II.
Némely asszonynak nincs szerencséje
abban a nevezetes témában, ami a nőknél különben varázshatalom: az ízlésben. Vigárdyné nem tudott
öltözködni. Minden asszony megszólta a toalettjeiért. Pedig nagy gondot
fordított ő arra: órákig cicomázta magát a tükör előtt, felszedett
mindent, ami drága: brüsszeli csipkét, gyöngyhímzést, szalagcsokrot, virágokat;
csináltatott a hajából csodahurkákat, nem kímélt strucctollat, kócsagot; de
abban mind nem volt harmónia. Hiába: nem volt ízlése.
Ugyanennek a hiányát éreztette a
társalgásban is. Helyes esze volt, sokat tanult, olvasott minden európai nyelven, de azt mind nem
alkalmazta a maga helyén, s minden
műveltsége dacára egy levelet nem tudott megfogalmazni, vagy egy
társalgást vezetni.
Így volt a bútorzatával is. Minden szobája, szalonja
valódi kirakata volt a műkincseknek, de azokban nem volt összhangzás:
velencei, japáni, rokokó összevissza, egymás mellett. Az öltözőjét
egyúttal elfogadószobának is tartotta, s ott állt az egyik oldalon a
toalettasztal faragott angyallal, a másikon a Wertheimszekrény, amire a
férjének volt szüksége. No, ebben volt taktika. Hogy valahányszor a férj a
pénztárát kinyitja, mindig meg lehessen tőle kérdezni, hogy mit tesz be,
mit vesz ki?
Csakhogy ez a bútordarab sehogy sem
illett egy budoárba. Éppen úgy nem illett, hogy a látogatók ott szemléljék,
hogy miféle tégelyek, flakonok vannak a fésülködőasztalon elhelyezve. Ezek
különben csak az intim látogatók voltak; a staatsviziteket a szalonjában
fogadta 12 és 2 óra között. S a tökéletesség végett a budoár hátterét elzárta
egy lebocsátott nehéz brokátkárpit, sejtetve, hogy ott még egy hálófülke
(alkoven) következik.
Éppen a piperézőasztala
előtt ül, drága pálmavirágos kasmírpongyolában: komornája most végzi a
haja feltűzését, a nyak frufrui már fel vannak kunkorítva.
– Susanne! Menjen át az úrhoz, s
mondja meg neki, hogy készen vagyok az elfogadására.
A komorna eltávozik az alkoven
kárpitja mögött: ott van a szőnyegajtó, melyen át közelebb lehet érni az
„úr” szobáját. Ez a komorna ugyanaz, aki hajdanában Meritorisznénál szobaleány
volt: akkor még Zsuzskának hítták. Az úrnő még utánakiáltott a komornának:
– Kérje meg szépen az urat, hogy ne abban a kabátjában jöjjön át hozzám,
amelyikben a klubba jár, nem tűrhetem a dohányfüstöt.
Ezalatt belép az oldalajtón Jean, a
komornyik, sárga livrében. Mikor legutoljára volt szerencsénk vele találkozni,
akkor kék frakkja volt, Meritoriszéknál szolgált, „inas úr” volt a címe.
Abban, hogy Amanda a hajdani
Meritorisz-cselédeket fogadta magához, világosan lehet sejteni a tendenciát.
Nem könyörületességből történt.
Ezeknek a révén sok pletykát meg lehet tudni a múltból, s fenntartani az
összeköttetést a jelen viszonyok között.
Amandának az a különössége, hogy
szeret bizalmaskodni a cselédeivel. (Egyébiránt miért volna ez különösség?
Mondjuk inkább, csatlakozás a normális viszonyokhoz.)
A Jean ezüsttálcán hoz egy
látogatójegyet úrnőjének.
Az úrhölgy kezébe veszi azt, s
egyszerre, mintha pókot érintett volna a kezével, eldobja a lába alá terített
tigrisbőrre.
–
Micsoda szemtelenség! Még ide meri tolni a pofáját!? Dobja ki ezt az embert a nyakánál fogva!
Azon a jegyen Meritorisz Zeno neve
van felírva.
A komornyik elégülten hunyorít a fél
szemével, s kabátja ujjait felgyűrve ezt mondja magában: – Ez nekem
különös élvezet fog lenni.
Az úrnő azonban a
következő pillanatban mást gondol. A Jean még át sem mehetett a szalonon,
utána csenget.
Jean visszatér.
Már ekkor az úrnő nyugodtan ül
a causeuse egyik oldalán, s kegyesen szól:
– Kérem, Jean. Vezesse azt az urat a
télikertbe. Kérje fel, hogy várjon egy kissé. Kínálja meg szivarral. Adjon neki
egy reggeli lapot olvasni.
