NEGYEDIK RÉSZ

I.

Camilla az egész napot azzal töltötte el, hogy Zenót kereste a városban. Mindenütt kereste, ahol csak elképzelhető volt, hogy meg szokott fordulni. Sehol sem tudott rátalálni. Mindenütt hagyott hátra a számára egy levélkét, melyben igen fontos és sürgős ügy elintézése végett magához hívja. Így akarta tőle visszakapni azt a végzetes levelet. Órahosszat leste a vendéglő előtt, ahol szállva volt. Addig Helvila állt őrt otthon.

Aztán várt Camilla Zeno eljövetelére odahaza, nehéz szívvel. Zeno csak nem jött. Akkor Helvilát küldte el az apját keresni; maga otthon maradt.

Be is esteledett. A leány is hazajött: nem találta Zenót sehol. A vendéglőben azt mondták, hogy járt ott, a levélkét is megkapta.

Talán aznap nem is jutott eszükbe, hogy ebédeljenek.

Estére Helvila hozott magával valami frugalis vacsorát. Azt ketten nagy kényszeredve elfogyasztották. Alig beszéltek mellette valamit.

Amint a lámpát meggyújtották: Camillának egyszerre egy rémgondolata támadt. – Hátha Zeno éppen most fog idejönni? Hát természetes! Aki férj, akinek felesége van: az az éjszakát otthon tölti a maga meleg fészkében.

Arra nem gondolt Camilla, hogy neki a kibékülés után még feleségnek is kell lenni: gyöngéd szerető párnak.

Összeborzadt ettől a gondolattól. Szerető párt játszani ezen ember mellett, aki négy évig volt az ó- és újvilág spelunkáinak lakója. Valóságos „homo troglodythes hodiernus”.

Ha ez most egyszerre haza talál jönni!

„Haza!”

Mégis nagy könnyelműség volt vele kibékülni.

Lezsarolt természetek, élemedett tengődések megtehetik azt, hogy több évi különválás után ismét közös háztartás végett egyesüljenek, de egy fiatal, harminckét éves, élte virágában élő asszonyra nézve mégis rémgondolat, hogy egy ilyen lomtárbul előkerült élettárssal ossza meg az örömeit, akit testben, lélekben utál. Aztán miért?

Csak azért, hogy a világ előtti állását visszaszerezze.

Hát ki az a világ?

Ád az valakinek valamit?

Könyörül valakin a világ?

Szánakozik valakin a világ?

Fölemel valakit a világ?

Védelmez valakit a világ?

Nem! A világ csak elítél, elgázol, eltemet.

És Camilla egész éjfélig azon gondolkozott, hogy minő áldozatokat hozzon egy nő, aki a világ kegyelmét meg akarja nyerni.

Helvila azalatt leveleket írt – mindenfelé, a közös lámpás mellett.

Mikor a muzsikálóóra az éjféli Szerenádvalcert kezdte el lepengetni, akkor Helvila letette a tollat.

– Én most megyek aludni. Délután többször kerestem Dobokayt, nem találtam otthon. Holnap korán reggel fogok hozzá elmenni. Meg kell tőle tudnom, hogy mi igaz abból, amit Meritorisz úr mondott, hogy ő tiltakozott az én életpályám megkezdése ellen?

Azzal Helvila a kis mellékszobába távozott, ahol az ágya volt.

Camilla még ottmaradt az égő lámpa mellett.

És aztán elgondolkozott helyzetének egész visszás állapota fölött. Az ember lelke tele van ellenmondó démonokkal. Az érzés a megfontolással, a képzelet a megítéléssel, a tapasztalat az ábránddal kiengesztelhetetlen harcokat küzdenek. Egyszer a szenvedély lángol föl, másszor a gond borítja el a kedélyt. Azok a hideg, kővé vált fogalmak a „becsület” felől olyan nehezen akarnak felolvadni a világalkotó érzések tüzében.

Hajnalig tartott a lelki küzdelme.

Akkor felvette azt a tollat, melyet Helvila otthagyott, s elkezdett levelet írni.

Írt egy hosszú, nagyon hosszú levelet Bertalanhoz.

Mikor készen volt vele, átment a levéllel Helvilához.

A leány aludt, de nagyon ébren: rögtön felneszelt az anyja beléptére.

Camilla felolvasá előtte a levelét.

Helvila azt mondta rá:

– Csak késő ne legyen.

Közömbösen vette már az egész dolgot.

Mindegy volt már neki: Vigárdyval szökik-e el az anyja vagy a férjével.

