V. Hogy jut az ember a legelső kanászkalaphoz?

„Nem adnám száz forintért, hogy semmim sincs!”

Ugyan ki találta volna ki ezt a paradox mondást, ha nem magyar ember?

Pedig igaza van.

Neki nincsenek gyárai, mik egy amerikai háború által gyapot nélkül hagyassanak, neki nincsen kereskedése, amit a világesemények tönkrejuttassanak, neki nincsenek féltett üzletpapírjai, amikért a Tuileriák újévi köszöntőit s a londoni börzetelegramokat remegéssel várja, neki minden gazdagsága az istenadta föld.

Az igaz, hogy biz ezzel igen „földhözragadt” úr az ember; de egyébhez azután nincs is nagyon ragadva. És végtére, ha az egész esztendei aratást mind elvesztette is, ha úgy maradt is, mint a fárul leesett veréb; másik esztendőben megint csak kikel az új vetés; s ha egy évben mosolyog az ég a földművesre, jó termés van, kiheveri a múltak veszteségeit, s megint csak ott van, ahol volt.

Egy ilyen mennyei mosolygás alatt ért esztendő volt a 185*-i, a gabona szépen ígért, a repce is jól beütött, ez a megfordított uzsorása a magyar embernek, aki ezeres kamatot fizet a kölcsönadott tőkétől.

Hozzá még az a szerencse, hogy éppen ez idő tájon a világ nagy urai jónak találták egymás mulattatására egy kis szomorújátékot rendezni, ami a termények árát fölrúgatta.

– No, ha a repcét hiba nélkül betakaríthatjuk, akkor megint „eb ura a fakó”! Nem lát bennünket több hitelező.

E szókkal vigasztalá meg Garanvölgyit Kampós uram;. egy nyári délután izzadtan térve meg a rétről; hol éppen a szénagyűjtést végezteté, ami után rohamlépésben következik a repcetakarítás.

– Mennyire számíthatunk? – kérdezé Garanvölgyi.

– Lesz a vagy tízezer mérőcske. Vendelin pátronus kétakkora táblán, nem hiszem, hogy nyolcezeret arasson. (Vendelin pátronusnak hítta Kampós Ankerschmidt morva jószágigazgatóját.)

– Miért?

– Mert nem hallgatott rám, mikor mondtam neki, hogy vesse el jókor a repcét. Azt mondta, hogy azt jobban tudja ő, mert könyvből olvasta. Aztán szakkermentírozott, mikor látta, hogy a földibolha mind nekiesik a vetésnek. Hahaha! Valahányszor összejött velem, mindig szidott, hogy tudok valami babonát, amivel elküldöm a magunk vetéséről a férgeket, s az övékére utasítom. Mondtam neki, hogy ő meg küldje őket mihozzánk vissza. A féreg persze mindig a fiatalabb vetést keresi.

– Hát hogy lehet ennek örülni?

– Mikor olyan nagyra van a maga tudományával! Mindent jobban tud ő. Majd ő mutatja már meg, hogyan kell aranyat csinálni.

– Hanem hát csak intézkedni kell, hogy a dolog idejére minden rendében legyen.

– El van már az végezve, tessék megnyugodni felőle. Ma este beszélek a tiszteletessel, hogy a jövő vasárnap egy kis napfényért imádkozzék, s holnap paszulyt főzetek, hogy kiürüljön a tál.

(Elárultam, hogy a magyar ember oly tudatlan és babonás, hogy mikor kedvenc étele van az asztalon, azzal az indokolással szokta magát és vendégét rábiztatni a fogyasztásra, hogy „ha üres lesz a tál, holnap szép idő lesz”. Adatok barbár létünkhöz.)

Akik valaha gazdaságot láttak, tudják, micsoda mozgalmas időszak az a takarítás; cseléd és gazda korán kel, későn fekszik; napszámost, részredolgozót nagyon megbecsülnek, konyhában üstökben fő a drága étel, amit pontosan kivisznek utánuk déli harangszóra; ember és állat izzad és siet; kasznár, tiszttartó alig ér rá pipára gyújtani.

Nem így van ám az a míveltebb világban.

Ahol sok az ember, válogatni lehet a munkásban öt garasért; aztán vannak arató-, cséplő-, szénagyűjtő gépek. Három-négy ember egy nap alatt levágja, behordja, kicsépli, fel is méri, amivel az óhitű táblabíró egy hétig tábor-sokaság mellett birkózik; mégsem éri végét.

Például Ankerschmidt lovag gazdasága mindjárt oly remekül van berendezve, hogy az egész függetlenné van téve a népszokásoktól.

Maxenpfutsch Vendelin, a lovag jószágának igazgatója, igen tudós férfiú volt, Ankerschmidt pénztára pedig győzte a tudományos kísérleteket.

Mikor Kampós uramnak legjobban izzadt az üstöke, az inspektor úr porcelánpipáját akkor próbálta ki legkényelmesebben verandája alatt ülve, s szürcsölgetve mindennapi teáját. Kövér vizslája a pad alatt hevert, kiöltött nyelvvel lihegve; a puska a szegletbe volt vetve; meleg idő ez nagyon – fürjezni. Egyéb dolog meg nincs.

Egy öreg paraszt jön be az udvarra, s kérdezősködik a legalsóbb cselédtől, hogy merre van az inspektor úr. Az mutatja neki, hogy ott ül a hűsön, s teát iszik.

A vadember szépen leteszi a kalapját a nyitott veranda lépcsőjére, s beköszönt egy jószívű „adjon Istennel” az inspektor úrhoz.

– Talán bizony beteg, hogy herbateát iszik? Jó is biz az, mikor az embernek hasrágása van, kivált – a friss bodza.

– No, mit akar kend? Mondja röviden! – riad rá az inspektor.

