II.

...Még pengette a zenélõóra a szép spanyol dal végakkordjait. A Dragomirovics-szállás közlõajtaja halkan felnyílt, s belépett rajta Zeno.

Elébb nagy óvatosan körültekintett a szobában. Örvendetes vigyorgásra derült az arca, mikor az asztalon levõ tárgyakat meglátta. Majd a hálószoba ajtajáig settenkedett, s hallgatózott.

Azzal visszasomfordált a benyíló ajtóba, nagy unszolással kínálgatva valakit a besétálásra.

Az a valaki Amanda asszony volt. Kísérte Alasztor.

- Tessék, tessék belépni, méltsás asszonyom - suttogá fojtott hangon Zeno. - Ön kívánta ezt a helyzetet.

- De most már utálom - mondá Amanda.

- Méltsád kívánta tõlem, hogy szolgáltassak kellõ alapot egy válóperhez. A közjegyzõ úr elõtt mondta. Úgy hiszem, hogy e kívánságának fényesen eleget tettem. Most még azt az óhajtását is teljesítem, vajha a bûnösöket in flagranti találhatná! Azt mondta: széttépné õket, ízekre, darabokra.

- Kívántam ezt; de most szeretnék a föld alá süllyedni, hogy ne legyek itt.

- A bûntanújelek itt vannak, méltsás asszonyom. Ez itt az õ kalapja, ez a sétapálcája az aranyfogantyúval. Méltsád névnapi ajándéka, a kettõs monogram rajta. De leghitelesebb ez az országgyûlési nyomtatvány, melyre fel van írva: Vigárdy Bertalan. Õ itt van. Itt vannak együtt. Ott a hálószobában.

Amanda undorodva fordította félre a fejét, s fátyolát arcára húzta.

- No, hát uram, tessék bemenni a szobába - mondá Alasztor Zenónak. - Végezzünk! Ön a bosszúálló férj!

Zeno hosszúra húzta a száját.

- É-én menjek be? Hisz engem rögtön fõbe lõ, ha meglát. A képviselõk revolvert hordanak a zsebükben.

- Hát ki menjen be?

- Úgy gondolom, hogy ön.

- Hát énértem nem kár, ha fõbe lõnek?

Zeno kedélyesen mosolygott.

- Ugyan már, hogy lõné önt fõbe? Az elválandó feleség leendõ férjét. Hisz az száz percent nyereség ránézve, ha a felesége rögtön férjhez megy, nem kell neki tartásdíjt fizetni.

- Juridice helyes a felfogás.

- Aztán ön közjegyzõ. Az ön tanúbizonysága hiteles helyszíni fölvételül szolgál.

- Ez is igaz. Így legalább nem lesz belõle botrány; csak a tényállás konstatálása. No, hát bemegyek én.

Alasztor odament a hálószoba ajtajához, s bekopogtatott rajta.

- De ne kopogtasson ön az ajtón! - suttogá Zeno.

Aztán, hogy az ismételt kopogtatásra sem jött semmi nesz onnan belülrõl, Alasztor csak kinyitotta az ajtót s belépett a szobába, az ajtót megint betéve maga után.

Zeno iparkodott úgy helyezni el saját becses alakját, hogy Amanda elõtte álljon.

A kis szobából nem hallatszott semmi emberi hang, nõi sikoly, férfiszidalom, patvarkodás, ami várható volt. Amanda türelmetlen volt.

Beletelt öt perc, amíg Alasztor ismét kijött az ajtón.

Arcán mély meghatottság látszott, homlokán a redõ még mélyebb, szemöldei összehúzva. Két kezét a mellén tartá, ökölre szorítva.

Amanda a féltékenység kegyetlen dühével kérdezé a kilépõtõl:

- Nos? Együtt találta õket?

- Igen.

- Mind a kettõt?

- Mind a hármat. A leány ott fekszik közbül a kettõ között.

- Meghaltak! - kiálta fel Amanda.

Alasztor vállat vont.

- Nem tudom, nem vagyok orvos. De én azt hiszem, hogy meghaltak, mert nem akarnak fölébredni.

Amanda most már be akart rohanni a szobába. Alasztor visszatartá.

- Ne bántsa õket, asszonyom! Hagyja õket békével elköltözni. Nem erre a planétára való emberek voltak. Idealisták voltak. Aludjanak békével.

Ekkor aztán Amandának a kedélye egyszerre átcsapott a kétségbeesett rémületbe.

- De én nem akarom, hogy õk meghaljanak! Én nem akarom õt megölni. Siessen ön orvosért! Gyorsan! Az égre! Mentsék meg õket. Hisz én nem akarok gyilkos lenni!

Alasztor kolerikus nevetésre fakadt.

- De ugyan ne lamentáljon, asszonyom! Hisz ez tiszta száz percent nyereség önre nézve, hogy ilyen olcsón szabadult meg a férjétõl. Most már válópert sem kell kezdenie. Most már ügyvédre sincs önnek szüksége. Én sietek a rendõrséget értesíteni.

Azzal hátat fordított Amandának, s minden üdvözlés nélkül ment kifelé.

Az ajtóban összebotlott Zenóval.

Az volt csak igazán kétségbeesve.

- Hát már most az én húszezer forintombul mi lesz?

Alasztor kegyetlen tudott lenni. Szemébe nevetett.

- De már arról bizonyosan mondhatom, hogy „meghótt”.

- Akkor én lövöm magamat fõbe!

- Mondok én önnek annál valami rosszabbat. Nézze csak: õ most özveggyé lett. Valamikor úgyis jegyben jártak. Vegye el az özvegyet. Én lemondok az ön javára minden elõvételi jogomrul.

Azzal otthagyta a házat.

Zeno, úgy látszik, hogy komolyan vette a keserû tréfát.

Kihúzta a zsebébõl a piros selyemzsebkendõt, s az arcára tapasztá. Majd féloldalas lépésekkel közeledett Amanda felé, zokogást mímelõ hangon fuldokolva.

- Asszonyom! Ez a borzasztó csapás, mely szíveinkre közösen lesújtott...

Amanda nem hagyta neki végigrebegni a frázist.

- Ne érjen ön hozzám! Távozzék elõlem! Itt van önnek a bûndíja. (Azzal odanyújtá neki az ígért betéti könyvet.) Én megveszem öntül a halottjait. Hagyjon engemet magamra az áldozataimmal.

Zeno, amint a húszezer forintos takarékpénztári könyvecskét kezében érzé, magasztos tekintettel emelé arcát fel a magasba:

- Tehát mégis van igazság a földön! - Szaladt is a zsákmányával, a pénzt folyóvá tenni.

Amanda pedig térdre bocsátkozék, s ajkaihoz emelt kezeit imára kulcsolva, elkezde imádkozni a megholtak lelki üdvéért.

Amiért azok bizonyosan nagyon lekötelezve érezhették magukat iránta.

.oOo.