III.

Bertalan a nejével való szóváltásban nem méltatta figyelmére azt a földre dobott névjegyet. Rá is lépett egyszer s rajtahagyta a csizmasarkának az önlenyomatát. Mégsem vette észre.

Amanda férje eltávozása után az ablakhoz lépett, s figyelmesen nézett ki az utcára. Aztán bosszúsan csengetett. A komornyik bejött.

- Kiáltson le annak a 32-es hordárnak, hogy ne fecsegjen azzal az asszonyszeméllyel, hanem lásson a dolga után.

- Értem.

A Jean értette, hogy mi baja van a nagyságos asszonynak azzal, hogy a numero 32 egy leánnyal beszélget az utcán.

Megtörtént a rendreutasítás.

A hintó kigördült a kapu alól, mely Vigárdy urat az országházba vitte. Amanda eljött az ablakból, ismét csengetett a komornyiknak.

- Mármost felvezetheti azt az urat.

- Még nem vezethetem föl, mert egy elébbvaló úr van az elõszobában: az, aki nem szokott névjegyet beküldeni.

Amandának tûrni kellett az inas impertinenciáját: õ maga adott neki jogot hozzá.

- Bocsássa be.

Amanda a toalett-tükör elõtt egypárszor végigtapintá az arcán a hajporos pamacsot, s a körme lapjával lesimítá a szemöldeit.

Vannak látogatók, akiktõl nem szoktak névjegyet kérni.

Ilyen Dobokay Alasztor.

Szürkéskék gömbölyû szárnyú kabát van rajta, dinnyehéj alakú kalap a kezében, bordeaux-veres a nyakravalója, a melltûje egy morettofejjel díszítve.

Szívesen fogadják. Kezet csókol. Leültetik: szemben az úrnõvel.

- Éppen most volt egy válságos jelenetem Vigárdyval - kezdi Amanda.

- Volt benne valami nevezetes mozzanat, amit érdemes feljegyezni?

- A régi nóta. Igyekezik angyaltisztára mosni azt az asszonyt.

- Ez a legjobb metódusa az „önvédelemnek”.

- Én végül a szemébe mondtam, hogy gyûlölöm.

- S erre õ azt felelte: „Én pedig téged szeretlek és tisztellek”.

- Hogy találta ezt ki?

- Jogász volnék, s ne tudnám? Ez stereotyp.

- Olvasta ön azokat a leveleket?

- Olvastam, és visszahoztam.

Alasztor elõhúzta a zsebébõl a selyemszalaggal átkötött csomagot.

- Hát nem irtózatos dolgok?

- Nem biz azok. Meglehet, hogy kegyed talál bennük felségsértést, de a bíró szemüvege nem fogja azt felfedezni. Csupa hálálkodás. Idealizáló ábrándok. Plátói szerelem. Határozatlan óhajtások. Aláírva: „Renata”.

- Ez az õ írói neve. Köztudomású. De hát a név fölött ez a jelzés: õ. sz. barátnéja: hát ez mit tesz? Ez az õ. sz.

- Bizonyosan nem azt, hogy „õsz”, hanem rövidítve azt, hogy õszinte”.

- Maga Gelbschnabel? Ez annyit tesz, hogy „örökre szeretõ”.

- Ah!

- No, ezt már a nevelõintézetben tudtuk, mikor még „Backfischek” voltunk. Ezek szerelmeslevelek.

- Nehéz a tartalmukról bebizonyítani.

- Hát akkor mért tartja ezeket a leveleket a Wertheim-trezorjában elzárva?

- Kegyed a Wertheim-pénztárból szedte ezeket elõ? Hogy jutott hozzájuk?

- A magam kulcsával.

- Hát van hozzá kulcsa?

- Az már csak természetes.

- Mi mindent fogok én még itt tanulni! De hát amikor ezeket a leveleket kivette kegyed a trezorbul, nem tartott tõle, hogy a férje keresni fogja azokat?

- Hát, ha keresi, ott találja.

- Hogyan?

- Hû másolatban.

- Hû másolatban? Ki másolta le õket?

- Én magam.

- Nagyszerû! Kegyed még hamisítani is tud? Utánozta Camilla írását?

- Dehogy hamisítottam! Nem én utánoztam a drága hölgy írását, hanem õ ír Vigárdynak elváltoztatott írással: az enyimet utánozva. Ezek a szarkalábak az én eredetijeim. Õ utánozza ezeket, már akár ravaszkodásból, akár csúfondároskodásból. Hiszen ön ismeri Camilla írását elég jól.

- Igaz, hogy ez nem az õ írása.

- Hát ez nem bûntanújel?

- Talán csak „superflua cautela” (fölösleges óvatosság).

- Hasonlítsa bár össze!

Azzal minden tartózkodás nélkül odament a vasszekrényhez, felnyitotta annak a nehéz ajtaját, meg a trezor kis ajtaját, s kivette belõle a másik levélcsomagot, odahítta Alasztort.

