II. A szerencsétlenség mint iparüzlet

Egy esztendő múlva készen állt az új kastély a túlsó faluvégen.

Hamar felépült, látszik, hogy építője könnyen bánik a pénzzel.

Másik őszön bele is költözött Ankerschmidt lovag családja, egy katonás tartású öregúr, két kisasszonyával.

Gazdatiszteiket, cselédeiket mind más országból hozták; Garanvölgyi tiszteinek ennélfogva is nagyon kevés érintkezésük lett volna velük; ilyformán a régi földesúr élhetett nyugodtan, anélkül hogy valaki szomszédját emlegette volna előtte.

Volt Garanvölgyinek egy régi kasznárja, ki azalatt, míg az ifjabbakat elhordta jobbra-balra a vihar, megmaradt a maga helyén. Nagyon köpcös volt már arra, hogy a dicsőséget keresse. Hanem azért ő is volt felkelő sereg egy ízben Kassa alatt; szerencsésen az elsők között volt, akik onnan visszaérkeztek; még a puskáját is meghozta, és azt a szorongattatás napjaiban is megtartá dugaszban.

Kampós úr igen ügyes gazda volt, értette a tudományát gyökeresen, bár erről sohasem szokott beszélni. Ő csak nagy dolgokról szokott beszélni. Politikáról. Akit elfoghatott, azt tartotta is effélével untig.

Ha földesura a passzív ellenállás embere volt, ő éppen az ellenkezővel tartott. Ha földesura nem dohányzott, azért, mert a monopólium bejött: ő ellenkezőleg megmutatta, hogy csak azért is szűzdohányt fog színi! Hol tett szert rá, az az ő titka. Ő passzussal sohasem jár, pedig mindenüvé elmegy, s a fináncoktól meg nem ijed. Ha valahol rászedheti őket, azt nagy virtusnak tartja. A mezőn összeáll a munkásokkal, s beszél velük az ország dolgairól. Neki nem kell az, ami az újságokban van. Ő különb híreket tud. Járnak hajcsárok keresztül a falun, Szerbiából, Oláhországból; társzekeresek Lengyelországból: azokat ő kikérdezi; megtud tőlük mindent, ami Európában történik, amit az újságok nem közölhetnek; s távol legyen, hogy kétségbe volna esve; sőt inkább olyan bizonyos afelől, hogy ami el nem következett tavasszal, elkövetkezik ősszel, mint az egy halálról. Azzal szokta rendesen végezni, hogy: „Nono, eszem én még szőlőt lágy kenyérrel!”

Akik be vannak avatva e misztikus mondatba, tudni fogják, micsoda rettenetes állítás az a magyar emberről, hogy még valaha szőlőt akar enni lágy kenyérrel!

Kampós úr amellett tökéletesen híve volt földesurának. Úgy rábízhatta Garanvölgyi zilált gazdaságát, mintha egy kormányszék vizsgálná át számadásait. Ha valaki megcsalta Garanvölgyit, ő addig nem nyugodott, amíg a csalót vissza nem csalta. Ha Icig kiszedte a mustra búzából a konkolyt, s átvételkor olyat követelt, ő meg azt tette, hogy máskor Icignek befagyott vizes palackba adta a spirituszpróbát, s rászedte egypár fokkal. Az ilyenért aztán rendesen nagyon meg szokta őt dorgálni Ádám úr.

Rettenetes, hová erkölcstelenedik a magyar nép a nyomás alatt! Ez az őszinte, nyíltszívű faj tanul csalni, visszacsalni, hazudni, hamisan esküdni.

– Inculpata tutela – (vétlen védelem) – mondá ilyenkor Kampós.

Csakis avégett nézte át Ádám úr a számadásokat, hogy ilyenféle represszáliák elő ne fordulhassanak benne.

Pedig furcsa tételek vannak egy ilyen magyar tiszt számadásában.

Ott van például egy rubrika, amely így szól: „Szegénylegények számára” kiadattak:

Kenyér, szalonna, bor, pálinka, szűr, csizma, kalap; ritkábban pénz, de annál gyakrabban egy-egy süldő malac.

