IV.

A villanycsengettyű az előszobában jelezte, hogy vendég érkezett. Az első vendég. „De hát valakinek csak kell első vendégnek lenni.” (Ez az aranymondás már cinkbe van öntve.)

Annyi idő sem telik a külső ajtó meg a belső ajtó nyitása között, amennyit egy felsőkabát levetése igényel. Érthető. Mivelhogy a vendég úr nem frakkban jön, hanem mókusszínű paletot-ban.

Nem kell őt bemutatni. Ismeri őt minden ember. Ilyen orr nincs több Budapesten. Azt adomázzák róla, hogy egyszer a redoutbálban egy nőmaszkot szedett fel, akivel aztán leültek szupirozni. A hölgyecske letette az evésnél alkalmatlan álarcot. „No, hát uram, már most ön is tegye le a hamis orrát.” – Dehogy hamis! Ez az egy igaz rajta. Ő az a híres Kapiczány úr: az újságíró.

Első szava a nem illő toalett miatti védekezés. Azt már nem mondhatja, hogy az ő zsebe is tele van írással: mert az már csúnya plágium volna. – Bocsánat, hogy nem frakkban jelentem meg; de olyan kegyetlen reuma van a bal karomban, hogy nem bírok öltönyt váltani.

– Annál szebb öntől, hogy mégis eljött az estélyünkre.

– Pont tíz óra! Elsőnek érkeztem. De hát valakinek csak kell első vendégnek lenni.

– Ez igaz!

(Dehogy igaz! Azért jött valamennyinél hamarább, hogy felhasználva a háziasszony védtelen helyzetét, azt meginterjúvolja.)

– Őnagysága, Meritorisz úr nincs még idehaza?

– Még nem jött elő.

– Bizonyosan a tattersallban van. Most folynak a nevezések, vajon milyen nevű lovakkal fog a Captain Blue a tavaszi handicapban startolni?

– A férjem kilépett már a társulatból.

– Nagy kár! Ő volt annak az istállónak a lelke.

(Kolosszális ötlet! Egy egész istállónak a lelke!) Kapiczány úr folytatja a vallatást.

– Meritorisz úr maga is tartott egykor idomító-istállót.

– Igen. Mikor még siószegi birtokunkat tartottuk. Sok veszteséggel járt.

(Ez nem kellemes visszaemlékezés! Más materiához kell kezdeni.)

– De annál fényesebben fog beütni a málégyűrű;¹ óriási osztalékról beszélnek.

– Üzleti ügyekbe nem vagyok beavatva.

– Most értesültem róla, hogy a sárad-korpaházai vicinális vasutat is átvette egy konzorcium nevezetes nyereménnyel. Nem mondta Meritorisz úr?

– Nem tudom, a férjem érdekelve van-e benne?

– Fordítsa hasznára, nagysád, az értesítésemet. Nagysádat jogosan megilleti egy gyöngy nyakszorító a szép nyereségből.

– Nem szeretem az ékszereket.

– No, akkor Meritorisz úr előnyben van. Számára útban van már a Takova-rend. Első kútforrásból tudom.

Újból szól a csengettyű, tárul a szárnyajtó. Ezúttal egy delnő érkezik: egyedül. – Mindjárt okát fogja adni, hogy miért jött egyedül.

– Nem vártam az uramra. Az a klubban konferenciázik. Előresiettem hozzád: szétnézni, hogy jól terített-e fel az inasom? Tudom, hogy te nagyon el vagy ilyenkor foglalva. Nem is tanulmányod a büfé. Nekem meg az az elementumom. Csókollak, kedvesem.

Azzal a két szép hölgy olyan közel viszi egymáshoz az ajkait, hogy csóknak is lehet számítani.

A beköszöntő szavakból megérthettük, hogy a szép vendégnő Vigárdy képviselő úr hitvese, – Amanda. (Klub, konferencia, kölcsönadott inas.)

Igazán szépségszámba mehet. Molett termet, erősen kivágott derékkal; szép nyak, sokat jelentő buste, az nagyon is egészséges, a pirosságot temperálja némi poudre de serail; a szemei nagyok és kiülők, kár, hogy a szőke szemöldök nem harmóniáznak velük. A dúsgazdag haj is hasonló világos szőke, körül a homlokon építészi szimmetriával alkotott hajbeli kacskaringók. (Egy befelé fordított Medúza.)