Persze, mintha az nem sorjában jönne.

– Hát nemzetes uram. Én meg a pajtásaim innen a szomszédból valók vagyoonk; innen a palócságból, de mi nem vagyoonk palócok, mert mi kálvinyisták vagyoonk, csak egynehányan vagyoonk pápisták, a többiek lutyéránosok.

– Hát mi nekem ezzel a bajom? – kérdi erre bámulva az inspektor.

A jámbor vállat von.

– Nem tudom biz én. Nem vagyok én tilógus. Tán a nehézség töri?

– Mit akar kend? – rivall rá az inspektor.

A vadember nem hagyja magát kihozatni a sodrából, s csak folytatja szépen.

– Hát, hogy éppen tizennyolcan volnánk, aztán huszonkét lóval volnánk, aztán mindenikőnknek van magának kaszája is, vellája is meg gerebléje is.

– De hát az ördögbe is, mi közöm nekem ahhoz, hogy kentek hányan vannak lovastul, s mijük van?

– No, mert csak azért, hogy hetfőre verradóra, ha Isten megéltet, lekaszálnók a tekintetes Garanvölgyi uram őkegyelme repceejét, szombatyig be is hordhassuk, ki is csépelhessük. Azután másik hetfőhöz egy hétre kezdünk csak az árpához, azután a búzához, hát közbe maradjon egy egeesz hét, amikor csak fogunkat piszkálnók.

– Hát piszkálják kentek. Bánom is én.

– Mondok, hogy Garanvölgyi tekintetes úrnak a repcéje jobban meg volna érve, mint a tekintetes Akkorsincs úré, annak a kaszálása egy héttel utóbbat következhetnék.

– Nos aztán?

– Hát mivelhogy már a Garanvölgyi tekintetes úr aratóját felvállaltuk, hát egy izzadtsággal majd a tekintetes Akkorsincs úrét is letakarítanók.

– Hát napszámot keresnek?

– No már – kit így, kit úgy. Széna, repce napszám; rozs, búza aratórész; a napszám ötven garas, egy meszely pálinka, két icce bor minden fejre, reggel szalonna, kenyér, délben főtt hús meg galuska vagy tokány; este kétféle, az egyik hús; ozsonnára füstölt hús vagy aludt tej; a kalapoonk mellé egy csinyált virág; ami meg rész, hát az minden kilencedik mérő a garmadából a mienk.

Maxenpfutsch Vendelnek kialudt a tűz a pipájában e hallatlan beszédre! Ez a kópé, úgy látszik, hogy őt bolonddá akarja tartani. Amaz pedig még folytatta volna a szövetség praeliminariáit, de inspektor uram nem vette tovább tréfára a dolgot, hanem felugrott a padról, odaugrott az alkudozó félhez, megkapta a mándli gallérját, s egyet pöndörített rajta.

– Eltakarodol innen, semmirevaló betyár. Azt gondolod, bolonddal van dolgod! Majd adok én neked háromszor ebédet egy nap, csak még egyszer ide gyere.

Azzal ellökdöste onnan; a kalapját is utána dobta. A vadember pedig ment szép flegmával.

– Jól van, jól, no. Megyek én magamtoól is, csak azt mondják, hogy nem kell. Elmegyek én. Azért nem kell az embernek az apja lelkét szidni! Csendes jojcakát kívánok.

– Ha még egyszer ez a szemtelen ember ide vetődik, ki kell dobni a kapun! – parancsolá az inspektor a cselédeknek. Ilyeneket merni nekem magamnak mondani. Mintha én most tanulnám először, hogy mi az ára egy parasztnak.

Attól azonban felesleges volt tartania, hogy még egyszer az a paraszt visszajöjjön az udvarába, mert azt ugyan marcipánnal sem csalogatnák többé oda vissza.

Vendelin úr egészen biztosítá magát mindennemű parasztzsarolás ellen.

Volt az uradalomnak annyi cselédje, hogy az maga egy kis divízió; aztán volt egy pompás arató-kaszálógépje, melyet ő maga rendelt meg Bécsben, s mely a próbakaszáláson padlósima földön két perc alatt leborotvált egy boglya árpát. Mi lesz ezzel azt a néhány száz hold repcét leteremteni!

Garanvölgyi kaszásai már az ötödik napot izzadták a hétben, Vendelin úr pipázva engedé őket fáradni s előre sietni, mint a jófutó nyúl a tekenős békát a mesében. Hatodik nap ő is kiszállt a síkra.

Hat ökör vontatta ki, egészen e célra készült lapos keréktalpú szekéren a kalászvágó szörnyeteget. Tizenkét ember izzadt vele, míg beállítá a barázdába. Az volt a szerencse, hogy addig semmije sem törött el.

Két okos, kitanult és nagyerejű meklenburgi lett a gép elé fogva, tudományáról és lelki nyugodtságáról hírhedett faj, akiben meg lehet bízni.

Már most tehát rajta!

A gép megindult általános hurrá kiáltás mellett, a kerekek gyönyörűen forogtak, a motollák pompásan kalimpáztak, a hengerek fogai szabályszerűen kattogtak, s az egymásba kapó ollóvasak siccegtek hatalmasan a szalmaszálakon. Öt perc alatt le volt borotválva egy akkora szalag, amekkorát egy ember egy nap alatt kaszálna le.

A fordulónál a gépet kísérő öregbéres (pardon! – altknecht) Konrád, kit Csaszlauból hoztak ide, fejét megvakarva a kalap alatt, így szólt az igazgatóhoz:

– Kegyelmes uram, ez a masina olyan jó masina, hogy nemcsak lekaszálja a repcét, de itt mindjárt helyben ki is csépli, meg is őrli. Vendelin úr utánanézett. Ennek bizony igaza van. A ménkűadta gép egészen másképp dolgozott Hietzingben a padlón, mint itt a tarlón: ott is levagdalta ugyan az árpának a fejeit, de a repce bugáit meg éppen kifejti. Ennek nyomában nem fognak egyebet gyűjteni, mint szalmát.

