IV.

A villanycsengettyû az elõszobában jelezte, hogy vendég érkezett. Az elsõ vendég. „De hát valakinek csak kell elsõ vendégnek lenni.” (Ez az aranymondás már cinkbe van öntve.)

Annyi idõ sem telik a külsõ ajtó meg a belsõ ajtó nyitása között, amennyit egy felsõkabát levetése igényel. Érthetõ. Mivelhogy a vendég úr nem frakkban jön, hanem mókusszínû paletot-ban.

Nem kell õt bemutatni. Ismeri õt minden ember. Ilyen orr nincs több Budapesten. Azt adomázzák róla, hogy egyszer a redoutbálban egy nõmaszkot szedett fel, akivel aztán leültek szupirozni. A hölgyecske letette az evésnél alkalmatlan álarcot. „No, hát uram, már most ön is tegye le a hamis orrát.” - Dehogy hamis! Ez az egy igaz rajta. Õ az a híres Kapiczány úr: az újságíró.

Elsõ szava a nem illõ toalett miatti védekezés. Azt már nem mondhatja, hogy az õ zsebe is tele van írással: mert az már csúnya plágium volna. - Bocsánat, hogy nem frakkban jelentem meg; de olyan kegyetlen reuma van a bal karomban, hogy nem bírok öltönyt váltani.

- Annál szebb öntõl, hogy mégis eljött az estélyünkre.

- Pont tíz óra! Elsõnek érkeztem. De hát valakinek csak kell elsõ vendégnek lenni.

- Ez igaz!

(Dehogy igaz! Azért jött valamennyinél hamarább, hogy felhasználva a háziasszony védtelen helyzetét, azt meginterjúvolja.)

- Õnagysága, Meritorisz úr nincs még idehaza?

- Még nem jött elõ.

- Bizonyosan a tattersallban van. Most folynak a nevezések, vajon milyen nevû lovakkal fog a Captain Blue a tavaszi handicapban startolni?

- A férjem kilépett már a társulatból.

- Nagy kár! Õ volt annak az istállónak a lelke.

(Kolosszális ötlet! Egy egész istállónak a lelke!) Kapiczány úr folytatja a vallatást.

- Meritorisz úr maga is tartott egykor idomító-istállót.

- Igen. Mikor még siószegi birtokunkat tartottuk. Sok veszteséggel járt.

(Ez nem kellemes visszaemlékezés! Más materiához kell kezdeni.)

- De annál fényesebben fog beütni a málégyûrû¹; óriási osztalékról beszélnek.

- Üzleti ügyekbe nem vagyok beavatva.

- Most értesültem róla, hogy a sárad-korpaházai vicinális vasutat is átvette egy konzorcium nevezetes nyereménnyel. Nem mondta Meritorisz úr?

- Nem tudom, a férjem érdekelve van-e benne?

- Fordítsa hasznára, nagysád, az értesítésemet. Nagysádat jogosan megilleti egy gyöngy nyakszorító a szép nyereségbõl.

- Nem szeretem az ékszereket.

- No, akkor Meritorisz úr elõnyben van. Számára útban van már a Takova-rend. Elsõ kútforrásból tudom.

Újból szól a csengettyû, tárul a szárnyajtó. Ezúttal egy delnõ érkezik: egyedül. - Mindjárt okát fogja adni, hogy miért jött egyedül.

- Nem vártam az uramra. Az a klubban konferenciázik. Elõresiettem hozzád: szétnézni, hogy jól terített-e fel az inasom?  Tudom, hogy te nagyon el vagy ilyenkor foglalva. Nem is tanulmányod a büfé. Nekem meg az az elementumom. Csókollak, kedvesem.

Azzal a két szép hölgy olyan közel viszi egymáshoz az ajkait, hogy csóknak is lehet számítani.

A beköszöntõ szavakból megérthettük, hogy a szép vendégnõ Vigárdy képviselõ úr hitvese, Amanda. (Klub, konferencia, kölcsönadott inas.)

Igazán szépségszámba mehet. Molett termet, erõsen kivágott derékkal; szép nyak, sokat jelentõ buste, az nagyon is egészséges, a pirosságot temperálja némi poudre de serail; a szemei nagyok és kiülõk, kár, hogy a szõke szemöldök nem harmóniáznak velük. A dúsgazdag haj is hasonló világos szõke, körül a homlokon építészi szimmetriával alkotott hajbeli kacskaringók. (Egy befelé fordított Medúza.)