Kapiczány úr ebbe is bele akar kötni; de itt már megbukik. A szőke delnő lehunyorított szempillákkal néz rajta végig: valószínűleg a paletot miatt.

– Drága nagysám.

A legyezővel félretolják az útból.

– Nem! Nem! semmi interjú! Én újságíróval nem állok szóba. Engem ki ne írjanak. Nem akarok híres lenni.

Azzal hivatását követve, elsiet az ebédlőbe, ahol az inasok a lakomaasztal szerkesztésével bajlódnak.

– Őnagysága még most nagyon haragos – rebegi Kapiczány úr, maliciózusan hangsúlyozva a mondat közepére eső két szót.

A társalgás megint új lökést kap két új vendég érkezése által. Az egyikről tudjuk, hogy hegedűművész; nem azért, mintha hóna alatt hozná az instrumentumát: az előre lett küldve; hanem arról, hogy a haja egészen Sarasate, s a gomblyukából apró érdemrend-füzér csüng alá. A másiknak csak a hajkenőcsillata sejteti, hogy ez a hegedűt kísérő zongoraautomat.

– Előresiettem – mond a hegedűművész Camillának – azért, hogy elébb a zongorát kipróbáljam, amelyen tisztelt barátom kísérni fog, nehogy megtörténjék rajtam, ami gyakori eset, hogy a zongora félhanggal alább van stimmolva. Tavaly télen is megesett rajtam, amidőn Sadi Carnot elnök előtt voltam szerencsés előadást tarthatni a Tuileriákban.

– Sadi Carnot előtt! a Tuileriákban? – rohan közbe Kapiczány úr, nem engedve a művésznek megkezdett periódusát végig elmondani. – No, ezt nekem kell önnek elmondania, senki másnak.

Azzal megfogja a művész frakkján azt a keresztülfűzött aranygombot, s magával vonszolja a zongora zugába, hogy kikérdezze belőle a Tuileriák speciális titkait, nehogy az újon érkező vendégek is meghallják.

Akik most érkeznek, szintén a művészi előadásra vállalkozott alkatrészek: azok a legidegesebbek, akik félnek az elkéséstől. Őnagysága királyi tanácsosné, Thurzó Emilia asszonyság, férjével, Thurzó Attila királyi tanácsos úrral. (Nem ötvenkrajcáros név! valóságos régi család!) Szárnyaik alatt közös büszkeségök: Elvira kisasszony.

Emilia nagysám, mint már Alasztortul hallottuk, a köpcös kategóriába tartozó szépség, a leánya pedig tökéletes hasonmása az anyjának, arcban és termetben. (Tizenhét éves.)

A királyi tanácsos jól táplált alak, akinek az a fátuma, hogy erősen meggörbült orra van, amiért mindenki azt hiszi róla, hogy Noé apó elsőszülöttének az ivadéka: pedig nem az. Becsületes tót atyafi.

Ezeket alig helyezte el Camilla (nemigen volt még őket kinek bemutatni), érkezett a harmadik csoport: doktor Czigelka és a családja. A doktor nagyon alacsony termetű uracska, akinek kétharmad része has, egyharmad része fej és láb. A felesége ellenben egy fejjel magasabb nálánál, igen sovány és csupa könyök. Az arca olyan, mint a macskáé: szétálló szemek, pisze orr, kicsiny áll. A háta mögött úgy híjják, hogy desperátus macska.

A harmadik családtag egy reményteljes úrfi, aki se az apjához, se az anyjához nem hasonlít: középen kétfelé választott hajú embervakarcs; fekete, mint egy cigány és pökhendi.

A kis doktor jellemét sejteti az a sok érdemrend, mely a frakkjának mind a két oldalát takarja, ezüstös csillagok, négy-, öt- és nyolcágú keresztek mindenféle színű szalagokon; a hölgy keblén ellenben egy óriási jonquille-bouquet takarja a természet mostohaságát.

Kapiczány úr legelébb is siet a királyi tanácsosékba belekötni.

– Bocsánatot kérek, hogy nem frakkban jöttem; de ma reggel a vívóiskolában olyan vágásokat kaptam a jobb karomon, hogy most nem megy föl rá a frakk.

