|
ELSŐ
RÉSZ
I.
Két
úr találkozik össze a szőnyeggel bevont főlépcsőn. Mind a kettő fölfelé tart. Az egyiken szilszkin prémgalléros télikabát van; a másikon
rövid, bársonygalléros felöltő: az sincs begombolva, alatta fekete frakk,
sárga szegfűvel a gomblyukában; – fehér kravátli a nyakán.
Az elébb jövő lassú járású
úriember, aki időt enged magának, mikor lépcsőn megy fölfelé; az
utóbb jövő fiatal atlétaalak, ez hármasával szöki át a lépcsőket,
megelőzve a másik urat.
– Szolgája, Perukker úr!
– Alásszolgája, Dobokay úr!
A daliás úr az
első emeleti ajtónál megáll, melyen fényes pakfong táblán olvasható e név:
„Meritorisz Zeno”, s ott becsenget. Sokáig jönnek az
ajtót kinyitni. Azalatt a másik úr is megérkezik, az
is ott áll meg.
– Ah! ön is
ide igyekezik?
– Tetszett már csengetni?
– Az inasok bizonyosan most vacsorálnak.
Estély előtt a cselédséget meg szokás étkeztetni.
– Hát ma itt estély lesz?
– Utolsó az
évadban. Sokat ígérő programmal. Hát ön nem arra jött?
– Nem. Engem az
úr hítt meg sürgetős üzleti ügyben.
– Tehát nem is akarja az asszonyságnak bemutattatni magát?
– Ezúttal célomon kívül esik.
– Kár. Igen jól
mulatna.
Ezalatt kinyitották az ajtót. Az inason látszott, hogy
most kapkodta fel a libériáját. Két másik szolgálattevő
lélek éppen nagy neglizsében iparkodott jelmezét előkeresni valami
szekrényből.
– Méltóztassék! – kínálta
a kurta felöltős a szilszkingallérost az elsőbbséggel.
– Kérem, uram – kínálkozék az vissza.
– No, no. Aetas
praecedit. (A koré az elsőbbség.)
– Hány éves ön?
– Harminckilenc.
– Én meg harmincnyolc.
– Akkor ön csókol nekem kezet, s
nevezhet urambátyámnak.
Az előszobában az inas le akarta
segíteni az urakról a felső kabátjaikat.
– Hagyja, Jean – monda Dobokay úr –,
tele a kabátom zsebe írásokkal, amik velem akarnak jönni.
– De csak nem akar ön felső
kabátban táncolni? – jegyzé meg Perukker úr.
– Dehogy. A meghívó tíz órára szól: én
még visszamegyek a színházba; a negyedik felvonás pompás skandalumon
végződik: azt élvezni akarom. Még
most csak kilenc óra. Valamit hoztam, ami az
estély programjához tartozik: ettől akarom a gályámat hogy is mondják csak
a hajósok? „löschen” – kitörülni. Tizenegyre
untig elég lesz teljes díszben megjelenni.
Ekkor aztán Perukker úrnak akarta az inas lehúzni a kabátját.
– Csak hagyja rajtam. A szalonban
még nincs befűtve a kandalló, a gáz sem ég; tudom
a szokást; most is influenzás vagyok. Nem maradok soká.
S azzal mind a ketten magukkal
vitték az utcai toalettjüket a terembe, ahol csakugyan
akkor iparkodott egy szolgálattevő honpolgár a kandallóban alágyújtani,
míg a másik a gázkandeláber fellobbantásával mesterkedett. A
szalonban sötét volt még és hideg.
A harmadik inas
pedig várt a rendelkezésre a két úr háta mögött.
Dobokay úr átadta
neki a névjegyét, hogy vigye a nagyságos asszonyhoz. Perukker úr azt
kérdezte, hogy itthon van-e a nagyságos úr? Megértve, hogy nincs itthon, azt mondá, hogy várni fog rá öt percig: annak okvetlenül
haza kell jönni a kitűzött időre.
Mikor aztán a három inas eltávozott a teremből, azt mondá Dobokay úr
Perukker úrnak:
– Vallja meg Perukker úr, hogy ön is azért nem
tette le a prémes kabátját, mert tele van a zsebe érdekes iratokkal.
Perukker úr
felnézett a csillárra.
– Ügyvéd úr hozzászokott a titkok
kiderítéséhez.
– Bankár úr pedig a titkok
megőrzéséhez.
