MÁSODIK RÉSZ

I.

Négy esztendő múlt el e szomorú eset óta.

E négy év alatt Meritorisz Zeno hírt sem hallatott magáról. El is felejtette már mindenki, hogy volt valaha ilyen nevű ismerőse. Meritoriszné is azon lények közé tartozott, akik kimaradtak a világból. Annyit tudtak felőle, hogy valahol pénztárnoknő a fővárosban; voltak, akik azt állították, hogy látták is a jegykiadó ketrecben. Az ilyen elfelejtett lényekkel nem találkozni is szerencse.

A hajdani szállását megtartotta, de annak a lépcsőre szolgáló főajtaján e név volt kiszegezve: „Dragomirovics Anasztáz”. Dragomirovics Anasztáz úrról a házmester csak annyit tudott mondani, hogy az egy valósággal létező úriember. A bevallási íven így van feljegyezve: „horvát-szlavón képviselő”. De ő annak az ábrázatját még sohasem látta, pedig négy év óta lakik itten ez az úr. A házmesterné takarítja a szobáját, amiért kap nyolc forintot havonként. Az a nyolc forint minden hónap elsején oda van letéve az asztalra egy névjeggyel, amire rá van írva: „Házmesternének”. A gyertyája a tartóban reggelre le van égve, a mosdóvize a lavórban be van szappanozva, a sáros topánja az ágy elé tévede őt magát még nem látta a szemfüles házmesteri pár soha. Sokszor el is utazik, s olyankor az ajtaját lakattal is bezárja, de azért a havi pénz kijár.

Meritoriszné asszony felváltva – a hivatalos rend szerint – hol a nappali, hol az éjjeli órákat tölti otthon; senkit sem fogad a szállásán. Cselédet nem tart. Maga főz és takarít.

Most éppen hatheti szabadságot kért, amit meg is kapott.

Erre pedig azért volt szüksége, mert a Helvila kisasszony megbetegedett, azt haza kellett hozni az intézetből. A betegséget szent Vida-táncnak híják. Rúg, karmol és rángatózik, s amellett az arcát fintorgatja. Az orvos azt mondja, hogy ez a baj majd elmúlik magától, a meggyógyításához nem kell egyéb, mint teljes nyugalom. Valószínűleg a sok tanulástól kapta azt a bajt; most tette le a tanítónői vizsgát, kitűnő eredménnyel, azzal erőltette meg az agyát; most az anyja ápolja, senkit sem bocsátanak hozzá.

Ezt mind a házmesterné beszéli ekként az ágybérlőjének, a napidíjasnak. Ez pedig, mint afféle idealista (a napidíjasok még idealisták), azzal a felfedezett ténnyel szolgál viszont, hogy Meritoriszné asszony híres írónő, aki „Renata” név alatt gyönyörű dolgokat ír a lapokba: minden sorát megfizetik. Hanem ezt nem kell elárulni a háziúrnak, aki gyűlöli az általa „Federvieh”-nek nevezett emberfajt.

Az oldalajtón kopogtatás hangzik: az kulccsal van bezárva. Camilla előjön a hálószobájából, s felnyitja az ajtót.

Vigárdy lép be. Abból a lakosztályból, mely Dragomirovics úré.

Kezet szorítanak, jó estét kívánva egymásnak.

Novemberi délután hat és hét óra közt van az idő. Az asztalon már ég a lámpás.

Leültek egymás mellé. Camilla a pamlagra, Vigárdy a karszékbe.

– Helvila jobban van. – Ez az első szava Camillának.

– Tudom, beszéltem az orvossal. Most csak arra kell vigyázni, hogy vissza ne essék a bajba. Óvni kell minden felindulástól. Ilyen idegbajnál a véletlen öröm is visszaidézheti azt a ragályos betegséget.

– Öröm? Hát jöhet be mihozzánk öröm?

– Már be is jött. Itt van a zsebemben a kultuszminiszter diplomája, melyben Helvilát kinevezi tanítónőnek, hatszáz forint fizetéssel.

– Ah! Ez igazán nagy öröm.

– Kegyednek adom át ez okiratot. Iparkodjék a leányt óvatosan, elébb példálózva, előkészíteni erre a jó hírre, ami után vágyott. Engedje elébb sejteni, találgatni. Az is meglehet, hogy ez a jó hír egyszerre kigyógyítja. De az is lehet, hogy recidivál tőle. Dugja el ezt az írást.

– S hová lett kinevezve?

– Pancsovára.

– Ah, olyan messze!

– Mentül messzebb, annál jobb rá nézve. Itt megöli őt az ismerősök ránézése.

– Az igaz. Sokszor mondja: „Anyám, nincs öldöklőbb méreg, mint az embereknek a szeme”.

– Jó derék nép, ahová menni fog. Ismerem őket; nagyobbrészt szerbek, aztán németek, magyarok: mind szívélyes, jóérzelmű emberek. Ott szerencsét is csinálhat, ott még van családi élet.

– Hm… – Camilla nagyot fohászkodott. Azután azt kérdezte Vigárdytól: – Mit tesz az a latin mondás: „Vestigia terrent?”

Vigárdy kitalálta a nő eszejárását.

– Ugyebár ezt a tudós leány mondta kegyednek, mikor egyszer a férjhez menésről példálózott előtte. „A nyomdokok visszariasztanak.”

Kevés idővártatva azt mondá a nő:

– Akkor én is elmegyek a leányommal Pancsovára.

