HARMADIK RÉSZ

I.

Néhány napig prózai dolgok foglalták el Camillát és leányát. Meritorisznénak mindenekelőtt a pénztárral kellett beszámolni, a lemondására adandó választ és felmentését bevárni, a letett biztosítékát visszakérni. Mindez, ha gyorsan megy is, lassan megy.

És így az, amit Helvila Amanda asszonynak mondott: „holnap utazunk anyámmal együtt”, bizony csak frázis maradt. Elég nagy bosszúság volt ez Vigárdynénak, aki a Meritoriszék házmesterénél mindennap kérdezősködtetett a szobaleánya által, s megtudta, hogy még mindig itt vannak. „Hazudott a kis kígyó!” Hát vannak szükségbeli hazugságok.

Azután a bútorokkal is kellett valamit csinálni.

Az is csak olyan szükségbeli hazugság volt, amivel Camilla Zeno urat megnyugasztalta, hogy ezeket a bútorokat mind felvásárolta egy hitelező, s neki csak haszonbérben engedte át. Igaz volt, hogy megvette egy hitelező, de nem kölcsön, hanem tulajdonul adta át a bukott családnak. (Nem is nehéz kitalálni, hogy ki volt az a jámbor hitelező.) A bírói pecséteket csak bölcs óvatosságból hagyták továbbra is a bútorokon, hogy mikor egyszeregyszer jön egy sadduceus Meritorisznak egy viselt váltójával executióra, azt mondhassák neki: – Köszönjük alássan, már biztosítva vannak.

Azoknak nagy részét el kell adni.

Főkérdés volt, hogy mi történjék a zongorával?

Helvila tudakozódott a pancsovai hivatalbeli elődjénél, akit Temesvárra promoveáltak, az ottani állapotokról. Onnan várta a választ.

Olyan óvatos volt ez a család, hogy minden levelét poste restante címeztette. Maguk mentek érte a postára: így nem lehetett semmi levelet útközben elfogdosni.

Helvila éppen a postára ment.

– Ne menj ki ma, péntek van – mondá az anyja.

Neki, mint idealista írónőnek, természetesen péntekesnek kellett lenni.

– Én nem hiszek a napok signaturáiban – felelte rá az új nemzedék.

(Nono, gyerekek!)

Camilla éppen a szükséges ruhaneműeket csomagolta, midőn Helvila megérkezett.

Nagy sebbel-lobbal nyitott be; az arca egész piros volt a felhevüléstől. A keze is reszketett, mikor a kapott levelet előhúzta a joppkája zsebéből.

– Látod, jó hírt hozok. A hivatali elődöm igen kedvesen válaszolt minden tudakozódásomra. A tanítónő lakása egy külön házban van, az iskolával összekötve, két szobábul, konyhábul, kamrábul álló. Van hozzá fél hold kert, melyben elődöm komlót termesztett, amiből évenkint két-háromszáz forintot szüretelt: az egész komlótelepet átengedi nekem ingyen, minthogy ő már a költségeit sokszorosan megkapta. Csak azt köti ki, hogy majd én is ingyen engedjem azt át, ha előbbre megyek, az utánam következőnek.

– Áldott teremtés.

– Mind ilyen az, a többi is. A tanítók népe az, amelyre azt mondaná a „Mester”, ha most itt járna a földön: „Az én országom ezeknek a világából való”. Azután arról is tudósít, hogy a zongorát jó lesz magammal vinnem, mert a zongoraleckékért Pancsován jól fizetnek, ez is jó mellékkereset lesz.

– És teneked is kedves mulatság.

– Azután még ír a brahmaputráiról és cochinjairól: azokat jutányos áron kész átengedni. Én ugyan a tyúkokhoz nem értek.

– No, én értek. Az az én mulatságom lesz.

Helvila nagyot nézett az anyja szemébe.

– Hát te csakugyan azt hiszed, hogy el fogsz velem jönni Pancsovára?

Nagyot sóhajtott utána.

– Hát hogy maradnék el tőled? – mondá Camilla. Helvila megölelte az anyját. Megcsókolták egymást.

– Még egy utóirat is van a levélben. Kollegáném azt veti fel, hogy hát minket tanítottak-e a preparandiában fényképezni, mert ő tanulta azt. A fényképezésnek ott igen jó hasznát vehetni. Valahány kisleányt behoznak az iskolába, azt a szülői mind lefényképeztetik a tanítónővel, aztán mikor kiveszik az iskolából, megint lefényképeztetik. Azért, ha értem a módját, jó lesz egy momentfelvételű amatőr gépet vinni magammal, az jól fog jövedelmezni.

– És te tudsz fényképezni?

– Tökéletesen. Az volt a legnagyobb gyönyörűségem az iskolában.

– Hát majd vegyünk egy ilyen amatőr gépet.

– Nem, anyácskám, arra most nincs pénzünk. Amit a bútorainkért kapunk, abból ki kell fizetnünk a jövő félévi házbért, mert féléves a felmondási határidőnk.

– Hát a pénzbiztosítékom is itt lesz.

Helvila fejet csóvált.

– Tudod, hogy az szent pénz. Abból semmit sem szabad elkölteni.

(Azért volt az szent pénz, mert az államkötvények hátára mind Vigárdy neve volt írva. – Apródonkint kisül, hogy az mind az ő kezéből került ki. Még talán a pancsovai komlóskert is.)

– Megkísértem: talán részletfizetésre kaphatok egyet a látszerésznél.

A konyha felőli ajtón csöngettek.

Camilla ment ki az ajtót kinyitni.

Amint visszatért, csak a fejét dugta be elébb a félig nyitott ajtón, az arca tréfás-hamis mosolytul sugárzott.

– Nos? Hát mit hozott a mesebeli tündér? Találd ki! Hát nem a te tulajdonod a „terülj meg abroszkám!”? Mi volt a kívánságod?

Azzal kitárta az ajtót. Egy hordár állt mögötte. Csomag volt a vállán.

– Itt van az amatőr gép.

Csakugyan az volt.

Helvilának elszorult a szíve a meglepetéstől.

– Nekem hozták ezt? – hebegé.

– Egy nagyságos úr küldi, ezzel a levéllel – szólt a hordár.

Helvila a címborítékról már tudta, hogy mi van a levélben: Vigárdy írását ismerte meg rajta.

– No, ez igazán tündérek játéka! – kacagott örömmel Camilla.

Helvila szomorúan bólingatott a fejével. Az volt a cassandrai adománya, hogy minden titkot kitalált egyszerre. Dehogy tündérjáték, dehogy csodatünet. Bizonyosan az az úr is kapott a „saját” levelére választ attól a hivatali elődjétől Helvilának.

Valami borravalót akart adni a hordárnak. Az nem fogadta el: tiltva van, a küldő már kifizette. Hanem névjegyet kért az átadás elismeréséül.

Helvila kivett egyet a tárcájából, s odanyújtá a hordárnak. Az nem volt vele megelégedve.

– A nagyságos asszonytul is kérek névjegyet: két levelet adtam át.

Helvila csak akkor vette észre, hogy két levelet tart a kezében, a másik az anyjának van címezve.

Azt is ugyanaz a nagyságos úr írta.

Camilla is átadta a névjegyét a közszolgának. Az alászolgáját kívánt, és eltávozott.

– Milyen gondatlanság! – ez volt Helvilának az első szava.

– Hát nem tudta a neked szóló levelet is az énhozzám címzettnek a borítékjába tenni – lezárva?

– Te úgy félsz?

– Régóta tanulom.

– Add ide a levelemet!

– Nem, nem. Majd azután. Együtt olvassuk el mind a kettőt, szépen egymás után. Elébb az enyémet, azután a tiedet.

