V.
A szimfónia elkezdődött: egy
mukkanás, egy csosszanás, egy széktolás nem hangzott; Alasztor még a
zenélő óra ingáját is megállította, jól ismerve a
hegedűművésznek az ideges fogékonyságát,
amit még az is ingerel, ha a pianissimo flageolet hangjai közé az óra tiktakja
közbeketyeg. – S egyszer csak a legáhítatosabban hallgatott andantét egy
halálos sikoltás hasítja ketté. – A háziasszony elájult…
Ott feküdt a balzacon, fejét
hátraszegve: az arca holthalavány, ajkai szederjesek,
szemei bezárva; egyik kezével görcsösen belemarkol a keblére tűzött
jácintcsokorba, másik kezével a felnyitott levelet szorítja a kerevethez.
Egyszerre nagy zűrzavar
keveredett; a művész mérgesen dobta a hegedűjét a tokjába, s
búcsúzatlan eltávozott; a hölgyek ijedten néztek az
elájultra: egynek sem volt bátorsága vagy hirtelen nem jutott eszébe,
segítségére sietni. Ott lett volna a sokérdemrendű
doktor, de az csak olyan doktor, aki lepkéket anatómiáz, nem gyógyít, azonfelül
is a saját feleségével volt elfoglalva, aki az ijedségtől sírógörcsöt
kapott, a királyi tanácsosné előre-hátra taszigálta az embereket, a
leányát keresve: „Hol van Elvira? hol a báli sortiem? Hol
a boád? Menjünk innen, itt botrány lesz! Jaj, hogy berekedtem egyszerre!”
Minden ember csak magára gondolt, meg a
hozzátartozóira – akárcsak egy léket kapott hajón.
Csak Alasztornak volt „szíve”
segítségére menni az elalélt nőnek, de férfi létére az sem tehetett
többet, minthogy az ájult nőnek a fejét, mely a balzac karján hátra volt
szegve, a hímzett vánkosra igazította, s aztán széjjelnézett segélykereső
tekintettel, míg szemeivel megtalálta lelkének hasonmását, Amandát. (Ha ugyan
van lelke?)
Amanda mindjárt bebizonyítá, hogy
„nincs”.
Ő is odalépett az elájulthoz,
de nem azért, hogy azt életre hozni segítsen, hanem hogy azt a levelet kivegye
a kezéből, amely az ájulást okozhatta. Jogot vett hozzá, hogy azt
elolvassa. Hiszen kebelbarátnék voltak.
S amint elolvasta, az arca lángveres
lett a dühtől, még a rizsporon is keresztül pipacslott a harag színe, a
szemei még jobban kidűltek.
– Ah! Ah! Förtelem! Gyalázat!
Micsoda gazság!
Alasztor meg akarta akadályozni
abban, hogy a levelet fennhangon elolvassa az egész társaság előtt, de
csak akkor tudta azt a kezéből kikapni, mikor már Amanda belekezdett:
„Szerencsétlen nőm! Tudd meg, hogy el vagyok veszve…”
De azt már nem gátolhatta meg, hogy
amit a levélből megértett Amanda, azt rikácsoló hangon ki ne trombitálja.
– Azt írja a gazember, hogy váltókat
hamisított az én férjem nevére. Harmincötezer forintig. Perukker követeli a
fizetést. S ő most szökik Amerikába! Ha utolérik, főbe lövi magát!
– Az égre, asszonyom! – súgja oda
Alasztor.
(„Égre?” Hát már elfeledte, hogy az
húszmillió mérföldre van?)
– Eh! Én nem ismerek most sem eget,
sem földet. Képes vagyok embert ölni dühömben! Harmincötezer forintot Vigárdy
nevére hamisítani! Hát nem tudott más ember nevére hamisítani? Egy zsidó
nevére? A legjobb barátjáéra kellett hamisítania?
– Hiszen ha hamisak az aláírások,
Vigárdy nem károsodik miattuk, nem kénytelen fizetni – csillapítá a szép fúriát
Alasztor.
– Nem is tanácsolnám neki! Egy
fillért sem! „Ezek” miatt! De a gyalázat mégis megvan. Jó barátok voltak.
Együtt trafikáltak. Mégis meg lesz hurcolva a neve. Esküt kell neki letenni a
törvényszék előtt. Még majd hamis esküvel fogják vádolni! Megteszik a
prókátorok! Kiadják a váltókat szakértőknek, agnoszkálják az aláírásokat.