– Hát énbelőlem akkor mi lesz?

– Ön megszabadul egy kínos helyzetből, mely mind a kettőnknek csak szenvedést okoz.

– De mikor ez a szenvedés rámnézve az élet!

– Milyen élet!

– Őrült világ ez! Mi mind a ketten feltaláltuk egymásban azt a lelket, mely lelkünk felét kiegészíti.

– De elvesztettük egy bolond szeszélyért, egy dölyfös gondolat miatt, most aztán szenvedjük a büntetésünket.

– Pedig összetörhetnők a békóinkat.

– Az lehetetlen.

– Önt hűtlenül elhagyta a férje, négy év óta hírét sem hallatta. Ez megsemmisíti a házasságot.

– De önhöz hűséges a felesége.

– Reális felfogásban az.

– S ez a fődolog. Ugyan hány házasság maradna érvényben, ha azt kérdeznék, vajon a nő, midőn férjét megöleli, a behunyt szemével nem lát-e egy harmadik alakot? S azért az ilyen lelki házasságtörés mellett csak lombosodnak a családfák.

– A mi életünk egészen célját vesztett erőfogyasztás. Nem tehetünk egymással valami jót, hogy az mind a kettőnknek rosszul ne essék. Minek folytatni ezt a kölcsönös mártíriumot?

– Ön igazságtalan a neje iránt. Amanda önt igazán szereti. Talán túlságosan is szereti, az a hibája.

– Felszabadítanám ez önkínzás alól.

– …Nem! Nem! Arra ön nem gondolhat. A szívétől elragadtatni meg van engedve húsz éven aluli fiatal rajongóknak; de mi már érett eszű emberek vagyunk, akiknek a tévedéseit nem menti a tudatlanság. Ön, barátom, azóta, hogy a nejét elvette, rohamosan emelkedő életpályát haladt meg. A saját tehetségein kívül az, ami elősegítette, nem a vakszerencse volt. Abban nagy része van az ön felesége kitartó buzgalmának. Lehetetlen önnek azt elfelejteni, hogyan segített önnek az emelkedésében a neje, vagyona, nagy családi összeköttetései által, még inkább abban az ernyedetlen buzdításban, amellyel önnek idilli lanyhaságú természetét erélyességre, tettekre, vállalkozásokra ösztönözte. Ön sokszor félrevonult volna az akadályok elől, ha az ön nejének heroinai elhatározottsága előre nem űzte volna. Mikor önt képviselővé megválasztották egy nehéz kerületben, önnek a felesége zálogba vetette minden ékszerét, hogy önt diadalra segítse. Igaz, hogy mindezt önzésből, nagyravágyásból cselekszi. De ennek az önzésnek nemes alapja van. Büszkélkedni akar a férjével. Nagy embert, híres államférfit akar belőle csinálni, azért, hogy annak a címeit viselhesse egykor. Hát lehet-e őt ezért kárhoztatni? S mármost tekintsen ön a válaszútnak a másik ágára. Ha ön ettől a hatalmas akaraterejű nőtől elszakítaná magát, s aztán összekötné a sorsát egy magához hasonló ábrándozó, érzelgő asszonyéval, ön fokról fokra lesüllyedne arról a magas zodiacusról, mely most előtte áll, végezné mint egy elfeledett, skártba tett bukott nagyság. Hát szabad-e énnekem még csak álmodnom is egy olyan boldogságról, melynek ára az ön jövendő dicsősége? Nem! Csak maradjunk mi jó barátok, mint eddig voltunk. Én viselem az én szenvedéseimet, s nem akarom azokat még lelkifurdalásokkal is sokszorozni.

– Édes Camilla! Ha ön tudná, hogy mi az ára annak az úgynevezett dicsőségnek? Mennyi megalázkodás, mennyi megtagadása a jobb érzéseknek, mennyi embergyűlölet jár azzal együtt. Sokszor eszembe jut Napóleon mondása Szent Ilona szigetén: „Óh, mint szeretnék még egyszer visszatérni a nagyvilágba, hogy ott krumplit kapálhassak, s jóllakhassam lencsével és szalonnával, mint egy paraszt!”

– De mink már parasztok nem lehetünk, nem úgy lett nevelve a lelkünk. A két kezem nekem is megbírná a kapálást, legfeljebb megkérgesedne tőle; de a lelkemet nem tudom incrustálni. S még ha magam volnék! Hát én beletalálnám magamat a sorsomba, ha mint mosónénak a teknő mellett kellene is megszolgálnom a napi falatomat. De a lelkem, az idegeim visszaszörnyednek attól az eszmétől, hogy én önt, a mai nap hősét, ott lássam magam mellett, szurtosan, elzüllve, elpusztulva! Most én kéjelgek abban a fényben, ami önt körülsugározza, bámulom nagy sikereit, parlamenti diadalait. Titokban, lelkem csendjében kiveszem a magam részét belőlük. Hadd tartson tovább ez az én boldogságom.

– De ez elvégre is egy tantaluszi kín.

– Hát nem lehet-e az, hogy legyenek emberek a világon, akikben nem az állat képezi az őslényt?

– Nők lehetnek. Női angyalok vannak a világon. De hogy férfi angyalok volnának, azt csak a khaldei mitológia állítja. Én ember vagyok. Az is akarok maradni. Engem kínoz a hipokrita szerepe. Én önt az egész világ szeme láttára akarnám a karomon elővezetni, s büszke arccal hirdetni: ez a gyémánt szív az enyém.