– Miért azután?

– Azért, mert én most mindjárt használatba akarom venni az én gépemet, s legelőször is tégedet fényképezlek le.

– Hát hisz azt megteheted azután is, ha a levelet elolvastam.

– Nem tehetem meg. Mert te annak az elolvasása után bizonyosan sírni fogsz, felduzzad az arcod, a szemed, a szád: így nem állhatsz fényképmasina elé. Nekem a mostani arcod kell: ez a nevető, ez a naiv, ez a bohó kis mama képe.

S nem engedett a capriciosa! Eldugta az anyjának szóló levelet a kabátja alá. Ilyen zsarnok volt a háznál. Imponált vele az anyjának. Igazán ő volt a gardedám.

Akkor aztán hozzáfogott az ajándékcsomag felbontásához.

Az efféle amatőr fotográfapparátus olyan kis térimét foglal el, hogy az ember egy utazótáskában elrejtheti. Hanem aztán, aki ért hozzá, az mindenféle gólyalábak kihúzgálásával egy olyan tökéletes háromlábú szörnyeteget képes belőle összeállítani, amilyennel csak valaha házasulandó párokat fenyegettek.

Helvila egészen otthon volt a masinájával. Úgy manipulált vele, mint a legelszántabb fotográfus, aki előtt az emberélet értéke nem drágább három forintnál.

A kis mama mindenben engedelmeskedett, mint ahogy szokás egészen civilizált vagy egészen vad embereknek szót fogadni a fotográf kommandójára. Ide állni! a fejet kissé jobbra! a kezet leereszteni! a lábat hátrább! Mosolygó arcot csinálni! Most kezdődik! Pislogni szabad! No, még egy fölvételt!

Az áldozat végre fölszabadul.

A lemezt kihúzzák.

– Fölségesen sikerült! Tessék idenézni!

A megörökített nem lát a világosság elé tartott üveglapon egyebet, mint egy homályos kísértetet, akinek fekete a szája, fehérek a szemei. „Kitűnően sikerült.”

– No, még egy fölvételt en face!

– No, nem! Add ide már a levelet, hadd olvasom el!

Helvila előadja a levelet.

Azt szépen a kis hímzésollóval felvágják, s aztán együtt olvassák el. Ez a tartalma:

„Kedves Barátném!

Amióta legutoljára találkoztunk, én egy nagy horderejű lépésre szántam el magamat. Tudomásomra esett, hogy önnek a férje ezelőtt valami négy évvel folyamodott a földművelési minisztériumhoz egy kiváló szakférfiúi állás elnyerése végett az állami méntelepek egyikénél…”

– Ez akkor volt, tudod – mondá Camilla –, amikor az ékszereimet el kellett adnom, hogy az apád váltótartozásait kifizessem. Én könyörögtem neki akkor, hogy lásson valami hivatal után.

– Menjünk tovább.

A levél így folytatá:

„Akkor a minisztériumtól az a válasz jött a folyamodására, hogy azt az állást elnyerheti, miután az ahhoz megkívánható szakképzettséget teljesen bírja; de csak azon föltétel alatt, ha elébb mindenfele összeköttetést megszakít a turffal, a tattersallal, a börzével; és lebonyolítja a magánüzleteit. Önnek a férje ezeket a föltételeket teljesíteni vonakodott, s aközben utolérte őt a sajnálatos katasztrófa. Most, hogy ő ismét visszatért Magyarhonba, én közbenjártam a magas minisztériumnál, hogy ezt a régi határozatot előkeressék, s önnek a férjét az általa egykor kért hivatalos állásba behelyezzék. Ez az én válaszom az ő invectiváira. Aki engemet meg akar semmisíteni, én az ellen azzal védem magamat, hogy csinálok belőle embert. Ő engem meg akar gyalázni: én visszaadom neki a becsületét. Ez az én vívási modorom. Meg vagyok győződve afelől, hogy önnek a férje, megtalálva az utat a becsületes megélhetéshez, úgy fog azzal lenni, mint a súlyos betegségből kigyógyult a visszanyert egészségével: féltve fogja azt őrizni. Ezzel önnek is örömet és nyugalmat szerzek. Férjének lesz háromezer forint fizetése, lakása, deputátuma és utazási költsége, később nyugdíja, biztosított jövendője. Az én lelkem pedig meg lesz nyugtatva, hogy jót tettem, nemcsak azokkal, akik szeretnek, de még inkább azzal, aki gyűlöl…”

(Ez volt az a levél, amit Vigárdy Bertalan megmutatott Dobokay Alasztornak, s amire a közjegyző azt mondta, hogy még ennél nagyobb bolonddal nem találkozott Európában.)

Camilla a végsorokat már csak zokogástól elfúlt hangon tudta elolvasni.

És azután is sírva szorongatá kebléhez a levelet, s szép idő telt bele, amíg a szemeit felszárítgatá s körülnézett.

Helvila a fényképezőmasinán szöszmötölt hidegvérrel.

– Hát nem magasztos, nem angyali lélek-e ez, aki így cselekszik?

A leány azt mondta rá: – Nem…

Camilla elbámult.

– Te azt mondod, hogy „nem”?

– És ismétlem, hogy „nem”. Hisz Vigárdy úr ezzel egy megmérhetetlen nagy hibát követett el, abban a hitben, hogy jót cselekszik.

– Minő hibát? – kérdé elképedve Camilla.

– Állami hivatalra ajánlani olyan embert, mint Meritorisz Zeno!

– Te elítéled az atyádat? – szólt elszörnyedve az anya.

– Nem „én” ítélem el az „én atyámat”, hanem a kérlelhetlen logika ítél egy ismert eset fölött. Van egy ember, aki váltókat hamisított, akinél tehát a tulajdonjog iránti érzék hiányzik. És ezt egy országos képviselő beajánlja a kormánynak, hogy felügyelője legyen egy olyan országos vagyonnak, ahol a malversatiónak ezer alkalma kínálkozik.

– Ne beszélj így az atyádról! Ez irtózatos!

– Irtózatos ugye, hogy úgy kigyógyultam a gyermeki gyöngeségekből? De hát nem te gyógyítottál ki? Nem a te orvosságoddal? Nem itt ennél az asztalnál keverted-e velem együtt azt a rettenetes gyógyszert, ami az embert minden érzéstől megszabadítja? Akkor még csak a páráját szíttam be: de a lelkem meghalt tőle.

– Ne ejts kétségbe! Te túlságosan szigorú vagy az atyádhoz. Nem ismered jól. Ő alapjában jószívű ember. Ha ő egyszer tisztességes, előkelő állásban fog lenni, ismét azzá lesz, ami elején volt: önmagára büszke, önérzetes ember. Hisz a jóllét megjavítja még a gonosztevőt is.

Helvila nagyot fohászkodott.

– Most már én mondom, hogy ma péntek van…

– Helvila!

– Nem félek a péntektől. Bebizonyítom azzal, hogy még ma elutazom rendeltetésem helyére.

– Még ma?

– Az én útimálhám együtt van.

– Hát én?

– Te nem jössz már énvelem az alföldre; te el fogsz menni ővele.

– Azt nem mondtam.

– De én tudom. Te mentegeted magadban azt, aki egész életedet elrontotta. És az még jobban el fogja rontani. Te most azt gondolod magadban: milyen jó ember volt az én uram, amíg falun laktunk, tüzes gazda volt, csak a jószágára volt gondja. Lovakat nevelt, amik híresek voltak messze földön. Szerette a családját; nem játszott mást, csak sakkot. Erre gondolsz most vissza.

– Kitaláltad. És aztán arra, hogy ezt a nagy változást a rossz társaság okozta nála, mikor a fővárosba jöttünk telelni. Itt keveredett a sport piratái közé, akik között elvesztegette a lelkét és vagyonát.

