III.

Bertalan a nejével való szóváltásban nem méltatta figyelmére azt a földre dobott névjegyet. Rá is lépett egyszer s rajtahagyta a csizmasarkának az önlenyomatát. Mégsem vette észre.

Amanda férje eltávozása után az ablakhoz lépett, s figyelmesen nézett ki az utcára. Aztán bosszúsan csengetett. A komornyik bejött.

– Kiáltson le annak a 32-es hordárnak, hogy ne fecsegjen azzal az asszonyszeméllyel, hanem lásson a dolga után.

– Értem.

A Jean értette, hogy mi baja van a nagyságos asszonynak azzal, hogy a numero 32 egy leánnyal beszélget az utcán. Megtörtént a rendreutasítás.

A hintó kigördült a kapu alól, mely Vigárdy urat az országházba vitte. Amanda eljött az ablakból, ismét csengetett a komornyiknak.

– Mármost felvezetheti azt az urat.

– Még nem vezethetem föl, mert egy elébbvaló úr van az előszobában: az, aki nem szokott névjegyet beküldeni. Amandának tűrni kellett az inas impertinenciáját: ő maga adott neki jogot hozzá.

– Bocsássa be.

Amanda a toalett-tükör előtt egypárszor végigtapintá az arcán a hajporos pamacsot, s a körme lapjával lesimítá a szemöldeit.

Vannak látogatók, akiktől nem szoktak névjegyet kérni.

Ilyen Dobokay Alasztor.

Szürkéskék gömbölyű szárnyú kabát van rajta, dinnyehéj alakú kalap a kezében, bordeaux-veres a nyakravalója, a melltűje egy morettofejjel díszítve.

Szívesen fogadják. Kezet csókol. Leültetik: szemben az úrnővel.

– Éppen most volt egy válságos jelenetem Vigárdyval – kezdi Amanda.

– Volt benne valami nevezetes mozzanat, amit érdemes feljegyezni?

– A régi nóta. Igyekezik angyaltisztára mosni azt az asszonyt.

– Ez a legjobb metódusa az „önvédelemnek”.

– Én végül a szemébe mondtam, hogy gyűlölöm.

– S erre ő azt felelte: „Én pedig téged szeretlek és tisztellek”.

– Hogy találta ezt ki?

– Jogász volnék, s ne tudnám? Ez stereotyp.

– Olvasta ön azokat a leveleket?

– Olvastam, és visszahoztam.

Alasztor előhúzta a zsebéből a selyemszalaggal átkötött csomagot.

– Hát nem irtózatos dolgok?

– Nem biz azok. Meglehet, hogy kegyed talál bennük felségsértést, de a bíró szemüvege nem fogja azt felfedezni. Csupa hálálkodás. Idealizáló ábrándok. Plátói szerelem. Határozatlan óhajtások. Aláírva: „Renata”.

– Ez az ő írói neve. Köztudomású. De hát a név fölött ez a jelzés: ő. sz. barátnéja: hát ez mit tesz? Ez az ő. sz.

– Bizonyosan nem azt, hogy „ősz”, hanem rövidítve azt, hogy „őszinte”.

– Maga Gelbschnabel! Ez annyit tesz, hogy „örökre szerető”.

– Ah!

– No, ezt már a nevelőintézetben tudtuk, mikor még „Backfischek” voltunk. Ezek szerelmeslevelek.

– Nehéz a tartalmukról bebizonyítani.

– Hát akkor mért tartja ezeket a leveleket a Wertheim-trezorjában elzárva?

– Kegyed a Wertheim-pénztárból szedte ezeket elő? Hogy jutott hozzájuk?

– A magam kulcsával.

– Hát van hozzá kulcsa?

– Az már csak természetes.

– Mi mindent fogok én még itt tanulni! De hát amikor ezeket a leveleket kivette kegyed a trezorbul, nem tartott tőle, hogy a férje keresni fogja azokat?

– Hát, ha keresi, ott találja.

– Hogyan?

– Hű másolatban.

– Hű másolatban? Ki másolta le őket?

– Én magam.

– Nagyszerű! Kegyed még hamisítani is, tud? Utánozta Camilla írását?

– Dehogy hamisítottam! Nem én utánoztam a drága hölgy írását, hanem ő ír Vigárdynak elváltoztatott írással: az enyimet utánozva. Ezek a szarkalábak az én eredetijeim. Ő utánozza ezeket; már akár ravaszkodásból, akár csúfondároskodásból. Hiszen ön ismeri Camilla írását elég jól.

– Igaz, hogy ez nem az ő írása.

– Hát ez nem bűntanújel?

– Talán csak „superflua cautela” (fölösleges óvatosság).

– Hasonlítsa bár össze!

Azzal minden tartózkodás nélkül odament a vasszekrényhez, felnyitotta annak a nehéz ajtaját, meg a trezor kis ajtaját, s kivette belőle a másik levélcsomagot, odahítta Alasztort.