– Ha ön így beszél, én az ajtómra tolózárt csináltatok, és soha egymással nem beszélünk többet. – No, jöjjön, nézze meg a szegény beteg leányomat.

Camilla előbb óvatosan felnyitá a hálószoba ajtaját, s valami szót hallatott nagy halkan, bizonyosan a látogatót jelenté be a beteg leánynak, azután nyájasan inte Vigárdynak, hogy bejöhet. Azzal bementek mind a ketten a szobába.

Egy dolgot elfelejtettek. Bezárni azt az ajtót, mely Camilla lakosztályát elválasztja Dragomirovics úr szállásától – s Dragomirovics úrnak lehetnek rossz szokásai.

Ott van ni! Az a közbenső ajtó nagy csendesen felnyílik, s elébb a fejét bedugja, széttekint, aztán belép rajta egy férfi – akit még nem láttunk e háznál.

Minden öltözete csupa kocka: a kabátja szélesebb kocka, a l’écoissaise, a mellénye apróbb kocka, à la Pepita; alacsony, finom termetű emberke, kissé affektáltan kifeszített mellkassal, karjai kifelé fordított könyökkel, fejét magasan tartja, amit rövid nyaka tesz ajánlatossá: a feje aránytalanul nagy a termetéhez, s abból is sok jut a kiülő homlokra. Szemöldökei veresek, szintúgy a körszakálla is, melynek egy része még viseli a nyomait a melanogéne-nek, amivel feketére volt festve. A bajusza ellenben le van borotválva, a szája olyan furcsán van összecsücsörödve, mintha mókázna, villogó szemei egy percig sincsenek nyugton. Az arcszíne rezes.

Amint belép, lábhegyen, elébb kíváncsian széttekint, azután megelégedéssel bólongat, körüllépked a szobában, megnézi a zongorán a hangjegyeket, kihúzza a japáni asztalka fiókját, belenéz, megint visszatolja; a hálószoba ajtaja előtt megáll, kerekre nyitott szemekkel, tenyerével segített füllel hallgatózik, az ajkai még gömbölyűbbre csücsörödnek, mintha fütyülne, azután kivesz az oldalzsebéből egy szivarkát, rágyújt, egy karszéket odahúz az ajtó elé, melyen bejött, arra leül, a bal lábát a jobb térdére vetve, s fúja a füstöt a plafon felé.

Ráér várakozni.

Azok odabenn ugyancsak alaposan el lehetnek foglalva a beteg leány diagnózisával, mert soká kerülnek elő.

Végre mégis nyílik az ajtó, s kilépnek rajta: az úr és az asszonyság.

Camilla „Jézus Máriát!” rebeg, amint ez alakot meglátja, s siet az ajtót betenni maga után; Bertalan is meg van ütődve. Az új ember pedig gúnyosan mosolyogva áll föl a székből, s nyefegő éles hangon üdvözli őket:

– Good bye, drágáim! No, ugye szép meglepetést szereztem a számotokra, mikor egyszerre csak idecseppentem közétek az égből – vagy a pokolból, már nem tudom bizonyosan. Kérem, ne takargassa el az arcát mistress, azért hogy egy gentlemannel láttam kilépni a hálószobájából. Én az ilyesmire készen voltam.

– Hogy jössz te ide? – kérdezi Vigárdy az első meglepetéséből felocsúdva.

– Hát igen egyszerűen. Nagyon okosan teszi az ember, ha Amerikába elutazva, nem dobja a tengerbe a szobája kulcsát. Visszajövet ismét előveheti. Az ajtómon ugyan Dragomirovics Anasztáz úr neve van kiszegezve, de afelől egészen megnyugtattam a lelkiismeretemet, amint az előszobában felakasztott havelock zsebébe belenyúltam, s megtaláltam benne az én tisztelt barátom szivartárcáját, a névjegyeivel és a cigarettáival. Mindjárt meg is tartottam emlékül. Pompás cigaretták. Valódi „Sultan fleur”.

Camilla elvesztette egész lelkierejét, sírva fakadt.

– Kérem, mistress, ne sírjon. Semmi oka sincsen rá. Hiszen nem vagyok én Otello. Nézze, nincs nálam se revolver, se bowieknife. Hát hiszen, hogy az én hosszas távollétem alatt kellett valakinek engem helyettesíteni, az egészen normális helyzet. S sokkal jobban tudom méltánylani, hogy ön e célra az én Vigárdy barátomat választotta, mintha valami Perukker-féle szeladont fogadott volna el. Aki, mint e szép bútorzat bizonyítja, egész gentlemanlike gondoskodott az ön szükségleteiről.

Vigárdy közel volt hozzá, hogy ezt az embert nyakon fogja és kidobja a szobából, de Camilla könyörgő tekintete lecsillapítá, aki néma rémülettel mutatott a hálószoba ajtaja felé: „Meg ne hallja a beteg leány! mert újra visszaesik”. – Tehát nyugodtan iparkodott beszélni.

– Uram. Önnek a neje becsületes, erényes asszony. Magát tisztességes munkával tartja fenn: senkitől semmi szégyenletes segélyt el nem fogad. Az államvasutaknál pénztárnoknői alkalmazása van, s üres óráiban a hírlapokba ír elbeszéléseket.

– Igen. Ez van beírva a bejelentési űrlapba: pénztárnoknő és írónő. De a salláriumot és a honoráriumot ön hordja neki.

