III.
Bertalan a nejével való szóváltásban
nem méltatta figyelmére azt a földre dobott névjegyet. Rá is lépett egyszer s
rajtahagyta a csizmasarkának az önlenyomatát. Mégsem vette észre.
Amanda férje eltávozása után az
ablakhoz lépett, s figyelmesen nézett ki az utcára. Aztán bosszúsan csengetett.
A komornyik bejött.
– Kiáltson le annak a 32-es
hordárnak, hogy ne fecsegjen azzal az asszonyszeméllyel, hanem lásson a dolga
után.
– Értem.
A Jean értette, hogy mi baja van a nagyságos
asszonynak azzal, hogy a numero 32 egy leánnyal beszélget az utcán. Megtörtént
a rendreutasítás.
A hintó kigördült a kapu alól, mely
Vigárdy urat az országházba vitte. Amanda eljött az ablakból, ismét csengetett
a komornyiknak.
– Mármost felvezetheti azt az urat.
– Még nem vezethetem föl, mert egy
elébbvaló úr van az előszobában: az, aki nem szokott névjegyet beküldeni.
Amandának tűrni kellett az inas impertinenciáját: ő maga adott neki
jogot hozzá.
– Bocsássa be.
Amanda a toalett-tükör előtt
egypárszor végigtapintá az arcán a hajporos pamacsot, s a körme lapjával
lesimítá a szemöldeit.
Vannak látogatók, akiktől nem
szoktak névjegyet kérni.
Ilyen Dobokay Alasztor.
Szürkéskék gömbölyű szárnyú
kabát van rajta, dinnyehéj alakú kalap a kezében, bordeaux-veres a
nyakravalója, a melltűje egy morettofejjel díszítve.
Szívesen fogadják. Kezet csókol.
Leültetik: szemben az úrnővel.
– Éppen most volt egy válságos
jelenetem Vigárdyval – kezdi Amanda.
– Volt benne valami nevezetes
mozzanat, amit érdemes feljegyezni?
– A régi nóta. Igyekezik
angyaltisztára mosni azt az asszonyt.
– Ez a legjobb metódusa az
„önvédelemnek”.
– Én végül a szemébe mondtam, hogy
gyűlölöm.
– S erre ő azt felelte: „Én
pedig téged szeretlek és tisztellek”.
– Hogy találta ezt ki?
– Jogász volnék, s ne tudnám? Ez
stereotyp.
– Olvasta ön azokat a leveleket?
– Olvastam, és visszahoztam.
Alasztor előhúzta a
zsebéből a selyemszalaggal átkötött csomagot.
– Hát nem irtózatos dolgok?
– Nem biz azok. Meglehet, hogy
kegyed talál bennük felségsértést, de a bíró szemüvege nem fogja azt
felfedezni. Csupa hálálkodás. Idealizáló ábrándok. Plátói szerelem.
Határozatlan óhajtások. Aláírva: „Renata”.
– Ez az ő írói neve.
Köztudomású. De hát a név fölött ez a jelzés: ő. sz. barátnéja: hát ez mit
tesz? Ez az ő. sz.
– Bizonyosan nem azt, hogy
„ősz”, hanem rövidítve azt, hogy „őszinte”.
– Maga Gelbschnabel! Ez annyit tesz,
hogy „örökre szerető”.
– Ah!
– No, ezt már a
nevelőintézetben tudtuk, mikor még „Backfischek” voltunk. Ezek
szerelmeslevelek.
– Nehéz a tartalmukról
bebizonyítani.
– Hát akkor mért tartja ezeket a
leveleket a Wertheim-trezorjában elzárva?
– Kegyed a Wertheim-pénztárból
szedte ezeket elő? Hogy jutott hozzájuk?
– A magam kulcsával.
– Hát van hozzá kulcsa?
– Az már csak természetes.
– Mi mindent fogok én még itt
tanulni! De hát amikor ezeket a leveleket kivette kegyed a trezorbul, nem
tartott tőle, hogy a férje keresni fogja azokat?
–
Hát, ha keresi, ott találja.
–
Hogyan?
–
Hű másolatban.
–
Hű másolatban? Ki másolta le őket?
–
Én magam.
– Nagyszerű! Kegyed még
hamisítani is, tud? Utánozta Camilla írását?
– Dehogy hamisítottam! Nem én
utánoztam a drága hölgy írását, hanem ő ír Vigárdynak elváltoztatott
írással: az enyimet utánozva. Ezek a szarkalábak az én eredetijeim. Ő
utánozza ezeket; már akár ravaszkodásból, akár csúfondároskodásból. Hiszen ön
ismeri Camilla írását elég jól.
– Igaz, hogy ez nem az ő írása.
– Hát ez nem bűntanújel?
– Talán csak „superflua cautela”
(fölösleges óvatosság).
– Hasonlítsa bár össze!
Azzal minden tartózkodás nélkül
odament a vasszekrényhez, felnyitotta annak a nehéz ajtaját, meg a trezor kis
ajtaját, s kivette belőle a másik levélcsomagot, odahítta Alasztort.