Camilla aztán még egyszer végigruminálta a levelét, igazított, törölt, megint bővített rajta, a világos hajnal ott lepte a petróleumlámpás mellett.

Akkor aztán őt is elnyomta az álom, karszékében ülve. Csak akkor ébredt fel, amikor Helvila felkölté.

A leány útiruhába volt öltözve, kalappal a fején.

– Megyek a gyámatyámhoz. Még most otthon találom. Camilla úgy érezte, mintha a tegnap és ma között egy év veszett volna kárba.

– Kérlek, ezt a levelet is vidd magaddal, és add át a címére.

A levél Vigárdynak volt címezve – az országházba.

Jó intézmény biz ez: az a képviselőházi postahivatal. Leveleket, amiknek nem múlhatatlanul szükséges az asszonyi ellenőrzés tourniquetjén keresztülmenni, ide lehet utasítani. A honatyákat minden izenet megtalálja e szent helyen, anélkül, hogy cigányutcára szaladna.

Kilenc-tíz óra között volt az idő, amikor Helvila hazulról eltávozott.

Camilla nyugtalanul várta – sorsa eldűlését.

Számlálta az óranegyedeket.

Tizenegy óra elmúlt és még nem jött senki.

Hol maradhat Helvila olyan sokáig?

Már tizenkét óra is elmúlt, amidőn a konyha felőli ajtón csöngettek. Itt Helvila jöhet csak be.

Csakugyan ő volt.

Arckifejezése elijesztő volt. Mintha valaki megkergette volna. Úgy lihegett. Szóhoz is alig tudott jutni. Kezei reszkettek.

– Mi történt veled? – kérdezé Camilla. – Otthon találtad Alasztort?

– Tőle jövök. Magam sem tudom, mi történt velem. Amint beléptem a szobájába, amint meglátott, felugrott az íróasztalától, s rám kiáltott: „Hát te még itt vagy?” – Tegezett, amit nem szokott soha. Arcán az ijedség és a harag látszott. „Hát nem mentél még el a helyedre?” Én úgy meg voltam lepetve e haragos fogadtatás által, hogy nem tudtam neki mit válaszolni. „Hát mit lebzselsz itten?” – kiabált rám, egyre dühösebben. „Mi kereseted van még Budapesten? Mit szaladgálsz előrehátra?” – Erre én azt rebegtem, hogy az anyámra vártam, aki velem akart jönni. „Majd megy az anyád a Lipótmezőre, a bolondokházába!”

– Ah! – kiálta fel Camilla megütődve.

– Tartanom kellett magamat, hogy sírva ne fakadjak; azt kérdeztem tőle, hogy mit vétett az én szegény anyám? „Azt jobb lesz meg nem tudnod. Most takarodj rögtön innen és siess a dolgodra! Egyenesen a vasútra.”

– Én azt kérdeztem tőle: „Hát mehetek Pancsovára?” – Erre már káromkodni kezdett: „Hogy a mennydörgő mennykőbe ne mehetnél? Rég ott kellene lenned, s elfoglalni az állásodat!” Én azt akartam megtudni, hogy hát nem tiltakozott-e ez állás elfoglalása ellen az atyám? – Csak úgy forogtak a szemei erre a kérdésemre: a lábával dobbantott. „A te apád egy akasztófárul szakadt gézengúz, akinek annyi gondja van terád, mint a vízbe dobott macskakölyökre!” – Nekem a lélegzetem is elállt. „No, hát mit állasz itt, mint a sóbálvány? Nem tudod, mit tégy?”

– Megfoghatatlan! – rebegé Camilla.

– Én összetett kézzel kértem, hogy mondja meg, mit tegyek?