Hogy nevetnének ezen a külföld ökonómusai, ha megtudnák! A betyárokat étellel tartani! Ahelyett, hogy feljelentenék őket a kerületi biztosnak.

No, de hagyjuk; hiszen nem akarom én ezt most megmagyarázni.

Tehát, amint e rubrikát átfutná Garanvölgyi, talál egyszerre ilyeneket benne

„Sándornak egy átalag ménesit…”

„Sándornak egy pár szarvasbőr topánykát…”

„Item: a Sándornak egy flanell alsóinget…”

„Detto: Sándor repetáló órájának kiigazításáért 3 Ft.”

„Ismét: a Sándornak bizonyos célokra 10 Ft.”

Garanvölgyi úr azt minden kérdezősködés nélkül is jól sejtette, hogy a rubrikátus miféle osztályához tartozik a szegénylegényeknek. Jámbor bujdosó, aki fátumát kerülgeti, s úgy húzza a napokat, ma itt, holnap amott. Ahol ráismernek, megugrik. Elég siralom. Nagy kérdés, hogy nem jobb-e annál bekocogtatni a hadbíróhoz, s azt mondani: „Megjöttem, uram, mivel tartozom? Fizetek.”

Hanem hát azt mégis orrolta a dologban, hogy akárki legyen is e nagyon szánalomra méltó ember, de már ilyen állapotban mégis egy kissé alább hangolhatná az igényeit.

– Hiszen én nem mondom, hogy ne adjanak neki bort, de már éppen ménesit.

– Hagyja el azt a tekintetes úr – szabódék a kurta férfiú, ki nagyon kényelmetlenül érzé magát e faggatásra.

– Aztán szarvasbőr topány? Én magam sem viseltem azt soha, kivált falun.

– Fájt szegénynek nagyon a lába más csizmában.

– Aztán repetáló órát igazíttatni!

– Hiszen azt is én ajándékoztam neki.

– Még az is hozzá? Meg aztán bizonyos célokra? Mi a patvar célokra adott neki 10 forintot?

– Kérem alássan, tekintetes úr, ne tessék azt oly nagyon keresni. Hiszen azt mondanám, hogy inkább a magaméból adom meg, ha nem tudnám, hogy a tekintetes úr nagyon megbánná, ha majd egyszer tudtára esnék, hogy ki volt az, akinek ezt felpanaszolta.

Garanvölgyit nem tette kíváncsivá a titok, legfeljebb azt jegyezte meg rá:

– Önt már megint bolonddá tette valaki.

– No, már kérem alássan, ezúttal nem. Csak azt ne tessék mondani. Amiről én egyszer meggyőződtem, az nem ámítás.

– Ugyan hagyj a el! Nem odaadta-e az új köpönyegét is a minap valakinek, aki azt állította, hogy ő Bem hadsegéde, aztán egy hét múlva ráismert Egerben, mint pincérre.

– No, akkor az egyszer megtörtént, az igaz. De most az egyszer kétségtelen vagyok, hogy ő az!

– Kicsoda?

– No, ha megmondom, a tekintetes úr egyszerre fel fog ugrani az asztal mellől, s kérni fog, hogy vezessem rögtön hozzá.

Ádám úr fejét rázta.

– Minek nevezi magát?

A derék kis zömök ember egy ideig tétovázott: elárulja-e a nagy titkot; már a nyelve hegyén is volt, de megint visszanyomta; azután az orrának került, azt csavarta; utoljára a szemeibe tódult, ott jelent meg két nagy könnycsepp képében, amiket, midőn kurta kezei bötykével eltörült, megindult hangon rebegé a vallomást.

– Ő az, ő az, a mi felejthetetlen Petőfi Sándorunk…

Ádám úr nagyot ütött öklével az asztalra, s azután mélyen sóhajtott.

A sóhajtás a költő emlékezetének szólt, az ütés pedig annak, ki e bálványozott nevet bitorolja.

– Ismerte ön valaha Petőfit? – kérdé szomorúan a kasznártól.

– Hogyne ismertem volna, hiszen minden versét könyv nélkül tudom.

– De mint élő embert látta-e?

– Látni nem láttam, de olyan elevenen tudom őt képzelni magamban.

– Arcképét sem látta?