– No, hát tessék összehasonlítani a két levelet! Nem szakasztott mása-e ez amannak? Ő utánozza az én írásomat! Ebben a családban hagyományos a falsificálás. A férje az uram írását hamisította; ő meg az enyémet. Ez kriminalitás! Ezért tíz esztendőre be kellene őt csukni Márianosztrába!

– Nem! Ezért nem csukják be.

– Hát nincs ez ellen védelem? Hogy egy némber, mikor szerelmes levelet ír a férjemnek, ne utánozza az én írásomat?

– Csak egy mód van. Ha kegyed megváltoztatja a kalligráfiáját.

Amanda durcásan veté magát a kerevetre.

– Eh! ön is csak tréfát űz az én érzelmeimből. Pedig azt hittem, hogy ön az egyetlen ember, aki az én lelkemet megérti.

Ekkor aztán Alasztor engesztelni kezdé. Odaült melléje.

– Teljesen meg tudom kegyedet érteni, higgye el nekem.

– Hát akkor mért nem akar megszabadítani? Ebből a kínzó helyzetből, ami engem megöl. Lassú méreggel öl meg. Nem merek már a tükörbe nézni: ráncokat látok támadni az arcomon. E négy év alatt tíz évet vénültem.

– Hát beszéljünk erről a dologról komolyan: úgy, ahogy jogtanácsosnak feladata beszélni. Kegyednek elhatározott szándéka a férje ellen válópert indítani. Tőlem kér tanácsot. Azt tudja kegyed, hogy a házasság felbontásához még mind a két fél beleegyezése mellett is minő elhatározások szükségesek. Meg kell tagadni a vallását, mely lelki nyugalmának oltalma volt és kitérni; világi és egyházi hatóságok előtt békéltetési kísérleteket kiállani. S mikor mindezen átesett, akkor elég az egyik félnek megbánni a dolgát, s azzal meghiúsult minden törekvés.

– Hát nincsenek a törvényben olyan okok, amikért a bíró az elválást kimondja a bele nem egyező fél akarata ellenére is?

– Vannak ilyen okok.

– Ismertesse meg azokat velem.

Alasztor csóválgatta a fejét, szítta a levegőt a fogain keresztül, végre csak előállt a skrupulusaival.

– Kedves nagysád. Azok annyira szép dolgok, hogy igazán megvallom, pirulok azokat egy hölgy előtt elmondani.

– No, hát írja le. Itt az íróasztalom; itt a toll, papír. Tessék.

S hogy annál jobban lekötelezze, azt mondá neki.

– Gyújtson rá, kérem. – Tudta tapasztalatból, hogy a férfiak csak akkor tudnak írni, ha a szájukban füstöl a kanóc.

– Egy cigarettára, ha megengedi.

Amanda maga tartotta neki a fellobbantott viaszkgyufát.

Alasztor írt, törült, megint írt, ismét törült, fújta a füstöt, utoljára ledobta a tollat, letette a félig kiszítt szivarkát a hamufogó kagylóra. Felállt.

– Nem jut eszembe teljes pontossággal a szöveg. Mindjárt hazasietek, s kiírom a hiteles szövegből. Aztán majd elküldöm kegyednek levélben.

– De megbízható ember kezébe adja, kérem. Mert meglehet, hogy a cselédeimet valaki még jobban fizeti, mint én, azért, hogy ellenem kémkedjenek.

– Egészen biztos kézből fogja kegyed megkapni. Most sietek. Alasztor megcsókolta Amanda kezét. A hölgy forró, mindent kifejező kézszorítással viszonozta azt. Ez az ember az egyedül, aki képes megérteni az ő lelkét.

A Jean megint belépett.

– Az a bizonyos úr azt kérdezi, hogy várjon-e még?

Amanda dühös volt a zavarásért.

– Az ördögbe is! várjon! Hát mi dolga egyéb?

A komornyik közellépett a nagyságos asszonyhoz, hogy halkan mormoghassa el a véleményét.

– Én annak az úrnak a szeméből azt nézem ki, hogy nagyon megnyugtatva érezné magát, ha egy pohár konyakkal megkínálnám.

– No, hát kínálja meg.

Alasztor e bizalmas értekezés alatt megpillantá azt a tigrisbőrön heverő névjegyet. Öreg betűkkel volt nyomtatva: el tudta olvasni.

– Aha! Az a bizonyos úr; aki odalenn vár! – gondolá magában. – Jó lesz erről értesíteni azt a „szegény fiút!”…

Meghajtotta magát, és eltávozott. Jean sietett utána.

…Amint Alasztor és utána a komornyik kiment az ajtón, Amanda felvette azt a szivarkát, amit Alasztor a hamuscsészén hagyott; még égett. A szájába vette azt és tovább szítta, tenyerével a felszálló füstöt az arca felé hirgálva, egész gyönyörrel.