ELSŐ RÉSZ

I.

Két úr találkozik össze a szőnyeggel bevont főlépcsőn. Mind a kettő fölfelé tart. Az egyiken szilszkin prémgalléros télikabát van; a másikon rövid, bársonygalléros felöltő: az sincs begombolva, alatta fekete frakk, sárga szegfűvel a gomblyukában; – fehér kravátli a nyakán.

Az elébb jövő lassú járású úriember, aki időt enged magának, mikor lépcsőn megy fölfelé; az utóbb jövő fiatal atlétaalak, ez hármasával szöki át a lépcsőket, megelőzve a másik urat.

– Szolgája, Perukker úr!

– Alásszolgája, Dobokay úr!

A daliás úr az első emeleti ajtónál megáll, melyen fényes pakfong táblán olvasható e név: „Meritorisz Zeno”, s ott becsenget. Sokáig jönnek az ajtót kinyitni. Azalatt a másik úr is megérkezik, az is ott áll meg.

– Ah! ön is ide igyekezik?

– Tetszett már csengetni?

– Az inasok bizonyosan most vacsorálnak. Estély előtt a cselédséget meg szokás étkeztetni.

– Hát ma itt estély lesz?

– Utolsó az évadban. Sokat ígérő programmal. Hát ön nem arra jött?

– Nem. Engem az úr hítt meg sürgetős üzleti ügyben.

– Tehát nem is akarja az asszonyságnak bemutattatni magát?

– Ezúttal célomon kívül esik.

– Kár. Igen jól mulatna.

Ezalatt kinyitották az ajtót. Az inason látszott, hogy most kapkodta fel a libériáját. Két másik szolgálattevő lélek éppen nagy neglizsében iparkodott jelmezét előkeresni valami szekrényből.

– Méltóztassék! – kínálta a kurta felöltős a szilszkingallérost az elsőbbséggel.

– Kérem, uram – kínálkozék az vissza.

– No, no. Aetas praecedit. (A koré az elsőbbség.)

– Hány éves ön?

– Harminckilenc.

– Én meg harmincnyolc.

– Akkor ön csókol nekem kezet, s nevezhet urambátyámnak.

Az előszobában az inas le akarta segíteni az urakról a felső kabátjaikat.

– Hagyja, Jean – monda Dobokay úr –, tele a kabátom zsebe írásokkal, amik velem akarnak jönni.

– De csak nem akar ön felső kabátban táncolni? – jegyzé meg Perukker úr.

– Dehogy. A meghívó tíz órára szól: én még visszamegyek a színházba; a negyedik felvonás pompás skandalumon végződik: azt élvezni akarom. Még most csak kilenc óra. Valamit hoztam, ami az estély programjához tartozik: ettől akarom a gályámat hogy is mondják csak a hajósok? „löschen” – kitörülni. Tizenegyre untig elég lesz teljes díszben megjelenni.

Ekkor aztán Perukker úrnak akarta az inas lehúzni a kabátját.

– Csak hagyja rajtam. A szalonban még nincs befűtve a kandalló, a gáz sem ég; tudom a szokást; most is influenzás vagyok. Nem maradok soká.

S azzal mind a ketten magukkal vitték az utcai toalettjüket a terembe, ahol csakugyan akkor iparkodott egy szolgálattevő honpolgár a kandallóban alágyújtani, míg a másik a gázkandeláber fellobbantásával mesterkedett. A szalonban sötét volt még és hideg.

A harmadik inas pedig várt a rendelkezésre a két úr háta mögött.

Dobokay úr átadta neki a névjegyét, hogy vigye a nagyságos asszonyhoz. Perukker úr azt kérdezte, hogy itthon van-e a nagyságos úr? Megértve, hogy nincs itthon, azt mondá, hogy várni fog rá öt percig: annak okvetlenül haza kell jönni a kitűzött időre.

Mikor aztán a három inas eltávozott a teremből, azt mondá Dobokay úr Perukker úrnak:

– Vallja meg Perukker úr, hogy ön is azért nem tette le a prémes kabátját, mert tele van a zsebe érdekes iratokkal.

Perukker úr felnézett a csillárra.

– Ügyvéd úr hozzászokott a titkok kiderítéséhez.

