II.

Meritorisz Zénó neje, Camilla, alakjában, arcában egész leányos megjelenés. Senki sem mondaná, hogy már egy tizenkét esztendõt meghaladt leánya van. Termete azzal a karcsúsággal bír, amit nem a vállfûzõ kényszerít rá: az öltöny csak kifejezi a szép idomokat, de nem szabályozza; a váll, a nyak, a félig födetlen kebel enged az egészre divinálni. Az arc kifejezése még inkább növeli a csalódást: a halvány, de könnyen elpiruló arcszín, a finom metszésû ajkak, korallpiros színükkel, a rózsaszín, lüktetõ orrcimpák, a tiszta, keskeny homlok, melyet levágott hajtincsek nem takarnak, a vékony, egyenes szemöldök, mind közös egyetértéssel vallják, hogy itt egy gyermeteg, világtudatlan lélek lakik; segít nekik az a hosszú szempilla is, mely félig lezártan szinte hogy árnyékot vet az arcra. - Hanem aztán mikor ezek a szempillák magasra felnyílnak, s kivillan alóluk az a két sárga szem, mely olyan, mint a topáz meg mint a tigris szeme, a mélyében ég valami láng: attul egyszerre zavarba jön a ránézõ, mint aki kelepcébe jutott; mert mikor a szem kérdez, akkor arra a szemnek kell megfelelni, s ezt a beszédet olyan kevés ember tanulta meg. S a sárga szemekhez kõszénfekete a haja.

Alasztor a belépõ hölgy elé siet. Az kezet nyújt neki. A kezét megcsókolják.

- Bocsánat, hogy kacagányostul jövök be: a dugárumat rejtve kellett becsempésznem.

Azzal a felsõ öltönye zsebébõl kihúz egy paksamétát.

- Elolvasta? - kérdi a hölgy.

- Kétszer is. Elõször az elejétõl a végéig; aztán meg a végétõl az elejéig.

A hölgynek az ajka és a keze remegett, a szempillái vertek, mikor a kéziratot átvette. Az õ saját munkája volt az. Ez az átadó pedig egy irgalmat nem ismerõ kritikus, aki nem professzióbul, hanem passzióból ûzi ezt a szellemi hóhérmesterséget.

Camilla helyet mutatott neki egy karszékben a kandalló elõtt.

- Nem teszi ön le a felöltõjét? Rá fog melegedni.

- Nem ismerem a meghûlést. Aztán mindjárt visszamegyek a színházba.

- De hátha én sokáig itt tartom?

- Inkább attól félek, hogy hamar ki fog innen flankolni; mondjuk puritánul: kipenderíteni.

- Olyan rossz akar lenni?

Leültek egymással szemben a kandalló elé, kettõjük között volt egy kis japáni asztalka. Arra tette le Camilla az írást.

- Nos? Hát kezdje!

- Cukorral szokta nagysád az orvosságot bevenni, vagy anélkül?

- Cukorral szoktam.

- No, akkor hát elõre bocsátom azt, ami édes. Nagysád teljesen bírja az irodalmi nyelvet: irálya minden kifogáson felül áll. Elbeszélésének a meséje eredeti, ügyesen bonyolított, fordulatai meglepõk, az egész tarkázva szellemes ötletekkel, sok érzés elpazarolva benne...

- Hisz ez mind igen kedvezõ...

- Ez a cukor, most jön a bróm. Hanem...

- Hanem?...

- Ez az egész elbeszélés, ennek a tárgya, alakjai, etikája, mind egy rég megbukott költõi gyáriparnak színehagyott, divatvesztett, végeladásra került maradványa. Ez abból a hamis romantikaiskolából való, amin senki sem ír többé; de több az, hogy amit nem is olvas senki többé.

Azok a sárga topáz szemek most nagyot villantak. Bátorkodott szembeszállni a szigorú kritikussal.

- Szeretném az indokolást.

- Hát ha bonctani elõadást akar végigélvezni, azzal is szolgálhatok. Az ön elbeszélésének az alakjai mind olyan ideális emberek, amilyeneket a mai világban már senki sem ismer. Az ön hõsnõje képviseli a nõi erényt.

- Hát ez nem létezik?

- Létezik, mint kórtünet, de nem mint jellemalap: híják vérszegénységnek, s gyógyítják vas- és mirenylabdacsokkal, vagy legjobb esetben hiánya a csábító alkalomnak, de bizony most már abban a régi példabeszédben sem hiszünk, ami a „jól õrzött várról és jól táplált helyõrségrõl” beszél.

- Ön ilyen rossz véleménnyel van a nõkrõl?

- Sõt ilyen jóval. Miért volna erény, nem tenni, amit a természet parancsol?

- Eszerint ön a szerelemben sem hisz.