– Nem hiszem, hogy találjon ön bolondot, aki elhiggye önnek, hogy a vasútigazgatóság tőlem fogad el pénzt, amivel egy hivatalnokát fizeti, vagy egy lapkiadó, hogy a munkákat honorálja.

– De ezt a szállást csak fizeti valaki.

– Az albérlő.

– Az a bizonyos Dragomirovics Anasztáz, akit senki sem ismer.

– Én ismerem.

– De én minden szorgos kutatás után sem voltam képes ezt az „ananász” urat a képviselők lajstromában felfedezni.

– Az csak azt bizonyítja, hogy nem képviselő.

– De annak van címezve a házmester ívén, amit az a rendőrségnek beadott.

– Hát ez lehet hamis címzés miatti kihágás, amit ha ön feljelent a rendőrségnél, hát akkor megbüntetik az ön feleségét öt forint bírságra. Ha ugyan nagy kedve van önnek a rendőrséggel személyes érintkezésbe jönni.

– Énnekem? Hát mi félelmem lehetne énnekem a rendőrségtől? Kurrentált engem valaki? Csaltam én? Loptam én? Nincsen-e kiegyenlítve minden tartozásom Budapesten? Ezt te magad tudod legjobban, kedves barátom.

– Ez az emlék valami más indulatot is költhetne önben, mint a gúnyolódást.

– Érted alatta a háládatosságot ugye, kedves barátom? Hát hisz az igaz, hogy te énhelyettem harmincötezer forint értékű váltót kifizettél, amikről az a véleménykülönbség volt közöttünk, hogy én azokon az aláírásokat hamisaknak hittem, te pedig igazaknak vallottad. – No, hát ezt a javadra írom. Ezért négy esztendeig voltál haszonélvezője az én birtokomnak. Mi az ördög? Jut egy esztendőre nyolcezerhétszázötven forint. Hát mi az egy ilyen szép asszonyért? Valóságos „Bettel”.

(– Megfojtsam ezt az embert? – mormogá Camillához Bertalan. Az asszony két kezével tartá vissza a férfi összeszorított öklét.)

Az pedig újabb szivarkára gyújtott, és folytatá mekegő hangon:

– Hanem a nagy jótékonysági raptusodban egy dolgot elmulasztottál, „drága” barátom. Azt ugyanis, hogy egy New York-i lapba beiktattad volna ezt a néhány sort: „Mister Meritorisz Zeno ügyei rendezve vannak, bizton hazatérhet”. Punktum.

– A hazai lapokban benne volt ez az értesítés.

– No lám! Én vagyok a hibás. Azért, hogy szökés közben hátra nem hagytam a Ferenciek bazárjában az adresszemet, hogy hová küldjék utánam a Pesti Naplót?

– Hát tudhattam én, hogy te hol kóborolsz széles e világban?

– Ecce ni! Megint teneked van igazad. Hát persze, hogy nem tudhattad. Voltam én azalatt az amerikai prériken buccanier, aki sótalan eszi a nyers bikahúst – jártam, mint pedlar, fésűket, bicsakokat árulni – voltam aranyásó rowdy Ausztráliában, voltam cethalász a grönlandi vizeken, oda bizony újság nem jár. Míg egyszer a jó Buddha (én buddhista vagyok) ismét visszavezérelt New Yorkba. Ott találkoztam egy tiszteletre méltó hazámfiával, aki valami posztkisztlit vagy micsodát szerencsésen elemelt egypár százezer forinttal, ez a lovagias férfiú értesített felőle, hogy hiszen nincsen semmi okom a világ szemei elől bujdokolnom. „Ab ovo” ki van egyenlítve az én fatális tévedésem egy nemes keblű barátom jószívűsége által. Ekkor érett meg bennem az az elhatározás, hogy én ennek a jó barátomnak alkalmat szerzek keresztényi jóltevő indulatainak tökéletesítésére azáltal, hogy hazajövök, s mármost a viszonosság elvéből kiindulva én rendezem az ő ügyeit.

– Mit fogok most hallani?

– A legkellemesebbet. Legelőször is vessünk fátyolt a múltunkra. Az a harmincötezer forint – meg az a négy esztendő – egymást kiegyenlíti. C’est signé: – „pour acquint”. Kezdjünk új rubrikát: „Soll und Haben”.

– Ön megbolondult.

– Nem én. Teljesen megokosodtam.

– Ez az, amit úgy hívnak, hogy „őrültség, amiben szisztéma van”. Ennek azonban a legjobb antidotuma az, amit úgy hínak, hogy „házi ész”. Ezzel meg én vagyok ellátva. Te, újvilági lovag, arra alapítod a spekulációdat, hogy itt van most egy őrült szerelmes férfi, akit a vak szenvedélye kapicánjánál fogva oda lehet vezetni, ahol „a rákok telelnek”, ahogy az orosz közmondás tartja. Én azonban majd mindjárt kiábrándítalak egy alternatívával. Én vagy egy önzetlen, minden érdek nélküli pártfogója vagyok a te hitetlenül elhagyott családodnak, aki lelki örömét találja benne, hogy egypár szerencsétlen teremtésben fenntartsa az életkedvet, akikhez régi emlékek varázsa vonzza; vagy pedig az vagyok, aminek te tartasz: heves vérű imádója a te nevedet viselő nőnek. Hát akkor az első esetben veszem a kalapomat, s azt mondom, hogy „alászolgája”, a családfő hazaérkezett, többé az én gondozásomra senkinek semmi szüksége, s többet nem kérdezősködöm se rólad, se a hozzád tartozókról egy szóval sem. A második esetben pedig megindítjuk a kettős válópert: nődnek erős oka van erre veled szemben, én is csak majd találok valami jogcímet; elválunk csendesen, s aztán rajtunk függ, hogy mit tegyünk. Te mindenesetre kimaradsz a partiból.

