IV.

Ha lett volna Vigárdyné lelkületében (ne mondjuk már léleknek: az unalmas dolog) csak egy árnyalata is a szentimentális érzésnek, hát bizony nem fogadta volna el Meritorisz Zeno látogatását.

Ezelőtt valami tizenhat esztendővel ez az alak az ő jegyese volt. Még akkor a gigerli szót nem találták fel, lionnak hítták a divathőst. Akkor ez egyike volt a magyar – nem annyira honfoglaló, mint honprédáló – hősök hét vezéreinek.

S ez az ember akkor felbontotta a viszonyát, mert nem tudott az arája számára receptiót kivívni a dzsentri társaságban. Akkor azután hirtelen behízelegte magát Vigárdy menyasszonyánál, aki birtokos nemes kisasszony volt: azt hódította el a jó pajtása kezéről. Azt meg összeszerezte az elhagyott jegyesével. Lett belőle házasság bosszúból. Azután elprédálta a saját vagyonát is, meg a nejéét is. Megkárosította Amanda férjét, s bekoronázásul itthagyta neki a szalmaözvegyét, egykori ideálját. S most ez az ember, piszkosan, kopottan, elzüllötten jön Amanda elé ismét: (belül még piszkosabban).

Amandának négyféle jogérvényes oka volt ennek az embernek a látogatási kísérletére legerélyesebb papucsának a sarkával felelni.

Bizonyosan kellett egy még erősebb okának lenni, hogy érintkezésbe jöjjön vele, mely azt a másik négyet legyőzte.

Megelőzte a látogatást még egyszer a Jean.

Bizalmas vigyorgással mondá az úrnőnek:

– Mondtam annak az úrnak, hogy jó lenne kabátot változtatnia, mert nagyon érzik rajta a dohányfüst; de azt felelte, hogy ez az ünneplő-, az utazó- és a látogatókabátja egy személyben.

Amanda megharagudott. Ez nagyon is vastag inastréfa volt. Példálózás az „úrnak” küldött izenetre.

– Tanácslom önnek, hogy az elménckedéseit másutt értékesítse.

No, de legalább elismerte, hogy elménckedés volt, s a Jeannak ez is elég siker.

A látogató végre bejut a szobába. Ugyanaz a kockás gúnya van rajta, kiegészítve egy szürke Castor-kalappal.

Amanda nem állhatja meg, hogy ajkpittyesztésével ki ne fejezze azt a benyomást, melyet hajdani imádójának mostani alakja rákényszerít.

Helyet mutat neki egy karszékben. Maga jó távol leül a causeuse-re. Kettőjük között a tigrisbőrön ott hever a látogatójegy. Fatális jelenség. Zeno azonban minden helyzetben fel tudja találni magát. Azt nem teszi, hogy felvegye a névjegyét, mert hátha azt mondják, hogy „csak hagyja ott!”, hanem ráteszi a Castor-kalapját. Így be van takarva.

– Minek köszönhetem Meritorisz úr látogatását? – kérdi az úrnő.

– Bátorkodtam méltóságodnál tiszteletemet tenni.

– Én nem vagyok méltóságos.

– Sőt igenis. Vigárdy úr egy olyan érdemrendnek a birtokosa, mellyel együtt jár a méltóságos cím.

– Ő azt nem vette igénybe.

– De a nejét nem foszthatja meg tőle. Én tehát, hogy látogatásom lényegére térjek: ezt a szivartárcát hoztam haza, melyet méltóságod saját kezű hímzése tesz becsessé. Vigárdy úr ezt a feleségem budoárjában felejtette tegnap este.

Amanda közönyt tettetett.

– Óh, tudom. Elmondta már a férjem. Ő tegnap éppen, arról értesülve, hogy önnek a leánya nagy beteg, odament őt meglátogatni.

– Vigárdy úr úgy látszik, hogy nagyon sűrűen szokott értesülni az én családomban lefolyó eseményekről.

– Azt is jól tudom. Önnek a neje gyakran ír levelet a férjemhez.

– S azok legelébb is méltóságod kezébe jutnak?

– Természetesen.