A doktorék azonban háttérbe szorítják a zsurnalisztát. Doktor úr siet bemutatni kitűnő magzatját a nagyságos úréknak.

– Rikhárd fiam! Harmadéves jogász. Az olvasókör jegyzője. Egy zseni! Hírlapokba is ír. A zöldtollas pártnak a jelöltje.

– Nagyon örvendek – szól kezét nyújtva a királyi tanácsos az ifjúnak.

A szülők szeretnék, ha Rikhárd úrfiból és Elvira kisasszonyból egy pár válna. Rikhárd úrfi azonban sokkal praktikusabb elme: ő az apához tartja magát.

– Szokott ön pikétezni?

– Mindennap.

– Tizenkét partit?

– De csak egy krajcárba poénjét.

– Akár kettőbe.

S aztán viszi papa Thurzót a játékasztalhoz.

Kapiczány úrnak megint hézag kínálkozik a társaságban, ahová befúrhatja magát. A doktort veszi munkába. Kivallatja, miféle érdemrendek azok a gyomrán, s minő a provenientiájuk? A doktor úr a hazai lepidopterákrul adott ki egy díszmonográfiát. A korszakalkotó könyvet megküldte minden európai potentátnak, s azok viszonzásul egy (firkászok számára alapított) Házi Rendjellel jutalmazták önfeláldozó törekvéseit: ezek a csillagok és keresztek. Kapiczány úr, mikor a képes oldalát végigtanulmányozta a nagy tudósnak, egyet fordít rajta, hogy hátulról is szemügyre vegye.

Fájdalom! ott semmi sincs. A tudós keservesen felsóhajt:

– Ez az egy hiányzik még! (Tudniillik a kamaráskulcs, amit az ember a háta végén szokott viselni.) Hiába: nemo propheta in patria. („Senki se jövendőmondó a hazájában.”)

Ez amennyire igaz latinul, olyan nagy hazugság magyarul. Ekkor aztán Kapiczány úr feljogosítottnak érzi magát, hogy Elvira nagysámnak csapja a levet, aki pedig inkább hallgat arra, amit Rikhárd úrfi beszél a királyi tanácsossal.

A pikétnél folyvást beszélnek. Nem dialóg ez, hanem dupla monológ:

– „Hat lap! – Az enyim egyenes.” – „Tizennégy alsó!” – „Nix nutz! Tizennégy király.” – „Sext von ász. – Quart alsóig. – Kilencven. – Stichmatch.”

Ezalatt visszatér az étteremből Amanda asszony.

Tele van indignációval a tapasztalt rendetlenség fölött. Fennhangon kiabálja, hogy a cselédek összetörték a nagy salátástálat; s a Dobos-tortát fenekével felfordítva tették az ezüsttartályra.

Kapiczány úr már egy maliciózus szerkesztői asteriscust készül Elvira kisasszony fülébe súgni, amidőn az oldalba döfi a legyezőjével.

– Vigyázzon! Most jött be a Toffi!

Erre már nagyon kíváncsi Kapiczány úr.

Hallotta már emlegetni Toffi asszonyt, de még nem beszélhetett vele. Az egy előkelő hivatalnoknak, Rangosi Oszkár úrnak a felesége, akit a férje kísér az estélyekre. A férje hosszú, szikár alak, fehéredni kezdő fekete szakállal, ami kurtára van nyírva, az arckifejezése, a fejhordozása olyan, mintha valami rossz illatot érezne. Pesszimista: ha megszólal, csupa rossz híreket közöl, s mindenkinek tud valamit mondani, ami nem kellemetes. Ó ugyanannak a méregnek a praecipitatuma, aminek a felesége a sublimatuma.

„Toffi nagysám” (igaz keresztnevén Leona) filigrán termetű, finom tojásdad arcú japáni figurácska: szelíd tekintettel, mely ábrándosba játszik. De ez csak hamisság. Azok a sunyi szemek folyvást a felebarátok és barátnék hibáit keresik, s mikor ezek a mosolygó cseresznyeajkak megnyílnak: az az aqua toffana.