Vendelin úr meg akarta mutatni, hogy ért a mechanikához; elővette a kalapácsot, a csavarkulcsot, megtágítgatta, megütögette a kerekeket, megolajozta a tengelyeket. No, már most mehet!

A furfangos gépnek pedig az a sajátos belszervezete volt, hogy minél jobban tágultak a metsző hengerei, a jármű kerekei annál sebesebben nekiindultak, s ha olyankor aztán az a bolondos kettős golyó ott a korongpergettyűn elkezdett körülforogni, akkor azután ment az a gép magától még azontúl is, ha a lovakat megállították.

És éppen valami lejtő következett. A gép természeti súlyánál fogva elkezdett sietni, minélfogva a két meklenburgi egyszerre azt vette észre, hogy nem ők húzzák a szekeret, hanem az tolja őket. A meklenburgi pedig, amilyen csendes, okos faj békés előrehaladás korszakában, ha egyszer rendkívüli körülmények közé jut, éppen olyan haragos. Az első lökés után nekilódult először az egyik, azután a másik, s vitték sebesen lefelé az ördögmalmot.

– Állítsd meg! – ordítá, gonoszat sejtve, Vendelin úr, de már későn volt. A gépet és a lovakat kísérő négy ember négyfelé hullott az első pillanatban; maga Konrád béres erős legény levén, nagy bíztában megkapta két kézzel a súlykereket, az aztán feldobta őt a levegőbe, mint egy macskát, s elhajítá tíz ölnyire a repcébe.

Azzal aztán a nekiszilajult masina és lovai elkezdtek egymással versenyt futni; a rúd kettétört, a gép a két paripa közé furakodott, mint egy harmadik nyargaló, pokoli berregésével dühítve a szilaj állatokat; úgyhogy csaknem egyszerre értek el az akadályhoz, a lejtőt bevégző garádhoz, tán a gép még egy fél lófejjel hamarább jutott oda; s minthogy ő végre az akadályt átugrani nem tudta, ott megfeneklett; ahol aztán tétlen hevervén, a két hozzá istrángozott versenytárs által kegyetlenül összerugdaltaték.

Mire segítségére siettek, már akkorra egypár foga hiányzott. Ezt ugyan rögtön vasútra lehet tenni s visszaküldeni Bécsbe ahhoz, aki csinálta, hogy készítse el újra.

Hanem mármost mi lesz a kaszálással?

Nincs más mód, mint nekivetkőztetni minden embert; inast, vadászt, libériás legényt, kaszát adni a kezébe, próbálja meg, tud-e „mezőt borotválni”?

Ment a munka, ahogy mehetett: csősz, vadász, lovászlegény, kocsis, szakács egymás kezéből szedte ki a kaszát, hogy kisegítse a rendes földmívelő szolgaszemélyzetet. Elv volt, hogy azért a parasztra mégsem szabad rászorulni.

Most engedjük őket izzadni, s beszéljünk egy kissé másról.

Ankerschmidt mindenből azt válogatta, ami a legjobb. Neki voltak szarv nélküli tehenei, mindennap tojó tyúkjai és hat mázsára meghízható sertései. Ezeket ő maga hozta Angliából, yorkshire-i fajból. Azóta felszaporodtak vagy negyvenre. Soha meg nem öletett és el nem adatott belőlük egyet is.

Képzelhetni, hogy ezeket a nagy urakat nem terelték ki a csürhére, mint más szegény ember malacait. Ezek nem jártak a makkra, hanem külön palotájuk volt építve a vadászlak mellett; márványmedencéből kaptak szakács főzte ebédet, vacsorát, két őr állt szolgálatukra, meg egy állatorvos, mindhárom fel volt fegyverezve szuronyos puskákkal, hogy netalántán vakmerő szándékkal közelítő zsiványok ellen megoltalmazzák a disznókastélyt, mely azonkívül is magas kőfallal volt körülvéve.

Mennyire kegyelték a mankusokat, abból is kitetszik, hogy a beütött repceveszedelem alatt az ő három gondviselőjük nem kényszeríttetett a kaszás népfölkeléshez csatlakozni, ahová pedig a fácányos kerülőit mind elhajtották.

Hát mikor legjobban folyt a repcekaszálás, egy szép reggel nagy ijedten jön a tisztilakra Kristóf, az egyik disznóőr, jelentve, hogy az éjjel, hogyan, hogyan nem, ő meg nem foghatja: tizenkettőt a sertés uraságok közül elloptak. Mind egyéves úrfiak és kisasszonyok voltak, a legkisebb lehetett két mázsa, ő nem képzeli, merre vihették el; mert a kapu lakattal volt bezárva, s ha a kőfalon emelték át, hát akkor három közül valakinek csak fel kellett volna ébredni a nagy ordításra, mert ezek nem oly kisasszonyok, akik némán engedjék magukat megszöktetni.

No, ez nagy eset!

Maxenpfutsch mindjárt ment e Jób-hírt feljelenteni Ankerschmidtnek.

Ankerschmidt maga is haragra gerjedt. Akármijét lopták volna el, csak a yorkshire-ieket ne! Ez volt a gyöngéje. Ezt nem fogja elengedni! Elő kell nekik teremteniök a föld alól is. Azért van rend és törvényszék az országban, hogy ily vakmerő tett büntetését elvegye.

Rögtön üljön lóra egy lovászlegény, s vigye be a székvárosba ezt a levelet doktor Grisáknak, melyben körülményesen le van írva a tényállás, s kéretik a hivatalos eljárás minél elébb. A doktor ne kímélje a költséget; a tetteseknek meg kell kerülniök.