- No, hát tessék összehasonlítani a két levelet! Nem szakasztott mása-e ez amannak? Õ utánozza az én írásomat! Ebben a családban hagyományos a falsificálás. A férje az uram írását hamisította, õ meg az enyémet. Ez kriminalitás! Ezért tíz esztendõre be kellene õt csukni Márianosztrába!

- Nem! Ezért nem csukják be.

- Hát nincs ez ellen védelem? Hogy egy némber, mikor szerelmes levelet ír a férjemnek, ne utánozza az én írásomat?

- Csak egy mód van. Ha kegyed megváltoztatja a kalligráfiáját.

Amanda durcásan veté magát a kerevetre.

- Eh! ön is csak tréfát ûz az én érzelmeimbõl. Pedig azt hittem, hogy ön az egyetlen ember, aki az én lelkemet megérti.

Ekkor aztán Alasztor engesztelni kezdé. Odaült melléje.

- Teljesen meg tudom kegyedet érteni, higgye el nekem.

- Hát akkor mért nem akar megszabadítani? Ebbõl a kínzó helyzetbõl, ami engem megöl. Lassú méreggel öl meg. Nem merek már a tükörbe nézni: ráncokat látok támadni az arcomon. E négy év alatt tíz évet vénültem.

- Hát beszéljünk errõl a dologról komolyan: úgy, ahogy jogtanácsosnak feladata beszélni. Kegyednek elhatározott szándéka a férje ellen válópert indítani. Tõlem kér tanácsot. Azt tudja kegyed, hogy a házasság felbontásához még mind a két fél beleegyezése mellett is minõ elhatározások szükségesek. Meg kell tagadni a vallását, mely lelki nyugalmának oltalma volt és kitérni; világi és egyházi hatóságok elõtt békéltetési kísérleteket kiállani. S mikor mindezen átesett, akkor elég az egyik félnek megbánni a dolgát, s azzal meghiúsult minden törekvés.

- Hát nincsenek a törvényben olyan okok, amikért a bíró az elválást kimondja a bele nem egyezõ fél akarata ellenére is?

- Vannak ilyen okok.

- Ismertesse meg azokat velem.

Alasztor csóválgatta a fejét, szítta a levegõt a fogain keresztül, végre csak elõállt a skrupulusaival.

- Kedves nagysád. Azok annyira szép dolgok, hogy igazán megvallom, pirulok azokat egy hölgy elõtt elmondani.

- No, hát írja le. Itt az íróasztalom; itt a toll, papír. Tessék.

S hogy annál jobban lekötelezze, azt mondá neki.

- Gyújtson rá, kérem. - Tudta tapasztalatból, hogy, a férfiak csak akkor tudnak írni, ha a szájukban füstöl a kanóc.

- Egy cigarettára, ha megengedi.

Amanda maga tartotta neki a fellobbantott viaszkgyufát.

Alasztor írt, törült, megint írt, ismét törült, fújta a füstöt, utoljára ledobta a tollat, letette a félig kiszítt szivarkát a hamufogó kagylóra. Felállt.

- Nem jut eszembe teljes pontossággal a szöveg. Mindjárt hazasietek, s kiírom a hiteles szövegbõl. Aztán majd elküldöm kegyednek levélben.

- De megbízható ember kezébe adja, kérem. Mert meglehet, hogy a cselédeimet valaki még jobban fizeti, mint én, azért, hogy ellenem kémkedjenek.

- Egészen biztos kézbõl foga kegyed megkapni. Most sietek.

Alasztor megcsókolta Amanda kezét. A hölgy forró, mindent kifejezõ kézszorítással viszonozta azt. Ez az ember az egyedül, aki képes megérteni az õ lelkét.

A Jean megint belépett.

- Az a bizonyos úr azt kérdezi, hogy várjon-e még?

Amanda dühös volt a zavarásért.

- Az ördögbe is! várjon! Hát mi dolga egyéb?

A komornyik közellépett a nagyságos asszonyhoz, hogy halkan mormoghassa el a véleményét.

- Én annak az úrnak a szemébõl azt nézem ki, hogy nagyon megnyugtatva érezné magát, ha egy pohár konyakkal megkínálnám.

- No, hát kínálja meg.

Alasztor e bizalmas értekezés alatt megpillantá azt a tigrisbõrön heverõ névjegyet. Öreg betûkkel volt nyomtatva: el tudta olvasni.

- Aha! Az a bizonyos úr; aki odalenn vár! - gondolá magában. - Jó lesz errõl értesíteni azt a „szegény fiút!”...

Meghajtotta magát, és eltávozott. Jean sietett utána.

...Amint Alasztor és utána a komornyik kiment az ajtón, Amanda felvette azt a szivarkát, amit Alasztor a hamuscsészén hagyott; még égett. A szájába vette azt és tovább szítta, tenyerével a felszálló füstöt az arca felé hirgálva, egész gyönyörrel.