Mikor belépnek ők ketten, éppen akkor foglalja le a társaság figyelmét Amanda asszony azzal a fennhangon hirdetett kritikával, hogy milyen ostoba az ilyen városi szakácsné: a fácánysülthöz lencsét ad mellékletül, holott az pörkölt káposztát követel; ezzel ehetetlenné tette az egész fácányt, pedig azt Vigárdy lőtte a hercegi vadászaton.

– Jaj, de ideges vagy, kedves Amanda! – szól hozzá a helyet kereső Rangosiné az első üdvözletkicserélés után. Aztán széjjelnéz ártatlan arccal: – Nincs még itt Alasztor?

Azt a baziliszk-szemet kell látni, amit ez a kérdés támaszt Amanda asszonyságnál. Egyszerre elhallgat. Ellenben sorba nézi a többi hölgyeket: mernek-e nevetni? Nem mernek.

– Én magam is olyan ideges vagyok ma – veszi föl az elejtett fonalat a királyi tanácsosné. – Valahányszor énekelnem kell, mindig lámpalázt érzek. Ez különben a leghíresebb művésznőknél is így van: Pálmay Ilka sohasem lép ki a színpadra a kulisszák közül anélkül, hogy előbb keresztet ne vessen magára. Én is mindig titokban a legyezőm alatt keresztet vetek magamra, mielőtt énekhez kezdenék.

Toffi ezt a megjegyzést súgja Kapiczány úr fülébe:

– Ezt a keresztvetést azért hangoztatja a királyi tanácsosné, hogy a férjét ne tartsuk semita eredetűnek. – Ah, most lépett be Dobokay az ajtón! Figyeljen csak, milyen jó kedve lesz rögtön Amanda asszonyságnak.

Amanda úgy tesz, mintha nem venné észre Alasztor beléptét; egyszerre odafordul a legközelebb álló Kapiczány úrhoz, ágrul szakított nyájassággal:

– Ah, édes Kapiczány úr, megbocsásson, hogy az első találkozásunknál olyan nervosus voltam, de ezek a cselédek! Magamnak kellett a büfét megvizsgálnom. Pompás büfé lesz! Ajánlom önnek a fácánysültet, amit a férjem lőtt a hercegi vadászaton.

– No, ugye milyen jó lett egyszerre a fácány lencsével! – szól a mellette állókhoz Toffi nagysám.

Kapiczány úr siet – hálábul – igazolni toaletthibáját a nagylelkű úrnő előtt. (Ezalatt odaérkezik Alasztor.)

– Bocsánatot kérek, hogy nem frakkban jöttem, hanem paletot-ban… (ugyan micsoda ürügyet találjon ki harmadízben?) de… de…

– De ezúttal a szerkesztőségi frakkot maga a szerkesztő húzta fel… – segíti ki az elakadtat Alasztor.

Ezen aztán Kapiczány úr maga is kénytelen nevetni.

– Önben egy újságíró veszett el, uram!

Az inasok eközben teát és süteményt hordanak körül, a háziasszonynak minden vendégéhez van egy szava, a hegedűművésszel pedig egész értekezése titokban. A rettegett baj csakugyan előállt: a zongorahangoló csakugyan fél hanggal alább ajzotta fel a gép húrjait, mint a művész hegedűjének a diapasonja. Ez már futni készül, de a házi nő szép szemeiért végre ráfanyalodik, hogy ő is fél hanggal alább szállítsa a stradivariója igényeit. És így a Beethoven-szimfónia mégiscsak előadható lesz.

Aközben mind több-több vendég érkezik, mind illusztris egyéniségek, akik a társadalom felszínén úsznak; a társalgás kezd zajossá válni, minden zugában a teremnek más meg más téma fölött folyik a diskurzus.

Csak az a hely, ahová Toffi asszonyság letelepedett, marad meg állandó központnak. Odavonzódik mindenki.

A királyi tanácsosné ugyan koronkint ránt egyet a leányának a ruháján, hogy ne furakodjék olyan nagyon Rangosiné közelébe, de az annak nem használ.