Másnap négy fegyveres csendőr jelent meg a kastélyban, Bräuhäusel kerületi biztos úr írott parancsával, melyben elrendeltetik, hogy terhes gyanú következtében a három disznóőr a törvényszék elé felkísértessék vallatás végett.

– Óh, ezek nem tették azt! – bizonyozott Ankerschmidt. – Régi hű szolgáim. Csak kérem minél előbb hazaereszteni őket. Hanem már most a yorkshire-i telep őrzésére három vadászt és csőszt kellett kifogni a kaszálásból. Ennyivel kevesebben lettek.

Másnap újra kijött a négy csendőr. Bräuhäusel úr azt rendelé, hogy miután a kondások nem akarják a bűntényt magukra vállalni, a bíróság kénytelen a vadászokat is szembesíteni velük. Már most tehát a vadászok is beszólíttattak.

– De csak eresszék őket hamar haza, mert itt szükség van minden emberre! – riadozott reájok Ankerschmidt.

Csak tessék várni.

Ismét másnap rendesen ott volt a négy csendőr Bräuhäusel úr rendeletével, miszerint a vadászok sem vallanak semmit, szembesíteni kell velük a csőszöket.

– Jaj, de így önök minden emberemet elviszik, pedig nekem most nagyon kellenek itthon.

Nem tehettek róla. Biz azoknak el kellett menni.

Pedig hát azok sem vallhattak semmit, mert azok is ártatlanok voltak, mint a kifejt tej.

A repcében napról napra kevesebb kaszás maradt, már csak a rendes béresek dolgoztak; egyszer azután azokért is kiküldött Bräuhäusel úr, s bevitette valamennyit a városba. Persze, hogy azokat is konfrontálni kellett a többivel.

De már erre elkezdett Ankerschmidt szakkermentírozni. Ez már sok! Ez már rettenetes! Ilyen munka idején! Mit gondolnak azok odabent? Feliben marad minden munka. Több belőle a kár, mint a haszon.

Egy szép reggel aztán felrendelték minden kocsisát, lovászát, inasát, azokat is benntartották mind. Nem maradt neki más, mint Vendelin úr meg a kis Gyuszi. Már most maga őrizhette, takaríthatta, táplálhatta összes állatait, mintha valami amerikai préribe telepedett volna le, hatszáz angol mérföldre az utolsó emberlakta földtől.

De holnap csak hazaeresztik őket?

Ha holnap nem, hát holnapután.

Biz elmúlt ott egy hét is, mégsem került vissza senki.

De már magunk is nézzünk utána, mit csinál Bräuhäusel úr és dr. Grisák ennyi tenger ideig.

Legbizonyosabban megtaláljuk őket Bräuhäusel úr lakásán mindennap délutáni három órakor. Ilyenkor, ha csak fogfájás nem gátolja, doktor Grisák rendesen el szokott látogatni Bräuhäusel úrhoz, amidőn azután rendelkezésére áll egész esti hét óráig, amidőn is az ügyvédi információk háborítatlanul folyhatnak. Az egyes tárgyak közötti időszüneteket emellett igen célszerűen pótolják ki figyelemébresztő tárklijátszmákkal.

Bräuhäusel úr szenvedélyes tárklijátszó. Akit egyszer megfogott; az aztán az ő foglya, az meg van kötözve, az le van láncolva, az el van ítélve ennyi meg ennyi esztendei tárklisáncmunkára, legkevesebb kilátás nélkül a megszabadulásra. Doktor Grisák önként vetette magát alá ezen rabságnak.

Mert tudni kell azt, hogy nincs viszony oly mélyen gyökerező, nincs barátság oly szilárd, nincs szerelem oly plátói, mint a tárklijátszás viszonya, barátsága, szerelme a játszótárs iránt kivált az olyan iránt, aki mindig veszt.

A szerelmes ifjú nem várja a légyott óráját oly nyugtalanul, mint szokta várni Bräuhäusel úr doktor Grisákot, mikor már a három óra közelít, s ugyan el légyen látva doktor Grisák igaz és nem való adatokkal, amikkel kimentse az alibit, ha egy órával későbben talált érkezni; ha pedig egész délutánt el talált mulasztani, ahhoz éppen orvosi bizonyítvány szükséges.

Tárkli közben aztán lehet a peres ügyekről is értekezni.

Legkivált alkalmas idő erre a kártyakeverés alatti időköz.

– Tetszett a vizsgálóbizottmányt kinevezni a tiszai zsilip tárgyában?

– Igen. Ön képviseli ott az építőmérnököt. A bizottmány tagjai azok, akiket ön választott. Terc!

– Meddig?

– Csak kilencig.

Doktor Grisáknak kvart volt a kezében, de nem rontotta el játszótársáét.

– Nem hiszem, hogy sok haszna legyen Schmerz mérnöknek azon a zsilipépítésen.

– Miért?

– No, ahogy a vállalat szabályozva van. Ezer tölgyfacölöpöt leveretni, minden cölöpnek három öl négy láb hosszúnak kell lenni, egy ölre négy lábra a földbe leveretni; minden cölöpre száztizenkét ütést tetetni a kallósulyokkal; alig hiszem, hogy a vállalkozó napszám és anyag drágasága mellett, el nem számította magát. – Hát ön aduttokat hajigál el?

– Úgy? Nem vettem észre; de hátha a vállalkozó száztíz helyett csak harmincat üttet a cölöpökre?

– Hát akkor két ölnyinél több kimarad a földből. Ön eldobja a veres alsót, pedig abból a színből még egyet sem láttam.

Ott volt biz az hetedmagával doktor Grisáknál, de nem „beszélt belőle”.