– Nem úgy van az, kedves barátom. Ne kezdj te énvelem háborút. Mi egyenlőtlen fegyverekkel küzdünk. Te jó ember vagy, nagy hazafi, országos hírű celebritás, én pedig egy bukott fickó vagyok, akinek nincs mit elveszíteni. – Egy szót ejtettél el „elválunk csendesen”. Hát ezt a „csendesen” szót hiúsíthatom én meg. De ha én most lármát csapok: én, a hazatért férj, aki a feleségem hálószobájában egy férfit találtam, összecsődítem a szomszédokat, rendőrért kiabálok: akkor te, mint nagy ember, el vagy veszve, megbuktál az ország előtt, le vagy gázolva a politikai ellenfeleid lába alá; de ami még annál több, a feleséged lába alá.

– Nyomorult gazember! – kiálta Bertalan, elragadtatva indulatai által.

– No, hát ez jó nekem. „Nyomorult gazember.” Bizony olcsó vitézkedés. Tudod jól, hogy én párbajra nem híhatlak, akármilyen verbal injuri-et kövess is el velem. Nem kapnék szekundánsokat. Hát ez közöttünk a nagy különbség. Te vagy a dicső hazafi, a nagy ember. Én pedig vagyok a nyomorult fickó. A nyomorult fickó észreveszi, hogy a dicső nagy férfiú az ő kazlából húzza a szénát. Azt mondja neki: „Barátom, nagyságos tolvaj úr, ne lopd a szénámat, hanem vedd meg az egész kazalt”. S erre a nagy férfiú azt kiáltja: „gazember!” De engem ezzel a szóval nem ráztál le magadról. Én beléd haraptam, mint egy buldog, s nem engedlek a sövényen kiugrani, édes barátom.

– Én kezemben tartottam a nyakadat, s szabadon bocsátottalak.

– Nagy hiba volt tőled. Most én tartom a kezemben a te nyakadat, s nem foglak elbocsátani.

– Mit kívánsz tőlem?

– Bagatell dolog! Igazán pirul az arcom, mikor ilyen aprólékosságokkal állok elő. Hát miről van szó? Tulajdonképpen semmiről. Te megtartod a jus acquisitumot, hogy is mondják csak: a „servitust”. Mi jogtudósok értjük ezt már. Én viselem a „procurát”, mi üzletemberek értjük ezt. Te pedig maradsz a „stiller-Co”. Én viselem az obligót, te pedig azt írsz, amit akarsz a „giro in bianco”-ba.

Bertalan olyat ütött az öklével a zongorára, amelyhez támaszkodott, hogy az a szerencsétlen hangszörnyeteg megzendült bele. Camilla pedig csak bámult: az ő lelkében nem volt fogalom ennek a csúf zsargonnak a megértésére.

– No, hát beszéljünk kerek számokban – mondta Zeno hüvelykujjának a körmét a fogába akasztva. – Te adsz énnekem pro rata temporis, húszezer forintot, én pedig azért odaadom neked – a Dragomirovics Atanáz úr szobája kulcsának a másolatát, s mikor ezt a kulcsot a zárban találom: megfordulok a sarkamon, és odább megyek. Clara pacta, boni amici.

Camilla csak most értette meg a gyalázatos ajánlatot.

Kitört belőle az indulat. A női gyöngeség egyszerre átlobbant, mint füstből a tűz, lángoló asszonyi haraggá.

Odarohant a férjéhez, megragadta annak a vállát.

– Micsoda? Te engem el akarsz adni, mint egy rabnőt!?

Zeno furcsa arcfintorgatással mondá:

– Hát azt adja el az ember, amije van. Szívesebben adnám el a Haris-bazárt; de az nem az enyém.

– No, hát ha te el akarsz adni engem – lihegé a szerencsétlen asszony –, majd eladlak én téged!

Azzal odarohant az intarsiaturákkal díszített szekrényéhez, felnyitá annak a tetejét, egy titkos rugót megnyomva előugratta a rejtett fiókocskát, s abból kivett: egy négyszeresen összehajtott írást, azzal odasietett a két férfihez, Vigárdy mellett foglalva helyet, s Meritoriszhoz beszélve.

– Hát te azt mondtad, ugye, hogy neked semmi bűnöd sincs a világon, amiért téged a büntető igazság keze előfogjon. Te kacagva mondtad a megszabadítód szemébe, hogy bolond volt, amikor a nyakadat kieresztette a kezéből? No, hát essél kétségbe! Itt van a leveled, melyet amaz átkozott éjszakán küldtél hozzám. Ebben elismered, hogy váltókat hamisítottál Vigárdy nevére. Én megtartottam ezt a leveledet, s most odaadom ezt Vigárdy úrnak, hadd kerüljön a te fejed ismét az ő sarka alá, s hadd taposson rá, mint egy hálátlan kígyó fejére! Most én adlak el téged – félpénzért – egy babkáért! Kiálts egyet! S téged fognak a rendőrök a börtönbe hurcolni! Csaló! Hamisító! Kerítő!