Elvira kisasszony mindenáron észrevétetni akarja magát. Fűtől-fától kérdezi, hogy de ugyan hol van az ő Helvila barátnéja, akivel ő együtt járt a nevelőbe, csak egy évvel hamarább hagyta el az intézetet; mért nincs az is itt? Ő nagyon szeretne vele találkozni. Szépen elfecsegnének. – Egypár irgalmas delnő igyekezik megnyugtatni, hogy még az ő barátnéja nagyon fiatal, egész gyermek, azt még nem lehet a társaságba hozni; – míg végre Toffi nagysám fülébe jut a kérdés. Ez aztán alaposan megfelel rá:

– Hja, a kis Helvilát nem hozzák a társaságba, mert annak az arca oly veszedelmesen hasonlít Vigárdy úréhoz, hogy az egyszerre mindenkit frappál, aki meglátja. Azok a szemek! Az a száj! De még az a családi fekete lencse is a jobb arcon. Ez a gyermek az igazi „vértanú”.

Elvira kisasszony erre naiv arccal azt mondja, hogy ő azt nem érti, hogy lehet?

Szerencse, hogy Vigárdyné másfelé volt elfoglalva, nem hallott belőle semmit.

Annál jobban sziszegtek a legyező mögül a többi hölgyek.

– Óh bizony ez semmi indicium – siet élét venni a gyanúsításnak Alasztor. – A gyermekek hasonlítása ehhez vagy amahhoz nem érv semmi tekintetben. Az már orvostanilag be van bizonyítva, hogy egyedül a nők idiosynkrasiája e tekintetben a faktor. Sűrű példák vannak rá, hogy a legnotóriusabb hűtlen nők gyermekei a megcsalt férjhez hasonlítanak, mert a nő előtt, félelmében, annak az arca lebegett.

A királyi tanácsosné, éppen nem melódiás hangon, közberikácsol:

– De uram! Fiatal leány előtt ilyen témáról beszélni!

– Nagyságos asszonyom: ha a kisasszony a mai szép darabot végignézhette, akkor már nincsenek előtte titkok: vagy még nincs fogékonysága azokat megérteni.

De azért a királyi tanácsosné mégis kivezeti a csoportból féltett csemetéjét, ahol ilyen kényes témákról beszélnek.

Toffi nagysám halkan mormogja a legközelebbi szomszédjához:

– Tavaly télen megszökött a kis ártatlanság a zongoramesterével, de visszahozták.

Miután az ártatlanság eltávozott, az ottmaradtak szabadon értekezhetnek a felvetett tárgyról.

– Hiszen nem titok – magyarázza Toffi nagysám –, hogy leány korában Vigárdy udvarolt Camillának, jegyben is járt vele. Ellenben Amandát Meritorisz jegyezte el magának. Meritorisz akkoriban egészen a sportvilágban élt: örökösen a turf és a gentry-klub volt az otthona. A gavallér barátok egyre csipdesték, hogy mi az ára a tollnak? Amandának az atyja ugyanis tollkereskedésből gazdagodott meg. Utoljára megunta, hogy a jegyesét tollszedő leányának csúfolták, s felbontotta a viszonyt. Ugyanakkor Vigárdy és Camilla között valami kis összezördülés támadt: megharagudtak egymásra. Meritorisz kapott az alkalmon: hirtelen megkérte Camilla kezét. Camilla dacból hozzáment. Ekkor aztán Vigárdy revánsból az elhagyott Amandának ajánlá fel jegygyűrűjét, amit az megint bosszúból elfogadott.

– Így aztán Meritorisz és Vigárdy kölcsönösen cserében és bosszúból elvették egymásnak a menyasszonyát. És attul fogva azután igen jó barátok és barátnék maradtak – négyesben, s úgyszólván egy családot képeznek.

– Ez alapos felvilágosítás volt! – monda rá Alasztor.

– No, hát nem úgy van? – monda Toffi nagysám. – Ezt ön legjobban tudhatja, aki mind a kettőnél házibarát.

Aratás ez Kapiczány úrnak!

Még többet is szeretne ebből a matériából.

– Kérem „Toffi” nagysám…

Alasztor hirtelen betapasztja a száját tenyerével:

– Szerencsétlen Claquehutes! Ez nem keresztneve őnagyságának.

Rangosiné asszonyság pikáns mosollyal sipegi:

– Csak mondja ön úgy! Én a predikátumomra is hallgatok.

Szerencsére jön a sárga inas a teástálcával: ki-ki választ magának egy findzsát.

