IV.

Ha lett volna Vigárdyné lelkületében (ne mondjuk már léleknek: az unalmas dolog) csak egy árnyalata is a szentimentális érzésnek, hát bizony nem fogadta volna el Meritorisz Zeno látogatását.

Ezelõtt valami tizenhat esztendõvel ez az alak az õ jegyese volt. Még akkor a gigerli szót nem találták fel, lionnak hítták a divathõst. Akkor ez egyike volt a magyar - nem annyira honfoglaló, mint honprédáló - hõsök hét vezéreinek.

S ez az ember akkor felbontotta a viszonyát, mert nem tudott az arája számára receptiót kivívni a dzsentri társaságban. Akkor azután hirtelen behízelegte magát Vigárdy menyasszonyánál, aki birtokos nemes kisasszony volt: azt hódította el a jó pajtása kezérõl. Azt meg összeszerezte az elhagyott jegyesével. Lett belõle házasság bosszúból. Azután elprédálta a saját vagyonát is, meg a nejéét is. Megkárosította Amanda férjét, s bekoronázásul itthagyta neki a szalmaözvegyét, egykori ideálját. S most ez az ember, piszkosan, kopottan, elzüllötten jön Amanda elé ismét: (belül még piszkosabban).

Amandának négyféle jogérvényes oka volt ennek az embernek a látogatási kísérletére legerélyesebb papucsának a sarkával felelni.

Bizonyosan kellett egy még erõsebb okának lenni, hogy érintkezésbe jöjjön vele, mely azt a másik négyet legyõzte.

Megelõzte a látogatást még egyszer a Jean.

Bizalmas vigyorgással mondá az úrnõnek:

- Mondtam annak az úrnak, hogy jó lenne kabátot változtatnia, mert nagyon érzik rajta a dohányfüst; de azt felelte, hogy ez az ünneplõ-, az utazó- és a látogatókabátja egy személyben.

Amanda megharagudott. Ez nagyon is vastag inastréfa volt. Példálózás az „úrnak” küldött izenetre.

- Tanácslom önnek, hogy az elménckedéseit másutt értékesítse.

No, de legalább elismerte, hogy elménckedés volt, s a Jeannak ez is elég siker.

A látogató végre bejut a szobába. Ugyanaz a kockás gúnya van rajta, kiegészítve egy szürke Castor-kalappal.

Amanda nem állhatja meg, hogy ajkpittyesztésével ki ne fejezze azt a benyomást, melyet hajdani imádójának mostani alakja rákényszerít.

Helyet mutat neki egy karszékben. Maga jó távol leül a causeuse-re. Kettõjük között a tigrisbõrön ott hever a látogatójegy. Fatális jelenség. Zeno azonban minden helyzetben fel tudja találni magát. Azt nem teszi, hogy felvegye a névjegyét, mert hátha azt mondják, hogy „csak hagyja ott!”, hanem ráteszi a Castor-kalapját. Így be van takarva.

- Minek köszönhetem Meritorisz úr látogatását? - kérdi az úrnõ.

- Bátorkodtam méltóságodnál tiszteletemet tenni.

- Én nem vagyok méltóságos.

- Sõt igenis. Vigárdy úr egy olyan érdemrendnek a birtokosa, mellyel együtt jár a méltóságos cím.

- Õ azt nem vette igénybe.

- De a nejét nem foszthatja meg tõle. Én tehát, hogy látogatásom lényegére térjek: ezt a szivartárcát hoztam haza, melyet méltóságod saját kezû hímzése tesz becsessé. Vigárdy úr ezt a feleségem budoárjában felejtette tegnap este.

Amanda közönyt tettetett.

- Óh, tudom. Elmondta már a férjem. Õ tegnap éppen, arról értesülve, hogy önnek a leánya nagy beteg, odament õt meglátogatni.

- Vigárdy úr úgy látszik, hogy nagyon sûrûen szokott értesülni az én családomban lefolyó eseményekrõl.

- Azt is jól tudom. Önnek a neje gyakran ír levelet a férjemhez.

- S azok legelébb is méltóságod kezébe jutnak?

- Természetesen.