– Nem értenek ahhoz a piktorok.

– Hasonlít-e ehhez? – kérdé Garanvölgyi, egy albumot nyitva ki, melyben a költő arcképe látható volt.

– Jaj, kérem alássan, elváltoztatta ám most az ábrázatját, hogy rá ne ismerjenek.

– De hát kérem, mi oka van önnek úgy elhinni, az ugyanazonságot?

– Hát mikor, kérem alássan, mindenre tud verset mondani. Mindennap megír az huszonöt verset is, de az egyik szebb a másiknál.

– Szeretnék egy ilyen költeményt látni.

– Akár százat, egyszeribe; csak egy kis vártatást kérek.

Azzal a buzgó honfi előhúzva zsebéből egy tollkést, elkezdé bekecse bélését azzal felfejtegetni: oda bevarrva viselte a becses, de féltett költeményeket.

– Mutassa ön. Az írást messziről látom, hogy nem Petőfié.

– Hja, mert elváltoztatta ám azt is, hogy nyomára ne jöjjenek róla.

Garanvölgyi átvevé a mindenféle dirib-darab papírra írt versezeteket, s elkezdé azokat olvasni.

Persze, hogy a legrettenetesebb fűzfapoézis volt az, amilyen csak valaha szerkesztők kemencéjét bemelegítni segített.

Ádám úr most már nem a csaláson, hanem kasznárja ügyetlenségén kezdett bosszankodni.

– Ugyan, édes barátom – szólt, rátéve tenyerét a papírokra, miket Kampós áhítva várt már vissza, hogy újra keblébe varrhassa. – Ismeri ön azt az adomát, mikor az egyszeri ember sötétben a felesége által készített gombócok helyett megette a napos kis macskafiúkat?

– Ismerem – viszonza a kurta nyakú férfiú, nem bírva elképzelni, miféle vonatkozás lehet ez adomában a jelen esetre.

– S valószínűnek találja ön, hogy valakinek oly tompa ínylése legyen, hogy a macskakölyköket meg ne tudja különböztetni a szalonnás gombóctól, amíg enné?

– Nem biz én.

– Én már igen. Tessék – a macskafiúk. – S azzal átnyújtá neki a pszeudoklasszikusokat.

Kampós uram olyan képet csinált, mint aki fizetni akar, s a bankójára azt mondják, hogy „hamis”.

Nehéz az embernek azt elhinni, hogy ami eddig az ő meggyőződésében ezüstöt képviselt, az ezentúl csak fidibusz. Eszerint arról mind le kellene mondani, amit a „nagy bujdosótól eddigelő titokban kitudott”. Eszerint a Bem apóvali titkos levelezés sem lenne igaz. Eszerint azt a vigasztalást is szegre lehetne akasztani, hogy vannak még Ázsiában szkítamagyarok, hét nemzetséggel: csak a hidat építik a Boszporuszon, hogy átjöjjenek. Ez pedig több lemondás, mint amennyit egy embertől villásreggelire kívánni lehet.

– De mikor, kérem alássan, oly elevenen elő tudta adni minden viszontagságait, hogy szabadult ki a csatából, hogy menekült tovább, hogy szinte maga előtt látja az ember, mikor beszél. Mikor a segesvári csata után egy egész szotnya kozák fogta üldözőbe, ő nekivetette a hátát egy fának, szembeállt velök; hetet levágott közülük; mikor a nyolcadikat kettéhasította, annak a nyeregkápájában kettétörött a kardja. Akkor halottnak tettette magát, s nem bántották a kozákok. Hanem azután jöttek a csata után a szászok a halottakat eltemetni. Ő hirtelen lehúzta az egyik holt kozákról a bundát, azt magára vette, arra meg feladta az atilláját, s ugyan jól járt vele, mert amint a szászok megvizsgálták az atillát, megtalálták benne a tárcáját, abban volt százhúszezer forint amerikai bankóban, meg egy csatadal. A bankót elégették, a versről megtudták, hogy az Petőfié, s a kozáknak levágták a fejét az övé helyett. Őtet meg azután eltemették; de minthogy legfelül esett, éjszaka kivájta magát a föld alól, s az erdőn keresztül elmenekült. Másnap már hallotta, hogy üldözik. Akkor egy patakot talált, mely egy barlangba beömlik. Abba belement; három nap bolyongott a sötétben a föld alatt, mindenütt a patak folyása által vezettetve, míg negyednapra ismét kivezette őtet a patak a föld túlsó oldalára, éppen Magyarországba.

