VII.
Vigárdy
a pálcájával előretapogatózva botorkált le a lépcsőn. A gáz el volt
már oltva, sötét volt.
Mikor
a fele lépcsőn lejutott, a házmester ajtaja kinyílt, ő maga lámpással
a kezében csoszogott elő, kaput nyitott. Négy férfialak jött be. Azok
közül három odalenn maradt a kapubejárat alatt a házmesterrel dödörögve, a negyedik
felsietett a lépcsőn.
Szinte
egymásba ütötték az orrukat Vigárdyval. A házmester lámpafényénél egymásra
ismertek.
– Ah! te
vagy? Bertalan!
– Te vagy? Alasztor! Hol jársz?
– Én a feleségedet kísértem haza, a
nagy katasztrófa után. Tudsz már mindent?
– És még azonfelül valamit.
– Életre hoztad Camillát az
ájultából?
– Én már élve találtam. Éppen teázni
készült a leányával.
– Természetesen: egy kis ciánkálival
cukrozva meg a teát?
– Természetes.
– No és te életben tartottad
őket?
– Igen.
– Miféle antitoxikonnal?
– Az az én arkánumom. De hát te mit
keressz itten?
– Hát én, amint menekülhettem
Amandától, jó ürüggyel, ide siettem vissza, hogy megnézzem, mi történt ezzel a
szerencsétlen asszonnyal. Mármost látom, hogy nincs rám szüksége, hát
visszamegyek.
– Úgysem mehetnél be hozzá, mert
bezárta az ajtókat, s nincs cseléd, aki kinyissa.
– Nincs ám. Azok idelenn mulatnak a
kocsisnénál a nekünk szánt lakoma közprédáján: éppen ez volt az
ürügy, amivel idebocsátottak. Amanda ideges volt, hogy a Georges nem jön a
kikölcsönzött ezüsttálakkal és gyümölcstartókkal haza, ahogy ő parancsolta
neki; én azt a véleményemet szuggeráltam neki, hogy az
bizonyosan megszökött az ezüsttel. Erre a nagyságos asszony
rám parancsolt, hogy rögtön menjek konstáblerekért, fogassam el a sikkasztó
cselédet. Negyedmagammal jöttem: két konstábler meg
egy biztos.
– Hát mármost mit csinálsz?
– Hát egy kicsit elrontom a
mulatságát a díszes társaságnak, s felkísértetem őket a kapitányságra,
csődtömeghez tartozó vagyon elsikkasztása miatt.
– Ugyan hagyj békét szegény
cselédeknek!
– Nem, pajtás! Hogy az inasok, szobaleányok dáridózzanak akkor, amikor a gazdáik
a falba verik a fejüket: így mégis nagyon szép volna az élet! Hadd kontempláljanak reggelig a dutyiban, akkor majd kieresztik
őket.
– No, hát szervusz. Én megyek
dolgomra.
– Tudod mit? Ne menj le addig, amíg
én magammal nem viszem a Szent Hermandad éber tagjait. Nem szükséges, hogy a
rendőrbiztos rapportjába a te neved is belekerüljön. Nem az országos
rendőrség miatt, hanem, tudod, a házi rendőrség miatt.
– Gondolod, hogy elhazudjam a
feleségem előtt, hogy itt voltam?
– Tanácsolnám.
– Hogy aztán te mondhasd el neki?
– Hát persze.
– Én azonban reggelig nem is megyek
haza.
– S mit fogsz bevallani?
– Azt, hogy valamelyik orfeumban voltam,
korhely pajtások társaságában.
– Okosan: azért csak össze fog
gazemberezni, más baj nem ér. Egész éjet az orfeumban!
Ezért reggel összeszid az asszony; de estére
megbocsát. Hanem egy órát az öngyilkos nő
mellett: azért a lelkeden megy keresztül.
– Magam fogom neki elmondani.
– Akkor még valami rosszabb
helyre is akarsz menni, amit ezzel eltitkolsz.
Azzal jó mulatást kívántak
egymásnak; a kézszorítás közben azt súgá Alasztor
Bertalannak:
– Tudod pajtás: te
képviselő vagy, én meg ügyvéd vagyok. Nehéz nekünk egymást
hazugsággal kifizetni. Jobb lesz kölcsönösen igazat mondanunk.
– De olyan bolond nem leszek.
Másnap reggel, mikor Alasztor a
kávéházban kezébe vette a hírlapot, mindjárt a ritkított betűst kereste a
napi hírek között. Egyszerre rátalált:
„…börzejátékban szenvedett
differenciák miatt, melyek százezrekre rúgnak, megszökött Amerikába, itthagyva
feleségét és leányát a legnagyobb nyomorban. – Az a hír, mintha tetemes
összegű váltókat hamisított volna egy vele baráti viszonyban élt képviselő
nevére, minden
tényleges alapot nélkülöz.”
Most már tudta, hogy mi volt az a
„rosszabb hely”, amit Vigárdy az orfeummal, sőt Camilla budoárjával
palástolt: Perukker úr comptoirja.
Amint délután összetalálkozott
Bertalannal a kaszinóban, azt mondá neki:
– No, most már tudom, hogy mi volt
az árkánumod, amivel kigyógyítottad az öngyilkosságból a szép asszonyt! Drága
orvosság!
Tehát vannak még bolond idealisták a
világon.
|