogy még csak jegyesek vagyunk.
Én
minden reggel átnéztem a szentpétervári lapokat, mielőtt Kuzminszky kezébe
vette volna. Egyszer aztán megtaláltam egy lapban, a mitől féltem. Rövid
kis tudósítás volt, eldugva a személyi hírek közé: „Barilla gróf visszaérkezett
Krétából, fontos tudósításokkal.” Rögtön siettem valami kirándulást rendezni a
vidékre, a hová Kuzminszkyt is magammal vittem. Azt hittem, így elkerüli a
figyelmét az a tudósítás.
Azt
nem tudtam, hogy ő már egy nappal előbb táviratot kapott
Szentpétervárról, a megbízottjától, Barilla gróf megérkeztéről.
Mikor
visszakerültünk Nizzába, a míg én az utiköntöst felváltottam, Kuzminszky
átszólt hozzám a szomszéd szobából.
-
Herczegnő! Én nekem holnap vissza kell utaznom Oroszországba.
-
Nekem is. Jöjjön be hát.
(Hiszen
csak szabad a férjnek a felesége toilettjénél jelen lenni.)
-
Ön is kész az útra?
-
Mindent elvégeztem, a miért idejöttem.
-
De Oroszországban most már zord idő van; itt pedig most érnek a narancsok.
Most lesz paradicsommá a Riviera.
-
Mi még szebb paradicsomot fogunk csinálni Kazánból.
-
Kazánból? - kérdé nagyot bámulva Kuzminszky.
-
Hát nem tudja ön? Mit igértem? Elhozatjuk Kiew-ből a csodaerejű
„ikon”-t, a ki engem fölszabadít az özvegyi fátyol viselése alól, s akkor a
Kreml bazilikájában megáldatjuk az egybekelésünket.
Ez
a szavam varázshatású volt.
Kuzminszky
mogorva arczát valami boldog mosolygás alakította át. Olyan szép lett
egyszerre! De sokszor láttam én ezt a metamorfózist! Hogy lesz egy szép
férfiarczból csunya torzkép, s egy rút férfiarczból ideális? Kedvem lett volna
őt összecsókolni! Hagytam azt boldogabb pillanatra.
Ezzel
ki volt a fejéből verve a bosszúállás, a megtorlás gondolatja: hatalmasabb
érzés foglalta el a helyét.
A
milyen gyorsan a gőz vihet, siettünk hazánkba, vissza.
Ott
már tél volt. Oh, milyen kedves meglepetés volt, mikor egy reggel a waggon
ablakán megpillantottuk a jégvirágokat! Itthon vagyunk! Leheletünkkel
olvasztottunk kerek nyilásokat az ablak jegébe, hogy kinézhessünk rajta.
Hó
fedett már minden mezőt, a fenyőerdőket, oh ti kedves hólepte
erdők! Hogy emlékeztettek vissza gyermekkorom karácsonyfáira! Alig
várhatom, hogy csengessen az angyal. Igen: a vasúti pályaőr. Utolsó
állomás: Kazán.
Aztán
következett egy tüneményes álom. A kiewi képnek, a kazáni Boldogasszonynak
ünnepélyes megérkezése. A három napos czeremóniák, a megáldás, a felszabadítás,
a kiengesztelés; oh ti száraz, prózai törvényhozók! Hogy ti nem tudjátok,
mennyi vigasztalás, mekkora megnyugvás van ezekben a hagyományos
szertartásokban! A pópák antifónái, a karénekesek zsolozsmái túl ragadnak a
földi légkörön: a fejünkre tett koronák biztosítanak bennünket az örök
hűségről.
Mint
férj és feleség tértünk vissza a bazilikából kazáni várkastélyomba.
Kuzminszky
abban az ősorosz, prémes, zsinóros vőlegényi köntösben igazán daliás
alak volt. Széles válla, domború melle volt. Én is orosz menyasszonyi köntöst
viseltem, ékszerekkel túlhalmozva.
Megérkezésünknél
alabárdosok sorfala között haladtunk el a kaputól a lépcsőzetig. Orosz
népzenekar muzsikált, melynél minden ember csak egy kürtöt fúj egy hangból,
mint az orgonasípok; mozsarak durrogtak, tűzijáték sziporkázott, neveinket
tűzbetükkel írva a sötét égbe. Urnak és szegénynek vigadni kellett ezen a
napon. Az elfogadó teremben várt reánk a kormány megbizottja. Mikor a
főpapoktól szóhoz juthatott, ő is odalépett elénk: háromszor
meghajtotta magát: elmondta az üdvözlését a fogai közt morzsolva, s azzal
elővett a kebléből egy nagy pecsétes levelet s odanyujtá
Kuzminszkynak.
Férjem
engedelmet kért tőlem, hogy azt felbonthassa és elolvassa.
A belügyminiszter parancsa volt benne.
„A kazáni kormányzó rögtön és azonnal,
a mint ezt a levelet megkapta, induljon a kozákcsapatokkal a határszélre, a hol
az Archangelből behurczolt keleti pestis a falvakban kiütött s azt
tűzzel-vassal fojtsa el!”
Férjemnek még azon az éjszakán el
kellett menni, ragályos dögvészt elirtani.
Megtette. Elvégezte. Minő
eszközökkel? Arról jobb nem beszélni. Vaskézzel dolgozott. Eltaposta a hidrát.
Egész falvakat leégetett a benne lakókkal együtt: az bizonyos. De
megszabadította Európát a keleti pestis rémületétől.
Két
hétig tartott a munkája: azalatt még csak levelet sem kaphattam tőle.
Két hét mulva aztán hazatért - ólomkoporsóba zárva. Az a keleti kutya, a
kit legázolt, őtet magát is megharapta.
Ez
volt Barillának a válasza a párbajizenetre. Az ő keze tette ezt valóban.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - -
Ez volt a második házasságomnak a
története.
|