– Annak a rossz társaságnak minden tagja azt mondja, hogy őt a többiek rontották el. De hát miért kell abba a társaságba belépni?

– De most már nem keresheti fel többé.

– Nem, azt a rossz társaságot, amely a tagaitól a külső tisztességet megköveteli. Nem járhat jockey-klubba, a turfra, a börzére. De hát a kulisszák közé?

– Ha volna neki egy őrangyala, aki visszatartaná.

– Most arra gondolsz, hogy te lehetnél ilyen őrangyal ránézve.

– Bár hamarább gondoltam volna rá!

– De hát lehet egy fővárosi üzérnek, egy sportsmannek a felesége valamiféle őrangyal? Mehet vele az asszonya a börzére, a kaszinóba, a titkos comptoirokba, a bettinghouseba, hogy veszélyes kockázatok, hazárdjátékok, őrült fogadások, szédelgő vállalatok elől visszatartsa? Megfoghatja-e a kezét? Adhat-e neki tanácsot?

– Nem teheti a fővárosban; de egy pusztán, ahol nincs alkalom, nincs csábítás.

– Eredj! Eredj vele! Téged elkápráztat az az ábrándkép, hogy valaha ismét visszatérnek a boldog idilli napok, amiken teheneket fejettél, s örültél a vasárnapnak, amikor felvehetted az ünneplőruhádat. Gyermek maradsz teljes életedben. Látod, én hogy megvénültem már?

Camilla még egyszer átolvasta Vigárdy levelét.

– Milyen gyémánt szív!

– De hát minek neked ez a gyémánt? Eldobtad régen, eldobod most is.

– De ő ragyogni fog.

– S te azt csak a távolból fogod nézni. Ha én valaha szeretnék, én csak egész szívvel tudnék szeretni.

– A szíveink így is egyetértenek.

– Az is önámítás. A ti szerelmetek csak két gyöngeségnek a találkozása. Kölcsönös szánalom egymás iránt. Én pedig szánlak mind a kettőtöket.

– Helvila! Te tudod jól, mi a mi helyzetünk. Én Vigárdyt nem ránthatom magammal az örvénybe. Ha mind a ketten a szenvedélyünkre hallgatnánk, belerohannánk. Nekem futnom kell valamerre, hogy ne találkozzam vele többé. Az ő életpályája követeli ezt tőlem. Tudod jól, hogy egy féltő, dühében irgalmat nem ismerő asszony gyűlölete üldöz nyomrul-nyomra, mint az árnyékom; Vigárdyt pedig üldözi ez az ember. Ha én őt ettől az üldöző rémétől megszabadíthatnám!

– Hát nem férfi Vigárdy?

– Ne adj szót ennek a gondolatnak! Ő bizony meg tudná magát védeni, nem szorulna asszonyvédelemre. Hisz rettegett párbajvívó. De az egy olyan űrt támasztana közöttünk, hogy még a lelkeink sem találkozhatnának egymással többé. Ő ezt a fegyvert választotta. Így teszi harcképtelenné az ellenfelét.

– Nem vitázok veled. Azonban egyre kérlek. Ha találkozol az atyámmal, ne szólj neki erről a levélről semmit. Ha megkapja a kineveztetését arra a hivatalra: ne tudja meg soha, ki volt az, aki őtet ebbe belesegítette.

– Hogy ezt nem tudva, tovább is haragudjék Vigárdyra?

– Ha megtudja, még jobban fog rá haragudni. Az apró jótéteményeket elfelejtik az emberek; de a nagy jótéteményt nem bocsátják meg soha. Annak az elkövetőjét halálba gyűlölik. Add ide nekem azt a levelet.

– Miért?

– Nálam jobb helyen lesz; majd én megőrzöm.

Helvila elvette az anyjától Vigárdy levelét, s azt négyrét összehajtva elrejté a zsebébe.

– No, hát most gratuláljunk egymásnak. Én utazom, te itt maradsz. Nem adod el a bútoraidat, hanem elviszed magaddal a pusztai kastélyba.

Helvila szomorúan nézett szét a teremben.

– Kedves kis otthonom! Milyen sokszor fogok rád visszaemlékezni. Legalább lefényképezlek.

Azzal a gépet odaállítá egy sarokba, beigazítva, hogy a termet legelőnyösebb részletében fölvehesse.

Amíg Helvila a fekete posztó alatt játszotta a bújósdit, a mellékszobában léptek hangja hallatszott. Abban a bizonyos Dragomirovics-féle szállásban.

– Ki jön most ide? – kérdezé Camilla.

Az ám a furcsa, mikor az embernek a szíve egyszerre örömtől és ijedségtől kezd sebesen dobogni: nem tudja, mitől.

Melyik jön ide most, a kettő közül?

A kulcs elfordult a zárban, az ajtó kinyílt. Bizony csak Zeno úr jött be rajta.

Egész arca affektált haragot hazudott. S hogy annál jobban imponáljon a fellépésével, a kalapot is fenntartá a fején. Színpadi pátosszal és távgyalogló léptekkel közeledett Camilla felé, rögtön előadva idejöttének okait.

– Asszonyom! Önnek ez órában egy hordár levelet hozott. Én követelem, hogy azt a levelet adja a kezembe. Férji jogomnál fogva követelem, parancsolom.

Camilla egy szót sem tudott szólni, úgy meg volt ijedve.

Hanem Helvila előjött a fekete posztó alól, s egy fotográfus vakmerőségével rohant Zeno úrra, megragadva a kabátja melledzőjét.

– Uram! Ön elrontotta egy lemezemet a berohanásával, ezért fizet nekem két forintot.

– Hagyj nekem békét az ostobaságoddal.

– Nem ér semmit. Ide a két forinttal. Ez fotográfműhely.

Olyan jól adta a durcás, naiv kisleányt.

– Nem arról van szó, mamselle! Hanem arról a levélről, amit egy hordár hozott ide.

– No, hát azért kell úgy a fejedbe nyomnod a kalapot? Hát itt van a levél. A keresztapám küldte nekem ezzel a momentgéppel együtt ajándékba.

– Ne tessék komédiázni, kisasszonykám! Ez a naivaszerep nem illik a maga tragikus pofácskájához.

– No, hát komédiázz te! Majd én hallgatom.

– Hallgass is, nem hozzád beszélek. Hanem az asszonyhoz. Engem nem lehet hazugságokkal elámítani. Az a hordár két levelet hozott ide.

E lesújtó invectivánál összefonta a karjait a mellén Zeno. Camilla még mindig nem találta meg a lelkét. Nem tudott szólni.

Helvila aztán abbahagyta a naivát: elővette a hidegvérét, s a két kezét a kabátkája zsebeibe dugva azt mondá Zenónak:

– Igenis. Két levelet hozott ide a hordár; de azok közül egy sem szólt Meritorisz Zeno úr nevére. S aki idegen levelet letartóztat, az a büntetőkódex 128. paragrafusába ütközik. (Talán nem is helyesen idézett.)

– Hát az melyik paragrafus, amely a bakfisoknak jogot ád, hogy az apjukat leckéztessék?

– Azt is meg tudnám mondani; de felnőttek oktatására nem vállalkozom.

Zeno vette észre, hogy ennek a fruzsinkának az a finesse, hogy az ő betanult tragikus szerepét a burleszk komikumba öltöztesse. Fordítani kellett a dolgon. Valami drasztikus kitöréssel.

– Takarodj az utamból! – rivallt Zeno a leányára. – Én atyai hatalmamnál fogva parancsolom, hogy eredj át a másik szobába! Itt olyan tárgyakról folyik a szó, amiket egy fiatal leánynak nem illik meghallani. Én, az atyád, parancsolom!