– De hogy lehetsz olyan balogsüti? – feddőzik Alasztor. (Négyszemközt tegezik egymást, csak mások előtt becsülik meg.)

– Mikor úgy fáj a fogam – menti magát Kapiczány.

– Ha fáj, plombáltasd.

– Csak tudnék egy ügyes fogorvost.

– Kérdezd meg a királyi tanácsosnétól, hogy ki az övé?

– Igazán megkérdezzem?

– Aztán majd kapsz tőle egy pofont.

– S attól meggyógyul a fogam?

– Legalább én még nem hallottam, hogy valaki, akit pofon ütöttek, arról panaszkodott volna, hogy a foga fáj.

– Toffi nagysám sem ütött pofon, látod.

– Óh azért, hogy a nyelvére példálóznak, nem haragszik meg a szép hölgy: a fogaiért igen.

– Igazán olyan rossz nyelve volna Rangosinénak?

– Kilenc újságíró mérge van benne kondenzálva.

– Fel kellene szólítani, hogy írjon a lapunknak tárcákat.

– Ugyan tedd meg!

Eközben a hegedűművész összestimmelte a szárazfáját a nagy hangőrlő géppel, s nyilvánossá tette azon óhajtását, hogy már lehetne kezdeni a koncertet.

– Még várnunk kell – csitítja a művészt Alasztor –; a háziúr még nem érkezett haza: ügyei vannak. Aztán meg Vigárdy sincs itt.

Amanda meghallja ezt a szót, s siet beavatkozni.

– Óh, az én uramra nem kell várni. Az most a klubban van, konferencián. S azok a pártkonferenciák rendesen éjfélig tartanak.

– Éjfélig? – kérdezik egyszerre hárman is, s mindannyinak az arcából kirí a csúfondáros részvét a hiszékeny lélek iránt.

Amanda megreparálja magát: ő nem olyan együgyű.

– Azt hiszem én is, hogy ez a pártkonferencia csak afféle köpönyeg a múlhatatlan tarokkparti elrejtésére.

– Óh, Amanda nagysám – szól Alasztor gonosz mosolygással – afelől legyen egészen nyugodt. Ha a tarokkpartit palástolgatják a konferencia köpönyegével, az még nem baj. – Hanem amikor már azt vallja be az „éjféleken és éjfélek után” hazajáró férj, hogy tarokkozott: „Lehetetlen volt felkelnem, tele volt a tábla bukott kettősökkel: nyerésben voltam, elszedtem tőlük tíz-tizenöt-húsz kemény forintot. Itt van mucuskám. Ezt neked hoztam haza. Szaporítsd vele a konyhapénzt. Mucuskám! Bubiskám!” Akkor már baj van!

– Uram! Ez árulás! Méregkeverés! – kiált közbe a rendjeles doktor, lábhegyére ágaskodva. – Ön a feleségeinket mind ellenünk szuggerálja. Ön puskaport halmoz alánk.

Alasztor még meg is paprikázza a mérget:

– És aztán az üdvözlő hitvesi ölelés közben a mucuskám el nem tudja képzelni, hogy vajon essbuquet-t pipáznak-e azok a tarokk-kompanisták, amitől a schatzikám kabátja illatos?

– Ah, ez már perfidia! – förmed fel valamennyi férfivendég. Ezalatt a királyi tanácsos is végezte a tizenkét pikétpartit, s a társaság közé nyomult.

– No, doktor úr! – monda a rendjelek kirakatának – mondhatom, hogy önnek a fia valóságos zseni! Ez a talentum! Éntőlem tizenkét parti pikétben elnyert huszonhárom forintot.

– Ah! Ah! – hangzik az általános csodálkozás magasztaló elszörnyedése.

A feldicsért ifjút meggratulálják.

– No, legalább a héten nem kérsz tőlem drágasági pótlékot – szól a doktor az ifjú zsenihez.

– Ennek már van helye – szól az ifjú büszkén zsebébe süllyesztve az elnyert prédát. – Egy szegény özvegynél, aki öt neveletlen árvát táplál.

– Az valami rettenetes, hogy mennyi jótékonyságot gyakorol az én fiam – az én rovásomra.