Meritorisz Zeno kezét-lábát eleresztve rogyott le a karszékbe. – Átkozott levél! – motyogá. – Erről egész megfeledkeztem. Ezzel agyon vagyok ütve. Vegyen rólam példát minden becsületes férj, hogy mikor szökni akar, ne írjon levelet a feleségéhez. Camilla Bertalannak adta a levelet.

Zeno egyszerre fordított a szerepén. Az impertinens kérkedő modor helyett áttért a megtért, meghunyászkodottba. Odatérdelt Bertalan elé.

– Rabod vagyok: elismerem. Azt tehetsz velem, amit akarsz. Elveszíthetsz, becsukathatsz. Appellálok a te nemes szívedre. Légy tekintettel nyomorult állapotomra. Ne szégyenítsd meg a családomat. Irgalmazz szegény leányomnak, ha engem nem tekintesz. Hűséges kutyád leszek mindenkor, kutyább a kutyánál. Megelégszem a kegyelmed morzsáival! Soha a szemed elé nem kerülök.

Undorító volt! Egy férfi, aki sír, csúszik, mászik.

Vigárdy négyfelé szakítá azt a levelet, s odadobta a rimánkodó szeme közé.

– Nyomorult! Én nem tudlak eltaposni!

Azzal eltávozott a szobából.

Zeno mohón kapkodta fel a szőnyegről az összetépett levél rongyait, s a zsebébe gyűrte.

– Figyelmeztetem önt – mondá neki Camilla –, hogy ez a levél egy egész társaság előtt lett felolvasva, amíg én ájultan hevertem itten.

– Jó helyen van már – döcögteté a szót Zeno, begombolva a kabáját.

– Hát mit akar ön még itten?

– Mit akarok? Itt akarok maradni. Élvezni akarom az édes itthon örömeit. Ah, drága „sweet home”!

– Itt nincs önnek helye. A túlsó két szoba ki van adva.

– Dragomirovics Anasztáz úrnak.

– Akárkinek! – Itt pedig nincs az ön számára való kényelem.

– Áh! Ez nevezetes. Az én szalonomban, ahol az én saját bútoraim vannak!

– Itt nincs önnek még csak egy hamutartója sem. A hitelezői mindent lefoglaltak az ön megszökése után, s rövid időn elárvereztek mindent. Egy közülük felvásárolta az egészet, s aztán átengedte nekem használatra méltányos bérért.

Azzal megmutogatta Camilla Zenonak a székek, pamlag, zongora hátára ragasztott hivatalos pecséteket. Még a szivarhamutartó fenekére is oda volt ragasztva az elkobzó billog. – „Nincs itt önnek semmi ingó-bingója.”

– Hát akkor maradok a fekvőségemnél… – szólt cinikus mosollyal Zeno.

– Mit akar ön azalatt érteni?

– Hát a feleségemnek a nyoszolyáját. Törvénytudó ember vagyok. Jól tudom, hogy a csődbe jutott férj adósságáért a hitvestárs nyoszolyáját, fehérneműit nem szabad lefoglalni.

– Abban a nyoszolyában önnek a leánya fekszik, súlyos betegségben.

– Annál nagyobb kötelességem, hogy fölötte virrasszak. Atyai kötelesség.

– Ön nem fog az én szobám ajtaján belépni.

Camilla elállta az ajtót Zeno előtt.

Zeno erőszakoskodni kezdett.

– Majd meglátom, ki akadályoz meg engem abban, hogy családfői jogaimat gyakoroljam!?

– Ön azt mondja, hogy törvénytudó: akkor ismernie kell azt a törvényt is, mely kimondja, hogy aki hűtlenül elhagyja a feleségét, s egy évig nem tudatja hollétét, elvesztette férji jogait.

– Majd visszafoglalom én azokat!

Durván megragadta a feleségének a kezét.

A legjobb útban voltak, hogy összeverekedjenek.

E percben felnyílt a hálószoba ajtaja, s kilépett rajta a leány.

Úgy, ahogy az ágyából kikelt: hálóköntösben, mezítláb, papucs a lábán, a haja kuszáltan szétszórva a vállain, a csípőin. Az arca csupa tűzláng volt, a szemei lázasan ragyogtak. Máskor oly piros ajkai kékek voltak és cserepesek. Egyenesen nekiment Zenónak. Magasabb volt az apjánál. Amint a karját fölemelte, hogy a szemébe csüggő haját hátravesse, a visszaomló ingujj egy olyan megfeszült bicepszet engedett láttatni a karján, mely egy akrobatanőnek is díszére válhatott. Eleinte tompán, asztmatikus lihegéssel beszélt, hanem aztán egyre élesebb lett a hangja. Zeno hüledezve hátrált meg előtte.

– Meritorisz úr! – kezdé a leány. – Ön sok év előtt elhagyott bennünket nyomorban, gyalázatban, kétségbeesésben. Mi meg akartuk magunkat ölni. Itt ezen az asztalon olvasztgattuk a halálos mérget a teáscsészében az anyámmal. Készen voltunk a halálra. Ekkor az Isten egy szabadítót küldött hozzánk, aki visszaadta nekünk az életet, megmentette a becsületet: – az ön becsületét, Meritorisz Zeno. És azután szerzett az anyámnak tisztességes munkakört, amiben éjjeli-nappali szolgálattal megéljen; engem kitaníttatott iskolamesternőnek; gondossággal, jó tanáccsal, részvéttel segített bennünket a víz színén fennmaradni, akiket ön odadobott a fertőbe!… És most ön idejön és elűzi tőlünk az egyetlen védőangyalunkat! Bemocskolja őt rút rágalmakkal, amiknek a szennye az én anyám arcát szeplőzi be! S még azután helyet követel magának itt, ebben a mi Getsemáne-kertünkben, ebben a mi Golgotánkban.