– Már azt gondoltam: Amerikába.

– No, látom, hogy semmit sem tetszik elhinni, hát nem mondom tovább. Pedig érzékeny dolog ám az, mikor valaki Bihartól Borsodig úgy eljön, hogy nem eszik útközben egyebet, mint fenyőmagot.

– Kivált a Nagykunságon keresztül, ahol fenyő sincs. Hanem hát jól van no. Hiszek én már „mindent”, csak parancsoljanak velem. Minthogy azonban a jeles költő nekem személyesen is igen jó ismerősöm volt, nem említette, hogy óhajtana velem találkozni?

– Kérem alássan. Mindennap emlegeti a tekintetes urat. De azt mondja: „Nem akarok találkozni öreg barátommal, nehogy kompromittálni találjam.”

–A nemes lélek!

– Kérem alássan. Ne tessék iróniázni. Ő többet tud, mint mi. (Itt óvatosan széttekinte a szobában Kampós, mi kurta nyakának nagy önfeláldozásába került, ha nem hallgatózik-e valaki, s azután száját félig eltakarva tenyerével, odahajolt Ádám úr füléhez.) A napokban tudtomra adá, hogy ez a Ritter csak azért költözött ide a faluba, hogy megtudja, mit beszél a tekintetes úr, s ezért bizonyos helyekről tízezer pengőt húz évenkint.

Ádám úr elmosolyodott e rémhírre.

– Bizony, édes barátom, higgye el, hogy azok a bizonyos helyek annak a megtudásáért, amit én beszélek, nem kockáztatnak tíz piculát sem. Hanem hát, ha olyan jól emlékezik rám az ön rejtélyes védence, szíveskedjék tőle megkérdezni ezt: emlékszik-e még rá, hol és mikor találkoztunk mi Bécsben, mely vendégfogadóban, s micsoda szóval váltunk el egymástól.

– No, ezt ebben a nyomban megtudom tőle.

Azzal alig várhatta Kampós úr, hogy a számadásokat visszakaphassa, sietett haza, futott a titkos rejthelyre, hol bujdosóját táplálni szokta.

Hogy mi helyen volt a titkos mentsvár, azt jelenleg még felfedeznem a legsötétebb árulás, a legocsmányabb denunciáció volna. Ezt a titkát Kampós úrnak ne kutassuk.

Elég az hozzá, hogy a becsületes buzgó honfi két óra múlva kipirult arccal, s fáradságtól elfulladt kebellel, mint ki messziről jött, vagy tán inkább nagy kerülőt tett; toppant be ismét Ádám úrhoz.

Az már el is felejtette az egész esetet. Azt gondolta, valami ég a tanyán.

– Beszéltem vele! – lihegé a köpcös úr. – Tőle jövök. – Igenis. Emlékezik a bécsi találkozásra. Engedelmet kérek.

– Vagy úgy? Törülje le elébb az izzadságot a homlokáról, hiszen csorog az üstökéről.

– Köszönöm alássan: nem vagyok éhes. (Azt sem tudta, mire felel, csak a „fő” gonddal volt tele a feje.) Tehát igenis, 1848. szeptember 27-én voltak együtt Bécsben az „Arany báránynál” Petőfi és tekintetes Garanvölgyi Ádám úr. Amidőn e szavakkal váltak el egymástól.

Itt megállt nagy lélegzetet venni a hőkeblű férfi; s nehogy egy szót megmásítson a tradícióból, elővevé tárcáját bekecse zsebéből. Annak egy rejtekosztályát nagy furfanggal kifeszíté, abba volt sajátságos titkosírással holmi jegyezve, melynek az volt a kulcsa, hogy a magánhangzók 1, 2, 3 stb. számokkal voltak helyettesítve, amit nagyon nehéz kitalálni. E rejtett írásból még egyszer meggyőzve magát, a kérdéses mondat valódiságáról, óvatos tekintettel lépett Ádám úrhoz közel, sarkát annak sarkához szorítva, s míg ujjával a titkos sorra mutatott, eleven, fürge szemeivel feltekinte Ádám úr komoly, jó tekintetű arcára, vizsgálva rajta a mondat hatását.