Juj! micsoda gyalázat! A bíró, a közvádló keresztkérdésekbe fogják. Valamennyi
újság tele lesz a vallatásával! Belejön a képe a Volksblattba! Egy országos
képviselő! Elveszti a mandátumát!
– Talán mégis legelső dolog
volna ezt a szerencsétlen barátnénkat életre hozni – szólt kérlelő hangon
Alasztor.
– Önnek lehet barátnéja, nekem nem
az. Nincs az elájulva, csak tetteti magát. Ismerem én az ilyen tempókat. Ez a
legkényelmesebb póz az ilyen katasztrófánál. Csak tessék magára hagyni, majd
fölébred az magától, ha senki sem lesz mellette. Ő az oka ennek a
ruinának! Az ő bolond fényűzése. – Tetszett neki, hogy az ő jour
fixeiről írnak az újságok. „Ünnepelt szépségünk. Társadalom csillaga!” Itt
van! „Opulens büfé! Francia pezsgő! Fényes bankettek”: olyan embereknél,
akik hamis váltóval szerzik a pénzt, mások megkárosítására! „Minő
ízlés! Mennyi sikk! Micsoda dekoratív érzés!” – Tessék! Ez lett a vége!
(– Jaj, de szeretem, hogy nem ettem
abból a fácánysültből – dörmögi Thurzó Attila úr a felesége fülébe,
felsegítve a vállára a hermelines sortie de bált.)
(– Csak legalább ittam volna abbul a
pezsgőből, amit kiátkoznak a gyomromból! – szól, ellenlábas
véleményét nyilvánítva Kapiczány úr.)
Alasztor a balzac támlányához
támaszkodva nézi azt a dühöngő szép asszonyt.
Ez az igazi
ősember-nőstény! Krepdesinben és brüsszeli csipkében. Az eredeti Éva
anyánk, aki nemcsak az almáját a fának kóstoltatta meg Ádám apóval, hanem a hajtását
is. – Ez a tökéletes asszonyi állat! Mikor csipkekendőjével megtörli az izzadt
arcát, még a púder is lejön róla: egészen igaz, kívül és belül. Nem fest
magának se hamis szemöldököt, se hamis erényt.
A szerencsétlenség színhelye percek
alatt kiürült. Mintha azt kiáltották volna a közönség közé, hogy „ég a
színház”.
Csak az inasok téblábtak alá s fel,
akik a távozó vendégek elcserélt kalapjait keresték.
Vigárdyné észrevette közöttük a
sárga libériást.
– „Georges!” – És aztán még
egypárszor: – Georges! S hogy annak nem akart sikere lenni, végre: – „Gyurka! Nem hallod, hogy kiabálok?”
– Kérem alássan, a vendég uraknak…
– Neked most nem parancsol senki,
csak én! Gyorsan szedd össze a saját ezüstünket és porcelánunkat, és szállítsd
haza, különben lefoglalják a hitelezők, s aztán majd járhatsz a törvényszékre
vallatóra. – A japáni vázákért is visszajöjj. A bérkocsist értesítsd, hogy nem
kell neki éjfél után két órára visszajönni, a lábpokrócot elhozd tőle. –
Ezek a bitangok saját fogatot tartottak, maguk kucsiroztak, míg nekem elég jó
volt a számozatlan bérkocsi. Pedig nekem lett volna módom benne. S az én apám nem lopta, nem csalta a vagyonát: becsületes
úton kereste. Hanem azért engem csúfoltak „tollszedő leányának”.
Ezen aztán sírva fakadt. Azért még
sírva is zsémbelt; hanem azt már nem lehetett lesztenografálni.
Nem volt már ott más, csak Dobokay.
Alasztor figyelmezteté a haragos
hölgyet, hogy kár volt azt a bérkocsit visszarendelni: már most hogy megy haza?
Ilyen éjféli órában!
– Gyalog. Ön fog hazáig kísérni.
(Tehát még ezt az egy embert is, aki
ott maradt a szerencsétlenség színhelyén, elviszi onnan magával.)
– Hát hiszen a tolvajok és az
aszfaltbetyárok ellen csak megvédelmezem önt magam is, de a meghűlés ellen
nem. Hogy megy hazáig ezekben az atlaszcipőkben?
– Ejh! Most egy olyan pokol forr bennem,
hogy nem érzem, mi a hideg. Nyújtsa ön a karját!
(Pedig azt is megvárhatta volna,
amíg a férje megérkezik. A konferenciának csak vége lesz már egyszer.)
Rosszul
tette, hogy nem várta meg.
Hiszen bizonyos, hogy Vigárdy a
klubból egyenesen ide fog jönni.
Az még nem tud semmit.
|