V.

A szimfónia elkezdõdött: egy mukkanás, egy csosszanás, egy széktolás nem hangzott; Alasztor még a zenélõ óra ingáját is megállította, jól ismerve a hegedûmûvésznek az ideges fogékonyságát, amit még az is ingerel, ha a pianissimo flageolet hangjai közé az óra tiktakja közbeketyeg. - S egyszer csak a legáhítatosabban hallgatott andantét egy halálos sikoltás hasítja ketté. - A háziasszony elájult...

Ott feküdt a balzacon, fejét hátraszegve: az arca holthalavány, ajkai szederjesek, szemei bezárva; egyik kezével görcsösen belemarkol a keblére tûzött jácintcsokorba, másik kezével a felnyitott levelet szorítja a kerevethez.

Egyszerre nagy zûrzavar keveredett; a mûvész mérgesen dobta a hegedûjét a tokjába, s búcsúzatlan eltávozott; a hölgyek ijedten néztek az elájultra: egynek sem volt bátorsága vagy hirtelen nem jutott eszébe, segítségére sietni. Ott lett volna a sokérdemrendû doktor, de az csak olyan doktor, aki lepkéket anatómiáz, nem gyógyít, azonfelül is a saját feleségével volt elfoglalva, aki az ijedségtõl sírógörcsöt kapott, a királyi tanácsosné elõre-hátra taszigálta az embereket, a leányát keresve: „Hol van Elvira? hol a báli sortiem? Hol a boád? Menjünk innen, itt botrány lesz! Jaj, hogy berekedtem egyszerre!”

Minden ember csak magára gondolt, meg a hozzátartozóira - akárcsak egy léket kapott hajón.

Csak Alasztornak volt „szíve” segítségére menni az elalélt nõnek, de férfi létére az sem tehetett többet, minthogy az ájult nõnek a fejét, mely a balzac karján hátra volt szegve, a hímzett vánkosra igazította, s aztán széjjelnézett segélykeresõ tekintettel, míg szemeivel megtalálta lelkének hasonmását, Amandát. (Ha ugyan van lelke?)

Amanda mindjárt bebizonyítá, hogy „nincs”.

Õ is odalépett az elájulthoz, de nem azért, hogy azt életre hozni segítsen, hanem hogy azt a levelet kivegye a kezébõl, amely az ájulást okozhatta. Jogot vett hozzá, hogy azt elolvassa. Hiszen kebelbarátnék voltak.

S amint elolvasta, az arca lángveres lett a dühtõl, még a rizsporon is keresztül pipacslott a harag színe, a szemei még jobban kidûltek.

- Ah! Ah! Förtelem! Gyalázat! Micsoda gazság!

Alasztor meg akarta akadályozni abban, hogy a levelet fennhangon elolvassa az egész társaság elõtt, de csak akkor tudta azt a kezébõl kikapni, mikor már Amanda belekezdett: „Szerencsétlen nõm! Tudd meg, hogy el vagyok veszve...”

De azt már nem gátolhatta meg, hogy amit a levélbõl megértett Amanda, azt rikácsoló hangon ki ne trombitálja.

- Azt írja a gazember, hogy váltókat hamisított az én férjem nevére. Harmincötezer forintig. Perukker követeli a fizetést. S õ most szökik Amerikába! Ha utolérik, fõbe lövi magát!

- Az égre, asszonyom! - súgja oda Alasztor.

(„Égre?” Hát már elfeledte, hogy az húszmillió mérföldre van?)

- Eh! Én nem ismerek most sem eget, sem földet. Képes vagyok embert ölni dühömben! Harmincötezer forintot Vigárdy nevére hamisítani! Hát nem tudott más ember nevére hamisítani? Egy zsidó nevére? A legjobb barátjáéra kellett hamisítania?

- Hiszen ha hamisak az aláírások, Vigárdy nem károsodik miattuk, nem kénytelen fizetni - csillapítá a szép fúriát Alasztor.

- Nem is tanácsolnám neki! Egy fillért sem! „Ezek” miatt! De a gyalázat mégis megvan. Jó barátok voltak. Együtt trafikáltak. Mégis meg lesz hurcolva a neve. Esküt kell neki letenni a törvényszék elõtt. Még majd hamis esküvel fogják vádolni! Megteszik a prókátorok! Kiadják a váltókat szakértõknek, agnoszkálják az aláírásokat. Juj! micsoda gyalázat! A bíró, a közvádló keresztkérdésekbe fogják. Valamennyi újság tele lesz a vallatásával! Belejön a képe a Volksblattba! Egy országos képviselõ! Elveszti a mandátumát!