Kapiczány úr ebbe is bele akar kötni; de itt már megbukik. A szõke delnõ lehunyorított szempillákkal néz rajta végig: valószínûleg a paletot miatt.

- Drága nagysám.

A legyezõvel félretolják az útból.

- Nem! Nem! semmi interjú! Én újságíróval nem állok szóba. Engem ki ne írjanak. Nem akarok híres lenni.

Azzal hivatását követve, elsiet az ebédlõbe, ahol az inasok a lakomaasztal szerkesztésével bajlódnak.

- Õnagysága még most nagyon haragos - rebegi Kapiczány úr, maliciózusan hangsúlyozva a mondat közepére esõ két szót.

A társalgás megint új lökést kap két új vendég érkezése által. Az egyikrõl tudjuk, hogy hegedûmûvész; nem azért, mintha hóna alatt hozná az instrumentumát: az elõre lett küldve; hanem arról, hogy a haja egészen Sarasate, s a gomblyukából apró érdemrend-füzér csüng alá. A másiknak csak a hajkenõcs-illata sejteti, hogy ez a hegedût kísérõ zongoraautomat.

- Elõresiettem - mond a hegedûmûvész Camillának - azért, hogy elébb a zongorát kipróbáljam, amelyen tisztelt barátom kísérni fog, nehogy megtörténjék rajtam, ami gyakori eset, hogy a zongora félhanggal alább van stimmolva. Tavaly télen is megesett rajtam, amidõn Sadi Carnot elnök elõtt voltam szerencsés elõadást tarthatni a Tuileriákban.

- Sadi Carnot elõtt! a Tuileriákban? - rohan közbe Kapiczány úr, nem engedve a mûvésznek megkezdett periódusát végig elmondani. - No, ezt nekem kell önnek elmondania, senki másnak.

Azzal megfogja a mûvész frakkján azt a keresztülfûzött aranygombot, s magával vonszolja a zongora zugába, hogy kikérdezze belõle a Tuileriák speciális titkait, nehogy az újon érkezõ vendégek is meghallják.

Akik most érkeznek, szintén a mûvészi elõadásra vállalkozott alkatrészek: azok a legidegesebbek, akik félnek az elkéséstõl. Õnagysága királyi tanácsosné, Thurzó Emilia asszonyság, férjével, Thurzó Attila királyi tanácsos úrral. (Nem ötvenkrajcáros név! valóságos régi család!) Szárnyaik alatt közös büszkeségök: Elvira kisasszony.

Emilia nagysám, mint már Alasztortul hallottuk, a köpcös kategóriába tartozó szépség, a leánya pedig tökéletes hasonmása az anyjának, arcban és termetben. (Tizenhét éves.)

A királyi tanácsos jól táplált alak, akinek az a fátuma, hogy erõsen meggörbült orra van, amiért mindenki azt hiszi róla, hogy Noé apó elsõszülöttének az ivadéka: pedig nem az. Becsületes tót atyafi.

Ezeket alig helyezte el Camilla (nemigen volt még õket kinek bemutatni), érkezett a harmadik csoport: doktor Czigelka és a családja. A doktor nagyon alacsony termetû uracska, akinek kétharmad része has, egyharmad része fej és láb. A felesége ellenben egy fejjel magasabb nálánál, igen sovány és csupa könyök. Az arca olyan, mint a macskáé: szétálló szemek, pisze orr, kicsiny áll. A háta mögött úgy híjják, hogy desperátus macska.

A harmadik családtag egy reményteljes úrfi, aki se az apjához, se az anyjához nem hasonlít: középen kétfelé választott hajú embervakarcs; fekete, mint egy cigány és pökhendi.

A kis doktor jellemét sejteti az a sok érdemrend, mely a frakkjának mind a két oldalát takarja, ezüstös csillagok, négy-, öt- és nyolcágú keresztek mindenféle színû szalagokon; a hölgy keblén ellenben egy óriási jonquille-bouquet takarja a természet mostohaságát.

Kapiczány úr legelébb is siet a királyi tanácsosékba belekötni.

