II.

Meritorisz Zénó neje, Camilla, alakjában, arcában egész leányos megjelenés. Senki sem mondaná, hogy már egy tizenkét esztendőt meghaladt leánya van. Termete azzal a karcsúsággal bír, amit nem a vállfűző kényszerít rá: az öltöny csak kifejezi a szép idomokat, de nem szabályozza; a váll, a nyak, a félig födetlen kebel enged az egészre divinálni. Az arc kifejezése még inkább növeli a csalódást: a halvány, de könnyen elpiruló arcszín, a finom metszésű ajkak, korallpiros színükkel, a rózsaszín, lüktető orrcimpák, a tiszta, keskeny homlok, melyet levágott hajtincsek nem takarnak, a vékony, egyenes szemöldök, mind közös egyetértéssel vallják, hogy itt egy gyermeteg, világtudatlan lélek lakik; segít nekik az a hosszú szempilla is, mely félig lezártan szinte hogy árnyékot vet az arcra. – Hanem aztán mikor ezek a szempillák magasra felnyílnak, s kivillan alóluk az a két sárga szem, mely olyan, mint a topáz meg mint a tigris szeme, a mélyében ég valami láng: attul egyszerre zavarba jön a ránéző, mint aki kelepcébe jutott; mert mikor a szem kérdez, akkor arra a szemnek kell megfelelni, s ezt a beszédet olyan kevés ember tanulta meg. S a sárga szemekhez kőszénfekete a haja.

Alasztor a belépő hölgy elé siet. Az kezet nyújt neki. A kezét megcsókolják.

– Bocsánat, hogy kacagányostul jövök be: a dugárumat rejtve kellett becsempésznem.

Azzal a felső öltönye zsebéből kihúz. egy paksamétát.

– Elolvasta? – kérdi a hölgy.

– Kétszer is. Először az elejétől a végéig; aztán meg a végétől az elejéig.

A hölgynek az ajka és a keze remegett, a szempillái vertek, mikor a kéziratot átvette. Az ő saját munkája volt az. Ez az átadó pedig egy irgalmat nem ismerő kritikus, aki nem professzióbul, hanem passzióból űzi ezt a szellemi hóhérmesterséget.

Camilla helyet mutatott neki egy karszékben a kandalló előtt.

– Nem teszi ön le a felöltőjét? Rá fog melegedni.

– Nem ismerem a meghűlést. Aztán mindjárt visszamegyek a színházba.

– De hátha én sokáig itt tartom?

– Inkább attól félek, hogy hamar ki fog innen flankolni; mondjuk puritánul: kipenderíteni.

– Olyan rossz akar lenni?

Leültek egymással szemben a kandalló elé, kettőjük között volt egy kis japáni asztalka. Arra tette le Camilla az írást.

– Nos? Hát kezdje!

– Cukorral szokta nagysád az orvosságot bevenni, vagy anélkül?

– Cukorral szoktam.

– No, akkor hát előre bocsátom azt, ami édes. Nagysád teljesen bírja az irodalmi nyelvet: irálya minden kifogáson felül áll. Elbeszélésének a meséje eredeti, ügyesen bonyolított, fordulatai meglepők, az egész tarkázva szellemes ötletekkel, sok érzés elpazarolva benne…

– Hisz ez mind igen kedvező…

– Ez a cukor, most jön a bróm. Hanem…

– Hanem?…

– Ez az egész elbeszélés, ennek a tárgya, alakjai, etikája, mind egy rég megbukott költői gyáriparnak színehagyott, divatvesztett, végeladásra került maradványa. Ez abból a hamis romantikaiskolából való, amin senki sem ír többé; de több az, hogy amit nem is olvas senki többé.

Azok a sárga topáz szemek most nagyot villantak. Bátorkodott szembeszállni a szigorú kritikussal.

– Szeretném az indokolást.

– Hát ha bonctani előadást akar végigélvezni, azzal is szolgálhatok. Az ön elbeszélésének az alakjai mind olyan ideális emberek, amilyeneket a mai világban már senki sem ismer. Az ön hősnője képviseli a női erényt.

– Hát ez nem létezik?

– Létezik, mint kórtünet, de nem mint jellemalap: híják vérszegénységnek, s gyógyítják vas- és mirenylabdacsokkal, vagy legjobb esetben hiánya a csábító alkalomnak, de bizony most már abban a régi példabeszédben sem hiszünk, ami a „jól őrzött várról és jól táplált helyőrségről” beszél.

– Ön ilyen rossz véleménnyel van a nőkről?

– Sőt ilyen jóval. Miért volna erény, nem tenni, amit a természet parancsol?

– Eszerint ön a szerelemben sem hisz.