– Ez utolsó szavak voltak: „A csaták mezején látni fogjuk egymást!”

Kampós semmi kevesebbet nem várt, mint hogy Ádám úr e szavak hallatára le fog roskadni a háta mögött álló karosszékbe, s reszkető ajkakkal fogja rebegni: „Ez ő!” De mily nagy volt bámulása, amint e várt katasztrófa helyett Garanvölgyi hidegvérrel kivette tárcáját, kihúzott belőle tíz darab ezüsttel, arannyal cifrázott öt forintos reichsschatzscheint, s azt mondá nagy maláciával

– Jól van, édes Kampós, hát csak rúgtasson még egyszer vissza ahhoz az érdemes „armer rájzenderhez”, s mondja meg neki, hogy Petőfi írásban hagyta, hogy soha Bécs városába nem fog menni, hacsak zászló után nem: én pedig tudtommal soha még csak útban sem voltam Bécs felé. Ezt a keveset adja neki útiköltségül.

Kampós uram úgy érié, mintha jobb lába alatt emelkednék a föld, bal lába alatt pedig lefelé süllyedne, úgyhogy bekecse zsinórjába volt kénytelen fogózni, nehogy súlyegyenét elveszítse. Hát mégis csalóval volna dolga? Rettenetes tudat ez egy olyan becsületes emberre nézve, ki mindenkit oly őszinte, buzgó, utolsóingodaadó hazafinak képzel, mint saját maga!

Maga sem vette észre, hogyan történt, hanem annyi bizonyos, hogy mikor ismét fölemelte a fejét, hogy Ádám urat még bővebb magyarázatok adására kérje föl, hát akkor látta, hogy már a kukoricaföldek mellett jár; amíg a kastélyból odáig eljutott, addig nem eszmélt a makrokozmosz tárgyaira. Csak itt, a csendes kukoricaliget susogásai között kezdett magához téregetni, s jól mérlegre vetvén a hallottakat, miután azt, amit Ádám úr mondott, az utolsó hangnyomatig szentnek és igaznak nem tartani, örök kárhozatra méltó bűnnek tartotta volna; eszerint akkor annak a másiknak kellett irtóztató nagyokat tágítani az igazságtól! Eszerint őtet az az ember hallatlanul bolonddá tartotta! Ő minden éjjel, mikor már aludt minden lélek a háznál, vette az ételes kosarat, vitte a sötétben végig út nélküli mezőkön ki a szőlők közé; ott is nagy kerülőt tett, hogy hátulról osonhasson be a kolnába, hol védencét rejtve tartá; ő annak a kedvéért mindennap eltartlizott négy-öt forintot keserves keresményéből; ő felruházta, még órát is ajándékozott neki, hogy tudhassa, mennyi az idő; de mindezt nem sajnálta tőle, hanem panaszosan felhányta neki magában azokat a keserves illúziókat, amiket oly bőven pazarolt rá. Hogy féltette! Mennyit aggódott miatta, mennyi álmát elrabolta! Nem volt sem étele, sem itala, mindig róla törődött. Azután azok a szép csalóka álmok, amikkel telebeszélte fejét; fényes, dicső, boldog jövő napjairól a magyarnak! Hát a magyarnak boldogabb jövője már mind hazugság?! Ezt nem tudta sehogy elnyögni. No de hiszen, majd meg is mondja neki, csak kerüljenek össze! Az ő jámbor hazafi lelkével ilyen csúfot űzni!

Nem is került most a gyetőnek, hanem egyenesen nekivágott, amerre a kolnának visz az út, s felnyitva annak ajtaját, ott ment be, haragjában még mélyebben húzva le a kalapját, ha eszébe jutott, hogy ő eddig mindannyiszor olyan együgyű volt, hogy egy lábtón mászott fel a háztetőre, ott bújt be a padláslyukon, úgy látogatta védencét. Csak legalább ezt ne tette volna!