Ezen aztán mind a ketten nevettek
egy kicsit.
– Mondja csak, Dobokay úr, három
inast tartanak Meritoriszék? – kérdé Perukker úr.
– Dehogy tartanak. Csak ez a kék az ő inasuk, aki az ajtót nyitotta előttünk; a
sárga a Vigárdyék inasa, akit estélyeken kölcsönkérnek; a harmadik pedig a
Dobos pincérje. Minthogy a házi szakácsné csak meleg ételeket tud készíteni, a
kocsonyákat, halakat a restaurateur szolgáltatja, s egyúttal pincért is küld
hozzá inas-livrée-ben.
– Nekem úgy tetszik, mintha ezeket a
nagy japáni vázákat is láttam volna már valahol, azt
hiszem, Vigárdyéknál.
–
Haneha azoknak az ikertestvérei voltak. Egyébiránt ez bevett szokás. Inast,
ezüstöt, porcelánt estélyekre kikölcsönözni. Ezt még a mágnások is megteszik. S
Meritoriszék és Vigárdyék úgyszólván egy családot képeznek. Honni soit, qui mal
y pense.
–
S fényes programja lesz a mai estélynek?
–
Sőt exorbitáns. Egy Párizsból jött hegedűművész fog Sarasate-t
mímelni. A nem annyira szép, mint köpcös királyi tanácsosné feledteti el velünk
Pattit. A pièce de résistance-ot pedig képezni fogja egy szellemdús causerie,
amit a háziasszony írt, s maga fog felolvasni.
– Ah! Hát a háziasszony
Schöngeist?
– Magyarul „deliszellem”. Az bizony. Fényes tehetség. Kár, hogy romantikus hangulatú.
– Hát a háziúr miféle instrumentumon
fog remekelni?
– Óh, az
csak a börzén kottáz és nótáz.
Dobokay úr nagyot
nevetett a saját szójátékának.
Perukker úr pedig nemcsak hogy nem
nevetett rajta, sőt azt a kritikát mondta rá,
hogy:
– Pedig aligha jobban nem tenné, ha
a klavir mellett gyakorolná a „kotiren” és „notiren” mesterségét.
A Jean visszajött, jelentve, hogy a
nagyságos asszony most fejezi be a toalettjét, s néhány perc múlva átjön az elfogadóterembe.
– No, akkor én elhordom magam innen!
– monda Perukker úr – nem várom tovább a nagyságos
urat. Majd megtalálom a Stájngasznernél. Jó mulatást!
– Nem tetszik itthagyni a névjegyét
a nagyságos úr számára? – kérdezte az etikett-tudó
Jean.
Perukker úr egyet gondolkozott,
aztán olyan mozdulatot tett a kezével, mint a jegyszedő az
alagútnál, mikor azt mondja a kocsisnak, hogy „tovább”.
Az inas kikísérte az
előszobaajtóig.
Dobokay Alasztor
egyedül maradt a szalonban, ideje volt magát a tükörbül megnézni.
Bizony volt neki
mit nézni magán.
Ez a tökéletes atlétai termet, amin megfeszül minden öltöny: domború mellkas,
erős nyak, jól modellált fej, széles koponyával, gótikus homlokkal; a haj
egész kurtára lenyírva, az arc simára borotválva, kivéve a fülkanyarító
félholdakat, s a jól kifent bajuszt, mely teljesen érvényre engedi juttatni a
széles, húsos szájat, amelybe szerelmes minden asszony, s amelytől fél
minden ember. Csak a szemöldei képeznek némi rendetlenséget: az
egyik lejjebb húzódik, mint a másik, s ezzel még neveli annak a zöld szemnek
szatírás kifejezését. Ezeket a szúró szemeket, ezt a marni tudó szájat hajh de
sokszor megbámulják a törvényszék sorompói előtt, ahol az
ellenfeleit (gyakran a királyi ügyészt) egész a viviszekcióig megkínozza. A budoárokban még kegyetlenebb. Jaj annak,
akinek udvarol. S aztán mentül jobban fáj, annál
jobban esik. A kapott seb éhes.
Alasztor miatt rágalmaztatni
is dicsekedés. Alasztor által rágalmaztatni pedig
éppen apoteózis.
No, de eleget
beszélt már a tükör. A szalon oldalszárnyajtaja szétnyílik: belép az
úrnő.
|