– A szó megvan, s azt nehéz helyettesíteni: éppen azért, mert százféle variánsa akad. A legtöbbször kutyaösztön, érzéki gerjedés, máskor szuggesztió, sűrű esetben konvenciós megszokás: egy egész osztálynál alkutárgy és spekuláció. Mindannyiszor egészen jogosult téma egy modern elbeszéléshez. De olyan ideális szerelmesek, aminőket ön ír le, csak a keresztes hadak korszakában lehettek, no meg Kisfaludy Sándor hősei idejében: „Szigligetben fogunk élni: Szerelmünkben boldogok”. Ma az úgynevezett szerelemnek reális motívumai vannak. Hát még aztán az a nemes keblű imádó, aki lemond!

– Hát a férfiúi lemondás?

– Bevallása a gerincsorvadásnak. Félelem a nevetségessé lételtől.

– És a jótékonyság?

– Agylágyulás szimptómája. Gyakran megvesztegetési kísérlet a sors ellen.

– De hisz önnek magának is ott áll a neve minden jótékonysági gyűjtőíven.

– Az nálam reklám. A legtöbb embernél ugyanez.

– Hát ön nem hiszi, hogy vannak jószívű emberek?

– Jó szív? Hát mi köze a szívnek az emberi indulatok és érzelmek szabályozásához? A szív egy monoton munkára alkotott gép, ami absolute nem érez semmit. Igenis van befolyása az emberi érzelmekre és kedélyhangulatokra a májnak, az epének és más változó gerjedelmű életműszereknek, amik a két nemet megkülönböztetik; de főképpen a gyomornak. Az éhes és a túlterhelt gyomor csinálhat regényt, csinálhat világtörténetet: de mit csináljon az a szegény ártatlan, izmokból, erekbül és idegszálakbul összegubancolt tömeg, ami a mézeskalácsosok mintáját képezi, mikor annak egy pillanatnyi ideje sincs a külső benyomásokat felfogni, s azok ellen reagálni?

– Jól van. Tehát ne legyen a szívnek semmi köze az elhatározásainkhoz: de az erős emberi akarat hatalmát csak nem hozza ön kétségbe?

– Erős akarat! Hisz az meg éppen nonszensz. Hát akarta az ember azt, hogy szülessen? Akarta azt, hogy fiú legyen vagy leány? Akarta, hogy szép legyen vagy rút, erős vagy gyönge? Minden az átörökléstől függ. Akinek az apja vagy nagyapja bolond volt, maga is bolond lesz. Akinek játékszenvedélye van, a fiának is az lesz.

– És a talentumok?

– Azok meg éppen az agy idomulásától függnek. Az már tudományosan megállapított igazság, hogy az agyvelő idegszálainak bonyolódása okozza, hogy az egyik emberből hegedűművész, a másikból szobrász, a harmadikból meg financier lesz a többi marad hétköznapi embernek, kreténnek vagy gonosztevőnek, s ez teszi tönkre az ön egész etikai okoskodását, ami költői igazságtételben, égi megtorlásban nyilatkozik. Ugyan hogy büntetne meg egy láthatatlan hatalom valakit azért, mert a szemöldöke fölötti agykidudorodás a gyilkossági hajlamot fejtette ki nála, a másikat meg azért, hogy a hátsó agy erős duzzadása a nemi ösztönnek adott túlnyomó uralmat a gerincagy fölött. A természet szeszélyei miatt csak nem lakolhat meg az egyén.

– Eszerint ön a túlvilágban sem hisz?

– Kedves nagysád! Olvasta ön már Flammariont? Akkor tudja, hogy – hozzávetőleg – mi van ezen a mi világunkon túl? Az egyetlen planéta, amelyet magunkforma állatoktól lakható földnek ismerünk, a Mars. De az már eddig is úgy túl van tömve lakosokkal, hogy ott még a földről átrepülőket is minden jó indulat mellett sem fogadhatják be. Csak a mohamedánok hisznek még a paradicsomban. De azok is csak a férfiak számára tartogatják azt. A buddhistánál van lélekvándorlás állatokba. A többinél nincs túlvilág. A civilizált világ minden tagja fölemelkedett már arra a tudatra, hogy itt ezen a földön kell kivenni az élvezetekből annyit, amennyit lehet. A szocializmus nem ismer másvilágra szóló utalványokat, amikkel az aszkétákat jól lehetett tartani.

– És így ön nevetségesnek tartja az imádkozást is, és az áhítatos léleknek Istenhez való ragaszkodását? Annak minden csodajelenségeit?