- Bocsánatot kérek, hogy nem frakkban jöttem; de ma reggel a vívóiskolában olyan vágásokat kaptam a jobb karomon, hogy most nem megy föl rá a frakk.

A doktorék azonban háttérbe szorítják a zsurnalisztát. Doktor úr siet bemutatni kitûnõ magzatját a nagyságos úréknak.

- Rikhárd fiam! Harmadéves jogász. Az olvasókör jegyzõje. Egy zseni! Hírlapokba is ír. A zöldtollas pártnak a jelöltje.

- Nagyon örvendek - szól kezét nyújtva a királyi tanácsos az ifjúnak.

A szülõk szeretnék, ha Rikhárd úrfiból és Elvira kisasszonyból egy pár válna. Rikhárd úrfi azonban sokkal praktikusabb elme: õ az apához tartja magát.

- Szokott ön pikétezni?

- Mindennap.

- Tizenkét partit?

- De csak egy krajcárba poénjét.

- Akár kettõbe.

S aztán viszi papa Thurzót a játékasztalhoz.

Kapiczány úrnak megint hézag kínálkozik a társaságban, ahová befúrhatja magát. A doktort veszi munkába. Kivallatja, miféle érdemrendek azok a gyomrán, s minõ a provenientiájuk? A doktor úr a hazai lepidopterákrul adott ki egy díszmonográfiát. A korszakalkotó könyvet megküldte minden európai potentátnak, s azok viszonzásul egy (firkászok számára alapított) Házi Rendjellel jutalmazták önfeláldozó törekvéseit: ezek a csillagok és keresztek. Kapiczány úr, mikor a képes oldalát végigtanulmányozta a nagy tudósnak, egyet fordít rajta, hogy hátulról is szemügyre vegye.

Fájdalom! ott semmi sincs. A tudós keservesen felsóhajt:

- Ez az egy hiányzik még! (Tudniillik a kamaráskulcs, amit az ember a háta végén szokott viselni.) Hiába: nemo propheta in patria. („Senki se jövendõmondó a hazájában.”)

Ez amennyire igaz latinul, olyan nagy hazugság magyarul.

Ekkor aztán Kapiczány úr feljogosítottnak érzi magát, hogy Elvira nagysámnak csapja a levet, aki pedig inkább hallgat arra, amit Rikhárd úrfi beszél a királyi tanácsossal.

A pikétnél folyvást beszélnek. Nem dialóg ez, hanem dupla monológ:

„Hat lap! - Az enyim egyenes.” - „Tizennégy alsó!” - „Nix nutz! Tizennégy király.” - „Sext von ász. - Quart alsóig. - Kilencven. - Stichmatch.”

Ezalatt visszatér az étterembõl Amanda asszony.

Tele van indignációval a tapasztalt rendetlenség fölött. Fennhangon kiabálja, hogy a cselédek összetörték a nagy salátástálat; s a Dobos-tortát fenekével felfordítva tették az ezüsttartályra.

Kapiczány úr már egy maliciózus szerkesztõi asteriscust készül Elvira kisasszony fülébe súgni, amidõn az oldalba döfi a legyezõjével.

- Vigyázzon! Most jött be a Toffi!

Erre már nagyon kíváncsi Kapiczány úr.

Hallotta már emlegetni Toffi asszonyt, de még nem beszélhetett vele. Az egy elõkelõ hivatalnoknak, Rangosi Oszkár úrnak a felesége, akit a férje kísér az estélyekre. A férje hosszú, szikár alak, fehéredni kezdõ fekete szakállal, ami kurtára van nyírva, az arckifejezése, a fejhordozása olyan, mintha valami rossz illatot érezne. Pesszimista: ha megszólal, csupa rossz híreket közöl, s mindenkinek tud valamit mondani, ami nem kellemetes. Õ ugyanannak a méregnek a praecipitatuma, aminek a felesége a sublimatuma.

„Toffi nagysám” (igaz keresztnevén Leona) filigrán termetû, finom tojásdad arcú japáni figurácska: szelíd tekintettel, mely ábrándosba játszik. De ez csak hamisság. Azok a sunyi szemek folyvást a felebarátok és barátnék hibáit keresik, s mikor ezek a mosolygó cseresznyeajkak megnyílnak: az az aqua toffana.