– Méltóságod pedig nagyon jól ismeri azt a metódust, mely szerint a lepecsételt leveleket fel szokás nyitni és ismét lepecsételni.

– Olvastam – valami regényben. Mondhatom önnek, hogy azok a levelek egészen közönyös tartalmúak.

– A levelek! De hát a levelek borítékjába szokott-e méltóságod beletekinteni?

– Óh igen. De azokban nincs semmi.

– Vajh-igen. A borítékba van írva az igazi értesítés.

– Én sohasem láttam egy betűt sem.

– Nem ám. Mert sympathetica tintával vannak írva, amely láthatatlan írást szolgáltat; de ha az, akinek a levél szól, egy ecsettel, mely a reagens folyadékba mártatott, végighúz a sorokon, akkor azok egy perc múlva láthatókká lesznek, s előtűnik a levél érdemleges magva: „Ekkor meg ekkor otthon leszek: várlak. Ezer csókot.”

Amanda most már kezdett kijönni erőltetett nyugalmából.

– Mi az a sympathetica tinta?

– Hát a Sacré Coeur-ben nem tanították erre a növendékeket? Pedig ez az élet kémiájához tartozik. De van olyan láthatlan tinta is (cobaltból készül), amit nem ellenszerrel tesznek láthatóvá, hanem megmelegítenek. A melegtől a betűk szép kék vonásokban előtámadnak, s aztán, ha kihűltek, ismét eltűnnek. Az ilyen tintával szokás a rendes sorok közé is írni. Csak egy meleg vasalóval kell rajtuk végigmenni.

(No, ti szegény levelek! Ki lesztek most vasalva!)

– Hát az ilyen correspondentia mellett nagyon biztosan intézhetők az összejövetelek, s a mi híveink ezt teljes mértékben kihasználják. Én nem panaszképpen mondom, mert rámnézve teljesen közönyös ez a dolog.

– Rámnézve még közönyösebb – szólt Amanda, ledobva a legyezőjét, nehogy azt higgyék, hogy felhevült. – Én Vigárdynak minden lépéséről értesítve vagyok. Újat nem tud ön nekem mondani.

Zeno ravaszul mosolygott.

– Méltóságos asszonyom. Sok új dolog van még a nap alatt. Hát még a lámpás alatt? Méltóságod Vigárdy urat minden lépten-nyomon kísérteti. Van egy biztosa, mondjuk: magándetektív, akinek az a feladata, hogy reggeltül estig nyomában járjon Vigárdy úrnak. Ha az kocsiba ül, ő felkap a kerékpárra, s utána vasparipázik. Szabadalma van rá. A sipkáján viseli a 32-es számot.

(Aha! Ezért nem szabad a 32-es hordárnak leányokkal fecsegni az utcán!)

Amanda kényelmetlenül kezdett feszengeni.

– Ez a bizonyos rendesen elkíséri Vigárdy urat a klub ajtajáig is. Rendesen este 6 órakor szokott Vigárdy úr odavetődni. A megbízott állást foglal a klub ajtaja előtt. Szabadalma van ott ácsorogni. A kerékpárját ott hagyja a szögletben. Utasításához híven koronkint fel is megy a klub előszobájába, s megkérdi a szolgáktól, hogy itt van-e Vigárdy képviselő úr? Azok megmutatják neki, hogy itt lóg a fogason a felöltője: tehát itt kell neki lenni. Azt azonban kevés ember tudja (amit én), hogy a klubnak a helyiségeit összeköti valami, csak az intimusok által használt sötét sikátor a Pester Lloyd szerkesztőségével. Vigárdy úr azon szépen keresztülsétál. Onnan egy lépcső levezet egy férfiruhakereskedésbe. Ott felvesz egy másik felöltőt, az utcai ajtón kimegy, anélkül, hogy maga Árgus észrevenné. Ott egy bérkocsiba vágja magát, s elhajtat a körútra. Ott hátrahagyja a bérkocsit, amint a célhoz közel ért. Itt ismét beleütközik a méltóságos asszony elővigyázati rendszabályaiba, mert a házmester és a felesége számára prémium van kitűzve a figyelmeskedésért.