Hiszen azért jöttem hozzá. Erre ő kivette az óráját: „Most fél egyre. Még van idő!” – azzal csengetett az irodaszolgának. „Rögtön hozz egy bérkocsit a kisasszonynak!” Azután a vasúti kalauzban levelezett, s ismét hozzám fordult: „A gyorsvonat Szeged felé indul egy óra negyven perckor: most azonnal vágtass haza, szedd össze a cókmókodat, aztán ki az indóházhoz, az anyáddal ne sokat ceremóniázz, csókolózz, hanem ott légy az első csengetésre, s aztán ki se nézz az ablakon, mikor a vonat kirobog a városbul!” S amíg hozzám beszélt, azalatt folyvást nagy lépésekkel járt fel s alá a szobában. – Én el voltam kábulva. Soha ilyen hangon nem beszéltek énhozzám. Különösen ő soha. Hiszen inkább mindig olyan tréfás, joviális modorban beszélt velem, s azért évődött velem, hogy olyan komoly vagyok: nem nevetnék egy zsák pénzért. – És most szid! S én el nem tudom képzelni, hogy mit vétettem. Hogy még nem utaztam el az állomásomra. Hisz még csak két hét múlva kezdődik az iskolába járás. – S aztán hogy szidja előttem apámat, anyámat. – Legjobban megdöbbentett az, amit apámrul mondott. És még csak le sem ültetett. Amint az irodaszolga bejött jelenteni, hogy itt a bérkocsi, nem is várta, hogy az kimenjen: „No, hát Isten hírével: adieu!” Azzal felvett az asztalkán heverő bankjegyekből egynéhányat: „Itt az útiköltséged.” S hogy én azt nem akartam elfogadni, erőszakosan a zsebembe dugta, s aztán megfogta a karomat s csaknem erővel tolt ki az ajtón, amit mérgesen csapott be utánam. Én szédelegve mentem le a kocsiig, s most el vagyok kábulva attul, ami velem történt. Mit csináljak?

– Tőlem kérsz tanácsot, mikor magamnak sem tudok adni?

– Valami borzasztó dolognak kellett történnie. Nem válaszolt Vigárdy a leveledre? Nem jött el?

– Se maga nem jött, se választ nem küldött.

– Pedig már ott volt az országházban, mikor én a leveledet odavittem. Egy teremőrt kértem fel, az maga vitte be neki a levelet. Annak már van két órája.

– Semmi válasz sem jött rá.

– S nekem szabva az időm. Mindjárt egy óra lesz.

Ismét csengettek a konyhaajtón.

Camilla ment ajtót nyitni.

Levél érkezett Helvila számára Dobokaytól.

Egy napsugár derengett át a két hölgy lelkén.

Hátha csak tréfa volt az a keserves fogadás a gyám részéről. Most levelet küld, kimenti a rossz kedvét.

Nem volt a levélben semmi írás, hanem volt két másodosztályú vasúti jegy. Alasztor jegyet is váltatott: mégpedig kettőt. Ez azt jelenti, hogy Camilla is utazzék a leányával, rögtön, ebben az órában.

Ez már félre nem érthető komoly dolog.

– Nekem futnom kell – monda Helvila. Egész teste reszketett, lázban volt. Előérzete volt az a megsemmisülésnek.

– De én nem mehetek veled most rögtön. Nekem meg kell várnom Vigárdy válaszát.

– Most már szeretném, ha nem várnád meg. Olyan rossz előérzetem van!

Helvila sietett pakolni. Csomagját összefűzte, bőröndjét lezárta. Az óra háromnegyedet mutatott egyre.

Egyszer aztán léptek hallatszottak a kibérelt szobában. Az elválasztó ajtóban nyikorgott a kulcs.

Melyik jön a kettő közül?

Vigárdy jött be.

Kezében volt a kalapja, s abban az országgyűlési napirend, a másik kezében sétapálcája, az aranyfogantyúval.

Az arca rémségesen el volt változva, zöldessárga színű; ami máskor pirosság volt rajta, az most szederjes folt, szája szélén az a fehér tajték látszott, ami az őrültek s a halálos betegek ismertető jele; szemei körül ónkarikák, halántékán lehetett látni a megdagadt erek lüktetését.

– Mit tettetek szerencsétlenek azzal az én levelemmel? – hörgé tompa, rekedt hangon. – Megöltetek vele!

Camilla ijedten sikolta föl:

– Az ön feleségének adta át a levelet?

– Eh mit? Feleségnek. Hisz a feleségem nem ölne meg engem!

– De elvitte a levelemet a legádázabb politikai ellenfelemhez, egy botrányhajhászó képviselőhöz, s az a mai ülésben interpellációt intézett emiatt a miniszterhez, s felolvasta az egész levelemet az országházban.

– Szentséges Isten! – sikoltott fel a leány.

– Nem értem – szólt Camilla. – Hát mi köze ehhez a parlamentnek?

De Helvila már értette.

– Az ellenzéki képviselő a földmívelési miniszterhez intézte az interpellációját: „Van-e tudomása a miniszternek arról, hogy egy kormánypárti képviselő, egyike a párt oszlopos tagjainak arra használja fel nagy befolyását, hogy egy ismeretes szép asszonynak, kivel titkos viszonya van, még ismeretesebb férjét nagy felelősséggel járó állami hivatalba beszerezze. Ez a bizonyos férj váltóhamisításról, csalárd bukásról ismeretes; de különösen a turfon elkövetett yankeetrickjeiről. S most ennek a kezére készül a kormány az állam egyik legkényesebb természetű birtokát, a méntelepet bízni, a jelzett képviselő hathatós ajánlatára.” S ezzel elővette a „szeretőmhöz” írt levelemet, s felolvasta azt a ház előtt.