– No, hát tessék összehasonlítani a
két levelet! Nem szakasztott mása-e ez amannak? Ő utánozza az én
írásomat! Ebben a családban hagyományos a falsificálás. A férje az uram írását
hamisította; ő meg az enyémet. Ez kriminalitás! Ezért tíz esztendőre
be kellene őt csukni Márianosztrába!
– Nem! Ezért nem csukják be.
– Hát nincs ez ellen védelem? Hogy
egy némber, mikor szerelmes levelet ír a férjemnek, ne utánozza az én írásomat?
– Csak egy mód van. Ha kegyed
megváltoztatja a kalligráfiáját.
Amanda
durcásan veté magát a kerevetre.
–
Eh! ön is csak tréfát űz az én érzelmeimből. Pedig azt hittem, hogy ön az egyetlen ember,
aki az én lelkemet megérti.
Ekkor aztán Alasztor engesztelni
kezdé. Odaült melléje.
– Teljesen meg tudom kegyedet
érteni, higgye el nekem.
– Hát akkor mért nem akar
megszabadítani? Ebből a kínzó helyzetből, ami engem megöl. Lassú méreggel
öl meg. Nem merek már a tükörbe nézni: ráncokat látok támadni az arcomon. E
négy év alatt tíz évet vénültem.
– Hát beszéljünk erről a
dologról komolyan: úgy, ahogy jogtanácsosnak feladata beszélni. Kegyednek
elhatározott szándéka a férje ellen válópert indítani. Tőlem kér tanácsot.
Azt tudja kegyed, hogy a házasság felbontásához még mind a két fél beleegyezése
mellett is minő elhatározások szükségesek. Meg kell tagadni a vallását,
mely lelki nyugalmának oltalma volt és kitérni; világi és egyházi hatóságok
előtt békéltetési kísérleteket kiállani. S mikor mindezen átesett, akkor
elég az egyik félnek megbánni a dolgát, s azzal meghiúsult minden törekvés.
– Hát nincsenek a törvényben olyan
okok, amikért a bíró az elválást kimondja a bele nem egyező fél akarata
ellenére is?
– Vannak ilyen okok.
– Ismertesse meg azokat velem.
Alasztor csóválgatta a fejét, szítta
a levegőt a fogain keresztül, végre csak előállt a skrupulusaival.
– Kedves nagysád. Azok annyira szép
dolgok, hogy igazán megvallom, pirulok azokat egy hölgy előtt elmondani.
– No, hát írja le. Itt az
íróasztalom; itt a toll, papír. Tessék.
S hogy annál jobban lekötelezze, azt
mondá neki.
– Gyújtson rá, kérem. – Tudta
tapasztalatból, hogy a férfiak csak akkor tudnak írni, ha a szájukban füstöl a
kanóc.
–
Egy cigarettára, ha megengedi.
Amanda
maga tartotta neki a fellobbantott viaszkgyufát.
Alasztor
írt, törült, megint írt, ismét törült, fújta a füstöt, utoljára ledobta a
tollat, letette a félig kiszítt szivarkát a hamufogó kagylóra. Felállt.
–
Nem jut eszembe teljes pontossággal a szöveg. Mindjárt hazasietek, s kiírom a
hiteles szövegből. Aztán majd elküldöm kegyednek levélben.
–
De megbízható ember kezébe adja, kérem. Mert meglehet, hogy a cselédeimet
valaki még jobban fizeti, mint én, azért, hogy ellenem kémkedjenek.
–
Egészen biztos kézből fogja kegyed megkapni. Most sietek. Alasztor
megcsókolta Amanda kezét. A hölgy forró, mindent kifejező kézszorítással
viszonozta azt. Ez az ember az egyedül, aki képes megérteni az ő lelkét.
A
Jean megint belépett.
–
Az a bizonyos úr azt kérdezi, hogy várjon-e még?
Amanda
dühös volt a zavarásért.
–
Az ördögbe is! várjon! Hát mi dolga egyéb?
A
komornyik közellépett a nagyságos asszonyhoz, hogy halkan mormoghassa el a
véleményét.
–
Én annak az úrnak a szeméből azt nézem ki, hogy nagyon megnyugtatva érezné
magát, ha egy pohár konyakkal megkínálnám.
–
No, hát kínálja meg.
Alasztor
e bizalmas értekezés alatt megpillantá azt a tigrisbőrön heverő
névjegyet. Öreg betűkkel volt nyomtatva: el tudta olvasni.
–
Aha! Az a bizonyos úr; aki odalenn vár! – gondolá magában. – Jó lesz erről
értesíteni azt a „szegény fiút!”…
Meghajtotta
magát, és eltávozott. Jean sietett utána.
…Amint
Alasztor és utána a komornyik kiment az ajtón, Amanda felvette azt a szivarkát,
amit Alasztor a hamuscsészén hagyott; még égett. A szájába vette azt és tovább
szítta, tenyerével a felszálló füstöt az arca felé hirgálva, egész
gyönyörrel.
|