Jean úr furcsa torzpofát fintorít,
fejét válla közé húzva. „Dobja ki! Ültesse le! Dugjon a szájába
cabanost!” A tatár tud elmenni ezeknek a nagyságos asszonyoknak az eszejárásán.
Az
alkoven kárpitja megmozdul, a szőnyegnyíláson belép az „úr”.
Kimenéshez
van öltözve. Szalonkabátja fölé öltve a mencsikoff, ami azt jelzi, hogy nem
soká akar itt időzni. Csak afféle kimeneti látogatás, amit minden normális
férj meg szokott tenni, mikor hazulról elmegy; megmondja, hogy hová megy.
Elhiszik neki. Talán igaz is. Azzal megcsókolják egymást. Aztán: „pá,
kedvesem”.
Ezúttal azonban másképp indult a
scéna. Bertalan leült a causeuse-nek a másik oldalára. Ez az ~ forma ülőke
azért remek gondolat, hogy a két beszélgető folyvást hátat fordíthat egymásnak.
–
Van önnek valami közlendője velem? – kérdi Amanda.
–
Van. Meritorisz Zeno hazaérkezett.
–
Mit tartozik az rám? Nekem nem adósom semmivel.
(Mit
tartozik ez őrá? Pedig itt szíja az ő havannáit a télikertben!)
–
Tegnap érkezett haza a szállására, amikor én éppen ott voltam a családját
meglátogatni.
Erre
a szóra egyszerre veres lett a szeme Amandának. Felugrott a helyéből.
–
Mit keresett ön annál az asszonynál?
–
A leánya nagy beteg, azt látogattam meg.
–
Hazugság! Ön abba az asszonyba szerelmes! Ön engemet megcsal. Négy esztendő óta csal azzal a nővel.
– Mondhatom neked, hogy az a nő
énfelőlem egészen ártatlan.
– Mindig csak annak a nőnek az
ártatlanságát allegálja. De arra nem felel, hogy maga milyen lator.
– Mert az egyik kizárja a másikat.
Csak a te szenvedélyed láttat veled rémeket.
– Óh ne higgye, hogy féltékeny
vagyok! Van is mit félteni? De megöl a szégyen. Az emberek suttognak, nevetnek.
Engemet megcsalni – egy olyan nőért, mint Meritoriszné! Egy kaszíros
némberért!
– Ne bántsa maga azt a nyomorult
teremtést, aki magát tiszteli, imádja.
Amanda
megmondta, hogy mit csinál a tiszteletével.
–
Hát akkor mi köti önt hozzá? Mi hordta önt oda, ha nem a bűne?
– Elmondom igazán. Rég el akartam
mindent mondani, most itt az ideje. Nekem az a nő valamikor menyasszonyom
volt. Mikor az a nagy csapás érte: nem bírtam a lelkemen elviselni azt a
gondolatot, hogy el hagyjam őt veszni nyomorban, gyermekével együtt. Én
segítettem neki fölemelkedni, én szereztem neki életmódot, én eszközöltem ki a
leánya számára ingyenes oktatást, ellátást, hogy a kenyerét tisztességes pályán
megszerezhesse. De nekem ezért semmi egyéb jutalmam nem volt, mint két
szerencsétlen teremtésnek a hálakönnye. Ezt számítod-e bűnömnek?
– Hát ne mondja, hogy szívtelen
vagyok. Hogy nem esik meg a szívem a nyomorultakon. Adhatott nekik miattam
ezereket a saját vagyonából. De nem lehetett-e azt levélben küldeni?
Személyesen kellett önnek ezért őhozzá menni? Miért önnek? Ha az
asszonynak volt szüksége az ön pártfogására, nem tudott az idejönni? Hisz önnek
saját külön lakosztálya van. S talán én sem haraptam volna le az orrát, ha
hozzám betéved. De félt tőlem, ugye? Bántotta a rossz lelkiismeret. Otthon
ült, játszotta a szentet. És ön nem járt hozzá nyíltan soha. Titokban járt oda.
Megfoghatatlan úton-módon. Miért volt ez a titkolózás? Ha semmi bűnös
viszonyuk nem volt.
–
Kénytelen vagyok megmondani az igazat. Én ezt a nőt becsülöm. Lelki nemességének tisztelője vagyok.
Jólesik az eszmecsere, amit vele válthatok. Élvezetet találok a körében, amibe
semmi érzékiség nem vegyül.