– Rettenetes.

– Hát még a háznak az arca! Az volt a rettenetes! Az ellenzéki padokon a kárörvendő, nevető, gúnyhahotázó arcok! A kormánypártiakon a harag, az elkeseredés. A mellettem ülők ököllel ütötték a padot, kiabálva, ordítva: „Ki az a képviselő? Nevezze meg! Halljuk a nevét!” A karzaton minden látcső kereste a soraink között, ki lehet az, aki találva van? Ki fog felugrani? Ki vágja oda az interpellálónak a szeme közé: „Hazugság! Nem igaz!” Ki ájul el? Ki fut ki a teremből? – Én csendesen ültem a helyemen, s néztem a beszélő szeme közé, ki a levél olvasása után kegyetlen hideg mosollyal dugta azt vissza a zsebébe, s azt mondá: „A nevet majd megmondom holnap a zárt ülésben.”

A miniszter nem felelhetett mást az interpellációra, mint azt, hogy kéri azt magának kiadatni, rögtön megvizsgálja az ügyet, s holnap válaszolni fog. Az elnök a ház felháborodása miatt az ülést felfüggesztette. Ott láttam Alasztort is a karzaton. Az, mint egy őrült, rohant ki e jelenet után az ajtón.

A két hölgy egy szót sem tudott szólni.

– És én nem őrültem meg e percek alatt! Mikor sárba gázolják a becsületemet! Meggyalázzák ország-világ előtt azt a nőt, akit én mint egy szentet, úgy imádtam! És én csendesen tudtam ott ülni a helyemen, és úgy tenni, mint akit mindez nem érdekel.

Most aztán kitört Camillából a szilaj harag.

– Megölöm azt az embert! Fölkeresem és agyonlövöm.

– Hiszen ha azzal segítve volna a bajon, nem várnám én, hogy asszonykéz végezzen vele, meg tudnám tenni magam is. De ezzel csak egy bűnváddal több terhelne. Aztán ennek az embernek igaza van! Én mindazt a bűnt elkövettem, amivel vádolva vagyok: házasságtörést, hazaárulást, vesztegetést, bűnpalástolást, amidőn azt hittem, hogy jót teszek a nyomorultakkal.

Camilla lekapta a fejéről a hajfonatát, s elkezdte azt kibontani. Első jele a megőrülésnek.

Helvila közbeszólt.

– Ne essünk kétségbe. Még egynapi haladékunk van. A név még nincs kimondva. Én fogom felkeresni azt a képviselőt. Én beszélek vele. S ha emberi szív van benne, kicsikarom tőle, hogy visszavonja a vádját.

– Nem, kedves leánykám, egy politikai ellenfélben nincs emberi szív. Hóhérnak könyörögsz. Oda ne menj! Könyörgéseddel csak súlyosítanád a vádat. Az is egy bűntanújel lenne. Azután még nincs vége a tragédiának. Az ülést folytatták, mert ugyanannak a képviselőnek még egy másik interpellációja is volt a kereskedelmi miniszterhez, és egy harmadik a kultuszminiszterhez. A kereskedelmi minisztertől azt kérdezé: „Van-e tudomása róla, hogy ugyanazon elébb jelzett képviselő ugyanannak a csalárd bukott férjnek a szép feleségét, akihez gyöngéd viszonyok csatolják, a kereskedelmi minisztériumhoz tartozó vasutaknál alkalmaztatta pénztárosnőnek? Helyesli-e a miniszter, hogy a képviselők a barátnéikat az állam költségén tartsák el?”

– Ah! Ez megöl! – sikolta fel a nő.

Vigárdy kacagott, s amellett öklével üté a homlokát.

– Hahaha! Egy honatya, aki a szeretőjét az állammal fizetteti meg!

S tovább kacagott. Nem lehet tudni: kacagás volt-e vagy zokogás.

Camilla azt hitte, hogy a szíve fog megszakadni. Támolygott. Alig volt lélegzete.

– Fussatok innen! – lihegé Helvila. – Fussatok ebből az elátkozott világból. Fogjátok meg egymásnak a kezét. Rejtsétek el magatokat oda, hová az emberek gonoszsága el nem hat.