– Vagy pedig két ölnyi cölöp kimarad a földből, de a föld alá megy le kevesebb.

– Ah, ez is igaz. Lám, lám! Erre ki gondolt volna? A bizottmány csak azt tudhatja meg, hogy mennyi áll ki a földből, de azt nem, hogy mennyi ment le, s így egy harmadrészt még az anyagszereken is megtakaríthatni.

Ezen mindketten jót nevettek.

– A munka így is eltart tíz-tizenkét esztendeig; akkor pedig, ha újra kell is kezdeni, ki veszi az embereket elő?

– Igaz. Adutt! No még egy adutt! Ide azzal a tízessel! Az utolsó ütés is az enyim. Kivagyok! Ön, barátom, maccsban maradt.

– A kakukkba is! Mindenre vártam, s semmi sem jött meg.

– Tessék osztani.

Új játszma kezdődött. Bräuhäusel úr sorsával elégülten szippantott burnótos szelencéjéből, s felszedte kártyáit.

– Fatál; ilyen kártyákat osztani magamnak; csupa hetes meg nyolcas.

– Kinőheti még az magát – biztatá őt a doctor juris, kinek az első osztásra négy kilenc akadt a kezébe, az egyiket mindjárt kihítta, anélkül, hogy a százötvenet felírná.

– No, no; kár a kilenceket elhajigálni.

– Nekem sohasem jönnek meg.

– Vajon az értesítés felment-e már a befogott Garanvölgyi Aladár ügyében?

– Óh igen. Minden hozzátartozandókkal együtt. Ugyan kérem, mi volt az első ütés?

– Tessék valamennyi. Straff levelei is felmennek vele?

– Természetesen, természetesen. Azok a legterhelőbbek. Terz von ober! Jó?

– Nagyon jó.

– Vajon mi érdeke lehet Pajtayné asszonynak abban, hogy Garanvölgyi Aladár úr mindvégig kiülje a büntetését?

– Azt én nem tudom. Pajtayné az én kliensem. Ő így kívánja tőlem, s én így működöm. Eszerint Garanvölgyi Aladár nem jut a kibocsátandók közé.

– Terc major! Bizonyos lehet ön felőle. Straff nagyon gonosz dolgokat fedezett fel.

– S azt nem tudja senki, hogy ki az a Straff?

– Belles musicus. Nem tudhatja azt senki. Ön elhányt négy kilencest.

– Persze; nem vigyáztam rájuk. Azt hiszem, hogy sértett hiúság vagy szerelemféltés dolgozik az ifjú özvegynél.

– Az ménkű dolog. Hanem azt bámulom, hogy ön az utolsó kártyát rám hagyta. Most ezzel négy alsóm van.

– Ejnye terringettét! Egy ütés az enyim, a többi oda való.

– Ön megint elvesztette a partit.

– Ma különösen szerencsétlenségem van.

– Játszunk még egyet?

– A legnagyobb örömmel.

Bräuhäusel úr ismét osztott.

– Apropos. Az öreg Ankerschmidt írt ma nekem. Tizenkét yorkshire-i sertését ellopták a fallal körülkerített udvarból.

– Mennykőt! Azok ügyes fickók lehettek.

– Az az ideája van az öregúrnak, hogy szeretné megtudni, kik lopták el.

– Különös kíváncsiság.

– Rám izent, hogy adjam be a keresetlevelet a vizsgálat elrendelése végett.

– Ötvenöt, hatvanöt, hetvenkilenc, az öné nyolcvankettő. Itt van a keresetlevél?

Dr Grisák nyúlt a zsebébe, s előadta a „felzetet”, míg Bräuhäusel úr osztott.

Osztás után beletekintett Bräuhäusel úr a keresetlevélbe, s figyelmesen látszott elmélyedni benne.

– Kedves barátom uram, itt hiba van.

– Mi lehetne az?

– A bélyeg nem elegendő.

– Az lehetetlen. A 12 sertés 30 forintjával számítva 360 forint, a bélyeg 400 forintig való.

– Éppen ebben van a tévedés. Yorkshire-i sertésekről van szó: azoknak az ára legalább 40 forint. Ez tesz 480 forintot. 400 forinton felül a bélyeg még egyszer annyi. Én kénytelen vagyok önt háromszoros büntetésben elmarasztalni. Fizet felül két forintot.

No, iszen azt a játszmát el is vesztette aztán Bräuhäusel úr; mégpedig úgy, hogy maccsban maradt. Nagy tévedés volt tőle azt hinni, hogy a doctor juris maga fizesse a bírónak a bélyegbüntetést, mikor kezében van a kártya.

A végszámadásnál mégis kilenc forintot fizetett Bräuhäusel úrnak.

– Kérem az Ankerschmidt ügyét rögtön tárgyaltatni, mert az öregúr nagy lármát tud csapni.

– Ismerem. Majd elvesszük tőle a kedvét. Csak bízza rám. Hanem holnap pontosabban eljöjjön aztán.

– Ebéd után itt leszek.

Doktor Grisák a tárklizásból hazaérve, első dolgának tartá költségkönyvét elővenni, s különböző litterák alatt a napi költségek közé feljegyezni:

„Ügyvédi információért a bíróságnál 9 Ft” Schmerz mérnök úrnak.

„Ügyvédi információért a bíróságnál 9 Ft” Pajtayné asszonynak.

„Ügyvédi információért a bíróságnál 9 Ft” lovag Ankerschmidtnek.

No, azt bizony ne gondolja senki, hogy ha a doctor juris a pörfelei kedvéért elhányja a négy fölsőt a kezéből, mikor a kerületi biztossal játszik, hát hogy azt senkinek sem szükség megtéríteni.

Másnap ismét így folyt az értekezlet, azzal a lényeges változtatással, hogy Bräuhäusel úr délelőtt valami kedvezőtlen végzést találván doktor Grisák egy ügyében hozni, ezúttal általa kegyetlenül megtromfoltatott.