Mikor belépnek õk ketten, éppen akkor foglalja le a társaság figyelmét Amanda asszony azzal a fennhangon hirdetett kritikával, hogy milyen ostoba az ilyen városi szakácsné: a fácánysülthöz lencsét ad mellékletül, holott az pörkölt káposztát követel; ezzel ehetetlenné tette az egész fácányt, pedig azt Vigárdy lõtte a hercegi vadászaton.

- Jaj, de ideges vagy, kedves Amanda! - szól hozzá a helyet keresõ Rangosiné az elsõ üdvözletkicserélés után. Aztán széjjelnéz ártatlan arccal: - Nincs még itt Alasztor?

Azt a baziliszk-szemet kell látni, amit ez a kérdés támaszt Amanda asszonyságnál. Egyszerre elhallgat. Ellenben sorba nézi a többi hölgyeket: mernek-e nevetni? Nem mernek.

- Én magam is olyan ideges vagyok ma - veszi föl az elejtett fonalat a királyi tanácsosné. - Valahányszor énekelnem kell, mindig lámpalázt érzek. Ez különben a leghíresebb mûvésznõknél is így van: Pálmay Ilka sohasem lép ki a színpadra a kulisszák közül anélkül, hogy elõbb keresztet ne vessen magára. Én is mindig titokban a legyezõm alatt keresztet vetek magamra, mielõtt énekhez kezdenék.

Toffi ezt a megjegyzést súgja Kapiczány úr fülébe:

- Ezt a keresztvetést azért hangoztatja a királyi tanácsosné, hogy a férjét ne tartsuk semita eredetûnek. - Ah, most lépett be Dobokay az ajtón! Figyeljen csak, milyen jó kedve lesz rögtön Amanda asszonyságnak.

Amanda úgy tesz, mintha nem venné észre Alasztor beléptét; egyszerre odafordul a legközelebb álló Kapiczány úrhoz, ágrul szakított nyájassággal:

- Ah, édes Kapiczány úr, megbocsásson, hogy az elsõ találkozásunknál olyan nervosus voltam, de ezek a cselédek! Magamnak kellett a büfét megvizsgálnom. Pompás büfé lesz! Ajánlom önnek a fácánysültet, amit a férjem lõtt a hercegi vadászaton.

- No, ugye milyen jó lett egyszerre a fácány lencsével! - szól a mellette állókhoz Toffi nagysám.

Kapiczány úr siet - hálábul - igazolni toaletthibáját a nagylelkû úrnõ elõtt. (Ezalatt odaérkezik Alasztor.)

- Bocsánatot kérek, hogy nem frakkban jöttem, hanem paletot-ban... (ugyan micsoda ürügyet találjon ki harmadízben?) de... de...

- De ezúttal a szerkesztõségi frakkot maga a szerkesztõ húzta fel... - segíti ki az elakadtat Alasztor.

Ezen aztán Kapiczány úr maga is kénytelen nevetni.

- Önben egy újságíró veszett el, uram!

Az inasok eközben teát és süteményt hordanak körül, a háziasszonynak minden vendégéhez van egy szava, a hegedûmûvésszel pedig egész értekezése titokban. A rettegett baj csakugyan elõállt: a zongorahangoló csakugyan fél hanggal alább ajzotta fel a gép húrjait, mint a mûvész hegedûjének a diapasonja. Ez már futni készül, de a házi nõ szép szemeiért végre ráfanyalodik, hogy õ is fél hanggal alább szállítsa a stradivariója igényeit. És így a Beethoven-szimfónia mégiscsak elõadható lesz.

Aközben mind több-több vendég érkezik, mind illusztris egyéniségek, akik a társadalom felszínén úsznak; a társalgás kezd zajossá válni, minden zugában a teremnek más meg más téma fölött folyik a diskurzus.

Csak az a hely, ahová Toffi asszonyság letelepedett, marad meg állandó központnak. Odavonzódik mindenki.

A királyi tanácsosné ugyan koronkint ránt egyet a leányának a ruháján, hogy ne furakodjék olyan nagyon Rangosiné közelébe, de az annak nem használ.

