VI.

Mikor Dobokay Alasztor Vigárdy Bertalant felkereste a Sándor utcai országkunyhóban, elmondva neki a tapasztalt fölfedezését azzal a „bizonyos úr” névjegyével, Bertalan azt mondá:

- Most mit csináljak én ezzel az emberrel?

- Én tudnék neked tanácsot adni, hogy mit csinálj vele? Hídd ki és lõdd fejbe, mint a tököt.

- Ah!

- Te úgy lõsz, mint egy galambvadász. Vedd hasznát a tudományodnak. Minden ember azt fogja mondani, hogy derék gavallér módra cselekedtél.

Azzal otthagyta a barátját.

Délután fölkereste Bertalan Alasztort a bureau-jában.

Alasztor ez idõ szerint közjegyzõ volt.

- Nos? Párbajsegédre van szükséged? - kérdé Bertalantól.

- Dehogy van.

- Azt gondoltam, arra szólítasz fel. A normális világi rendszer nyomán, ha az embert egy pribék meglepi a felesége budoárjában, s másnap az ember ugyanazt a pribéket ottszorítja a saját felesége öltözõjében, hát azt csak fejbe kell lõni.

Bertalan egy levelet húzott elõ a zsebébõl, s átnyújtá Alasztornak.

- Az én metódusom más úton jár.

Alasztor elolvasta a levelet, s visszaadá Bertalannak.

- No hát, cimborám, annyit mondhatok neked, hogy én végigjártam Európa minden bolondokházát tanulmányozás végett, de akkora bolondot, mint te vagy, nem fedeztem fel sehol. Tedd, amit akarsz. Te nem erre a planétára való ember vagy. Ott fekszel már a Duna fenekén. S én nem húzlak ki. Hát mi a ménkûnek jöttél most hozzám? Testamentumot jössz tenni? Mint közjegyzõhöz.

- Én? Testamentumot tenni?

- No igen. Miután öngyilkos akarsz lenni.

- Eszemben sincsen.

- De útban vagy felé. Ott vagy már. A ciánkális teacsésze elõtt. Nagyon sajnállak. De nem segíthetek rajtad. Gondom lesz rá, hogy szép temetésed legyen. Hanem mármost csak egyre kérlek. Ha végrendeletet csinálsz, nekem semmit ne testálj, ami a birtokodat képezi.

Bertalan tréfára vette a dolgot, nevetett.

- A feleségemet se?

- Én csak azt mondtam, hogy semmit se, amit a tiednek tartasz.

Azzal kezet szorítottak egymással. S aztán elváltak, folyvást nevetve.