S megfelelő taglejtésekkel kísérte akaratnyilvánítását.

– Mármost hát mégis kell felnőttek oktatásával foglalkoznom – szólt Helvila. – Hát tudod te, kedves aranyos kis papa. Van egy úgynevezett gyámsági törvény, melynek 84. paragrafusa azt mondja, hogy ha egy apa elhagyja a gyermekét, s holléte ki nem tudható, akkor az elhagyott árva számára a gyámhatóság rendel ki hivatalból gyámatyát. Ez történt velem is. Ennek volt atyai hatalma fölöttem, egész a tegnapi napig, amikor kineveztettem okleveles tanítónőnek, amely minőségemben ismét csak a tanfelügyelőt ismerem el közvetlen hatalomnak. És ezek szerint mármost, kedves szép apuskám, cukros kis tátikám, szeretlek, ölellek, csókollak: de szót nem fogadok neked.

Zeno vette észre a leány ravasz praktikáját, hogy az őtet ezzel a tüntető ölelgetéssel mindjobban a Dragomirovicsék ajtaja felé tologatja („Ez engem ki akar csókolgatni az ajtón!”), s egyszerre nyers erőszakkal tépte le a nyakáról az ölelő karokat, miközben a kalapja is leesett a fejéről, s eltaszítva magától Helvilát, dühtől sápadtan kiálta:

– No, majd megkeresem én azt a levelet magam!

S azzal odarohant a szekrényhez, melynek ajtajában benne volt a kulcs, azt felszakítá, s elkezdett a felesége levelei között turkálni.

– Ah! Haha! – Nevetett Helvila, ahogy gyermekleány szokott nevetni, két kezét két térde közé szorítva: – Te strinkszet akarsz játszani, apuska? Nagyon jó lesz! Tudod, mi az a strinksz? Mikor a gyerekek egy zsebkendőt összefonnak korbácsnak, aztán eldugják a szobában. Egynek azalatt sunyni kell, hogy ne lássa, hová dugták a strinkszet. Akkor aztán azt mondják neki: „keresd”. Ha nem közelít a rejtek felé, azt kiabálják neki: „víz, víz, víz!”; ha közeltalálja, akkor „tűz, tűz, tűz!”, s ha megtalálta a strinkszet, akkor futnak előle; akit utolér, ütheti a hátát. Keresd papa, keresd! Víz, víz, víz!

Mindez csak színjáték volt. A dévaj gyermekeskedés közben odasúgott az anyjának.

– Fuss a hálószobádba, s zárd magadra az ajtót.

Camilla azonban nem akarta eltűrni, hogy Zeno az ő levelei közt kutasson, s egy titkait védő asszony oroszlánbátorságával rohant oda Zenóhoz, megragadva a kezét.

– Hagyjon ön békét a leveleimnek. Ott nincs az, amit ön keres.

Ezzel Camilla elvesztette az eddig előnyös hadállását, hogy a leánya mindig közte és a férje között állt.

Zeno rögtön fel is használta a megváltozott pozíció előnyét. Hirtelen kirántott egy revolvert a zsebéből, s azt Camilla arcának szegezve kiáltá:

– No, hát add elő azt a levelet, vagy meghalsz!

Camilla nagyot sikoltva tántorodott vissza, mindkét karját az arca elé emelve.

– Azt a levelet, asszonyom! – dühöngött Zeno.

Camilla irtózott attól a forgópisztolytól.

De ugyan nem félt a veszedelmes szerszámtól Helvila.

Megint odatolakodott kettőjük közé.

– Ugyan, ugyan! Édes kis apuskám! Nem szégyenled magad, ilyen ócska színpadi fogásokhoz nyúlni? Revolverrel fenyegetni a feleségét? Friseurlegényhez illő tréfa! Gondold meg, hogy premierközönség előtt játszol! Bizony, kifütyülnek.

De már Zeno úr benne volt a szerepében.

– A poklok minden ördögeire! Vért fogok ma ontani!

S aközben a leányán keresztül is célozgatott a pisztollyal a feleségére.

Helvilának most valami új ötlete támadt.

– Ejh! De pompás pózokat csinálsz most, apuskám! Ezt csakugyan meg kell örökítenem. Csak egy percig maradja momentgépem előtt!

Azzal odafutott a fotográfgéphez, a fekete posztó alá, onnan beszélt kifelé.

– Nagyon jó! Nagyon jó!

– Szemtelen teremtés! – rikácsolt Zeno. – Most mindjárt téged lőlek le, mint egy macskát.

– Igen jó! Úgy, úgy! Énfelém tartsd a pisztolyt! Ez nagyszerű kép lesz.

– Abbahagyod? – ordított Zeno.

– De ne toporzékolj úgy! mert hét lábad lesz a fotográfián.

Zeno úr most már valósággal dühös lett.

– Te Jezabel! Te Goneril!

Camilla nem tűrhette tovább. Odarohant Helvilához, s elrántotta a fotográfgép mellől.

– Helvila! Én nem engedem, hogy az atyádból gúnyt űzz! Menj! Teneked nincs szíved.

A leány szomorú gúnnyal mondta rá:

– Ez a legnagyobb bizonyíték arra, hogy az atyám leánya vagyok.

Zeno urat e nem várt hitvesi nagylelkűség végképpen elkeserítette, amit még nevelhetett nála ez a kegyetlen részvétlenség egyetlen leánya részéről.

– Minő elfajultság! – kiálta föl, szemeit fölfelé meregetve. Hát nem kell-e megszakadni egy atya szívének, mikor az egyetlen gyermeke így megtagadja legszentebb érzelmeit? Minek is nekem ez a nyomorult élet! Pusztulj el, te elátkozott világ!

Azzal végső elkeseredésében a saját halántéka felé fordítá a pisztoly csövének a száját.

Camilla a kétségbeesés bátorságával rohant oda a férjéhez, megragadva annak halálos ténykedésre emelt kezét, s elkezdett vele küzdeni, hogy a pisztolyt kicsavarja belőle. Nem bírt vele. Ekkor aztán odakiálta Helvilának:

– Add elő a levelet! Nálad van!

– No hát „tűz” – monda Helvila. – Itt a strinksz!

S odanyújtá a zsebéből előhúzott levelet.

– Legyen hát önnek az a büntetése, hogy tudja meg, mi van a levélben.

Akkor aztán Zeno ki hagyta a kezéből vétetni a revolvert könnyűszerrel. Helvila belenézett a forgópisztoly kamarájába.

Látta, hogy egy töltény sincs benne. Ami eddig is gyér tiszteletét Zeno iránt a minimumra szállította le.

Zeno elkezdte olvasni Vigárdy levelét.

Camilla és Helvila két oldalról figyelemmel nézték az arcvonásait. – Milyen furcsa optikai szerszám az az emberszem! – Camilla azt látta ez arcon, hogy az elérzékenyülés vesz rajta erőt; feltámadnak a szívben, ott ragyognak az arcon a nemes indulatok: a hála, a barátság, a becsületvágy, a boldogság! Ezt ő mind látta. – És ugyanazon az arcon e pillanatok alatt látta Helvila a démoni vad indulatok lobbanásait: a bosszút, a kárörömöt, a vakszerencse villanyozó hatását. – Az egyik nő örült, a másik borzadozott.

Mire végigolvasta a levelet Zeno, már akkor teljesen ura volt a szerepének. Kitűnő színész lett volna belőle, ha arra adja magát. Készen volt a maszkjával. Új szakállt sem kellett magának ragasztania, mégis át tudta a képét alakítani.

Mikor azt az elolvasott levelet a szívéhez szorítá s arcát az ég felé emelte, egy a sok esőt megsokallt mormon patriarcha hálálkodó kifejezését reprodukálta vele.

