V.

Amanda érzé, hogy e jelenet által nagyon ferde helyzetbe jutott. Az a tény, hogy Zenót elfogadta, azok után, amiket a férje elmondott felőle, világos felmondása volt a hitvesi szeretetnek. Méghozzá az a cinikus meghívás Zeno részéről, mely egy komplott továbbszövését árulta el. Bertalannak teljes joga volt azon a hangon szólni őhozzá.

Ekkor aztán azt tette, amit ilyen esetben szoktak tenni az asszonyok, hogy mikor valami hiba elkövetésén meglepetnek, ők játsszák a megsértett félt.

Jól járt a szobaleány, hogy nem mutatta magát a láthatáron, mert bizony megkapta volna a pénteki illetményét csattanós pofonokban, amiket azután szombaton fényes aranyakkal szoktak beváltani. (Így hát tulajdonképpen mégsem járt jól.)

Ahelyett a komornyik alkalmatlankodott megint. Megint névjegyet hozott a tálcán.

Amandának már a nyelve hegyén volt a szó, hogy „nem fogadok el senkit!” – amidőn megpillantva a látogatójegy nevét, a bámulat és bosszúság hangján kiálta fel:

– Áh! Áh! úgy látszik, hogy ma minden ördög elszabadult! Soha jobbkor! Bocsásd be a kisasszonyt.

Helvila volt a látogató.

Egyszerű fekete ruha volt rajta, saját készítménye.

Tiszteletteljes bókot csinált: mintha egészen idegen volna e háznál. Pedig de sokszor futkosott ennek a szobáin keresztülkasul lármázva. Igaz, hogy az már régen volt.

Amanda helyet mutatott neki egy vékony lábú japáni széken. Maga nyájas büszkeséggel ült le a kerevetre.

– Nekem azt mondták, hogy ön nagy beteg – kezdé Amanda. – A férjem is mondta, meg önnek az édesatyja is.

Nem hozta vele zavarba a leányt.

– Igen, beteg voltam. Az a rejtélyes idegbaj kínzott, amit Vida-táncnak neveznek, amit gyógyítani sem lehet: magától szokott elmúlni. De elmúlik egyszerre egy véletlen kedélyfordulattól is, mint aminő engemet ért tegnap.

– Ah! Az ön édesatyjának váratlan hazaérkezése…

– Nem éppen az; hanem tanítónővé lett kineveztetésem. Tegnap kaptam meg a miniszter úrtól a diplomámat.

– Ah! A diplomáját?

Amanda arcán elárulta a mosoly a kétkedést. Helvila észrevette azt, s erre a karján csüggő retiküljéből elővette az összehajtott írást, s átnyújtá Amandának megtekintés végett, aközben is folytatva a beszédet.

– Pancsovára lettem kinevezve, ahová pár nap múlva el fogunk utazni kedves anyámmal együtt; búcsúlátogatást jöttem tenni. Amanda elővette a lornyettjét, s a szeméhez tartá. Úgy tett, mintha a kezében tartott írásba nézne, de nem oda nézett, hanem folyvást az előtte ülő leányt szemszegezte (fixírozta).

– És önnek a mamája nem tesz önnel együtt búcsúlátogatásokat?

– Nagyságos asszonyom jól fogja ismerni az okokat, melyek anyámat a világtól visszavonulásra kényszerítik. Én azonban a közönség szolgája vagyok.

Amanda folyvást úgy tett, mintha a kinevezési okirat kalligráfiáját tanulmányozná a kettős szemüvegen keresztül; pedig bele sem nézett, hanem a gyanú sárga szemüvegén keresztül vizsgálta a dolgot, magában tépelődve…

„Mi van ennek a háta mögött? Ez valami ravasz cselszövény lesz. Azt mondják, hogy elmennek Pancsovára. Akkor az asszony bizonyosan itt fog maradni valahol a közelben: Cegléden, vagy hol? Ahol nincs a világnak se szeme, se szája…”

Még jobban erőltetett nyájassággal fordult a leányhoz.

– Hát kedves atyja szintén önökkel fog menni Pancsovára?

– Ha az atyámnak tetszeni fog bennünket meglátogatni, nálunk bizonnyal mindenkor szívesen látott vendég fog lenni.

– Csak vendég? Hát állandó ott maradásra nem?

– Nem hiszem, hogy az atyám igényeit kielégíthesse egy olyan messze eső alföldi városban található élet. Azt gondolom, hogy ő a fővárosban kíván új hatáskört keresni.

Nagyon óvatos feleletek! Amanda rá akarta szorítani a leányt, hogy színt valljon.

– Szereti kegyed nagyon az édesatyját? – kérdezé szirupédes hangon.

– Vallásunk törvényei azt parancsolják, hogy tiszteljem.

– Csak a vallás tízparancsolatja? Hát a szív törvényei nem?