- Méltóságod pedig nagyon jól ismeri azt a metódust, mely szerint a lepecsételt leveleket fel szokás nyitni és ismét lepecsételni.

- Olvastam - valami regényben. Mondhatom önnek, hogy azok a levelek egészen közönyös tartalmúak.

- A levelek! De hát a levelek borítékjába szokott-e méltóságod beletekinteni?

- Óh igen. De azokban nincs semmi.

- Vajh-igen. A borítékba van írva az igazi értesítés.

- Én sohasem láttam egy betût sem.

- Nem ám. Mert sympathetica tintával vannak írva, amely láthatatlan írást szolgáltat; de ha az, akinek a levél szól, egy ecsettel, mely a reagens folyadékba mártatott, végighúz a sorokon, akkor azok egy perc múlva láthatókká lesznek, s elõtûnik a levél érdemleges magva: „Ekkor meg ekkor otthon leszek: várlak. Ezer csókot.”

Amanda most már kezdett kijönni erõltetett nyugalmából.

- Mi az a sympathetica tinta?

- Hát a Sacré Coeur-ben nem tanították erre a növendékeket? Pedig ez az élet kémiájához tartozik. De van olyan láthatlan tinta is (cobaltból készül), amit nem ellenszerrel tesznek láthatóvá, hanem megmelegítenek. A melegtõl a betûk szép kék vonásokban elõtámadnak, s aztán, ha kihûltek, ismét eltûnnek. Az ilyen tintával szokás a rendes sorok közé is írni. Csak egy meleg vasalóval kell rajtuk végigmenni.

(No, ti szegény levelek! Ki lesztek most vasalva!)

- Hát az ilyen correspondentia mellett nagyon biztosan intézhetõk az összejövetelek, s a mi híveink ezt teljes mértékben kihasználják. Én nem panaszképpen mondom, mert rámnézve teljesen közönyös ez a dolog.

- Rámnézve még közönyösebb - szólt Amanda, ledobva a legyezõjét, nehogy azt higgyék, hogy felhevült. - Én Vigárdynak minden lépésérõl értesítve vagyok. Újat nem tud ön nekem mondani.

Zeno ravaszul mosolygott.

- Méltóságos asszonyom. Sok új dolog van még a nap alatt. Hát még a lámpás alatt? Méltóságod Vigárdy urat minden lépten-nyomon kísérteti. Van egy biztosa, mondjuk: magándetektív, akinek az a feladata, hogy reggeltül estig nyomában járjon Vigárdy úrnak. Ha az kocsiba ül, õ felkap a kerékpárra, s utána vasparipázik. Szabadalma van rá. A sipkáján viseli a 32-es számot.

(Aha! Ezért nem szabad a 32-es hordárnak leányokkal fecsegni az utcán!)

Amanda kényelmetlenül kezdett feszengeni.

- Ez a bizonyos rendesen elkíséri Vigárdy urat a klub ajtajáig is. Rendesen este 6 órakor szokott Vigárdy úr odavetõdni. A megbízott állást foglal a klub ajtaja elõtt. Szabadalma van ott ácsorogni. A kerékpárját ott hagyja a szögletben. Utasításához híven koronkint fel is megy a klub elõszobájába, s megkérdi a szolgáktól, hogy itt van-e Vigárdy képviselõ úr? Azok megmutatják neki, hogy itt lóg a fogason a felöltõje: tehát itt kell neki lenni. Azt azonban kevés ember tudja (amit én), hogy a klubnak a helyiségeit összeköti valami, csak az intimusok által használt sötét sikátor a Pester Lloyd szerkesztõségével. Vigárdy úr azon szépen keresztülsétál. Onnan egy lépcsõ levezet egy férfiruha-kereskedésbe. Ott felvesz egy másik felöltõt, az utcai ajtón kimegy, anélkül, hogy maga Argus észrevenné. Ott egy bérkocsiba vágja magát, s elhajtat a körútra. Ott hátrahagyja a bérkocsit, amint a célhoz közel ért. Itt ismét beleütközik a méltóságos asszony elõvigyázati rendszabályaiba, mert a házmester és a felesége számára prémium van kitûzve a figyelmeskedésért.