A királyi tanácsosné, aki eddig Toffi nagysám férjével cserélt ki kölcsönös emberszólásokat, meghallván, hogy a férjem uram bocsátott közre valami szenzációs dolgot, ami őt egy csoport központjává avatja, maga is odasiet megtudni, hogy mi az?

– Mi nagy dolog történt? – kérdi Alasztortul.

– Igazán nagy dolog. A kis jurista elnyert a consiliarius úrtól pikéten huszonhárom forintot.

– No, ez igazán rendkívüli dolog – mondja erre Emilia nagysám. – Az én férjem hírhedett kártyajátékos és rendkívüli szerencséje van. Minden este nyereséggel jön haza a kaszinóból, s azt mindig nekem adja: „Nézd, mucuskám, nyertem tíz-tizenöt-húsz forintot, vedd a konyhapénzhez.”

Valamennyi vendég elkezd hahotával nevetni, kivéve azokat, kik az előzményeket nem ismerik. Ilyen a királyi tanácsos is. Annak tetszik ez a nagy siker.

– Ilyen zseniális asszony az én feleségem. Akármit mond, az egész társaságot egyszerre felderíti vele.

– Már az igaz – erősíti Emilia nagysám. – Nekem különös adományom van. Én valamikor színésznőnek készültem. Akkor is valahányszor valamit szavaltam, az egész társaság roppantul kacagott rajta.

– Drámai színésznőnek készült nagysád? – kérdezi Alasztor.

– Hát persze.

Most már csak hátrafordulva kuncog mindenki.

Toffi nagysám összecsapja a legyezőjét.

– No, már Dobokay úr, ahol ön felüti a vásáros bódéját, ott én összepakolom a ládáimat.

– Nagy elismerés – illetékes részről.

A vendégcsoport nyüzsög: „Lássuk már a medvét!” (Elmondjuk-e gyöngébbek kedvéért a régi anekdotont: „Lássuk már a medvét?” – Nem mondjuk el. – Nincsenek már gyöngébbek.)

Jean, a kék inas, félajtót nyitva, bekúszik s odasúg a háziasszonyságnak:

– Itt van a Flórián.

Alasztor meghallja fél füllel. „Ahán! Itt van már a Flórián?” Kapiczány úr szeretné megtudni tőle, hogy ki az a nagy notabilitás?

– Az a Flórián – az egy nevezetes ember – magyarázza Alasztor. – Feuerbursch a Steingasner-kávéházban. Mikor a Flórián este tizenegy és tizenkét óra között becsenget s azt mondja, hogy levelet hozott, az azt jelenti, hogy Meritorisz úrnak olyan fontos teendője akadt, amely őt megakadályozza a hazajövetelben: csak reggel fog hazavetődni. Ez már bevett szokás.

Camilla nem is talál benne semmi megütközésre méltót.

– Levelet hozott az uramtól? – kérdi az inashoz fordulva.

– Igenis.

– No hát adja át.

– Azt mondja, hogy utasítása van a nagyságos úrtól, hogy a levelét a nagyságos asszonynak saját kezéhez adja át.

– No, hát akkor jöjjön be a levéllel.

– Igenis – de a Flórián nagy neglizsében van: a kék kötény előtte, aztán ingujjban.

– No, de én csak nem mehetek ki hozzá, hogy a levelet átvegyem az előszobában.

– Azt gondoltam ki, hogy feladom rá a hosszú gombos libériámat, úgy bejöhet.

– Tegye azt.

S ez utasítás nyomán nemsokára bejött a Flórián hosszú, bokáig érő gombos kabátban, s ezüsttálcán nyújtá át a levelet az úrhölgynek.

Camilla elvette a tálcáról a levelet, s az öve mellé dugta. Nem volt kíváncsi a tartalmára. A megszokott kimentés: „Nem jöhetek; múlhatatlan sürgős üzleti ügyek. Ne várjatok rám.”

A háziasszony azonnal siet a hegedűművészt felkérni művészi tehetségének ragyogtatására, nem várnak tovább senkire. A zongora-automát leül a gép mellé, a hegedűművész megpengeti az instrumentumát, a vendégek egymásnak „csitt”-et intenek, mindenki rendbe szedi magát, a teáscsészéket lerakják, az andante kezdődik.

Camilla ezalatt időt nyer a levelet felbontani és mások által figyelmen kívül hagyva, elolvasni.