Amanda összetépett haragjában egy
zsebkendőt.
–
Ne gyilkoljon ezzel a szavával. Én nem bánom. Tegye azt a nőt nyilvános
szeretőjévé. Sokkal szeretetreméltóbb, mint én, elismerem. Hiszen divat az
előkelő világban; még a polgároknál is, hogy az urak szeretőt
tartsanak, külön háztartással. Hozzátartozik a bon-tonhoz. S inkább legyen az
Meritoriszné, mint egy orfeumi baccháns. Hisz ez a fin du siècle. Csak azzal ne
mérgezze meg a lelkemet, hogy ön nem a szép asszonyt keresi a házon kívül, hanem
a szép szellemet, amit itthon meg nem talál; nem a testi gyönyört, hanem a
lelki élvezetet, amit énnálam meg nem talál. Ez megöl, ez megőrjít. Tegye
ön bevallott szeretőjévé azt a nőt – s csendes, békességes
házastársak maradunk.
–
Hát ennek éppen az ellenkezőjére határoztam el magamat. Tegnaptól fogva
soha többet Meritorisznéval összejönni nem fogok.
–
Ah! S mi indította önt erre a rendkívüli elhatározásra?
– Azért jöttem éppen ide, hogy azt elmondjam.
Tegnap este odamentem hozzájuk, azért, hogy örömhírt vihessek nekik. A
miniszter kinevezte a leányt tanítónőnek. A leány az anyja szobájában
feküdt betegen. Amíg én az anyjával nála voltam: hazaérkezett Meritorisz, aki
négy év óta hírhallatlan kóborolt a világban. Mikor engem meglátott a neje
szobájában, a gazember…
– Hát „gazember”.
– Az. Gazember. Megragadta az
alkalmat, hogy az én látogatásomból kelepcét csináljon a számomra. Azzal
fenyegetőzött, hogy ide fog jönni hozzád, s el fogja árulni, hogy a
feleségénél talált. Ellenben hogyha fizetek neki húszezer forintot, hát akkor
nemcsak hogy elhallgat, hanem átengedi nekem teljesen minden férji jogait.
– És ön sokallta azt a húszezer
forintot?
– Én azt mondtam neki, amit neked is
mondok: Meritoriszné nem vásárra vihető rabszolga. Én többet ehhez a
házhoz vissza nem jövök, hanem majd elmondom én a feleségemnek azt, ami
közöttünk történt. S hogy nem a húszezer forint fáj, azt bebizonyítom azzal,
hogy ezt az összeget odaajándékozom a feleségemnek. Íme itt van egy
takarékpénztári könyvben.
Bertalan elővette a
zsebéből a könyvecskét.
– Íme, nézd. Én ezt egy vállalaton
nyertem. Egy nappal elébb, mint az idei névnapod volt, betettem a
takarékpénztárba a te nevedre. Tudod, mikor szemrehányást tettél nekem, hogy
elfeledkeztem rólad: semmi ajándékkal sem leptelek meg az ünnepeden. Ez volt a
névnapi ajándékom. Most általadom.
– Adott volna ön nekem akkor egy
rózsacsokrot, az kedvesebb lett volna! Azt hiszi ön, hogy a feleség szerelmét
is meg lehet venni pénzen, mint a kedvesét? Vigye ön előlem ezt a pénzt!
Ne adja nekem! Ne hagyja itt nálam! Mert, az égre – most rossz gondolataim
vannak! Valami rosszat fogok vele tenni!
– Én ideteszem ezt a pénztárba. A
pénz az ön nevére van bejegyezve. Elveheti, amikor akarja.
Bertalan
elővette a Wertheim-pénztár kulcsát, s a belső trezorba elzárta a
könyvecskét.
Amandának reszkettek a kezei a
dühtől; az arca pipacsveres volt.
Mikor Bertalan visszatért hozzá a
pénztártól, a két öklét felemelve kiálta:
– Én önt gyűlölöm, mint a
bűnömet!
Bertalan meghajtá a fejét, s nyugodt
mosollyal mondá:
– Én pedig téged szeretlek és
tisztellek.
Amanda toporzékolt.
– Ezt is csak azért mondja, mert
tudja, hogy kétségbe ejt vele.
Bertalan még gyilkosabb módon
mosolygott.
– Az is meglehet.
Azzal fogta a kalapját, s
eltávozott: – Az országházba megyek.
Amanda könnyekre fakadt.
(Hát persze! Ha a házastársak közül
az egyik azt mondja: „én nem gyűlölök, én szeretek”, akkor ezen a
tituluson nincs válóper.)
|