– Mennybéli Jehova! (még a Buddhát is megtagadta) bocsáss meg, hogy nem bíztam benned! Te ma engemet újjáteremtél. – Nem! Nem! A régi jó emberként támasztál fel újra! Mert hisz én jó ember voltam valaha! Jó férj, jó apa. Ugye, kedveseim? Nőm! Leányom! És ismét az fogok lenni. Jó apa, jó férj! Becsületes polgár!

S itt kifeszítette a mellét, és nagyot fújt.

– De hát nem álom ez? Valósággal írva van az, amit most olvastam? Szólj! Te angyal! Te szent! Te oltárkép! Tehozzád volt írva ez a levél? Ti olvastátok ezt? Én állami hivatalt kapok? Hatodik osztályú rangfokozattal? Álom ez? Ha valóság, hogy tudtátok ezt előlem eltitkolni? Miért kínoztatok így meg? Óh, ti kegyetlenek vagytok. Szeretnélek ezért benneteket egy öleléssel agyonszorítani.

S karját utánuk terjeszté.

Camilla engedte is a vállát átkaroltatni; de Helvila kisiklott az ölelés alól.

– No, papa, mármost add vissza azt a levelet!

Zeno hallatlanná tette ezt a szót. Ahelyett sírásra fogta a dolgot.

– Engedd meg, hogy könnyeimmel áztassam ez idvezítő levelet! Ezt az evangéliumot! Ezt az amnesztiát!

Olyanformán tett.

– No, ne gyűrd úgy össze azt a levelet! – nyűgösködék Helvila, ki minden módon birtokába akarta keríteni az iratot.

Zeno figyelme azonban egészen a felesége felé volt fordulva.

– És én tégedet mint félreismertelek! Te mintaképe a hű Penelopéknek. Hogy elítéltelek, hogy megsértettelek! Óh engedd, hogy térdre borulva kérjek tőled bocsánatot, hogy négykézláb csússzak utánad, mint a nőrágalmazó trubadúr! Engedd, hogy a lábaidat csókoljam.

S meg kellett neki engedni.

Ekkor aztán fél térdre állt.

– És most semmi sem szakít el tőletek többé! Esküszöm az égre s annak minden boldogságos szenteire, hogy hűséges családapa leszek ezután. Férj és apa. Büszkén fogjátok viselhetni a nevemet. Kettőtök között fogom megosztani a szeretetemet.

– Köszönöm, papa. Én a magam részét itt hagyom: nem fér már az útitáskámba.

– Leányom! – szólt felháborodva Zeno. – Te nem szeretsz? Te visszautasítod az én szeretetemet?

– Helvila! – inté az anya is leányát.

– Jól van, hát szeretlek! – Hanem ha valamit akarsz adni, hát add ide azt a levelet!

A leány érezte, tudta jól, hogy az a levél rossz helyen van Zeno kezében. Zenónak pedig éppen arra a levélre volt aktuális szüksége.

Nem is vitázott a zaklató leánnyal, hanem a feleségéhez fordult.

– Óh, ne fosszatok meg ettől az én drága kincsemtől! Ez az én talizmánom, az én bűnbocsátó levelem. Ezt én éjjel-nappal a keblemen fogom viselni. Ez fog engemet megőrizni a gonosz indulatoktól. Ez lesz az a bűbájos vért, melyről a csábító bűnök nyilai lepattognak. Ennek az elolvasása lesz az én mindennapi reggeli, esteli imádságom.

Azzal szétterjeszté két kezével a levelet, eksztázissal beszélve hozzá:

– Te angyali lélek! Te arany ember! Te gyémánt szív! Hogy tudtalak én tégedet oly keserűen megbántani! Te voltál jóltevője szegény családomnak! Én tégedet aljas gyanúsítással sértettelek! Én tégedet meg akartalak rontani, s te engem újjáteremtettél. Te vagy az én megváltóm, az én Messiásom.

S azzal összevissza csókolta Vigárdy nevét.

Camillát egészen elkábítá ez az ömlengés.

– Jól van! Tartsd magadnál azt a levelet – mondá Zenónak.

Amiért aztán Zeno mind a két kezét megcsókolta a nejének.

Aztán még a borítékot is felszedte a padlóról, amit eldobott, még azt is kiengesztelte, oly módon, hogy a szakállához törülte, úgy kefélte le róla a port. A levelet úgy tette el a borítékba süllyesztve.

Helvila ingerülten fordult el, s aztán hátrament az amatőrgépet szétszedni s összecsomagolni, mint akinek ebben az egész jelenetben semmi dolga többé.

Igen érzékeny kibékülési jelenet következett – férj és feleség között: oly hosszú elválás után.

– Mit szólsz hozzá, te drágám? Mit tanácsolsz? – rebegé Zeno. – Ugye jó lesz, ha én most egyenesen odamegyek Vigárdyhoz? Ezzel a szóval: „Bertalan barátom!” – Mondhatom neki azt, hogy „barátom”? Ezzel a levéllel a kezemben. Csak azt a szót fogom neki mondani: „Bocsáss meg!”

– Nagyon jó lesz.

– S ha akkor ő kezét nyújtja felém, én hirtelen megcsókolom a kezét…

– Teheted azt.

– És ha a kölcsönös félreértések kimagyarázása után ismét összekötjük a régi jó barátság aranyláncát, mondhatom neki azt: „Most jöjj velem, az én kedves családom fészkébe. Jöjj velem karöltve: egész világ láttára. Tudja meg az egész romlott világ, hogy az én nőm egy szent. S az én barátom a másik. Kettőjük között én magam az idvezült!” Mondhatom ezt?

– Mondhatod.

Erre aztán a kitörő öröm teljességével kacagott fel Zeno.

– Nincs ma boldogabb ember nálamnál a földön!

Camilla egészen el volt bódítva.

Bizalmaskodni kezdett vele.

– Tudod mit, Zeno? Ebben a nagyon is megviselt öltözetben ne mutogasd már magadat.

– Hát hol vegyek mást?

– Megmondom. Itt ebben a Dragomirovics-féle szobában van egy ruhásszekrény.

– Ah! Az én hajdani garderobe-sifonom.

– Abban megtalálod minden ruhádat, amit elutazásod előtt itt hagytál.

– Ah! S te nem adtad el azokat az ószereseknek?

– Hogy adtam volna el? A férjem ruháit.

– Te hitted, hogy visszatérek? – Mennyei asszony.

– No, hát eredj a szobádba, és öltözzél át.

– Az én szobámba? Hát Dragomirovics úr?

– Az nem fog idejönni, amíg mi el nem utazunk! – mondá Camilla, s egy kis mosolyt is engedett meg az arcának.

Helvila alig várta, hogy Zeno átlépjen a másik szobába, azonnal szemrehányásokat tett az anyjának. Lenyomott hangon beszélt, hogy a szomszéd szobában meg ne hallják.

– Nagyon rosszul tetted, hogy azt a levelet otthagytad a kezében.

– Mire gondolsz, Helvila?

– Arra, hogy az a levél egyedül teneked volt írva: azt nem szabad profanálni.

– Azt ő nem fogja tenni. Láttad, hogy megváltozott e levél olvasása után.

– Láttam. És az volt a hatása rám ennek a jelenetnek, hogy visszaemlékeztem egy hasonlóra. Egyszer elvittek a színházba, mikor bohózatot adtak. Azt szabad leánykáknak is megnézni. Hát ott éppen így játszott a színész, aki jellemkomikusokat szokott adni.

– Te igazságtalan vagy.