Amanda megint hozzányúlt a legyezőhöz: égett az arca a szégyentől. Zeno folytatá:

– Vigárdy úr azonban nem kerül a kapura, hanem bemegy a dohánytőzsdébe. A trafikás az ő lekötelezettje, mert ő szerezte meg neki a minisztertől a trafikát. Ennek az üzletnek a hátulsó ajtaja az udvari lépcsőre szolgál, ahová a házmester páholyából nem lehet látni. Ezen a lépcsőn Vigárdy úr felrobog. Zsebében van Dragomirovics Anasztáz képviselőnek a kulcsa. Bemegy a lépcsőre nyíló ajtón, s akkor aztán – otthon találja magát. Kettecskén vannak, s négy szoba áll a rendelkezésükre. Hogy mi képezi a tárgyát az értekezésüknek, azt én nem vellikálom. Bizonyosan a magasabb filozófia. Néhány óra múlva aztán Vigárdy úr, ugyanazon az úton, amelyen idejött, visszatér a klubba, felveszi az otthagyott kabátját, s kijön a klub csapóajtaján. És méltóságod jól fizetett hadi kéme esküvel állítja, hogy Vigárdy úr este 6 órától 9-ig valósággal ott tarokkozott vagy konspirált a klubban. Vacsoránál elmondja Vigárdy úr, mit beszéltek a miniszterek. Ez így megy mindennap.

Amandának minden erében lobogott a méreg. Az a szív mégiscsak van valami befolyással a lélekre! Mikor az elkezdi a vért kergetni az erekben, aztán fel az agyba, az arcba. Ez több, mint mechanizmus.

Mégis a közönyt akarta tettetni.

– De hát minek ez a komédiajátszás? Hiszen ha úgy szereti Vigárdy önnek a nejét: célt érhet. Kezdhet válópert minden órában.

Zeno ravaszul hunyorított.

– Méltóságod még nem ismeri Vigárdyt. Az egy minden kenőccsel megkent férfiú. Tud spekulálni. Ismeri az előnyöket és a hátrányokat, amik abból származnak, hogy melyik fél szolgáltat okot a házasság felbontására.

– Mit nevez ön ilyen oknak?

– Amit angolul úgy neveznek, hogy „criminal-conversation”, ez a jurista kifejezés. Az a kérdés, hogy kire bizonyosodik be? Mert akit ezen eltagadhatatlanul rajtakapnak: annak először is nem szabad új házasságot kötni azzal a személlyel, akivel azt a házasságfelbontó tényt elkövette. Másodszor pedig őtet marasztalja el a törvényszék az elvált házastársnak teljesítendő kárpótlásban.

– Pfuj! Zeno úr!

– Hja, méltsás asszonyom. Az ember csak ember. Nem is jól mondtam: „az úr csak úr”. Aki „úr”, attól minden kitelik. Az ember védelmezi a vagyonát.

Amanda odalépett Zeno elé.

– Ön nagyon gyűlöli Vigárdyt, ugye?

Zeno elkezdte a szemeit forgatni, s pózokat csinált.

– Hogy gyűlölöm-e ezt az embert? Hát lehet-e őt nem gyűlölnöm, aki bitorolja azt a kincset, melyet a sors egykor az én számomra rendelt; aki lábbal tapossa azt az oltárt, amelyhez én csak imádkozni járok! (Ez már deklamáció volt.)

Amanda kolerikus nevetéssel szakítá félbe.

– Hagyja el, Zeno úr. Én premierközönség vagyok, akit az álpátosz csak megnevettet. Másért gyűlöli ön Vigárdyt. Azért, mert önnel igen sok jót tett, s most nem akar még többet tenni. Ön Vigárdytól húszezer forintot követelt, amit ha ő megadna önnek, hát ön kész volna minden botrányt fedezni saját köpenyével.

Zeno érezte, hogy meg van fogva. Vigárdy mindent elmondott a feleségének. Itt csak az orcátlanság segít.

Elkezdte a szemeit meregetni fölfelé, tenyerét a keblére tette.

– Méltóságos asszonyom! Hát elhihetne énfelőlem ilyen aljasságot?