Persze, hogy a mai nap „defekt”-jét ezúttal ő írta be „expensnotái” közé Ankerschmidt lovag részére, mint nem tudom én hányadik „diätenklasse” illetményét. Már itt bizony akár doktor Grisák, akár Bräuhäusel úr veszt, azt Ankerschmidtnek kell megsínyleni.

Igaz ugyan, hogy az utolsó játszma vége felé kezdett szó lenni a yorkshire-iek felől is, meg a behozatott tanúkról és gyanús emberekről, és hogy ez gonoszul komplikált históra. A vizsgálatok nagyon soká fognak eltartani.

A bonyolult história pedig napról napra bonyolultabb lett, minél több tanút hozattak be, annál több felé oszlott a gyanú, minél több protokollumot vettek föl, annál kevesebb nyomra akadtak, és ezalatt Ankerschmidt repcéje ott fűlhetett kinn a levágott rendben.

Megadta volna már magát Vendelin úr, s kapitulácionális föltételekkel járult volna a kikergetett parasztok elé! Igért volna nekik dupla napszámot, négyszer ebédet mindennap; még azzal is kínálta, hogy éjszaka is fel fogja őket költeni, s megitatja, ha szomjasok.

– Ne lehessen az – felelt a palócok vezére –, el legyünk már szegődve az egész aratásra.

Semmi ígéret nem bírta őket megvesztegetni, hogy csak egy napot szakítsanak el a szegődött munkákból.

A helybeli gazdáknak maguknak is annyi dolguk volt, hogy azokkal szóba sem lehetett állapi.

És ezen az általános izzadás napjain Ankerschmidt mindennap körüllovagolta birtokát, s látta a szép megérett kalászokat veszendőbe menni, s számítgatta magában, hogyha ez még nehány nap így tart, a repcének fele kipörög, lesz rajta húszezer forint veszteség, s ilyenkor aztán áldotta még azt a yorkshire-i kocát is, amelytől azok a malacok származtak, akik miatt az ő repcéje most takarítatlan áll, s azután – még más mindenféle kocákat is.

Azt hitte egyébiránt, hogy a védetlen maradt telepből azóta a többit is mind elrabolták már, ahol csak asszonycselédek maradtak meg a háznál. Feléjük sem mert menni.

Csak egy szombaton este vitte annyira a kíváncsiság, hogy Garanvölgyi kondását megszólítsa az utcán, ki az erdőről akkor terelte haza a csürhét.

– Hej, öcsém. Mit hallottál felőle? Nem lopták-e még „mind” el a disznaimat, amióta a kondások be vannak híva?

A kondás nagyon megcsóválta erre a fejét, s szűrét félvállra vetve, feddő hangon tanítá az új földesurat helyesebb fogalmakra a szokások felől.

– Mit gondol a méltóságos uram? Hiszen rettenetes csúnya zsiványság volna az, ha valaki „azalatt” lopna más csürhéjéből, amíg a kondás a „vármegyére van híva”. Nem szabad abból a mankusból egy fiának se addig elveszni, „amíg” a kondások odabenn vannak a „Vasszagter” uraknál. Becsület dolga ez, uram. Isten megáldj!

Teringettét! Nem tudtam, hogy ez „point d’honneur” – mondá magában Ankerschmidt, ki kezdte naponkint jobban átlátni, hogy sok új dolog van még a pap alatt.

Hanem a tárgyalások csak egyre folytak odabenn a városban, s Vendelin úr egyre járta a szomszéd falvakat a munkásokért, és minden este maga tért haza.

A második hét vége felé már egészen kifogyott Ankerschmidt minden türelmi rezervhada. Ez már sok. Ez már kifáraszt minden loyalitást. Egyik levelet a másik után küldözé doktor Grisáknak, meg Bräuhäusel úrnak; kért, könyörgött, utóbb szitkozódott, fenyegetőzött, hogy felmegy a minisztériumhoz, sőt még azt a rettenetességet is felemlegeté, hogy kiíratja a dolgot minden újságba: – nem kell már neki se disznó, se tolvaj, csak a cselédjeit eresszék haza. Csak legalább a kocsisait, hogy a már kinn heverő lekaszált repcét behordathassa. – Nem használt semmit. Végre a hatodik levélre csakugyan érkezett egy hivatalos pecsét alatti válasz, melyet felbontván, nagy megnyugtatására olvasá benne, hogy miután hatrendbeli kérvényt bélyeg nélkül intézett a bírósághoz: siessen be rögtön a városba, s fizessen hatszor 45 krajcár pengőt bírságul.

Ankerschmidt fogta azt a levelet, rámába tetette, s odaakasztotta az íróasztala fölé, hogy mindig ráláthasson; de azontúl csendesen viselte magát.

Vasárnap következett. Ő nagy komoran ismét kilovagolt árván maradt tarlójára. A láthatár nagyon kezdett borulni, a pitypalatty erősen vert a búzában, minden fű-fa érzé, hogy esős idő fog következni.

– No még ez kell. Az egész termés háromnegyede kinn a mezőn boglyába rakva; ha azt az eső kinn éri, vége van; megfűlik, megég, megrohad. Negyvenezer forint esett a sárba. Olyan szépen, minha csak tárcástul együtt kiesett volna. Ezen már senki sem segít. Hozzá még az is, hogy a repcetermésre előre szerződés van kötve, nagy bánatpénz mellett. Már most a bánatpénzt is lehet fizetni.

Amint ily méltó aggodalmak közt léptetgetne végig a tarlón, hajtva maga előtt a prücskök ezereit, egyszerre valami ismerős hang szólítja meg.