Elvira kisasszony mindenáron észrevétetni akarja magát. Fûtõl-fától kérdezi, hogy de ugyan hol van az õ Helvila barátnéja, akivel õ együtt járt a nevelõbe, csak egy évvel hamarább hagyta el az intézetet; mért nincs az is itt? Õ nagyon szeretne vele találkozni. Szépen elfecsegnének. - Egypár irgalmas delnõ igyekezik megnyugtatni, hogy még az õ barátnéja nagyon fiatal, egész gyermek, azt még nem lehet a társaságba hozni; - míg végre Toffi nagysám fülébe jut a kérdés. Ez aztán alaposan megfelel rá:

- Hja, a kis Helvilát nem hozzák a társaságba, mert annak az arca oly veszedelmesen hasonlít Vigárdy úréhoz, hogy az egyszerre mindenkit frappál, aki meglátja. Azok a szemek! Az a száj! De még az a családi fekete lencse is a jobb arcon. Ez a gyermek az igazi „vértanú”.

Elvira kisasszony erre naiv arccal azt mondja, hogy õ azt nem érti, hogy lehet?

Szerencse, hogy Vigárdyné másfelé volt elfoglalva, nem hallott belõle semmit.

Annál jobban sziszegtek a legyezõ mögül a többi hölgyek.

- Óh bizony ez semmi indicium - siet élét venni a gyanúsításnak Alasztor. - A gyermekek hasonlítása ehhez vagy amahhoz nem érv semmi tekintetben. Az már orvostanilag be van bizonyítva, hogy egyedül a nõk idiosynkrasiája e tekintetben a faktor. Sûrû példák vannak rá, hogy a legnotóriusabb hûtlen nõk gyermekei a megcsalt férjhez hasonlítanak, mert a nõ elõtt, félelmében, annak az arca lebegett.

A királyi tanácsosné, éppen nem melódiás hangon, közberikácsol:

- De uram! Fiatal leány elõtt ilyen témáról beszélni!

- Nagyságos asszonyom: ha a kisasszony a mai szép darabot végignézhette, akkor már nincsenek elõtte titkok: vagy még nincs fogékonysága azokat megérteni.

De azért a királyi tanácsosné mégis kivezeti a csoportból féltett csemetéjét, ahol ilyen kényes témákról beszélnek.

Toffi nagysám halkan mormogja a legközelebbi szomszédjához:

- Tavaly télen megszökött a kis ártatlanság a zongoramesterével, de visszahozták.

Miután az ártatlanság eltávozott, az ottmaradtak szabadon értekezhetnek a felvetett tárgyról.

- Hiszen nem titok - magyarázza Toffi nagysám -, hogy leány korában Vigárdy udvarolt Camillának, jegyben is járt vele. Ellenben Amandát Meritorisz jegyezte el magának. Meritorisz akkoriban egészen a sportvilágban élt: örökösen a turf és a gentry-klub volt az otthona. A gavallér barátok egyre csipdesték, hogy mi az ára a tollnak? Amandának az atyja ugyanis tollkereskedésbõl gazdagodott meg. Utoljára megunta, hogy a jegyesét tollszedõ leányának csúfolták, s felbontotta a viszonyt. Ugyanakkor Vigárdy és Camilla között valami kis összezördülés támadt: megharagudtak egymásra. Meritorisz kapott az alkalmon: hirtelen megkérte Camilla kezét. Camilla dacból hozzáment. Ekkor aztán Vigárdy revánsból az elhagyott Amandának ajánlá fel jegygyûrûjét, amit az megint bosszúból elfogadott. - Így aztán Meritorisz és Vigárdy kölcsönösen cserében és bosszúból elvették egymásnak a menyasszonyát. És attul fogva azután igen jó barátok és barátnék maradtak - négyesben, s úgyszólván egy családot képeznek.

- Ez alapos felvilágosítás volt! - monda rá Alasztor.

- No, hát nem úgy van? - monda Toffi nagysám. - Ezt ön legjobban tudhatja, aki mind a kettõnél házibarát.

Aratás ez Kapiczány úrnak!

Még többet is szeretne ebbõl a matériából.

- Kérem „Toffi” nagysám...

Alasztor hirtelen betapasztja a száját tenyerével:

- Szerencsétlen Claquehutes! Ez nem keresztneve õnagyságának.

Rangosiné asszonyság pikáns mosollyal sipegi:

- Csak mondja ön úgy! Én a predikátumomra is hallgatok.

Szerencsére jön a sárga inas a teástálcával: ki-ki választ magának egy findzsát.