No de iszen, lesz is annak most ne mulass! Majd milyen szépen meg lesz lepetve, ha meglátja, hogy eddigi bálványozója, első lépésre is, hogy lép eléje föltett kalappal.

Egypár üres hordót, mik a látszatos lakálytalanság kedvéért voltak a folyosóra hengergetve, félrehárítván útjából, haragtól bugyborékoló kedéllyel lépett Kampós uram a „csendilla” ajtajába, s minden kockáztatás nélkül belépett rajta.

Készen várták.

A nevezetes férfiú, kit addig is, míg igazi nevét valamikor kitudhatnók, kénytelenek vagyunk „teljes című Szerencsétlen úrnak” címezni, előre érezve a sáfrányillatot, hogy ebből a tudakozódásból aligha valami „subscus” nem lesz; akként vala felkészülve, hogy szükség esetében azonnal csatakészen találtassék: tudniillik hogy mindazokat, amik a szobában rendelkezésre állanak, órát, fésűt, evőeszközt, törülközőket biztos helyre menekített; mindennemű ruháját felölté, a legfelső volt egy divatszerű zsemlyeszín télikabát, melynek oldalzsebéből piros selyemzsebkendő szeglete virított elő.

A nagy férfiú elég tekintélyes alak volt arra, hogy gyönge szívű embereknek imponáljon. Magas, egyenes, daliás termete, szénfekete bajusza, mint két paragrafusfark, felkunkorítva, körszakálla sima állát felbodorítva sövényzi körül, arca piros, jól táplált; fekete haja homlokközépen szétválasztva, mint Hunyadi János képén látszik. Olyan jó őszinte, nyílt magyar arca van, hogy bizony akárkit is elszédítene első tekintetre.

Nem is megrovásul jegyzem fel Kampós úrnak, hogy amint őt ismét testi alakjában maga előtt látta, elfeledkezett föltett szándékáról, s olyan szépen lekapta a kalapját a fejéről, mintha éppen csak feledékenységből maradt volna az fenn.

– Nos, uram, mi jó hozta önt ismét vissza hozzánk? – szólítá őt meg a tisztelt boldogtalan, oly kegyteljes leereszkedéssel, minővel egy princ fogadja az üdvözlő város küldöttségét.

Kampós úr, igazán mondom; nagy zavarban volt. Ha ezt a teljes, szívből jövő érchangot hallotta, lehetetlen volt elhinnie, hogy ez hazudás is lehessen; ha pedig a szemeibe talált nézni, akkor meg éppen közel volt hozzá, hogy kezet csókoljon neki, s bocsánatot kérjen tőle, mielőtt megmondta volna neki, amivel meg akarja sérteni.

– Uram. Én százszor engedelmet kérek. Bocsánatot kérek. Most jövök a tekintetes úrtól, Garanvölgyi úrtól. Ne tessék megneheztelni; de bizonyára a tekintetes úr azt mondá, hogy ő nem emlékezik, mintha valaha személyére nézve Bécsben jelen lett volna; eszerint…

A tisztelt boldogtalan egy lépést tett hátra, kinyújtott baljával csendet intett, és megindult hangon közbeszólt:

– Ne mondja ön tovább! Elengedem.

Kampós úr elrémült, s legjobbnak találó engesztelésül a markában tartott pénzecskét kibontogatni.

A nagy férfiú összefonta karjait mellén, s fejét keserűen rázva, mély, bánatos hangon ily szemrehányást intéze hozzá:

– Értelek, ember! Ez hát a magyar barátság! Ez a nagy nevek nimbusza! Szégyen és gyalázat. Nemtelen kelepcét vetni egy üldözött honfi elé, hogy abban megejtsék. Ravasz jezsuitafogással szavakat kérdezni tőle, mikért „pereátot” kiálthassanak rá. Ismerlek benneteket. Ti, kik gyáván kivontátok magatokat a veszélyből, nehogy egy ilyen üldözött honfi közelléte nyomorult élteteket veszélybe döntse, keresitek az alkalmat, hogy tőle megmenekülhessetek. Szégyen a népre, mely ily fiakat nevez nagyjainak! Árulás, hitszegés minden nyomon! Titkainkat kémekre bízzuk, fejünket orgyilkos kezébe hajtjuk le, üdvösségünkkel ördögök játszanak. De reszkessetek. El fog jönni a fizetés napja, és az rettenetes nap lesz. Akkor megemlékezzetek róla, hogy az üldözött honfitól megsajnáltátok a falat kenyért, s kaput zártatok előtte. Reszkessetek! Reszkessetek!