Amanda hátat fordított neki.

– Hát tudja mit, Meritorisz úr? Én nem sokallom a húszezer forintot öntől, ha ön énnekem megszerzi azt a csalhatatlan bizonyítékot, ami alapjául szolgálhat egy válópernek, melyben én vagyok a felperes.

Zeno naiv kezdett lenni.

Olyan mórikálást vitt végbe, mint egy falusi kisasszony, akit azzal kínálnak meg, hogy ő kezdje meg a „kútba estem”-et. Mosolygott és apróra nevetett.

– Méltsád engemet próbára akar tenni.

Amanda odament a Wertheim-szekrényhez, felnyitotta, kivette belőle a takarékpénztári könyvet az általános takarékpénztártól.

– Itt van. Nézze. Húszezer forint az én nevemre betéve. Amikor akarom, kivehetem. Át is adhatom: au porteur. „C’est à prendre, ou à laisser.”

Az éhes farkas étvágya látszott Meritorisz arcán. Jobb lábával azt a taposó mozdulatot tette, amivel a köszörűs hajtja a köszörűkereket.

– Nem adná méltóságod ezt az ajánlatot nekem írásban? Amanda a vállát vonogatta.

– Írásban nem adok önnek semmit, Zeno úr. Hanem ha önnek úgy tetszik: egy közjegyző előtt ismételhetem szóbelileg ezt az ajánlatot, aki ezt hiteles alakban tudomásul veszi.

– Az nekem kellemetes lesz.

– Talán konveniálni fog önnek e célra Dobokay Alasztor úr.

– Sőt, elsőbbséget adok neki.

Amanda visszatette az általános takarékpénztár-könyvecskéjét a Wertheim-kasszába, s becsapta a szekrény ajtaját. Ezenközben úgy tetszett neki, mintha az ajtócsapásnak visszhangja támadna. Az alkovenben levő szőnyegajtó csapódott.

– Ki az? Nem szabad bejönni! – kiálta Amanda souverain haraggal.

A brokátkárpit azonban heves rándítással félrevonult, s belépett a budoárba – Vigárdy Bertalan úr.

– Talán nekem mégis szabad bejönnöm? – mondá Amandához fordulva.

Azután, mintha éppen csak most venné észre Meritorisz Zeno urat, egyenesen feléje tartott, s ott állt meg az orra előtt.

– Hallja ön, Meritorisz úr! Ha én még egyszer itt találom önt a feleségem szobájában, hát akkor én önt az ablakon fogom kidobni. Most még eltávozhatik ön azon az úton, amelyen bejött.

Nagyon tiszta a helyzet…

Zeno úr felszedi a kalapját a tigrisbőrről; az eldobott névjegyét is. (Ki tudhassa, mire jó az?) S egy világfi jártasságával üdvözli a ház úrnőjét.

– Eszerint, ha méltóságod még óhajt velem érintkezésbe jönni, akkor kénytelen lesz engemet felkeresni. Pannonia, 22. szám. Magamat ajánlom.

Azzal megfordult a sarkán, s eltávozott.

Bertalan becsapta utána a nyitva hagyott ajtót.

Aztán visszajött, s megállt a felesége előtt.

Egészen más ember volt, mint aki egy órával előbb innen eltávozott.

Talán, ha mindig ilyen lett volna a képe, még most is uralkodnék.

Magasan hordta a fejét, s a melle kifeszült.

– Ha pedig ön meg találná tenni azt, amit ez az ember most mondott – lihegé a feleségéhez fordulva –, akkor aztán mindjárt ott is maradhat nála, mert ide többé be nem jön.

Amanda elszörnyedve kiálta ellent:

– Ez a ház az enyim!

– Ez a ház az öné, a vízokádó sárkányától kezdve a csatornájáig; de azon az ajtón belül, melyre az én nevem van feljegyezve, én vagyok önnek az ura és bírája!

Azzal rögtönösen eltávozott a kárpiton és a szőnyegajtón keresztül, ahogy jött.

– Ah! Hát ez egy nyílt hadizenés! – rebegé Amanda. – Jól van. Én elfogadom.