- De hogy lehetsz olyan balogsüti? - feddõzik Alasztor. (Négyszemközt tegezik egymást, csak mások elõtt becsülik meg.)

- Mikor úgy fáj a fogam - menti magát Kapiczány.

- Ha fáj, plombáltasd.

- Csak tudnék egy ügyes fogorvost.

- Kérdezd meg a királyi tanácsosnétól, hogy ki az övé?

- Igazán megkérdezzem?

- Aztán majd kapsz tõle egy pofont.

- S attól meggyógyul a fogam?

- Legalább én még nem hallottam, hogy valaki, akit pofon ütöttek, arról panaszkodott volna, hogy a foga fáj.

- Toffi nagysám sem ütött pofon, látod.

- Óh azért, hogy a nyelvére példálóznak, nem haragszik meg a szép hölgy: a fogaiért igen.

- Igazán olyan rossz nyelve volna Rangosinénak?

- Kilenc újságíró mérge van benne kondenzálva.

- Fel kellene szólítani, hogy írjon a lapunknak tárcákat.

- Ugyan tedd meg!

Eközben a hegedûmûvész összestimmelte a szárazfáját a nagy hangõrlõ géppel, s nyilvánossá tette azon óhajtását, hogy már lehetne kezdeni a koncertet.

- Még várnunk kell - csitítja a mûvészt Alasztor -; a háziúr még nem érkezett haza: ügyei vannak. Aztán meg Vigárdy sincs itt.

Amanda meghallja ezt a szót, s siet beavatkozni.

- Óh, az én uramra nem kell várni. Az most a klubban van, konferencián. S azok a pártkonferenciák rendesen éjfélig tartanak.

- Éjfélig? - kérdezik egyszerre hárman is, s mindannyinak az arcából kirí a csúfondáros részvét a hiszékeny lélek iránt.

Amanda megreparálja magát: õ nem olyan együgyû.

- Azt hiszem én is, hogy ez a pártkonferencia csak afféle köpönyeg a múlhatatlan tarokkparti elrejtésére.

- Óh, Amanda nagysám - szól Alasztor gonosz mosolygással - afelõl legyen egészen nyugodt. Ha a tarokkpartit palástolgatják a konferencia köpönyegével, az még nem baj. - Hanem amikor már azt vallja be az „éjféleken és éjfélek után” hazajáró férj, hogy tarokkozott: „Lehetetlen volt felkelnem, tele volt a tábla bukott kettõsökkel: nyerésben voltam, elszedtem tõlük tíz-tizenöt-húsz kemény forintot. Itt van mucuskám. Ezt neked hoztam haza. Szaporítsd vele a konyhapénzt. Mucuskám! Bubiskám!” Akkor már baj van!

- Uram! Ez árulás! Méregkeverés! - kiált közbe a rendjeles doktor, lábhegyére ágaskodva. - Ön a feleségeinket mind ellenünk szuggerálja. Ön puskaport halmoz alánk.

Alasztor még meg is paprikázza a mérget:

- És aztán az üdvözlõ hitvesi ölelés közben a mucuskám el nem tudja képzelni, hogy vajon essbuquet-t pipáznak-e azok a tarokk-kompanisták, amitõl a schatzikám kabátja illatos?

- Ah, ez már perfidia! - förmed fel valamennyi férfivendég.

Ezalatt a királyi tanácsos is végezte a tizenkét pikétpartit, s a társaság közé nyomult.

- No, doktor úr! - monda a rendjelek kirakatának - mondhatom, hogy önnek a fia valóságos zseni! Ez a talentum! Éntõlem tizenkét parti pikétben elnyert huszonhárom forintot.

- Ah! Ah! - hangzik az általános csodálkozás magasztaló elszörnyedése.

A feldicsért ifjút meggratulálják.

- No, legalább a héten nem kérsz tõlem drágasági pótlékot - szól a doktor az ifjú zsenihez.

- Ennek már van helye - szól az ifjú büszkén zsebébe süllyesztve az elnyert prédát. - Egy szegény özvegynél, aki öt neveletlen árvát táplál.

- Az valami rettenetes, hogy mennyi jótékonyságot gyakorol az én fiam - az én rovásomra.