A leánynak a hangja egyre élesebb lett, átcsapott a rikácsolásba.

– Meritorisz úr. Ön nagyon rossz órában jött ehhez a házhoz. Én egy rettenetes betegséggel vagyok szövetkezve. Mikor engem a szent Vida-tánc démona megszáll, akkor én megszűntem ember lenni: csoda leszek! Akkor engem három férfi nem bír megfékezni! Akkor velem van az ördög! Akkor én azt, aki a kezem közé kerül, összetépem, szétmarcangolom, megfojtogatom.

De már ekkor eltorzult az arca, a szája négyszegletűvé lett, az orrcimpái fújtattak, a szemei keresztbe álltak, a kezeit saskarmokká görbítette, s a fél térdét felemelte.

– Szent Sakjamuni!¹ – hebegé megrémülve Zeno, s egy karszék mögé hátrált.

– Helvila! Leányom! Az égre kérlek! – rimánkodék Camilla, leányát átölelve és visszatartva. – Ne jöjj indulatba! Hisz rádjön a bajod újra!

– Távolítsd el innen ezt az embert! – lihegé a leány. – Mert apagyilkos leszek. Megölöm e percben!

– Az atyádat! Isten elleni vétek!

– Ejh, az őrültek számára nincs beszámítás. S engemet csak egy vékony fátyol választ el az őrültségtől.

– De az a fátyol mindig be fog téged takarni: az anyád szeretete. Eredj a hálószobába! Eredj, drágám! Ne tégy így! Ne tégy így!

Addig-addig, míg betuszkolta a leányt a hálószobába, s rázárta az ajtót.

Ekkor aztán Zeno elő mert jönni a karszék mögül.

No, ezt a leányt jól megnevelték, mondhatom.

Camilla a kezeit tördelte kétségbeestében.

– A Krisztus kínszenvedéseire kérem önt, hagyjon el bennünket.

– Azokra a kínszenvedésekre én nem reflektálok, mert én a Nirvánát követem.

– Menjen ön vendéglőbe: fogadjon magának szállást.

Zeno kifelé forgatta a zsebeit.

– Egy veszekedett sixpence-nek sem vagyok ura.

– Itt van pénz! – lihegé a nő, a szekrényéhez futva, s kivette a fiókból a megtakarított pénzecskéjét, odaadta Zenónak. Harminc forint volt.

Zenónak dióformára ültek ki a szemei annyi pénz láttára. Régen látott ennyit egy rakáson.

– Hol vettél te ennyi pénzt egyszerre? Az a bizonyos jótevő hozta?

– Most kaptam a kiadótul egy novellámért, ami a lapjában megjelent.

Ekkor aztán az ellenkező véleményre tért át Zeno.

– Micsoda? Harminc forintot adnak egy novelláért a kiadók? A tolvajok!

Azzal zsebre vágta a pénzt.

– Kezdetnek ez is jó.

S aztán felcsapta a kalapját, s ment a Folies Caprices-be. Elébb azonban rágyújtott egy új szivarkára az égő lámpásnál.

Camilla bezárta utána az ajtót.

A hálószoba ajtaján ököllel dörömböztek.

Odafutott, hogy kinyissa azt.

A leány feldúltan rohant ki rajta.

– Megfulladok! – lihegé, a balzacra vetve magát. Onnan is felugrott, és szaladni akart.

Az anyja átölelte. Csillapítá.

– Engedj a földön henteregnem!

– Nem! Nem! Édes!

– Engedd, hogy a fejemet a kandallóhoz verjem.

– Nem! Nem! Angyalom!

– Vért kell ontanom! Meleg vért akarok! Adj nekem valami élő állatot: egy macskát, egy nyulat, hogy összetépjem. Be akarom az arcomat mázolni vérrel, meg a hajamat.

S majd a karja, majd a lába rándult egyet; az arcvonásai minden percben más torzképpé fintorodtak.

Itt volt az a rettenetes démon, a tizenhat éves leányok megkínzója: a szent Vida-tánc. Ugyan miért szent?

Camillának eszébe jutott most valami.

A „nagy öröm”.

Az meglehet, hogy visszaidézi az ideges görcsrohamot; de meglehet, hogy az ellenkező hatást műveli. Lehet csodaszer. Lehet méreg. – Kockáztatni kell.

Elővonta a kebléből azt a kinevezési okmányt, kitárta, odatartá Helvila szeme elé:

– Nézd! Ő hozta azt. A keresztapa. Kinevezési diplomád. Tanítónő vagy. Pancsován. Hatszáz forint fizetéssel.

Erre a leánynak az idegrohama egyszerre megváltozott, nem szűnt meg, csak más alakot öltött.

Nagyot sikoltott, s aztán elkezdett kacagni. Táncolt, szilajan, nevetve, viháncolva. Ahogy a menádok táncolnak, a corybantok vagy a tarantálpóktól megmart leányok, egyre danolva: „Diploma! Pancsova! Hatszáz, hatszáz, hatszáz!”