– Nem, anyám. Aki érez, az nem fecseg. Aki férfi, az nem sír. Egy néma fohász, egy hallgatag magába szállás meggyőzött volna, hogy ilyen változáson ment keresztül a lelke. Ha szótlan leül az asztal mellé, fejét tenyerébe hajtva, végiggondolva azon a fertőn, amelyen keresztül most partra vergődött. Ha keresi és nem találja a szót, amivel a beszédet ily nagy meglepetés után megkezdje: én ebből a néma belső küzdelemből sokat megtudtam volna, és elhittem volna. Hanem a frázisoknak, a gesztikulációknak nem hiszek. Egyáltaljában nem kellett volna neki a levelet átadatnod, hogy olvassa el.

– De hát elnézhettem-e azt, hogy a pisztolyt a halántékának szegzi?

Helvila durcásan rántott egyet a vállán, s aztán felvette az asztalról a revolvert, amit Zeno kezéből kicsavartak.

– Ugyan nézzed: hiszen nincs megtöltve.

Camilla szemügyre vette a fegyvert. Biz abban egy töltény sem volt.

Az arca elpirult a szégyentől. Hogy üres pisztollyal engedte magát agyonrémíttetni.

– Komédiát játszik az én apám mindig – mondá a leány. S jó, ha még megmarad a komédiánál. De én attól tartok, hogy ebből tragédia lesz.

– Hova gondolsz?

– Arra a szerencsétlen levélre. Te most, afölötti álörömödben, hogy a férjedet visszanyerted, elfelejtkezel arról, hogy még egy másik ember is van a világon, akinek tartozol legalább annyival, hogy le ne buktasd a háztető párkányáról, ahová holdkóros szenvedélyében temiattad felhágott.

– Vigárdyról beszélsz?

– Igen! őróla. Mit gondolsz, milyen jó tréfa lenne az, ha most Meritorisz Zeno azt a hozzád írt levelet ahelyett, hogy Vigárdyhoz vinné, ezzel a szóval: „Barátom, megbocsáss!” – egy kis ajtóeltévesztéssel Amandához vinné el, és annak mutatná meg?

– Ah! Te ilyen ördögi jellemnek csak nem hiszed az atyádat?

– Én nem hiszek, hanem kombinálok. Mikor Amandánál voltam búcsúlátogatáson, aminek az eredményét neked elmondtam, még hallottam tőle valamit, amit nem akartam veled közölni, hogy el ne rontsam a jókedvedet. Most már azt is elmondom. Amint beléptem Amandához, e szavakkal fogadott „Én azt hallottam, hogy kegyed nagy beteg volt.”

– Ezt mondtad. Vigárdytól hallotta.

– Így mondtam. De ő hozzátette: „és önnek az atyjátul is hallottam”.

– Ah! – Camilla összerezzent.

– Tehát az atyám ott volt már Vigárdy feleségénél. Mit keresett ő ottan?

Camilla dühbe jött erre a szóra.

– Zeno Amandánál járt? Képtelenség.

Éppen nyitotta az ajtót, és belépett.

Át volt már öltözve. Tökéletes fess gavallér volt. Ugyan négy év előtti divat szerint; de azt nálunk nem veszik olyan szigorúan. Négy év előtt rövid felsőkabátot hordtak a Váci utcai gommeux-k, ami alól a szalonkabát szárnyai kilógtak. Piros zsebkendő is volt a mellső zsebében. Egészen kicsípte magát.

– Nos? hát ráismersz-e a régi Meritorisz Zenóra? – kérdé öntetszelgő mórikálással Camillától.

– Szép vagy, szép – monda Camilla, türtőztetve a haragját. – Csak belül is lennél a régi.

– Hát nem hiszed, hogy az leszek?

– Engedd meg, hogy kérdezzek tőled valamit. Te másnap mindjárt, hogy hazaérkeztél, ellátogattál Vigárdynéhoz? Igaz ez?

Most már Camilla kezében volt a revolver. – Csakhogy az ő kezében is üres volt az.

Nem lehet Zeno urat olyan könnyen megfogni!

– Hát természetes, hogy ellátogattam hozzá. De a férje jelenlétében beszéltem vele. Hogy miért mentem oda: annak igen világos magyarázata van. Elejét akartam venni azoknak a mendemondáknak, melyek a köztünk lefolyt találkozás következtében támadhatnának. Én magamra vállaltam a felelősséget mindazon viszonyért, melyet Vigárdy az én családom irányában fenntartott. Becsületszavammal kezeskedtem érte. Nagyszerű kibékülési jelenet volt közöttünk. Úgy váltunk el, mint régi jó barátok. Ez már csak mégis vastag hazugság volt.

– Hát akkor mért rohantál ma rám, Vigárdynak a levelét követelni?

Zeno nagyot nyelt. Aztán készen volt a felelettel.

Hamiskásan hunyorított a fél szemével.

– Hát már azt is csak ki kell vallanom egy ilyen vizsgálóbíró előtt. Hát mikor elváltunk Bertalannal egymástól, azt mondá a barátom: „No, bruder, majd szerzek én neked egy olyan meglepetést, hogy a szemed-szád eláll tőle; de azt nem tudod meg elébb, csak egy hét múlva, amikor a dolog perfektté lesz. Camillának majd megírom, nehogy valami elhamarkodott lépésre határozza el magát. No, hát engemet szurkált a kíváncsiság, hogy mi lehet az a meglepetés, amit Bertalan számomra készít: azért csináltam ezt az egész scénát, hogy kicsikarjam a jövendő méhéből azt a titkot, ami rám nézve csak egy hét múlva készül megszületni.

Ez már úgy hajaz az igazsághoz. Első minőségű hazugságnak vehető.

– De mikor úgy rám ijesztettél!

– Ezzel a revolverrel? Hiszen nincs megtöltve. Hahaha!

Itt aztán elkezdte tréfára fogni a dolgot. Kacagott, ugrált, mint aki a legjobb capitaljuxot találta ki a kedvesei megtréfálására.

– Hahaha! Ez jó volt! Üres revolverrel! Milyet sikoltottál tőle! Hahaha! Hanem ez a fruska csak tréfára vette! Gonosz szeme van! Amint felé fordítottam a revolvert, belenézett, mindjárt meglátta, hogy nincs benne golyó. Még mókázott velem! Jaj, de átkozott dolog az, mikor az embernek ilyen okos leánya van! – Elkezdett kergetőzni Helvilával.

Most már Camilla elhitte, hogy csakugyan tréfa volt az egész. Így volt alkotva a természettől. Egyike azoknak a kedélyeknek, akik a regényt úgy olvassák, mint igaz történetet.

Helvila el hagyta fogni magát.

– No, most megfogtalak.

– Igen. Törököt fogtál. – Mármost add vissza azt a levelet! Tudod a tartalmát. Nincs szükség magadnál tartanod. Ide vele! Az a mienk!

Zeno folytatta a kacagást.

– No, hát keresd meg nálam!

S azzal szétgombolta a kabátját.

Ez már ízléstelenség volt.

Helvila nem is vállalkozott a zsebek motozására, hanem könyörgésre fogta a dolgot.

– Látod, aranyos kis papuskám: azt a levelet a mama énnekem adta, hogy nekem is legyen egy talizmánom, mely sok bajtól, csábtól megőriz. Egy szegény leánynak, aki messze elszakad a szülőitől, távol idegen földön sokkal több szüksége van egy ilyen amulettre, mint teneked.

Most aztán Zeno is fordított a szerep hangulatán. Úgy tett, mintha egyszerre felfortyanna.

– Micsoda? Az én leányom el akarja hagyni a szülőit?

– Hiszen mondtam már az imént, hogy kineveztettem tanítónőnek.

– Akkor átfutott a fülemen. Te tanítónőnek?