Felkapja a fejét; s íme Kampós uramat látja maga előtt, ki ugyancsak ügetni látszott, hogy egy diagonális vonallal eléje kerülhessen a lovagló Ankerschmidtnek.

– Alászolgája, méltóságos uram. Ugyan meleg időnk van.

– Nekünk nincs; mi pihenünk. Hála Istennek – felelt a lovag keserű humorral.

– A bizony. Elég kár az; már most még eső is talál lenni, pedig bizonyosan lesz, mert az én térdem azt mindig megérzi, amióta a kassai csatába megütötte a golyóbis.

– Önt is megütötte a golyóbis? – kérdé Ankerschmidt furcsa hangnyomattal, mindjárt Bogumil jutván eszébe.

– Olyanformán ütött meg, kérem alássan – magyarázá Kampós nevetgélve –, hogy mikor mentünk, hát egy golyóbist leltem az útban; azt én betettem a csurapém zsebébe, hogy majd elhozom emlékül. A masírozás alatt aztán a nehéz golyóbis kifúrta a csurapém zsebét, s lecsúszott a bélésébe, de azt én nem vettem észre. Mikor egyszer aztán szaladni kellett, a golyóbis odalenn úgy megcsapta a térdemet, hogy majd koldussá lettem bele.

– No, már úgy lehet – szólt engedékenyen a lovag.

– S azóta a térdem barometrum.

– Így van biz az, de hát ki tehet róla?

– Hiszen éppen azért jövök a méltóságos úrhoz. Mi éppen tegnap végeztük a takarítást, én beszéltem a tekintetes úrnak afelől, hogy méltóságod micsoda fatális bajban van. Ha még az eső is itt éri a termést, az egész semmivé lesz; ő aztán azt mondta, hogy az nagy kár volna, és parancsolatot adott, hogy a jövő héten, ahelyett hogy a rozshoz fognánk, álljunk neki a magunk kaszásaival a méltóságod repcéjének, takarítsuk be; aztán meg a magunk szekereivel és béreseivel hordassuk be a már összerakott boglyákat, mert nagy kár lesz bennök. Ha tehát méltóságod elfogadja, a tekintetes úr egész készséggel ajánlotta. Azt mondta, hogy ami a mezőn elvész, az az egész országnak kár.

Mondott biz az még valamit mást is, de azt Kampós uram elhallgatta.

Ankerschmidt lovagnak ezúttal eszébe jutott, hogy lováról lehajolva, nyílt őszinteséggel nyújtsa kezét Kampós uramnak; amit az, miután meggyőződött róla, hogy nem akar neki tán pénzt adni, el is fogadott.

– Mondja ön meg földesurának, hogy ajánlatát köszönöm, nagyon köszönöm. És azt is mondja meg neki, hogy Ankerschmidt lovag nem feledékeny ember.

Csak, mikor már minden be volt takarítva; érkeztek vissza a városból Ankerschmidt cselédjei, azzal a végeredményével a kétheti vizsgálatnak, hogy ezek mind ártatlanok.

Velük együtt megérkezett az esős idő is; igazat adva Kampós uram térdének, és megérkezett egy hosszú ügyvédi és bírói számla, melyet Ankerschmidt lovag szó nélkül kifizetett, és senkinek sem mutogatott, csupán annyit jegyzett meg rá Maxenpfutsch előtt, hogy ezen az áron egyenesen Angliából lehetett volna sertéseket hozatni az ellopottak helyébe.

A visszabocsátott cselédséget pedig maga elé rendelve, a következő napiparancsot közlé velük katonás kategorikus rövidséggel.

– Emberek! Azt mondom, ezután vigyázzatok, hogy valami kár ne történjék. De ha mégis meg találna történni a kár; azt mondom, hogy kegyetlenül titokban tartsátok azt, mert aki még valaha ki meri beszélni, hogy engem megloptak, azt minden irgalom nélkül elcsapom!

Csupán Maxenpfutsch úrnak nem tetszett az a beszéd. Jól van. Ha a lovag úr ilyen sottise-okat mond: ő magánbuzgalomból veti magát az elejtett tárgynak utána, s majd megmutatja, hogy azért is elő kell kerülni a veszteségnek. Persze a bíróságnál minden feszesen megy; de azért van itt a csendőrség; azokkal ő jó ismeretségben van. Szépen, minden zaj nélkül majd nyomra kerülnek, csak egy kis kitartás kell hozzá: Egypár erdőn lakó embert is meg lehet vesztegetni, hogy színleg értsen egyet a zsiványokkal, s azután adja kézre őket. Ez nagyon furfangos gondolat.

A siker nem is soká hagyott magára váratni. Egy este beállít az inspektor úrhoz egy derék szál férfiú, tisztességes jámbor arccal, szép fekete bajusza, hátrasimított haja, csinosan megborotválkodva, egyébiránt rendes ezüst gombos kék pruszli rajta, s tulipánokkal kivarrt kurta szűr a nyakában, melynek csatjáról a rézsodronnyal kivert szilvafa nyelű kurta fejsze csüggött alá, karjára pedig az ólmos cifrázattal ékesített nyelű kanászostor volt feltekergetve. Az egész alakon látszott, hogy ez valami igen rendes uraságnak jó rendben tartott cselédje.

– Jó estét kívánok a nemzetes úrnak.

– Jó estét, bátya. Mit akar kend?

– Egypár szót akarnék szólani azok végett az elveszett józsírból való sertések végett.

(A yorkshire-i praedicatumot igen okszerűen értelmezé így, természetesen okoskodva, hogy ha az emberek között az előkelő származásút „jó vérből való”-nak nevezik, úgy a disznók között az arisztokraták bizonyosan „jó zsírból valók”.)

– Tud kend valamit felőlük? Tessék leülni ide a kanapéra.