– Bankár úr pedig a titkok megőrzéséhez.

Ezen aztán mind a ketten nevettek egy kicsit.

– Mondja csak, Dobokay úr, három inast tartanak Meritoriszék? – kérdé Perukker úr.

– Dehogy tartanak. Csak ez a kék az ő inasuk, aki az ajtót nyitotta előttünk; a sárga a Vigárdyék inasa, akit estélyeken kölcsönkérnek; a harmadik pedig a Dobos pincérje. Minthogy a házi szakácsné csak meleg ételeket tud készíteni, a kocsonyákat, halakat a restaurateur szolgáltatja, s egyúttal pincért is küld hozzá inas-livrée-ben.

– Nekem úgy tetszik, mintha ezeket a nagy japáni vázákat is láttam volna már valahol, azt hiszem, Vigárdyéknál.

– Haneha azoknak az ikertestvérei voltak. Egyébiránt ez bevett szokás. Inast, ezüstöt, porcelánt estélyekre kikölcsönözni. Ezt még a mágnások is megteszik. S Meritoriszék és Vigárdyék úgyszólván egy családot képeznek. Honni soit, qui mal y pense.

– S fényes programja lesz a mai estélynek?

– Sőt exorbitáns. Egy Párizsból jött hegedűművész fog Sarasate-t mímelni. A nem annyira szép, mint köpcös királyi tanácsosné feledteti el velünk Pattit. A pièce de résistance-ot pedig képezni fogja egy szellemdús causerie, amit a háziasszony írt, s maga fog felolvasni.

– Ah! Hát a háziasszony Schöngeist?

– Magyarul „deliszellem”. Az bizony. Fényes tehetség. Kár, hogy romantikus hangulatú.

– Hát a háziúr miféle instrumentumon fog remekelni?

– Óh, az csak a börzén kottáz és nótáz.

Dobokay úr nagyot nevetett a saját szójátékának.

Perukker úr pedig nemcsak hogy nem nevetett rajta, sőt azt a kritikát mondta rá, hogy:

– Pedig aligha jobban nem tenné, ha a klavir mellett gyakorolná a „kotiren” és „notiren” mesterségét.

A Jean visszajött, jelentve, hogy a nagyságos asszony most fejezi be a toalettjét, s néhány perc múlva átjön az elfogadóterembe.

– No, akkor én elhordom magam innen! – monda Perukker úr – nem várom tovább a nagyságos urat. Majd megtalálom a Stájngasznernél. Jó mulatást!

– Nem tetszik itthagyni a névjegyét a nagyságos úr számára? – kérdezte az etikett-tudó Jean.

Perukker úr egyet gondolkozott, aztán olyan mozdulatot tett a kezével, mint a jegyszedő az alagútnál, mikor azt mondja a kocsisnak, hogy „tovább”.

Az inas kikísérte az előszobaajtóig.

Dobokay Alasztor egyedül maradt a szalonban, ideje volt magát a tükörbül megnézni.

Bizony volt neki mit nézni magán. Ez a tökéletes atlétai termet, amin megfeszül minden öltöny: domború mellkas, erős nyak, jól modellált fej, széles koponyával, gótikus homlokkal; a haj egész kurtára lenyírva, az arc simára borotválva, kivéve a fülkanyarító félholdakat, s a jól kifent bajuszt, mely teljesen érvényre engedi juttatni a széles, húsos szájat, amelybe szerelmes minden asszony, s amelytől fél minden ember. Csak a szemöldei képeznek némi rendetlenséget: az egyik lejjebb húzódik, mint a másik, s ezzel még neveli annak a zöld szemnek szatírás kifejezését. Ezeket a szúró szemeket, ezt a marni tudó szájat hajh de sokszor megbámulják a törvényszék sorompói előtt, ahol az ellenfeleit (gyakran a királyi ügyészt) egész a viviszekcióig megkínozza. A budoárokban még kegyetlenebb. Jaj annak, akinek udvarol. S aztán mentül jobban fáj, annál jobban esik. A kapott seb éhes.

Alasztor miatt rágalmaztatni is dicsekedés. Alasztor által rágalmaztatni pedig éppen apoteózis.

No, de eleget beszélt már a tükör. A szalon oldalszárnyajtaja szétnyílik: belép az úrnő.