A királyi tanácsosné, aki eddig Toffi nagysám férjével cserélt ki kölcsönös emberszólásokat, meghallván, hogy a férjem uram bocsátott közre valami szenzációs dolgot, ami õt egy csoport központjává avatja, maga is odasiet megtudni, hogy mi az?

- Mi nagy dolog történt? - kérdi Alasztortul.

- Igazán nagy dolog. A kisjurista elnyert a consiliarius úrtól pikéten huszonhárom forintot.

- No, ez igazán rendkívüli dolog - mondja erre Emilia nagysám. - Az én férjem hírhedett kártyajátékos és rendkívüli szerencséje van. Minden este nyereséggel jön haza a kaszinóból, s azt mindig nekem adja: „Nézd, mucuskám, nyertem tíz-tizenöt-húsz forintot, vedd a konyhapénzhez.”

Valamennyi vendég elkezd hahotával nevetni, kivéve azokat, kik az elõzményeket nem ismerik. Ilyen a királyi tanácsos is. Annak tetszik ez a nagy siker.

- Ilyen zseniális asszony az én feleségem. Akármit mond, az egész társaságot egyszerre felderíti vele.

- Már az igaz - erõsíti Emilia nagysám. - Nekem különös adományom van. Én valamikor színésznõnek készültem. Akkor is valahányszor valamit szavaltam, az egész társaság roppantul kacagott rajta.

- Drámai színésznõnek készült nagysád? - kérdezi Alasztor.

- Hát persze.

Most már csak hátrafordulva kuncog mindenki.

Toffi nagysám összecsapja a legyezõjét.

- No, már Dobokay úr, ahol ön felüti a vásáros bódéját, ott én összepakolom a ládáimat.

- Nagy elismerés - illetékes részrõl.

A vendégcsoport nyüzsög: „Lássuk már a medvét!”

(Elmondjuk-e gyöngébbek kedvéért a régi anekdotont: „Lássuk már a medvét”? - Nem mondjuk el. - Nincsenek már gyöngébbek.)

Jean, a kék inas, félajtót nyitva, bekúszik s odasúg a háziasszonyságnak:

- Itt van a Flórián.

Alasztor meghallja fél füllel. „Ahán! Itt van már a Flórián?”

Kapiczány úr szeretné megtudni tõle, hogy ki az a nagy notabilitás?

- Az a Flórián - az egy nevezetes ember - magyarázza Alasztor. - Feuerbursch a Steingasner-kávéházban. Mikor a Flórián este tizenegy és tizenkét óra között becsenget s azt mondja, hogy levelet hozott, az azt jelenti, hogy Meritorisz úrnak olyan fontos teendõje akadt, amely õt megakadályozza a hazajövetelben: csak reggel fog hazavetõdni. Ez már bevett szokás.

Camilla nem is talál benne semmi megütközésre méltót.

- Levelet hozott az uramtól? - kérdi az inashoz fordulva.

- Igenis.

- No hát adja át.

- Azt mondja, hogy utasítása van a nagyságos úrtól, hogy a levelét a nagyságos asszonynak saját kezéhez adja át.

- No, hát akkor jöjjön be a levéllel.

- Igenis - de a Flórián nagy neglizsében van: a kék kötény elõtte, aztán ingujjban.

- No, de én csak nem mehetek ki hozzá, hogy a levelet átvegyem az elõszobában.

- Azt gondoltam ki, hogy feladom rá a hosszú gombos libériámat, úgy bejöhet.

- Tegye azt.

S ez utasítás nyomán nemsokára bejött a Flórián hosszú, bokáig érõ gombos kabátban, s ezüsttálcán nyújtá át a levelet az úrhölgynek.

Camilla elvette a tálcáról a levelet, s az öve mellé dugta. Nem volt kíváncsi a tartalmára. A megszokott kimentés: „Nem jöhetek; múlhatatlan sürgõs üzleti ügyek. Ne várjatok rám.”

A háziasszony azonnal siet a hegedûmûvészt felkérni mûvészi tehetségének ragyogtatására, nem várnak tovább senkire. A zongora-automát leül a gép mellé, a hegedûmûvész megpengeti az instrumentumát, a vendégek egymásnak „csitt”-et intenek, mindenki rendbe szedi magát, a teáscsészéket lerakják, az andante kezdõdik.

Camilla ezalatt idõt nyer a levelet felbontani és mások által figyelmen kívül hagyva, elolvasni.