Kampós úr úgyis tetőtől talpig reszketés volt már. Úgy gondolá, hogy e szörnyű fenyegetés ellenében semmi sem lesz olyan jó védelem, mint azt az ötven pengőt általadni.

– Hiszen kérem alássan, itten küld a tekintetes úr ötven pengőt.

–Hahaha! – kiálta fel a nagy férfiú, elkapva hevesen a feléje nyújtott aranyos bankókat, oly dühös mozdulattal, hogy Kampós úr nem kevesebbet várt tőle, mint azt, hogy menten rongyokká fogja azokat tépni. – Ötven pengőt – kiálta elkeserülten a bujdosó; égre emelve a tíz darab reichsschatzscheint. – Látod-e ezt, hazám? Nekem, ki tízszer áldozám érted életemet; ki véremmel öntöztem végig határidat, most ötven pengő a jutalmam. Óh, szegény, elhagyatott hazám!

Kampós úr de bizony el volt érzékenyülve, már a zsebkendőjét kezdte keresni a hátulsó zsebében, mely mozdulatát a nagy férfiú félre találván magyarázni, hirtelen rajta dobbant, s mellbe ragadá.

– Valld meg, hitszegő, hogy száz forintot küldtek számomra, s te ötvenet eldugtál belőle!

De már ez olyan szó volt, amiért Kampós úr is meg tudott haragudni.

– No, de hallja az úr, azt nekem ne mondja; ha nekem nem hisz, jöjjön velem a tekintetes úrhoz, beszéljen vele maga. Engem ne gyanúsítson. Nézze!

A nagy bujdosó magas büszkeséggel tekinte végig a kurta férfiún, s büszke önérzet hangján tromfolt le rá.

– Megvetlek benneteket uraddal és rongy alamizsnátokkal együtt! – s azzal a rongy alamizsnát jobb és bal keze közé ragadván, hevesen – zsebébe dugta.

És még egyszer végigtekintve megvetően a kis számtartó köpcös alakján, méltóságteljes léptekkel elhagyá a szobát.

Azonban minden keserve mellett is bírt annyi lélekjelenléttel, hogy az asztalon levő két kalap közül a jobbikat vigye el; mely történetesen Kampós uramé volt, otthagyván annak emlékül saját ócska kalábriaiját.

A folyosó ajtajánál még megállt, s észrevevén, hogy a jámbor férfiú szemei most is utána merengenek, még egyszer visszafordult, s tenyerét homlokára téve, hörgé:

– Nagy a világ, végtül végig bujdosom!

És elrohant.

Kampós uram úgy érzé magát, mint egy gonosztevő. Hátha mégis „ő” volt. Milyen méltósággal beszélt! Hogy fel volt indulva. Ez mégis aligha valaki nem volt. Ha valami szerencsétlenség éri, sohasem fog lelkiismeretével kibékülhetni.

El is vitte magával emlékül az elüldözöttnek ott hagyott ócska fövegét, s eltette a szekrénybe otthon.

De az a mondás: „Nagy a világ, végtül végig bujdosom.”

Hisz ezt a nagy verset csakugyan a nagy költő írta.

A nagy bujdosó azonban még abban az órában – nem bujdosott ugyan a világ túlsó végére, hanem igenis a falu túlsó végén levő kastélyig, ahol Ritter von Ankerschmidtnél úgy jelenteté be magát, mint egyik tagját a sárosi szabadcsapatnak, mely a kormány által eléggé nem jutalmaztatott, s a megye népessége által üldöztetésnek kitéve, kénytelen más megyékbe elvándorolni, jutalmat és méltánylatot keresve.

„Ezúttali” neve volt Marczián Richárd. Nem olyan fényes, mint amilyenből legközelebb kiugrasztották, de köznapi használatra jó – míg el nem szakad.