– Igenis, Pancsovára. Hatszáz forint fizetéssel.

– Mit? Az én egyetlen leányom.

– Igenis. Egyetlen apám.

– Mit? Rongyos hatszáz forintért rác gyereket, sváb gyereket ábéabra tanítani? Nem! ily szégyent nem tűr meg a Meritorisz-címer. Ez ellen én atyai tiltakozásommal lépek fel.

– Gyámatyám beleegyezésével történt.

– A te gyámatyád Alasztor. Tudom. Beszéltem már vele. Neki is megmondtam. Tiltakozom ellene. Pedig még akkor csak in petto volt a sors kedvező fordulata nálam. Büszkeségem mégis fellázadt ellene. Dobokay kapacitálva lett. Nem engedem, hogy te elmenj Schulmeiszternénak. Mi együtt maradunk. Te ott, ahol az anyád és az atyád. Hova gondolsz? Hisz az egész karrieremet elrontanád vele. Az egész világ tudja, hogy Meritoriszéknak van egy leányuk; szép, mívelt, lángeszű gyermek. Mindenki azt foga tőlünk kérdeni, aki minket látogat meg, vagy akit mi látogatunk, hogy hát Helvila kisasszony hol van? S arra mi pironkodással, szemlesütéssel feleljük azt, hogy a mi kisasszonyunk bizony a pancsovai elemi iskolában tanítja a kétszer kettőt. Hát hogy lehet az? Olyan koldusok vagyunk? Egy állami hivatalnok, egy nagyságos úr, nem tudja eltartani a felnőtt leányát? Az anya nem visel gondot a leányára? Keresni fogják az okát. A világ nem tűri a titkolózást. Azt fogják mondani: a szülőkben van a hiba. A leány erényes, tiszta erkölcsű. Tehát kell, hogy a szülői legyenek bűnösek: amiért megveti őket, amiért elfut a körükből. Talán az apa a vétkes? Talán az anya a példás? Keresni fogják, mit vétettünk. Alá lesz ásva a jó renoménk. Az anyádat fogják elítélni! Őtet kiáltják ki rossz anyának, rossz feleségnek.

Úgy folyott a szájából a prédikáció, mintha csak be lett volna tanulva. Még Helvilát is megakasztotta. Az okoskodás olyan nagyon közel járt az igazsághoz.

Az anya és a leány összenézett, mintha egymás szemétől kérnének tanácsot.

Zeno vette észre, hogy felülkerült.

– No, vagy hát az ellenkezőt akarod rejtélyes eltűnésed okául kitaláltatni. Hogy a világ azt kutassa: miért szökött el a szülői háztól a szép Helvilácska? Kinek a kedvéért szökött el?

– Ah, hagyd el, apa!

– No, de azt fogják mondani! Te nem ismered a világot. „Les absents ont tort.” Ez legjobban áll egy fiatal leányra nézve, aki távollétével tűnik fel.

– De már elfogadtam ez állást.

– Akkor még nem tudtad, hogy az atyád tekintélyes, jövedelmes hivatalba jutott. Kimentheted magadat. Ne is gondolj rá! Az anyád nem fog elereszteni. Jöjj ide csak mellém, kedves kis feleségecském. Hadd mondjam el neked, hogy micsoda ötletem van. Mi egész éclat-val fogunk belépni újból a világba. Ott vesszük fel a fonalat, ahol elszakadt. Mit gondolsz, gyémántom? Ezelőtt négy évvel itt ebben a teremben volt az a fényes estély, melyen a társaság elitje volt együtt. Képzelem, hogy megzavarta a társaságot az a hír, hogy Meritorisz Zeno eltűnt a világ színpadáról. No, hát most, mielőtt a fővárosból eltávoznánk az én hivatalos állomásomra; újból összehívjuk ugyanezekbe a termekbe ugyanazokat az előkelő urakat és asszonyságokat a búcsúlakomára.

– Ah! Apa! Ez drasztikus gondolat! – szólt Helvila.

– De zseniális!

– Senki sem fog a meghívástokra idejönni.

– Senki sem? Mind eljönnek. Óh, te nem ismered a társaságot. Egy sem fog elmaradni. Hogy közelről rágalmazhassanak. Még Vigárdyék is itt lesznek.

De ezt már Camilla sem akarta elhinni.

– No, én garantírozom teneked, hogy Bertalan is eljön, karöltve az ő méltóságteljes Amandájával. A fejemet teszem föl egy fületlen gombra!

Zenónak sikerült egy olyan új témát adni fel, mely egészen lekötötte a figyelmet.

– No de uram – veté közbe Camilla –, gondolja meg ön, hogy ennek a tréfának a legfőbb akadálya az, hogy nekünk nincs hozzá való pénzünk. Az volt az utolsó pénzem, amit én önnek legközelebbi találkozásunk alkalmával odaadtam.

Azt az öntudatos mosolyragyogást kellett volna látni, amivel e prózai ellenvetésre Zeno úr arca megfelelt.

– Hát azt a pénzt én teneked visszahoztam – szólt a nemes gavallér, kabátja belső zsebéből egy sárgabőr bugyellárist kiemelve. Igenis: valóságos bugyelláris volt. Újdonatúj. Felkantározott lófej jelvénnyel.

És azt felnyitva, a négy szakasz egyikéből előhúzott három darab tízforintost.

– Köszönettel visszaadom. Szerencsepénz volt. Nekem disznószerencsét hozott. Itt van, kedvesem, tegye el. Jó sorsunknak ez volt az alapja. És mármost még kamatot is fizetek érte.

S a pénztárca szélső szakaszából kihúzott egy százast; volt benne még több is. Azt is letette – az alaptőkével együtt – az asztalra.

– Itt van a teaestély költségeire való. Ha nem lesz elég: több is jön. A pezsgőről én gondoskodom.

S engedett a tárca belsejébe pillantani.

No! Ez már csak csalhatatlan bizonyítványa a férji hűségnek! Egy százforintos az estély költségeire, s azontúl indemnity a túlkiadásokra.

– De hát hogy jutottál te ehhez a pénzhez? – kérdezé Camilla.

Zeno úr megcirógatta a pofaszakállát, s azzal a cinikus hidegséggel, amely olyan jól illik a férfiarcnak, historizálta el, hogy ő bizony azzal a kapott harminc forinttal amaz emlékezetes estén egyenesen vágtatott a Korona kávéházba. Ott talált egy kártyakompániát. Leült a tolvajok közé, bízva a közmondásban, s a közmondás be is vált. Elnyert a rablóktól valami három-négyszáz forintot.

De hisz ez olyan dolog, amivel minden tisztességes ember, mint valami hőstettel szokott dicsekedni. Ezt már az argonauták elkezdték, mikor a colchysi aranygyapjút ellopták.

Éspedig a férji hűségnek a superlativusául tekinthető, mikor a családapa elmondja a hites feleségének: „Nézd! az éjjel elvettem a rablóktul háromszáz forintot: százat neked adok belőle!” Ez többet mond, mint egy kötet szerelmes vers. Ebben van metrum, asszonánsze, kádencia!

Camilla nem is ütődött meg rajta. Bizonyosan korábbi időkben is hallott már ilyen dicsekedést Zenótól.

De Helvila még egészen tapasztalatlan volt ebben az etikában. Az ő kedélyét kellemetlenül zavarta ez a bevallás. Felkapta az asztalrul a százas bankót, s odarohant vele Zenóhoz.

– Vedd vissza a pénzedet! A mi kezünket be nem szennyezte soha kártyán rabolt pénz!

S azon törekedett, hogy a százas bankót Zenónak valamelyik kabátzsebébe visszagyűrje.

Zenónak egész harca volt a leányával a zsebei védelmezésében.