– Az emberek elől elfuthatok; de hová fussak saját magam elől? – mondá Bertalan. – A saját lelkem elítél. Bolondot tettem. Belerohantam a gyalázatba.

– De hát olyan Isten és ember elleni bűn a nyomorultakkal jót tenni? – fakadt ki Camilla.

– Az! – felelt rá Bertalan.

– Óh, fussatok innen! – könyörgött, rimánkodott összekulcsolt kezekkel Helvila.

Vigárdy megsimogatá a leányka fejét.

– Várj csak, kis leánykám: még te is velünk futhatsz. Következik a harmadik interpelláció a kultuszminiszterhez: „Van-e tudomása róla, hogy ugyanazon képviselő ugyanazon szép asszonynak a leányát kineveztette egy állami leányiskolába tanítónőnek, aki démoniacus őrjöngő, s egyszer már egy dührohamában a saját apját akarta megfojtani?” Az egész ház üvöltött, ordított: „Ki az? Halljuk a nevét!” – Az a név el van ítélve! És én most nemcsak magamat, nemcsak tégedet, de még ezt az ártatlan leányt is semmivé tettem!

Erre aztán Helvila egyenesen, ahogy állt, végigvágta magát arccal a földön.

Az anyja odatérdelt melléje, és ölébe vette.

Aztán csak a csendes zokogásuk hallatszott.

– De hát lehet ily rémségnek megtörténni a világon? – rebegé Camilla.

– A politikai világban minden rémség lehető. A háborúban nem szabad mérgezett golyókkal lőni, de a pártok harcában szabad. Ez ott virtus. Egy kiváló politikai alakot eltemetni hőstett. Én ki vagyok szolgáltatva a pellengérnek. Emlékezem egy hasonló esetre a képviselőházban, mikor egy képviselőtársamnak felolvasták egy leányhoz írt szerelmeslevelét, mely őt mint politikust kompromittálta. A képviselő fiatal házas volt. Most is látom, hogy állt ott, halálsápadtan, izzadó homlokkal, tétova tekintettel, s száraz ajkaival azt rebegé: „Nem én írtam a levelet!” Pedig ő írta. És most én fogok ott állni a helyén és meg fogom kísérleni, hogyan jön ki a számon ez a szó: „Nem én írtam ama levelet.” Ah! borzasztó gondolat! Egy ország színe előtt hazudni!

– Hát lehetséges az, hogy az istentelenség győzzön az ártatlanok fölött? Hiszen mi nem vétettünk senkinek.

– Győzni fog.

– Nem fog győzni! – suttogá Helvila, térdéről fölemelkedve. A leány szemei kerekre fel voltak nyílva, arca átszellemülve. Egyenesen állt, hátravetett fővel, mint egy dacoló angyal.

– Nem fognak bennünket meggyalázni. Jöjjetek közelebb. Súgok nektek valamit. Azon az emlékezetes éjszakán, amikor az életet újra visszanyertük (rossz nyereség volt), én eltettem valamit e szent nap emlékéül. Te tudod, mit. Kerested azóta, nem találtad. Most megmutatom, hol van.

Azzal odament a zenélőórához, felnyitotta a zenegép tábláját, s kivette annak a tokjából azt a bizonyos rumospalackot. Aztán olyan megdicsőült arccal, melynek márványfehérén a diadal ragyogott, mondá:

– Hármunknak elég.

Camilla és Bertalan egymás szemében kereste a kérdést, a választ. Megtalálta.

Bertalan két kezét Camilla felé nyújtá.

– Akarsz velem együtt boldog lenni?

Erre a nő szenvedélyesen veté magát a férfi keblére, ölelte, csókolta, egész eksztázissal, s közben rebegé: – Mindig téged szerettelek, téged imádtalak! Szeretlek az utolsó pillanatomig.

Helvila gyermetegen mosolygó áhítattal mondá:

– Most már tudom, hogy mi az a csók. – Az az édes halál.

Azzal megindult csendesen a hálószoba ajtaja felé.

– Jöjjetek utánam. Én majd mutatom az utat.

Az ajtóból még egyszer visszatekintett. Látta, hogy Bertalan összeborzad. – Olyan hideg jön ki a halál kapujából.

A leány odakiáltotta az anyjának azt a klasszikus mondást:

– „Arria! – mondd a férjednek: nem fáj a halál, Paetus!”

Aztán becsukódott hármuk mögött az ajtó.

Az óra kettőt ütött, a zenegép pengeté a szerenádkeringőt.