- Talán mégis legelsõ dolog volna ezt a szerencsétlen barátnénkat életre hozni - szólt kérlelõ hangon Alasztor.

- Önnek lehet barátnéja, nekem nem az. Nincs az elájulva, csak tetteti magát. Ismerem én az ilyen tempókat. Ez a legkényelmesebb póz az ilyen katasztrófánál. Csak tessék magára hagyni, majd fölébred az magától, ha senki sem lesz mellette. Õ az oka ennek a ruinának! Az õ bolond fényûzése. - Tetszett neki, hogy az õ jour fixeirõl írnak az újságok. „Ünnepelt szépségünk. Társadalom csillaga!” Itt van! „Opulens büfé! Francia pezsgõ! Fényes bankettek”: olyan embereknél, akik hamis váltóval szerzik a pénzt, mások megkárosítására! „Minõ ízlés! Mennyi sikk! Micsoda dekoratív érzés!” - Tessék! Ez lett a vége!

(- Jaj, de szeretem, hogy nem ettem abból a fácánysültbõl - dörmögi Thurzó Attila úr a felesége fülébe, felsegítve a vállára a hermelines sortie de bált.)

(- Csak legalább ittam volna abbul a pezsgõbõl, amit kiátkoznak a gyomromból! - szól, ellenlábas véleményét nyilvánítva Kapiczány úr.)

Alasztor a balzac támlányához támaszkodva nézi azt a dühöngõ szép asszonyt.

Ez az igazi õsember-nõstény! Krepdesinben és brüsszeli csipkében. Az eredeti Éva anyánk, aki nemcsak az almáját a fának kóstoltatta meg Ádám apóval, hanem a hajtását is. - Ez a tökéletes asszonyi állat! Mikor csipkekendõjével megtörli az izzadt arcát, még a púder is lejön róla: egészen igaz, kívül és belül. Nem fest magának se hamis szemöldököt, se hamis erényt.

A szerencsétlenség színhelye percek alatt kiürült. Mintha azt kiáltották volna a közönség közé, hogy „ég a színház”.

Csak az inasok téblábtak alá s fel, akik a távozó vendégek elcserélt kalapjait keresték.

Vigárdyné észrevette közöttük a sárga libériást.

- „Georges!” - És aztán még egypárszor: - „Georges!” - S hogy annak nem akart sikere lenni, végre: - „Gyurka! Nem hallod, hogy kiabálok?”

- Kérem alássan, a vendég uraknak...

- Neked most nem parancsol senki, csak én! Gyorsan szedd össze a saját ezüstünket és porcelánunkat, és szállítsd haza, különben lefoglalják a hitelezõk, s aztán majd járhatsz a törvényszékre vallatóra. - A japáni vázákért is visszajöjj. A bérkocsist értesítsd, hogy nem kell neki éjfél után két órára visszajönni, a lábpokrócot elhozd tõle. - Ezek a bitangok saját fogatot tartottak, maguk kucsiroztak, míg nekem elég jó volt a számozatlan bérkocsi. Pedig nekem lett volna módom benne. S az én apám nem lopta, nem csalta a vagyonát: becsületes úton kereste. Hanem azért engem csúfoltak „tollszedõ leányának”.

Ezen aztán sírva fakadt. Azért még sírva is zsémbelt; hanem azt már nem lehetett lesztenografálni.

Nem volt már ott más, csak Dobokay.

Alasztor figyelmezteté a haragos hölgyet, hogy kár volt azt a bérkocsit visszarendelni: már most hogy megy haza? Ilyen éjféli órában!

- Gyalog. Ön fog hazáig kísérni.

(Tehát még ezt az egy embert is, aki ott maradt a szerencsétlenség színhelyén, elviszi onnan magával.)

- Hát hiszen a tolvajok és az aszfaltbetyárok ellen csak megvédelmezem önt magam is, de a meghûlés ellen nem. Hogy megy hazáig ezekben az atlaszcipõkben?

- Ejh! Most egy olyan pokol forr bennem, hogy nem érzem, mi a hideg. Nyújtsa ön a karját!

(Pedig azt is megvárhatta volna, amíg a férje megérkezik. A konferenciának csak vége lesz már egyszer.)

Rosszul tette, hogy nem várta meg.

Hiszen bizonyos, hogy Vigárdy a klubból egyenesen ide fog jönni.

Az még nem tud semmit.