– Édes nagysád! Hiszen méltóztatott iskolákat végezni. Tudja, hogy mi a hang? Rezgéshullám, mely percenként 200 méternyire halad. Vegye kezébe a plajbászt és számítson. Hiszen amely zsolozsmát Árpád apánk bejövetelekor a Vereckei-szorosnál a táltosok elharsogtattak a nap mezején lakozó Hadúrhoz, az a természet törvényei szerint most a millenniumra fog oda megérkezni.

– Ön istentagadó.

– Nem. Én csak embertagadó vagyok. Az Isten lételét elismerem, bár megérteni nem tudom; de az emberek lételét tagadom. Állatok vagyunk!

– Ez nagyon vigasztalan tudat volna.

– Nem akarom felerőltetni. Én nem vagyok buddhista misszionárius, én csak jóakaró kritikus vagyok. Önnek a művéről beszélek. Ez a válfaja a poézisnek leélte magát. Jelenben senki sem kultiválja. Ha ön sikert akar kivívni – igazán szép tollával –, akkor választania kell – két közönség között. Vagy írjon ön legendákat, csodatörténeteket, meséket a babonás, hisztérikus, fanatikus félmívelt osztályok számára: annak is lesz kelendősége; vagy pedig írjon esendő, önző, élvező emberekről, amilyenek mindnyájan vagyunk és akarunk lenni. Tündérekben, szentekben még sokan hisznek, de már becsületes emberekben, jó szívekben, szerető lelkekben nem hisz senki. S ami nem kriminalitás, az nem vétek.

Camilla még nem hátrált meg.

– Nem a munkám védelmére szólok, hanem az ön világnézete ellen. Én már vénasszony vagyok, de én még rossz jellemű emberrel nem találkoztam a világon, se férfiban, se nőben.

– Vénasszony? Ugyan már, micsoda banális fogás az, engem akarni kényszeríteni bókok mondására. Ön sohasem lesz vénasszony. Ön most is kisleány. Hanem vén írónő. – Ezelőtt negyven esztendővel írhatott volna ön szép Dorfgeschichteket német parasztokról német Hausfrauk számára. De most már a parasztokból is kiveszett az idill (ha ugyan volt valaha), s amióta a kisasszonyok nem strickolnak harisnyát, oda a szentimentalizmus.

– Hát a vallás?

– Vallás? Ez az a kihűlt planéta, aminek a fénye elmúlt: csak az árnyéka maradt meg. Van zelositás, van fanatizmus, más felekezet elleni gyűlölködés, de ami a hitelv volna, hogy „szeresd a felebarátodat”, meg az, hogy „az én országom nem e világból való”, ezeket nem tartja senki. A munkást nem lehet többé azzal biztatni, hogy majd a paradicsomban ő lesz az első, aki most utolsó. Itt, ezen a földön követeli a maga részét. Nincs már nagyravágyás: csak stréberség; nincs már hazaszeretet: csak politika; nincs már remény: csak intrika; az antik ideál mind stereotipozva kapható: eredetije a múzeumban. Dicsőség? Gomblyukban cinkből. Egy bálvány van, akit imád mindenki.

– A pénz?

– Nem az. Hanem saját maga.

– Hisz akkor jobb volna nem élni.

Alasztor elnevette magát. Gyönyörű fehér fogsor villogott elő a bajusza alól.

– Ne vegye olyan tragikusan a dolgot nagysád. Abban a világban, amit ön teremt a képzeletében, mindig érdemes élni. Ön boldog, megelégült, nemes lelkű, azért hasonlónak hiszi a többi egyedeket is. – Bátran felolvashatja ön a munkáját a mai estélyen, mindenki tapsolni fog. El lesznek ragadtatva. Magasztalói elől nem fog hová menekülhetni. A jelenlevő újságírók összetett kesztyűkkel fogják önt kérni, hogy engedje át nekik a vasárnapi tárcájuk számára e remekművét, s tiszteletdíj fejében egy értékes szacúmát fognak önnek küldeni. De próbálná csak meg, mint egy szegény hivatalnok özvegye, ugyanezzel a művével sorba látogatni a szerkesztőségeket szerény honorárium igényével: majd gyönyörködhetnék azokban az elmés észrevételekben, amiket a szerkesztői mondanivalók szecskaládája szolgáltat a kéziratoknak, melyek vissza nem adatnak. Ön énekelni is fog, egy szép sanzonettet, vendégei tapsolni fognak utána. De énekelné el csak azt, mint erre a keresetre szorult igazi énekesnő: majd megtudná, hogy miféle strófát énekelnek folytatásul ugyanarra a melódiára ugyanazok az uraságok. Eh! Boldog nő nem lehet írónő. Ahhoz a szenvedések iskolája kell. Nagy katasztrófák. – No lássa: most keresztet vetett magára. Írjon legendákat! Nos? Elég volt már a gorombaságból?

– Nem! Még én akarok önnek gorombaságokat mondani. Most rajtam a sor.