– Nagyságos asszonyom! Én az atyámat négy év óta nem láttam. Hollétét sem tudtam. Ez idő alatt volt egy gyámatyám, akit a törvényes gyámhatóság rendelt a számomra hivatalból. Ez gondoskodott taníttatásomról; buzgón, lelkiismeretesen ügyelt rám; jó tanácsaival gyámolított: atyám helyett valódi atyám volt. Nem természetes-e, hogy én azt az egész gyermeki szeretetet, mely ösztönszerűen támad a szívben: erre a nemes, tiszteletre méltó alakra vittem át.

Amandának az orrcimpái lüktettek a felindulástól: alig bírta visszatartani szenvedélyes kitörését. Helvila jól figyelt szavainak hatására, ami meglátszott Amanda arcán. Hiszen nem azért jött ő az oroszlán barlangjába, mintha nem tudná, hogy az vérivó dúvad. Hanem azért, mert hitte, hogy megszelídíti.

Folytatá.

– Ezért az indulatomért bizonyára senki sem fog engemet megítélni. S nagysád nemesen érző nagy szíve legjobban fel fog emiatt menteni.

Amanda fogait összeszorítva nevetett. („Nemesen érző nagy szíve!”)

Féloldalrul bántó tekintettel nézve Helvilára, csípős gúnnyal mondá a leánynak (visszaemlékezve arra a kezében tartott legyezőre, melyen most is ott volt amaz emlékmondás):

– Kisasszony!… A tengerszemben még mindig nem teremnek halak.

Helvila megütődve állt föl ülőhelyéről.

– Nagyságos asszonyom! Én nem jöttem ide halászni, hanem búcsút venni – soha viszont nem látásra. – Azzal meghajtá magát, és távozni készült.

– Maradjon még Meritorisz kisasszony. Én szándékozom önnek még útravalót ajándékozni. Meg ne döbbenjen. Nem olyan ajándékot értek, amely az ön büszkeségét megsértené. Én meg akarom önt ajándékozni azzal, ami önnek legkedvesebb. Én megengedem önnek, hogy tartsa meg ezentúlra is azt a híven ápoló gyámatyját, aki önnek atyja helyett atyja lett, s akire ön átruházta egész gyermeki szeretetét. Én átengedem önnek továbbra is mindvégig gyámatyául – Vigárdy urat…

Helvila nagyot bámult azokkal a szokatlan nagyságú éjtündéri kék szemeivel.

– Nagyságos asszonyom! Ön nagy tévedésben van.

– Nekem nem Vigárdy úr volt a gyámatyám…

– Hát kicsoda?

– Ha kegyeskedett volna nagyságod a kinevezési okmányomba belepillantani, láthatta volna, hogy a gyámatyám, aki beleegyezését aláírta, hogy e kinevezést elfogadhatom: Dobokay Alasztor úr.

S nagyobb igazság kedvéért szétnyitotta az okiratot, s odamutatott Dobokay Alasztornak zöld tintával írott nevére. (Alasztor zöld tintával szokott írni: ez nem hamisítható fotográfia útján.) Amanda bálvánnyá volt merevedve.

– Isten önnel, nagyságos asszonyom!

Helvila köszönt, és eltávozott.

Amint az ajtó becsukódott utána, Amandából kitört a szenvedély.

– Mégis megharapott a vipera! Pedig kezemben volt a nyaka! Ott harapott meg, ahol legjobban fáj! Hát még Alasztor is! Indulatosan járt fel s alá.

Megpillantá az asztalkán azt a hamuscsészét, melyben az Alasztor által megkezdett s ő általa folytatott bűzös cigarettacsutak hevert, azt földhöz vágta, hogy széttörött a porcelán.

– Mind gazember, valahány férfi van a világon!

(Nem mernénk szavazat alá bocsátani a kérdést.)

Aztán a kandalló elé állt, s belebámult a hamvadó tűzbe.

Észre sem vette, hogy ott áll a férje megint a háta mögött. Csak mikor az megszólítá: – Asszonyom!

– Nos, uram? Felejtett itt valamit?

– Igenis. Elébb szokatlan felindulásomban egészen elfeledtem, amiért haza kellett jönnöm. Alasztor keresett fel az országházban, s azt mondta, hogy egy igen sürgős levele van önnek a számára. Maga nem hozhatja el, mert tárgyalása van. Küldöncre nem bízhatja, mert kényes tartalmú: engem kért fel, hogy adjam át magának.

Amandának a lélegzete elfulladt a dühtől. Bertalan a kezébe adta a levelet.

Az asszony az egész levelet – felbontatlanul – a kandallóba dobta. Elégett.

– Mondja meg Dobokay úrnak, hogy már válaszoltam a levelére.

Bertalan vállat vont, s ment vissza az országházba. Amanda sírt. Minden könnycseppje egy csepp aqua toffana volt.