Amanda megint hozzányúlt a legyezõhöz: égett az arca a szégyentõl. Zeno folytatá:

- Vigárdy úr azonban nem kerül a kapura, hanem bemegy a dohánytõzsdébe. A trafikás az õ lekötelezettje, mert õ szerezte meg neki a minisztertõl a trafikát. Ennek az üzletnek a hátulsó ajtaja az udvari lépcsõre szolgál, ahová a házmester páholyából nem lehet látni. Ezen a lépcsõn Vigárdy úr felrobog. Zsebében van Dragomirovics Anasztáz képviselõnek a kulcsa. Bemegy a lépcsõre nyíló ajtón, s akkor aztán - otthon találja magát. Kettecskén vannak, s négy szoba áll a rendelkezésükre. Hogy mi képezi a tárgyát az értekezésüknek, azt én nem vellikálom. Bizonyosan a magasabb filozófia. Néhány óra múlva aztán Vigárdy úr, ugyanazon az úton, amelyen idejött, visszatér a klubba, felveszi az otthagyott kabátját, s kijön a klub csapóajtaján. És méltóságod jól fizetett hadi kéme esküvel állítja, hogy Vigárdy úr este 6 órától 9-ig valósággal ott tarokkozott vagy konspirált a klubban. Vacsoránál elmondja Vigárdy úr, mit beszéltek a miniszterek. Ez így megy mindennap.

Amandának minden erében lobogott a méreg. Az a szív mégiscsak van valami befolyással a lélekre! Mikor az elkezdi a vért kergetni az erekben, aztán fel az agyba, az arcba. Ez több, mint mechanizmus.

Mégis a közönyt akarta tettetni.

- De hát minek ez a komédiajátszás? Hiszen ha úgy szereti Vigárdy önnek a nejét: célt érhet. Kezdhet válópert minden órában.

Zeno ravaszul hunyorított.

- Méltóságod még nem ismeri Vigárdyt. Az egy minden kenõccsel megkent férfiú. Tud spekulálni. Ismeri az elõnyöket és a hátrányokat, amik abból származnak, hogy melyik fél szolgáltat okot a házasság felbontására.

- Mit nevez ön ilyen oknak?

- Amit angolul úgy neveznek, hogy „criminal-conversation”, ez a jurista kifejezés. Az a kérdés, hogy kire bizonyosodik be? Mert akit ezen eltagadhatatlanul rajtakapnak: annak elõször is nem szabad új házasságot kötni azzal a személlyel, akivel azt a házasságfelbontó tényt elkövette. Másodszor pedig õtet marasztalja el a törvényszék az elvált házastársnak teljesítendõ kárpótlásban.

- Pfuj! Zeno úr!

- Hja, méltsás asszonyom. Az ember csak ember. Nem is jól mondtam: „az úr csak úr”. Aki „úr”, attól minden kitelik. Az ember védelmezi a vagyonát.

Amanda odalépett Zeno elé.

- Ön nagyon gyûlöli Vigárdyt, ugye?

Zeno elkezdte a szemeit forgatni, s pózokat csinált.

- Hogy gyûlölöm-e ezt az embert? Hát lehet-e õt nem gyûlölnöm, aki bitorolja azt a kincset, melyet a sors egykor az én számomra rendelt; aki lábbal tapossa azt az oltárt, amelyhez én csak imádkozni járok! (Ez már deklamáció volt.)

Amanda kolerikus nevetéssel szakítá félbe.

- Hagyja el, Zeno úr. Én premierközönség vagyok, akit az álpátosz csak megnevettet. Másért gyûlöli ön Vigárdyt. Azért, mert önnel igen sok jót tett, s most nem akar még többet tenni. Ön Vigárdytól húszezer forintot követelt, amit ha õ megadna önnek, hát ön kész volna minden botrányt fedezni saját köpenyével.

Zeno érezte, hogy meg van fogva. Vigárdy mindent elmondott a feleségének. Itt csak az orcátlanság segít.

Elkezdte a szemeit meregetni fölfelé, tenyerét a keblére tette.

- Méltóságos asszonyom! Hát elhihetne énfelõlem ilyen aljasságot?