- A szó megvan, s azt nehéz helyettesíteni: éppen azért, mert százféle variánsa akad. A legtöbbször kutyaösztön, érzéki gerjedés, máskor szuggesztió, sûrû esetben konvenciós megszokás: egy egész osztálynál alkutárgy és spekuláció. Mindannyiszor egészen jogosult téma egy modern elbeszéléshez. De olyan ideális szerelmesek, aminõket ön ír le, csak a keresztes hadak korszakában lehettek, no meg Kisfaludy Sándor hõsei idejében: „Szigligetben fogunk élni: Szerelmünkben boldogok”. Ma az úgynevezett szerelemnek reális motívumai vannak. Hát még aztán az a nemes keblû imádó, aki lemond!

- Hát a férfiúi lemondás?

- Bevallása a gerincsorvadásnak. Félelem a nevetségessé lételtõl.

- És a jótékonyság?

- Agylágyulás szimptómája. Gyakran megvesztegetési kísérlet a sors ellen.

- De hisz önnek magának is ott áll a neve minden jótékonysági gyûjtõíven.

- Az nálam reklám. A legtöbb embernél ugyanez.

- Hát ön nem hiszi, hogy vannak jószívû emberek?

- Jó szív? Hát mi köze a szívnek az emberi indulatok és érzelmek szabályozásához? A szív egy monoton munkára alkotott gép, ami absolute nem érez semmit. Igenis van befolyása az emberi érzelmekre és kedélyhangulatokra a májnak, az epének és más változó gerjedelmû életmûszereknek, amik a két nemet megkülönböztetik; de fõképpen a gyomornak. Az éhes és a túlterhelt gyomor csinálhat regényt, csinálhat világtörténetet: de mit csináljon az a szegény ártatlan, izmokból, erekbül és idegszálakbul összegubancolt tömeg, ami a mézeskalácsosok mintáját képezi, mikor annak egy pillanatnyi ideje sincs a külsõ benyomásokat felfogni, s azok ellen reagálni?

- Jól van. Tehát ne legyen a szívnek semmi köze az elhatározásainkhoz: de az erõs emberi akarat hatalmát csak nem hozza ön kétségbe?

- Erõs akarat! Hisz az meg éppen nonszensz. Hát akarta az ember azt, hogy szülessen? Akarta azt, hogy fiú legyen vagy leány? Akarta, hogy szép legyen vagy rút, erõs vagy gyönge? Minden az átörökléstõl függ. Akinek az apja vagy nagyapja bolond volt, maga is bolond lesz. Akinek játékszenvedélye van, a fiának is az lesz.

- És a talentumok?

- Azok meg éppen az agy idomulásától függnek. Az már tudományosan megállapított igazság, hogy az agyvelõ idegszálainak bonyolódása okozza, hogy az egyik emberbõl hegedûmûvész, a másikból szobrász, a harmadikból meg financier lesz: a többi marad hétköznapi embernek, kreténnek vagy gonosztevõnek, s ez teszi tönkre az ön egész etikai okoskodását, ami költõi igazságtételben, égi megtorlásban nyilatkozik. Ugyan hogy büntetne meg egy láthatatlan hatalom valakit azért, mert a szemöldöke fölötti agykidudorodás a gyilkossági hajlamot fejtette ki nála, a másikat meg azért, hogy a hátsó agy erõs duzzadása a nemi ösztönnek adott túlnyomó uralmat a gerincagy fölött. A természet szeszélyei miatt csak nem lakolhat meg az egyén.

- Eszerint ön a túlvilágban sem hisz?

- Kedves nagysád! Olvasta ön már Flammariont? Akkor tudja, hogy - hozzávetõleg - mi van ezen a mi világunkon túl? Az egyetlen planéta, amelyet magunkforma állatoktól lakható földnek ismerünk, a Mars. De az már eddig is úgy túl van tömve lakosokkal, hogy ott még a földrõl átrepülõket is minden jó indulat mellett sem fogadhatják be. Csak a mohamedánok hisznek még a paradicsomban. De azok is csak a férfiak számára tartogatják azt. A buddhistánál van lélekvándorlás állatokba. A többinél nincs túlvilág. A civilizált világ minden tagja fölemelkedett már arra a tudatra, hogy itt ezen a földön kell kivenni az élvezetekbõl annyit, amennyit lehet. A szocializmus nem ismer másvilágra szóló utalványokat, amikkel az aszkétákat jól lehetett tartani.

- És így ön nevetségesnek tartja az imádkozást is, és az áhítatos léleknek Istenhez való ragaszkodását? Annak minden csodajelenségeit?