A jövevény nem sokat szabadkozott, hanem mint akit a megtiszteltetés megillet, szépen leült a mutatott helyre.

– Igenis tudok felőlük – felelt értelmesen és vigyázva. – Gyanítom, hogy ki vitte el, és nyomukban vagyok. Tetszik tudni, hogy itt a Bükkségben a pandúr is nehezen, a zsandár pedig éppen nem kaphat meg ilyesmit, mert amint észreveszik a közeledésüket, egyik kanász a másiknak kézről kézre adja a jószágot, egyik völgyből a másikba átterelik; mindig csak a hűlt helyére akadnak. Hanem hát én magam azt hiszem, hogy az ilyen különös formájú sertések, amik a többiektől annyira különbözők, mégis alkalmatlanok magukra a tolvajokra nézve is, mert akárkinek el akarnák adni, mind azt kérdezné, hogy jutottatok hozzá. Ha csak maguk számára le nem vágják: az pedig nyáron elromlik, semmi hasznát sem vehetik neki. Azért én azt gondolom, hogy ha magamforma ember menne közéjük, akitől nem félhetnek, ha büntetés nélkül megszabadulhatnának, maguk is örömest visszaadnák az egész lopott jószágot tíz-húsz forintért.

Megörült ennek a szónak Vendelin úr, s már nyúlt a tárcája felé.

– Azonban még nem is tetszett a nevem után kérdezősködni.

– Hiszen látom az arcáról, hogy becsületes ember.

– Nem elég az. Én meg akarom mutatni, hogy jó járatban vagyok. Azzal előhúzott pruszlija zsebéből egy szorgalmasan megviselt papirost, jól megkopott pecséttel a közepén, amiből megértheté Vendelin úr, hogy ez a mellette ülő tisztességes személy nagyságos Nyírbáródi Lőrinc úrnak nyeregkápai pusztáján levő számadó kondása, Vak Mihály, s eszerint igen szavahihető egyéniség.

– Hát én azt mondom kendnek, bátya – szólt Vendelin úr az érdemes férfiú vállára téve kezét –, hogy ha kikeríti a yorkshireieket, azon a húsz forinton kívül, amit a tolvajoknak kell váltságul adni, még kendnek is adok húsz forintot.

– Köszönöm. Az nekem sok lesz. Annyit én nem érdemlek. Beérem tízzel is.

Óh, be derék becsületes ember ez.

– Kell valami költség előre?

– Csak éppen az a bizonyos váltság. Annak is csak a fele.

– Tehát tíz forintig elég?

– Untig. A többiért várjanak.

Óh, hisz ezek szeretetre méltó tolvajok, akik még hiteleznek is.

– De csak azt szeretném tudni, hogy a patvarba tudták a falon keresztül kilopni a kocákat.

– Úgy gondolom, hogy elébb pálinkát töltöttek a vályújokba, s mikor attól lerészegedtek, szépen kiadogatták őket egymásnak.

Üm: ez a tisztelt férfiú, úgy látszik, járt az akadémiákon. Hanem hát áll az alku; az ember csak tíz forintot kockáztat.

– Tehát kendre bízom a többit. Ha megjön a kocákkal, még harminc forintot kap tőlem. Itt a kezem rá.

A kondás felcsapott Maxenpfutschnak, aztán vette a süvegét, s szépen elhálálkodva eltávozott.

Kis idő múlva megint visszatért.

– Nini. Most jut valami az eszembe. De ha én a kocákat előkerítem, hát mikor hazafelé hajtom, engem majd elcsípnek az úton a zsandárok, s még magamat vernek vasra, mint tolvajt; hanem hát, kérem szépen, tessék nekem egy pakszust kiállítani arra a tizenkét sertésre, hogy szabadon jöhessek velük haza.

– Igaz biz az – helyeslé Vendelin úr –, erre én sem gondoltam. Mindjárt adott is kellően kiállított igazságot a derék közbenjárónak, hogy semmi baja ne történjék. Azzal elváltak a legnagyobb barátságban.

Másnap összejött Vendelin úr Kampós urammal, s dicsekedett neki, hogy megvannak már a yorkshire-iek. Lesz a lovag úrnak öröme, ha megtudja, de addig nem szól neki, míg az udvaron nem lesznek. El is mondá, hogyan jut hozzájuk.

Kampós uram mosolyogva töltött pipára. Vendelin úr kérdé, mit mosolyog.

– Én is jártam egyszer úgy Pesten – felelt Kampós –, hogy a tajtékpipámat ellopták, aztán kihirdettettem, hogy öt pengőt adok annak, aki visszahozza. Másnap reggel beáll hozzám egy becsületes ember a pipámmal: mondja, hogy kézre kerítette a tolvajt; s most megy a városházára a pipával a bűntény konstatírozása végett. Én kifizettem neki az öt forintot, s ő másodszor is ellopta hivatalosan, saját beleegyezésemmel a pipámat. Hanem kétszer rajtam sem esett ez meg.

– Hát mit ért kegyed ezen?

– Azt értem, hogy ezúttal kegyed magának a tolvajnak adott útiköltséget, s hogy háborítatlanul mehessen a zsákmányával, még útlevelet is, s hogy az a Vak Mihály senki sem volt más, mint Szemes Miska, a környék legravaszabb szegénylegénye.

Bizony üthette már annak a nyomát Vendelin úr.

S még az a bosszúsága is volt, hogy akik megtudták a dolgot, ki is nevették.

Ankerschmidt lovag maga nevetett rajta legjobban, s a legelső alkalommál, hogy a városba bement, zöld vadászkalapja helyett egy tökéletes felgyűrt karimájú kanászkalapot vett magának, széles szalaggal, nagy csattal a közepén, darutollal az oldalán. Régi ismerősei csak úgy tántorogták vissza, mikor meglátták.