Amanda hátat fordított neki.

- Hát tudja mit, Meritorisz úr? Én nem sokallom a húszezer forintot öntõl, ha ön énnekem megszerzi azt a csalhatatlan bizonyítékot, ami alapjául szolgálhat egy válópernek, melyben én vagyok a felperes.

Zeno naiv kezdett lenni.

Olyan mórikálást vitt végbe, mint egy falusi kisasszony, akit azzal kínálnak meg, hogy õ kezdje meg a „kútba estem”-et. Mosolygott és apróra nevetett.

- Méltsád engemet próbára akar tenni.

Amanda odament a Wertheim-szekrényhez, felnyitotta, kivette belõle a takarékpénztári könyvet az általános takarékpénztártól.

- Itt van. Nézze. Húszezer forint az én nevemre betéve. Amikor akarom, kivehetem. Át is adhatom: au porteur. „C’est à prendre, ou à laisser.”

Az éhes farkas étvágya látszott Meritorisz arcán. Jobb lábával azt a taposó mozdulatot tette, amivel a köszörûs hajtja a köszörûkereket.

- Nem adná méltóságod ezt az ajánlatot nekem írásban?

Amanda a vállát vonogatta.

- Írásban nem adok önnek semmit, Zeno úr. Hanem ha önnek úgy tetszik: egy közjegyzõ elõtt ismételhetem szóbelileg ezt az ajánlatot, aki ezt hiteles alakban tudomásul veszi.

- Az nekem kellemetes lesz.

- Talán konveniálni fog önnek e célra Dobokay Alasztor úr.

- Sõt, elsõbbséget adok neki.

Amanda visszatette az általános takarékpénztár-könyvecskéjét a Wertheim-kasszába, s becsapta a szekrény ajtaját.

Ezenközben úgy tetszett neki, mintha az ajtócsapásnak visszhangja támadna. Az alkovenben levõ szõnyegajtó csapódott.

- Ki az? Nem szabad bejönni! - kiálta Amanda souverain haraggal.

A brokátkárpit azonban heves rándítással félrevonult, s belépett a budoárba - Vigárdy Bertalan úr.

- Talán nekem mégis szabad bejönnöm? - mondá Amandához fordulva.

Azután, mintha éppen csak most venné észre Meritorisz Zeno urat, egyenesen feléje tartott, s ott állt meg az orra elõtt.

- Hallja ön, Meritorisz úr! Ha én még egyszer itt találom önt a feleségem szobájában, hát akkor én önt az ablakon fogom kidobni. Most még eltávozhatik ön azon az úton, amelyen bejött.

Nagyon tiszta a helyzet...

Zeno úr felszedi a kalapját a tigrisbõrrõl; az eldobott névjegyét is. (Ki tudhassa, mire jó az?) S egy világfi jártasságával üdvözli a ház úrnõjét.

- Eszerint, ha méltóságod még óhajt velem érintkezésbe jönni, akkor kénytelen lesz engemet felkeresni. Pannonia, 22. szám. Magamat ajánlom.

Azzal megfordult a sarkán, s eltávozott.

Bertalan becsapta utána a nyitva hagyott ajtót.

Aztán visszajött, s megállt a felesége elõtt.

Egészen más ember volt, mint aki egy órával elõbb innen eltávozott.

Talán, ha mindig ilyen lett volna a képe, még most is uralkodnék.

Magasan hordta a fejét, s a melle kifeszült.

- Ha pedig ön meg találná tenni azt, amit ez az ember most mondott - lihegé a feleségéhez fordulva -, akkor aztán mindjárt ott is maradhat nála, mert ide többé be nem jön.

Amanda elszörnyedve kiálta ellent:

- Ez a ház az enyim!

- Ez a ház az öné, a vízokádó sárkányától kezdve a csatornájáig; de azon az ajtón belül, melyre az én nevem van feljegyezve, én vagyok önnek az ura és bírája!

Azzal rögtönösen eltávozott a kárpiton és a szõnyegajtón keresztül, ahogy jött.

- Ah! Hát ez egy nyílt hadizenés! - rebegé Amanda. - Jól van. Én elfogadom.