- Édes nagysád! Hiszen méltóztatott iskolákat végezni. Tudja, hogy mi a hang? Rezgéshullám, mely percenként 200 méternyire halad. Vegye kezébe a plajbászt és számítson. Hiszen amely zsolozsmát Árpád apánk bejövetelekor a Vereckei-szorosnál a táltosok elharsogtattak a nap mezején lakozó Hadúrhoz, az a természet törvényei szerint most a millenniumra fog oda megérkezni.

- Ön istentagadó.

- Nem. Én csak embertagadó vagyok. Az Isten lételét elismerem, bár megérteni nem tudom; de az emberek lételét tagadom. Állatok vagyunk!

- Ez nagyon vigasztalan tudat volna.

- Nem akarom felerõltetni. Én nem vagyok buddhista misszionárius, én csak jóakaró kritikus vagyok. Önnek a mûvérõl beszélek. Ez a válfaja a poézisnek leélte magát. Jelenben senki sem kultiválja. Ha ön sikert akar kivívni - igazán szép tollával -, akkor választania kell - két közönség között. Vagy írjon ön legendákat, csodatörténeteket, meséket a babonás, hisztérikus, fanatikus félmívelt osztályok számára: annak is lesz kelendõsége; vagy pedig írjon esendõ, önzõ, élvezõ emberekrõl, amilyenek mindnyájan vagyunk és akarunk lenni. Tündérekben, szentekben még sokan hisznek, de már becsületes emberekben, jó szívekben, szeretõ lelkekben nem hisz senki. S ami nem kriminalitás, az nem vétek.

Camilla még nem hátrált meg.

- Nem a munkám védelmére szólok, hanem az ön világnézete ellen. Én már vénasszony vagyok, de én még rossz jellemû emberrel nem találkoztam a világon, se férfiban, se nõben.

- Vénasszony? Ugyan már, micsoda banális fogás az, engem akarni kényszeríteni bókok mondására. Ön sohasem lesz vénasszony. Ön most is kisleány. Hanem vén írónõ. - Ezelõtt negyven esztendõvel írhatott volna ön szép Dorfgeschichteket német parasztokról német Hausfrauk számára. De most már a parasztokból is kiveszett az idill (ha ugyan volt valaha), s amióta a kisasszonyok nem strickolnak harisnyát, oda a szentimentalizmus.

- Hát a vallás?

- Vallás? Ez az a kihûlt planéta, aminek a fénye elmúlt: csak az árnyéka maradt meg. Van zelositás, van fanatizmus, más felekezet elleni gyûlölködés, de ami a hitelv volna, hogy „szeresd a felebarátodat”, meg az, hogy „az én országom nem e világból való”, ezeket nem tartja senki. A munkást nem lehet többé azzal biztatni, hogy majd a paradicsomban õ lesz az elsõ, aki most utolsó. Itt, ezen a földön követeli a maga részét. Nincs már nagyravágyás: csak stréberség; nincs már hazaszeretet: csak politika; nincs már remény: csak intrika; az antik ideál mind stereotipozva kapható: eredetije a múzeumban. Dicsõség? Gomblyukban cinkbõl. Egy bálvány van, akit imád mindenki.

- A pénz?

- Nem az. Hanem saját maga.

- Hisz akkor jobb volna nem élni.

Alasztor elnevette magát. Gyönyörû fehér fogsor villogott elõ a bajusza alól.

- Ne vegye olyan tragikusan a dolgot nagysád. Abban a világban, amit ön teremt a képzeletében, mindig érdemes élni. Ön boldog, megelégült, nemes lelkû, azért hasonlónak hiszi a többi egyedeket is. - Bátran felolvashatja ön a munkáját a mai estélyen, mindenki tapsolni fog. El lesznek ragadtatva. Magasztalói elõl nem fog hová menekülhetni. A jelenlevõ újságírók összetett kesztyûkkel fogják önt kérni, hogy engedje át nekik a vasárnapi tárcájuk számára e remekmûvét, s tiszteletdíj fejében egy értékes szacúmát fognak önnek küldeni. De próbálná csak meg, mint egy szegény hivatalnok özvegye, ugyanezzel a mûvével sorba látogatni a szerkesztõségeket szerény honorárium igényével: majd gyönyörködhetnék azokban az elmés észrevételekben, amiket a szerkesztõi mondanivalók szecskaládája szolgáltat a kéziratoknak, melyek vissza nem adatnak. Ön énekelni is fog, egy szép sanzonettet, vendégei tapsolni fognak utána. De énekelné el csak azt, mint erre a keresetre szorult igazi énekesnõ: majd megtudná, hogy miféle strófát énekelnek folytatásul ugyanarra a melódiára ugyanazok az uraságok. Eh! Boldog nõ nem lehet írónõ. Ahhoz a szenvedések iskolája kell. Nagy katasztrófák. - No lássa: most keresztet vetett magára. Írjon legendákat! Nos? Elég volt már a gorombaságból?