– Jaj, de bolondos egy leány vagy te! Micsoda nevelést adtak neked azok a preparandinák! Superplus morál! Jól van, no! Ne járj a zsebemben. Csiklandós vagyok. Hát nem kártyán nyertem ezt a pénzt, no! Becsületemre, nem kártyán nyertem.

– Hát akkor hol vetted?

Helvila odaállt az apjával szemben, mint egy vallatóbíró.

– Jól van no! Te kis Torquemada. Azért csak ne mártogass forró olajba. Vallok benevolenter.

– No, hát hogy jutottál a pénzhez?

– Igen egyszerűen. Ebben a felsőkabátban volt, amit most felvettem. Ennek van egy titkos zsebe, a bársonygallérja alatt. Én azt a pénzt, mikor útra készültem, ide dugtam el, hogy holmi non putarem esetén segítsek vele magamon. A gaz Perukker azonban nem adott időt, hogy hazajöjjek a kabátomért, alig tudtam tőle egérutat nyerni azon a szomorú éjszakán, „quod mihi supremum tempus in Urbe fuit”. Így maradt itt az útra szánt pénz ebben a kabátban: amit most intacte megtaláltam. Helvila a fejét ingatta, nagy kétkedve.

– Ugyan papa, nem érted te azt a kunststikklit: hogyan lehet egy kalapból tizenkétféle kalapot csinálni?

Zeno nagy kacagást kezdett.

– Te fruska. Hát te nem akceptálod, hogy ezt a pénzt a galléromban találtam?

– Akkor mégis inkább akceptálom azt, hogy a kártyán nyerted.

(Ki tudja, az is igaz-e? Nincs-e még rosszabb termőföldje?)

Azzal visszatette a százast a kis asztalra.

Zeno felhasználta ezt a réstámasztó pillanatot, s hirtelen kiugrott az ajtón, a Dragomirovics-szobába. Be is zárta az ajtót kulccsal. Azzal elmenekült.

Camilla utánabámult. Helvila megfogta az anyja kezét.

– Most már nem utazom el. Itt maradok veled. Sorsunknak vége van. Vesszünk el együtt.

Camilla nem értette az okát ennek a nagy felindulásnak.

– Micsoda rémlátásaid vannak, Helvila?

– Nem rémlátások. Ez az ember el fog bennünket veszteni! S ha még csak minket rontana meg: a magunk baját viselni könnyű, de el fogja veszteni azt az embert, akit jobban szeretünk saját magunknál; te jobban szereted, mint a férjedet, én jobban, mint az apámat.

– Hogyan ronthatná meg? Azzal a levéllel? Hát mi van abban a levélben? Egy örvendetes hír, amit egy régi jó barát egy visszatért jó barátja családtagaival előre tudat. Hát mi rosszat követett el ezzel Vigárdy?

– Én nem tudom megmondani. Fogalmam sincs a politikai világról. De érzem, sejtem, minden idegem tudja előre, hogy itt ég valami kanóc a lábunk alatt: tűzakna fölött állunk, ami fel fog robbanni. Elárulta ezt előttem ennek az embernek démoni színjátszása. Miért futott el? Hát hiszen itthon van már. Megvan a „sweet home”. – Szeretnék utánafutni, s az utcán végig kiabálni: „Fogjátok el! Tolvaj! Meglopott bennünket!”

– Helvila! Gondolj a betegségedre!

– Nyomorult démon! Ez a betegség. Akkor hagy el, amikor itt kellene lennie. Hogy nem tudott rámjönni a roham elébb. Akkor, amikor itt állt még! Most már késő! Nevetek minden betegséget. Bánom is én, miben halok meg. Teher az élet. De kétségbeesem afölött, hogy mi lesz tebelőled és mi lesz Vigárdyból. Ti még szeretnétek élni, ragyogni, boldogok lenni.

– No, hát azok leszünk.

– Szerencsétlenek lesztek. A gyalázatnak olyan fertőjébe fogtok belesüllyedni, amelyből nincs kiszabadulás. Egymást fogjátok átkozni!

– Helvila! Te félrebeszélsz!

– Mert te nem értesz meg. Azt mondtad az elébb nekem: „nincs szíved”. Visszamondom. Te vagy az, akinek nincs szíve. Te kezedet tudtad nyújtani annak az embernek, aki miatt meg akartál halni! Annak az embernek, aki téged el akart adni! Aki téged elárult! Te kész vagy vele menni és osztozni abban a sorsban, amit ő készít a számodra, s még engemet is magaddal vinni. Miért? Mert ő az én atyám! Hazugság! Nem igaz! Minden csepp vérem tagadja! Amivel te magadat mented, azzal engem elkárhoztatsz. Én azt a másik embert szeretem, imádom, ahogy csak magzat imádja szülőjét. S ha ez nem igaz, úgy engem két Isten teremtett, az egyik a testemet adta, a másik a lelket hozzá. Hát bűnöm, hogy születtem? Miért nem adtál oda egy angyalcsinálónak? Még most is csinálhatsz belőlem angyalt! Még gyermek vagyok. De ne kényszeríts, hogy veletek menjek, mert akkor kifestem az arcomat pirosra, felveszem a piros ruhát, kifutok a sugárútra, s odavetem magam a legelső úr kocsija elé: gázoljon el, vagy vegyen föl, ahogy jobban tetszik. De Meritorisz leánya nem leszek.

– Helvila! Az Istenért! Ne vedd el az eszemet az ilyen beszéddel! Hisz úgyis közel vagyok a megtébolyodáshoz.

– Úgy? Hát közel vagy a megtébolyodáshoz? Ez már jó! Az őrültségben van jellem. Van bátorság. No, hát fordítsunk a dolgon. Eddig te voltál az okos, én voltam az őrült. Most én leszek a hidegvérű tanácsadó. Még van huszonnégy órai időtök a menekülésre. A mai nap és a jövő éjjel. Te most rögtön írsz Vigárdynak, s idehívod. És akkor azt mondod neki: „Uram! Barátom! Ön ezelőtt néhány nappal itt, ezen a helyen így szólt hozzám: „Mi mind a ketten feltaláltuk egymásban azt a lelket, mely a mi lelkünket kiegészíti.” – Azután így: „Mi összetörhetjük a békóinkat.” „Minek folytatni a kölcsönös mártíriumot.” És aztán ezt: „Óh, mint szeretnék még egyszer visszatérni a világba, hogy krumplit kapálhassak, s boldog lehessek, mint egy paraszt.” – No hát, uram, itt van a nap, amelyen megnyílik az út ebbe a szép világba. Van valahol egy rejtett völgy a hegyek között, ahova hír sem jár. Megyek veled oda. Eltemetkezünk, és élünk. S ha te azt mondod: én ember vagyok s az akarok lenni, hát én meg asszony vagyok, a te párod!” – asszonyi állat, ahogy a biblia nevez: becsületes őszinte fenevad, aki nem tanult hazudni; akit szeret, azt szereti, akit gyűlöl, azt gyűlöli igazán. S nem tud semmit a világról és arról a dicsőségről, amit annyi megalázkodás, annyi megtagadása a jobb érzéseknek, annyi embergyűlölet árán szereznek. Menjünk oda! Legyünk boldog parasztok! Felejtsük el ez átkozott ragyogó világot! – Anyám! Anyám!

Camilla a szívéhez kapott. Fuldokolt.

– Leányom. – Meghalok! – Csak egy napot! Csak egy napot.

S azzal odarogyott Helvila lábához, két kezével belékapaszkodva.

– Jó! Te is engedtél nekem akkor egy napot, mikor azt kívántad, hogy meghaljak: én is engedek neked egy napot – hogy elszánd magad az életre.

Camilla ájultan rogyott össze.