– Ah! Ez élvezetes lesz.

– Nem az emberiségben van a hiba, hanem önben. Ön hírhedett ügyész: hol védő, hol vádló. Egészen beleélte magát az emberi lélek árnyoldalainak tanulmányozásába. Valamint egy kórház főorvosa csak betegeket lát maga körül, úgy a híres jogász csak vétkeseket, önzőket, csalókat, tettetőket, hitszegőket. Ön nem ismeri az igazi világot: én ismerem azt! Én látom a valót.

– Ön látja a valót? Ezekkel a chryzopraz szemekkel? Hisz ön saját magát sem ismeri! De többet mondok: még a saját leányát sem ismeri.

Camilla megrezzent erre a szóra.

– A leányomat? Hát mit tudhat ön a leányom felől? Hisz az még gyermek!

– Tudom. Tizenkét esztendős. Hanem azért mégis több életbölcsessége van, mint önnek.

– Honnan veszi ezt az állítást?

– Hiszen régi barátja vagyok e háznak. Bocsánat a forgalomból kiment szóért. Régi bejárója. Néha egy baráti ebédnél, meg az után volt alkalmam a kis Helvilának egy-egy közbevetett mondását feljegyezni. Az mind olyan okos szó volt; nem az enfant terrible-ek hebehurgya belekottyanásai, hanem egy józan kritikus szellemnek a megnyilatkozása: aki már a dajkájától sem engedett magának hazugságokat mondatni. Ez sohasem fut el az ember elől, hanem szembeáll, s olyan vágásokat ád, hogy elképedünk bele. Meg ne ijedjen, nagysád. Egészen az anyja lelkületét tükrözi vissza. Csakhogy a tükörkép erősebb az eredetinél. – Úrhölgyeinknél az a szokás, hogy egy szantálfa legyezőre az ismerőikkel emlékmondatokat íratnak. A kis Helvila is abban a kitüntetésben részesül, hogy vele is íratnak ilyen legyezői bölcsességet. Azokat aztán nekem is megmutatják. Egy szép kisasszonynak ezt írta a legyezőjére: „Nem az boldogít bennünket, amink van, hanem az, amit remélünk”. A szép delnő tőlem kérdezte meg, hogy mit tesz ez; ő nem érti. – De honnan vesz egy tizenkét esztendős gyermek ilyen gondolatot?

Camilla arcán látszott a kellemes hangulat.

– De erősebb mondás az, amit Vigárdyné legyezőjére írt a kisleány. Azt tetszik tudni, hogy Amanda őnagysága teljesen az én világnézeteimet osztja. Annyira összetalálkozunk az egész életfilozófiánkkal, annyira rokonok a lelkeink (ha ugyan van lelkünk), hogy nem szeretnék neki férje lenni azért a háromemeletes sugárúti házért, amit kelengyében kapott. És amellett alaposan tudós. Professzor lehetne. És azt érezteti. És gyöngeségei nincsenek. Hát ennek ezt a mondatot írta a legyezőjére a kis Helvila: „A tengerszemnél, mely semmi élőt nem táplál, többet ér egy harmatcsepp, melytől egy fűszál föléled”. – De már a szép Amanda nem kérdezte éntőlem, hogy mi ennek az értelme. Azt mondá: „No nézd! A galambfióknak fullánkja van!” Kitalálta, hogy ki az a tengerszem, s ki az a harmatcsepp.

E percben észrevette Camilla, hogy egy szőnyegajtó kissé megnyílik: ott valaki hallgatózik.

Bosszúságát nem tudta elrejteni.

Alasztor megsejtette azt, s sietett búcsút venni.

– Még visszasietek a színházba. Egészen kedvem szerint való darabot adnak. Az emberek mint állatok. Igazi állatmutogatás.

– De visszajön?

– Nem fogok sietni. A királyi tanácsosné cavatináitól engedek másokat idvezülni. Mikorra nagysád felolvasására kerül a sorrend, akkorra jelen leszek.

– No, azzal éppen nem vigasztal meg.

– Becsületemre – ámbár nem hiszek a becsületben – fogadom, és megtartom a fogadásomat, mint egy trubadúr – ámbár nem hiszek a trubadúroknak –, hogy egy suttogó szóval sem fogom a nagysád előadását zavarni, s mikor a vendégnyáj éljenez: keresztül fogja hallani a tetszészsivajon nagysád az én stentoromat.

– No, csak azt ne tegye, kérem.

Camilla kezét nyújtá: Alasztor az ajkaihoz emelte a svédkesztyűs kacsót, s aztán a sarkával előre kihátrált az ajtón, ámbár ez a neme a haladásnak homlokegyenest ellenkezik a realizmussal.