- Nem! Még én akarok önnek gorombaságokat mondani. Most rajtam a sor.

- Ah! Ez élvezetes lesz.

- Nem az emberiségben van a hiba, hanem önben. Ön hírhedett ügyész: hol védõ, hol vádló. Egészen beleélte magát az emberi lélek árnyoldalainak tanulmányozásába. Valamint egy kórház fõorvosa csak betegeket lát maga körül, úgy a híres jogász csak vétkeseket, önzõket, csalókat, tettetõket, hitszegõket. Ön nem ismeri az igazi világot: én ismerem azt! Én látom a valót.

- Ön látja a valót? Ezekkel a chryzopraz szemekkel? Hisz ön saját magát sem ismeri! De többet mondok: még a saját leányát sem ismeri.

Camilla megrezzent erre a szóra.

- A leányomat? Hát mit tudhat ön a leányom felõl? Hisz az még gyermek!

- Tudom. Tizenkét esztendõs. Hanem azért mégis több életbölcsessége van, mint önnek.

- Honnan veszi ezt az állítást?

- Hiszen régi barátja vagyok e háznak. Bocsánat a forgalomból kiment szóért. Régi bejárója. Néha egy baráti ebédnél, meg az után volt alkalmam a kis Helvilának egy-egy közbevetett mondását feljegyezni. Az mind olyan okos szó volt; nem az enfant terrible-ek hebehurgya belekottyanásai, hanem egy józan kritikus szellemnek a megnyilatkozása: aki már a dajkájától sem engedett magának hazugságokat mondatni. Ez sohasem fut el az ember elõl, hanem szembeáll, s olyan vágásokat ád, hogy elképedünk bele. Meg ne ijedjen, nagysád. Egészen az anyja lelkületét tükrözi vissza. Csakhogy a tükörkép erõsebb az eredetinél. - Úrhölgyeinknél az a szokás, hogy egy szantálfa legyezõre az ismerõikkel emlékmondatokat íratnak. A kis Helvila is abban a kitüntetésben részesül, hogy vele is íratnak ilyen legyezõi bölcsességet. Azokat aztán nekem is megmutatják. Egy szép kisasszonynak ezt írta a legyezõjére: „Nem az boldogít bennünket, amink van, hanem az, amit remélünk”. A szép delnõ tõlem kérdezte meg, hogy mit tesz ez; õ nem érti. - De honnan vesz egy tizenkét esztendõs gyermek ilyen gondolatot?

Camilla arcán látszott a kellemes hangulat.

- De erõsebb mondás az, amit Vigárdyné legyezõjére írt a kisleány. Azt tetszik tudni, hogy Amanda õnagysága teljesen az én világnézeteimet osztja. Annyira összetalálkozunk az egész életfilozófiánkkal, annyira rokonok a lelkeink (ha ugyan van lelkünk), hogy nem szeretnék neki férje lenni azért a háromemeletes sugárúti házért, amit kelengyében kapott. És amellett alaposan tudós. Professzor lehetne. És azt érezteti. És gyöngeségei nincsenek. Hát ennek ezt a mondatot írta a legyezõjére a kis Helvila: „A tengerszemnél, mely semmi élõt nem táplál, többet ér egy harmatcsepp, melytõl egy fûszál föléled”. - De már a szép Amanda nem kérdezte éntõlem, hogy mi ennek az értelme. Azt mondá: „No nézd! A galambfióknak fullánkja van!” Kitalálta, hogy ki az a tengerszem, s ki az a harmatcsepp.

E percben észrevette Camilla, hogy egy szõnyegajtó kissé megnyílik: ott valaki hallgatózik.

Bosszúságát nem tudta elrejteni.

Alasztor megsejtette azt, s sietett búcsút venni.

- Még visszasietek a színházba. Egészen kedvem szerint való darabot adnak. Az emberek mint állatok. Igazi állatmutogatás.

- De visszajön?

- Nem fogok sietni. A királyi tanácsosné cavatináitól engedek másokat idvezülni. Mikorra nagysád felolvasására kerül a sorrend, akkorra jelen leszek.

- No, azzal éppen nem vigasztal meg.

- Becsületemre - ámbár nem hiszek a becsületben - fogadom, és megtartom a fogadásomat, mint egy trubadúr - ámbár nem hiszek a trubadúroknak -, hogy egy suttogó szóval sem fogom a nagysád elõadását zavarni, s mikor a vendégnyáj éljenez: keresztül fogja hallani a tetszészsivajon nagysád az én stentoromat.

- No, csak azt ne tegye, kérem.

Camilla kezét nyújtá: Alasztor az ajkaihoz emelte a svédkesztyûs kacsót, s aztán a sarkával elõre kihátrált az ajtón, ámbár ez a neme a haladásnak homlokegyenest ellenkezik a realizmussal.