Camilla meg volt meredve a rémülettől.

Azt hitte, a leánya megőrült.

Egyszerre aztán csak a legszilajabb kacagás, tombolás közepett, lecsapta a két tenyerét a combjaihoz a leány, karjait feszesen a derekához szorítva, s állt mereven, mintegy szobor.

– Hát ki vagyok én? – mormogá. – Ki-va-gyok-én? – kiáltá szótagolva.

Aztán a lábával dobbantott.

Látszott minden ízén, hogy küzd az akaraterő az idegek szellemével.

Ámde az a szent démon nem engedi magát olyan könnyen elűzni.

Ha nem kényszerítheté az arcát fintorgásra, a lábait táncra, előfogta csuklás alakban.

Azzal is megküzdött. Elfojtotta a lélegzetét. Oly hosszasan, hogy majd a tüdeje szakadt meg bele. De győzött vele. A csuklás is elmaradt. Nagyot lélegzett utána.

Elkezdett dörmögni az összeszorított fogai közül.

– Hát ki itt az úr? Én-e? Vagy te, nyomorult idegháló? Nem te parancsolsz énnekem; hanem én teneked. Nem mozdulsz! Én foglak!

S mintha valami ficánkoló szörnynek a zabláját fogná a kezében, úgy merevíté meg a két karját összeszorított ökleivel.

– Nem akarok beteg lenni! Érted? Nem akarok megőrülni! Nem! Nem!

Egy-egy rándulás, egy arcficam még elárulá, hogy a démon makacskodik. Rámordult. Ahogy a párduc kurrog a letepert kajmánra. Lassan, lassan elmúlt az arcáról a lázas veresség: visszatért rá az átlátszó halaványság, míg egyszer aztán odaveté magát az anyja kebelére, s kisírta magát istenigazában.

– Elmúlt ez, anyám! Nem leszek többé beteg! Ez kigyógyított. Ez! Ez!

És aztán egyik a másiknak a kezébe adta azt a drága írást; összevissza csókolták. Az aláírt neveket, a pecsétet, Pancsova várost, a bélyeget, a címzést. Újra elolvasták. Kettősben olvasták. Utoljára aztán az egész ív papirost kiterjesztve borítá a keblére a leány:

– Ez az én palladiumom! Ez az én panaceám! Ez az én talizmánom! Nem vagyok beteg! De hogy is lehetett az, hogy én őrjöngtem, tomboltam? Mikor semmi bajom sincsen. Törtem, zúztam.

– Az apádat is meg akartad ölni.

– Hahaha! Azt a kis japáni porcelánfigurát, aki úgy hasonlít hozzá? A falhoz vágtam. De nem törött össze.

– Nem a japáni figurát, hanem az igazi Meritorisz Zenót.

– Hát itt volt? Nem is tudok róla.

– Jó, ha nem tudsz.

– Add elő a fekete ruhámat, anyácskám.

– Minek az most?

– Felveszem, és kimegyek.

– Hová mennél?

– Hát megköszönő látogatásokat tenni: a miniszter úrhoz, a tanfelügyelőhöz, az igazgatónőhöz. Aztán búcsúzni az ismerősöktől. Ahhoz fekete öltözet kell.

– Hová mennél most, angyalkám? Hiszen késő este van már.

– Késő este. Én hajnalkacagást látok magam körül. Minden olyan fényes! Hát este szoktam én fölkelni az ágyból? Ha este van, akkor vacsora ideje van. Igen, bizony. Én éhes vagyok, nagyon éhes. Adj nekem enni, anyám: akármit, kenyeret, szalonnát; de sokat! Falni akarok, mint egy farkas! Van-e valami?

– Van! Van minden, szerelmem! Itt vár rád készen. Puha cipó, sonka, parizer. Melyik kell?

– Mind a kettő.

– Liptai túró!

– Ah, az én ideálom. Bor van-e?

– Egész palack veresbor. Az orvos ezt ajánlotta.

– Derék orvos! De nem evőkanállal kétóránként?

– Nem! Nem! Tele pohárral.

– Azzal a nagy pohárral.

Camilla szaladt a kredencből előhordani a vacsorához valókat, odarakva mindent arra az emlékezetes asztalkára.

A leánynak nem kellett kínálás: nekiült a gazdag vacsorának, fölrakva a két könyökét az asztalra, s átölelve a karjaival a tányérokat, döbönt, cipót, palackot. Úgy falt, mint egy kiszabadult rab. Aztán ivott. Nem várhatott, míg a pohár megtelik: elébb a palackból húzott nagyot. Csettentett a szájával.

Camilla ott ült mellette. A könnyeit törülgeté.

Örömkönnyek voltak.

Az orvos mindig azt beszélte, hogy ennek a csodálatos betegségnek az a válsága, ha egyszer a páciensnek megjön az ételhez való kedve. A szent Vida-tánc választottai nem eszik a rendes ételeket, hanem krétát, szenet, pörkölt kávészemeket. Aki egyszer falni kezd, az már megszabadult a démonától.

Csak akkor kérdezte már a leány, mikor volt is, nem is valami a tányérokon, az anyjától:

– Hát te nem vacsorálsz velem?

… Jól volt az már lakva örömmel.

…Még egyszer hozott ez az ember igaz örömet ebbe a Getsemáne-kertbe, ebbe a Golgotába. Amiért meg kell majd neki lakolni.

– Miért olyan bolond idealista, hogy a más bajával törődik?